Mészáros Albert
Néhány emléksor szüleimről a dédunokáknak: Petinek,Bálintnak,Daninak és Tominak.
Bevezetőként- látszólag önző módon – néhány szót magamról: a XX. század első harmadában, 1936. szeptember 18-án láttam meg a napvilágot az Észak-Heves megyei kisközségben, Istenmezején. Ez a gyönyörű nevű település a Tarna patak felső folyásánál hosszan elnyuló , hegyek közé zárt völgyben található. Része a tőle néhány kilométernyire fekvő Szederkénypuszta is. A falu nevét Istenmezey alakban 1311-ben emliti az első okleveles forrás. A festői szépségű, erdők által körül ölelt települést természetvédelmi területek övezik. Jelenleg Természetvédelmi Táj, a Bükki Nemzeti Park része. Kiemelkedő természeti látványossága a „Noé szőlője” elnevezésű kőszikla, a Vállóskő.
Nos, ezen a csodálatos vidéken, amolyan nem várt gyerekként érkeztem a már két fiugyermekes házba. A bátyáim már kamaszok voltak, igy lettem én kései gyerek. Szüleim, az akkori viszonyokhoz, felfogáshoz képest már az idősebb generációhoz tartoztak. Ugyanis édesapám már 42 éves volt, de édesanyám is betöltötte a 35. életévét. Ezért kissé restelkedve fogadták az uj, már nem várt jövevényt, de azért nagyon szerettek ekkor is, és életük végéig…
Az én gyönyörű, magas hegyek és erdők között meghúzódó kisfalum a század első felében nagyon zárt világban élt. A helység nyomoruságosan szegény volt. Terméketlen talaja igen kevés kenyeret adott lakóinak, pedig nagyon megdolgoztak érte a zömmel hegyoldalakon meghúzódó nadrágszij parcellák megművelésével. Nem csoda hát, ha Heves megye-szerte járta a szólás-mondás: szegény, mint az istenmezei ember. Ám a mostoha körülmények ellenére is keletkezett itt falu: elszánt, jó dolgos emberekkel, akik messzi földre jártak aratni, kukoricát kapálni, zöldséget termeszteni, s majd mikor a föld mélyében, Egercsehi határában szénre akadtak, szorgalmatos, törekvő bányászok lettek. El is nevezték őket „bogarak”-nak, mert mindig a föld alatt voltak és csákánnyal, lapáttal fejtették a , később messzi földön hiressé vált „csehi” szenet.
E szépséges, de a megélhetés szempontjából nyomoruságos községben születtek , hozzám hasonlóan, de még rosszabb körülmények között, a szüleim. Édesapám,Mészáros Joachim a XIX. század végén, 1896. szeptember 28-án, édesanyám pedig már a XX. Század legelején, 1901. október 27-én született. Szüleik nagy nyomoruságban, szegénységben éltek. Bőséges gyermekáldás vette őket körül, 5-6 élő gyerek volt mindkét családban. Édesapám apja Mészáros János volt. A közeli Váraszó községből hozott magának feleséget, akit Pálfy Juliannának hivtak. Két élő testvére volt: Mészáros József, a felesége Biró kacsa Rozália és Mészáros András, aki Asztalos Máriával kötött házasságot.
Édesanyámat Biró dudás Erzsébetnek hivták. A szülei Biró dudás Sándor és Biró zsineg Cecilia voltak.
Szüleim testvéreivel - kellő információ hiján – külön nem kivánok foglalkozni. Csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy szép, hosszú életkort értek meg, kivéve édesanyám két bátyját – Andrást és Bélát -, akik tragikus körülmények között vesztették életüket. András az I. világháboruban, az olasz fronton halt hősi halált. Béla pedig – már idős korában – a Tarna patakba fulladt.
<!– /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:”"; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:”Times New Roman”; mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} –>
Emlitettem volt, hogy szüleim – gyermekkorukban is – igen nagy szegénységben éltek. Szüleik kevéske, rossz minőségű földjeiken gadálkodtak, de az csupán annyit termett, hogy nem haltak éhen. Földjeik egy része a falutól távol esett: 5-6 km-re. Igy nem egyszer megtörtént, hogy pl.édesapám apja az ökrösfogattal nem tért este haza a faluba, mert nagyon sok időt vesztegetett volna ezzel, hanem kint éjszakázott a határban, hogy hajnalban időben tudja kezdeni a szántást, vetést, illetve az időszerű mezőgazdasági munkákat.
A halála is ilyen kint, a határban töltött éjszakán következett be. Édesapám gyerekként segitett a mezőgazdasági munkákban a szüleinek, de egy alkalommal nem maradt az édesapjával, hanem hazament aludni a faluba. Másnap reggel ismét elindult a határba, hogy az édesapjának segitsen legalább az ökröket terelni. Igy talált rá halott édesapjára, akit az este megrakott tábortűz mellett ért a halál. Ekkor volt 60 éves. Halálának okára soha nem derült fény. Rebesgették, hogy talán mérges gombát sütött volna nyárson a tűz fölött, talán ez okozta a halálát…Nem lehet tudni.
