56 nyara volt. Túl az érettségin,első munkahelyemre kerültem pesti srácként- Berentére.
Az ősz nagy meglepetése ott ért. Munkába menet egy A formájú villanyoszlop keresztfáján
Sztálin Jóska mellszobra függött a nyakánál fogva. Az első reakcióm egy neki szegezett kérdés
volt: “hát így kell találkoznunk Józsi? “.
Munkahelyemen teljes zsongás fogadott. Az erőmű vezérlőjéből a budapesti teherelosztóval
volt közvetlen telefoni kapcsolat.( Hol volt még a mobil?) Sokan voltak ott Budapestiek. Ezen az
áttételen keresztül érdeklődtek az otthoniakról. Egyszer valaki tőlem is megkérdezte - hát
te gyerek hol laksz Pesten? - az Üllői úton - válaszoltam. Na ettől én lettem a VALAKI, hisz
a Szabad Európa rádió hiradásai az Üllői utat jelölték a harcok központjaként. Mostantól csak
a mi lakásunk telefonját csengették, de mindhiába. Szüleim hogyléte nem derült ki.
Nekem azonnal haza kell mennem, és útnak is eredtem. Egy vonattal sikerült Miskolcig
eljutnom,de csak a Gömöri p.u.-ra. Mivel a városban is már lövöldözés volt, vonatunk nem vitt
be a Tiszai p.u.-ra. Egy egész szerelvény utasai hosszú sorban vándoroltunk a sinek mellett a
másik pályaudvarra. Onnét indult egy idő után Budapest felé egy szerelvény. A sokszor meg-
járt úton most csak vánszorgott vonatunk,így estére Hatvanig jutottunk. Ott éjszakáztunk,
mivel félő volt, hogy a sineket megrongálták. Hajnalban moccantunk, és cammogtunk el Pécel
településig. Itt tartós ácsorgás közben mellettünk elcsühögött egy szóló mozdony ellenkező
irányba. Futótűzként jött a hír, hogy a mi mozdonyunk lépett le mert az állomás után a ka-
nyarban, két szovjet harckocsi csőre töltve , a mozdony kilövésével fenyegetőzött.
Ezzel megkezdődött gyalogtúránk. Jómagam egy szintén a Ferencvárosba tartó 40-es éveiben
járó férfi mellé szegődtem. Néhány alkalommal igazoltattak kitudja kikhez tartozó, katona-
ruhás emberek, de különösebb baj nélkül jutottunk el a Népligetnél az Üllői úthoz.
A ma ittlévő felüljáró még nem volt, és még sokáig nem létezett.
Itt ismételt tüzetes ellenőrzésen estünk át, melynek során táskámból előkerült a mindenkori
utazó vizesüvegem. - Ebben mi van ? - szólt a szigorú kérdés. - Víz- válaszoltam.
-Na akkor igyon. - Egy jót kortyoltam (bár éppen nem voltam szomjas), Így tudtam meg,
hogy létezik molotov-koktél, és az én vizesüvegem pont azt formázta.
Ekkorra már elfogadták, hogy mi csak hazafelé igyekvő fegyvertelenek vagyunk.Figyelmez-
tettek,hogy a Nagyvárad-tér felől az utat tűz alatt tartják, igen veszélyes az átkelés. Kilépve
a pénzverde takarásából társam meglódult, és átfutva az úttesten a FRADI pályát körítő
téglakerítés fedezékébe ért..Mire észbe kaptam,hogy megiramodjak, kettőnk között sűrű
golyózápor pásztázta az utat. Vissza ugrottam a járda szélén lévő a villamosközlekedéshez
odaépített kis fém biztosítószekrény mögé. Úgy éreztem, hogy, bár a mainál sokkal véko-
nyabb voltam, elöl-hátul kilátszom mögüle. Utitársam, fedezékéből vissza kiáltott - maga
nem jön? -. Minden ízemben reszketve válaszoltam - de,hát lőnek -. Na és? - jött a reagálás.
-ha nem jön át nem jut haza. - . Néhány perc után minden bátorságomat összeszedve, neki
iramodtam. Életemben még nem volt számomra ilyen hosszú egy kb. 25 méteres út. Igaz erős
serkentést adtak a körülöttem pattogó golyók. Soha sem tudtam meg, hogy akkor kinek voltam
a céltáblája.
A kerület mellékutcáin lopakodva araszoltam házunk közelébe, végig kézifegyverek és
aknavetők csatazajában. Otthonomat hátulról egy vízmű-telepen át értem el. Itt hathatós
segítséget kaptam,hogy egy raktárépület tetején át házunk világítóudvarába sikerüljön
landolnom. Szüleim és a ház valamennyi lakója a pincébe nenekült a harcok miatt.
A négyemeletes ház valamennyi lakója személyemben egy világot járt, hírhozót láttak.
pedig csak egy, a szüleihez szerencsésen visszaért fiatal srác voltam…..