Hétvégére kis pihenésképpen leruccantunk a horgásztanyára. Gyönyörű szép idő volt, de én nem szeretek korán kelni.

 Már fél hatkor kiment a tóra horgászni a párom. Egyedül nem érezte jól magát, ezért nyolc körül kijött értem. Bepakoltam egy kis olvasnivalót, egy horgászbotot, és irány a csónak. Kényelmesen evezett a párom, letűzte a karót, amihez kikötötte a csónakot. A meleget ellensúlyozta, hogy fújt egy kicsit a szél, így kellemes volt a napon is. Felcsalizta a botokat és bedobta, annak reményében, hogy majd felkelti a halak érdeklődését.

Én meg helyezkedek, minél kényelmesebben üljek. Ahogy lenézek a csónak aljába, a lábrácson egy hatalmas varangyos béka pislog rám. Olyan csúnya volt a szerencsétlen, hogy majd frászt kaptam. Nem félek én se békától, se egértől, de ez…  

-         Nézd már! Van egy potyautasunk! –

-         Hű de ronda vagy vazze! –

-         Hogy a fenébe lakoltatjuk ki? –

-         Mindjárt megoldjuk. –

Szólt a férjem és a kezébe vette a hosszúnyelű merítőhálót. Én meg a kisvödröt, amibe a ponty csalit tartjuk, hátha beleugrik. Néhány percig oda-vissza ugrált, de nem sikerült se a vödörbe, se a merítő szákba bele kényszeríteni.

A csónak oldalát próbálta átugrani, de nem sikerült szegény csúfságnak. Többszöri próbálkozás után felakadt a merevítő és csónak fala közé. Párom sietett a segítségére. Alulról, mint amikor a fenekénél fogva tolunk fel egy falra valakit, úgy tolta feljebb a beijedt békát, a merítő nyelével . Végre felért a csónak szélére, és boldogan fejest ugrott a vízbe.

-         Ha ezt látta volna a barátnőm, biztosan pont így ugrott volna bele a vízbe! - 

-         Az biztos! –

Ezután vidáman horgásztunk, fogtam is három szép pontyot, abból kettőt vissza telepítettünk.

El sem hinném másnak ezt a történetet, ha nem velem esett volna meg, és más se hinné nekem el, ha nem lett volna velem a párom.

            Mint sok-sok nyár este, most is az adácsi horgásztó vizén ringatóztunk csónakunkkal. A horgászbotok süllőre bedobva, elevenen ficánkoló csalihalakkal. Mindig kettő horoggal, tehát kettő csalival felszerelve vártuk a nagy kapást. Csodálattal néztük a naplementét, és figyeltük az elcsendesedő élővilágát a nádasnak. Fürdőruhámra már fel kellett venni egy melegebb ruhát, annál is inkább, mert a szúnyogok erős támadásba lendültek. Hiába, nekik is élni kell, mondogatta a párom. Élcelődtünk egymással, már csak azért is mert egy árva mozdítás sem volt már órák óta. Már éhesek is voltunk, a vizünk is elfogyott, és nagyokat ásítottam. Ilyen unalmas horgászatra időtlen idők óta nem is emlékszem.

Ahogy lenyugodott a Nap, a szürkület elterült a tó vízén, a fecskék is már elcsendesedtek, csak a békák énekeltek még kánont a parton. Lassan szedelőzködni kezdtünk, ideje már kievezni. Még az utolsó horgászbotot nem tekertem ki, ugye a remény utoljára hal meg…

Hatalmas rántás a boton, úgy kaptam utána, kicsit még „nyelettem” amikor újra meghúzta berántottam a halnak. –Megvan! Nem tudom mi ez, de nagyon nagy! – Párom látja, hogy küzdök, el akarja venni tőlem a horgászbotot, majd ő segít. Hát persze egy igazi horgász hogyan is adná ki a kezéből, amit már egyszer megfogott! Vagy félórás küzdelem után már lehetett látni a csónak mellett a süllőt. – Hát ez meg mi a szösz?- Volt vagy két és fél kilós a hal. – Miért jött ez ki olyan nehezen? Azt hittem van vagy 6-8 kiló.- Párom lehajol, ki akarja venni a zsákmányt, és elhűlt a meglepetéstől. Feljött még egy süllő. Mindkét horgon, csaknem teljesen egyforma két ragadozó volt. Azt sem tudta, hogyan vegye ki merítőháló nélkül őket. Persze a tapasztalat segített, közös erővel sikerült mindkettőt szájbilincsre kötni.

Hát ezért tűnt nagynak, mert ketten kétfelé akartak menni! A párom elismeréssel és büszkeséggel élcelődött velem.

Az élménytől dagadó mellénnyel újságoltuk a barátainknak az esetet. Azóta is csak úgy emlegeti a párom, hogy túlszárnyalni úgysem tudja egy horgász sem az én kis feleségemet.