Édesapám ekkortájt volt 12-13 éves gyerek. Apja halála után úgy gondolta, hogy nem kiván a mezőgazdasági munkákkal foglalkozni, azt inkább a bátyjára hagyná. Igy is történt. A Nógrád megyei Bárna község mellett ekkor működött egy szénbánya, Inászó néven ismerték. Édesapám itt jelentkezett vizhordó gyereknek. Mivel életrevalónak találták, alkalmazták vizhordóként. Néhány év elteltével a Heves megyei Egercsehi közelében , Szúcs község külterületén, Bagólyukban jó minőségű barnaszénre bukkantak. Itt nyitották meg az első szénbányát Lipót-Akna néven. Édesapám a továbbiakban itt vállalt munkát, de már nem vizhordéként, hanem un. Csillés lett. / Ez a bányászatban olyan segédmunkásfélét jelent/. Az időmultával, különféle tanfolyamok elvégzése és vizsgák letétele után először segédvájár, majd vájár lett. Ez a beosztás már szakmunkásnak számitott, igy is fizették meg. A jó vájár többszörösét is megkereshette a csillés, illetve a segédvájár fizetésének.
Édesapám tehetséges, nagyon szorgalmas, dolgozni szerető munkásember volt, s egy idő után a felettesei is felfigyeltek szorgalmára és szakértelmére. Igy aztán, amikor a Lipót-Aknai szénkészlet kimerült és Egercsehiben megnyitották a Beniczky-Aknát, édesapámat ott is foglalkoztatták. Tehetsége és szorgalma elismeréseként csapatvezető vájárrá léptették elő. Azaz: 10-15 ember irányitója, „főnöke” lett. Itt dolgozott egészen 1929-ig.
Időközben édesanyám is felcseperedett. Némi elemi iskolába járás után otthon segitett a házimunkákban, illetve ő is kivette részét a mezőgazdasági munkákból: kapált, markot szedett, szénátgyüjtött stb. ami jött.
Istenmezején akkoriban, de még később is sokáig az volt a szokás, hogy a fiatalok korán házasodtak. Ennek – a szerelmen kívül – prózai oka is volt, kellett a munkák végzéséhez a segitő kéz! Igy történt ez az én szüleim esetében is: 19l6. április 29-én össze házasodtak. Anyám ekkor 15 éves mult, apám pedig még nem töltötte be a huszadik évét. Az Ő sorsuk is hasonló volt a többi fiataléhoz: a „menyecske”, szinte még gyerek, otthon dolgozott a háztartásban és a mezőgazdaságban. Nevelte a baromfiakat, ellátta, ápolta a nagyobb állatokat, sertést , marhát, tehenet/ahol volt!/ Néhány év elteltével a házasságkötésük után megszületett Joachim, az első bátyám: 1920 szeptemberében, majd őt követte Sándor, a másik bátyám: 1926 áprilisában. Időközben még született néhány gyerek, de az akkori rossz szociális visonyok miatt zömük még csecsemő korában meghalt. Szüleimnek összesen 8 gyermekük született, ebből hárman maradtunk életben.
A csecsemőhalálozás elképesztő méreteket öltött, de aratott a halál a fiatal felnőttek között is, elsősorban a tbc. tizedelte a lakosságot.
2.
Korábban már emlitettem, hogy az egercsehi bányában édesapám szorgalmas munkája elismeréseként csapatvezető vájárként dolgozott. Munkatársai közül azonban néhányan ugy gondolták, hogy máshol próbálnak szerencsét. Szervezők, ma ugy mondanánk „fejvadászok” járták a különböző munkahelyeket és jól jövedelmező külföldi álláshelyekkel kecsegtették a munkásokat. Kerestek munkaerőt az Amerikai Egyesült Államokba, de elsősorban Kanadába volt szükség a szakképzett munkásokra. A csábitásnak sokan bedőltek és néhány év mulva ,ár arról érkeztek a hirek, hogy megcsinálták a szerencséjüket, jól keresnek. Ezt az is bizonyitotta, hogy küldték a pénzt az itthon maradt családoknak, akik házakat kezdtek épiteni, földterületeket, erdőket, legelőket vásároltak. Ezen édesapám is elgondolkodott, noha Ő a jobban kereső és megbecsült munkások közé tartozott, de szerette volna többre vinni, mint amire az itthoni keresetéből tellett. Néhány munkatársával, barátjával megbeszélte, hogy Kanadában szerencsét próbálnak, hátha sikerül meggazdagodniuk. Részükre a „fejvadászok” a vonat és a hajóut költségeit megelőlegezték azzal, hogy a kanadai kerestükből azt majd visszafizetik. Az elhatározást tett követte és néhányan elindultak a távoli, általuk teljesen ismeretlen utra. Ez 1929-ben történt, amikor a new yorki tőzsde összeomlása után kitört az első nagy világgazdasági válság. Erről ők mitsem tudtak, bizakodva vágtak neki az Atlanti Óceánon – a fedélközben – a hajóutnak Hamburgból.
Több hetes vonat és hajóut után szerencsésen és a tengeri betegségtől elgyötörten megérkeztek Kanadába, uj, ideiglenes „hazájukba” szerencsét próbálni. Megérkezésüket követően rövidesen rádöbbentek, igy édesapám is, hogy életük legnagyobb tévedését követték el, amikor a viszonylag biztonságos munkahelyüket, az Egercsehi Szénbányát elhagyták. A Kanadában elképzelt „paradicsomi állapotok” helyett a lézengő, tengődő, munkanélküli proletárok tömege fogadta őket. Munkahelyet nem találtak, bányában nem alkalmazták őket, egyébhez, a mezőgazdasági munkán kívül nem értettek, a nyelvet nem beszélték…
Édesapám a kivándorlása után öt évig hányódott: néha-néha volt bányamunkás, volt kocsis, épitett utat, erdőt irtott, s még kertészkedett is. Munkát keresve számtalan helyet bejárt Kanadaszerte. Szerencsét próbált – többek között – Carbonban, Nordeggban, Drumhellerben, Vancuverben, s eljutott még Alaszkáig is. Állandó munkát azonban sehol nem kapott. Szerencsés esetben heti egy-két napot dolgozott. Volt olyan eset, amikor két heti alkalmi munkáért 2.75 dollár „fizetést” kapott. Társaival együtt sokat éhezett, fagyoskodott, alkalmi hitelekből élt. Munkát keresve vonattal járta a hatalmas országot, de jegyre nem volt pénze, ezért nem egyszer a robogó vonatról kellett leugrania ha jött a jegyellenőr.
A gazdasági világválságot követően, ugy 1934-től már inkább akadt muka. Egy időre sikerült egy szénbányában elhelyezkednie, de a több éves gyötrelmes, nehézségekkel, éhezéssel teli idő kikezdte egészségét és már nem birta a nagyon kemény, kimeritő bányamunkát végezni. Ezért úgy döntött, hogy lesz ami lesz, megpróbál hazajutni Magyarországra. A hazautazáshoz szükséges pénzzel azonban nem rendelkezett, azt valahogyan előkellett teremteni. Másik két társával, akik szintén szerettek volna hazajönni, ugy határoztak, hogy a hármuk tulajdonában lévő, vagy bérelt? faházból teremtik elő a pénzt! A házuk biztositva volt. A ház egyszer váratlanul, „véletlenűl” kigyulladt és leégett. A biztositó nem vette észre a „véletlent” és kifizette a kártéritést. Ez az összeg elégséges volt a hazautazáshoz mindhármuknak. Ezek után édesapám mintegy hatévi kóborlás, nyomorgás után 1935-ben megérkezett szerető családjához, akik osztozva az Ő kanadai sorsában, itthon éheztek. A rokonoknak köszönhették, hogy életben maradtak a két gyerek és édesanyám. Hát ilyen szerencsét csinált édesapám Kanadában.
Ezt követően születtem én, 1936-ban, mint „kései” gyerek.
3.
Kanadából hazaérkezve, néhány heti pihenő után jelentkezett korábbi munkahelyén az Egercsehi Szénbányába. Ott, korábbi érdemeire való tekintettel ismét alkalmazták vájárként. 1952 –ig dolgozott a szénbányában, majd elérve az 55 éves bányász nyugdijkorhatárt nyugdijba vonult.
Nos, édesapám nyugdijas lett, én pedig az egri Dobó István Gimnáziumban voltam első éves tanuló. Magamról itt és most nem kivánok irni, csupán annyit, hogy 1952 tavaszán az évvégi vizsgákra készülve, sokat tanultam. Sokszor már hajnalban felkeltem és – szép tavasz idő lévén – kiültem a Foglár úti Kollégium gyönyörű kertjébe és galambok búgó hangja mellett bifláztam egyik vagy másik tantárgyat.
A vizsgákon tul jutva örömmel mentem haza a szülőfalumba. Otthon azonban gondok vártak, amelyekről nekem a városban kevés ismeretem volt. Milyen gondok merültek fel? A legnagyobb gondot az jelentette, hogy – amint már emlitettem – a bányász édesapám elérte a nyugdijkorhatárt. Ennek ugyan inkább örülni kellett volna, mert nem minden bányásztársa volt ilyen szerencsés. Sokan nem érték meg a nyugdijas éveket. Anyagilag azonban nagy megpróbáltatást jelentett nyugdijba vonulni. A korábbi 8-900 Ft-os fizetés, amelyet édesapám jó vájárként, csapatvezetőként általábvan megkeresett, egyszerre nagyon hiányzott a családi kasszából. Ugyanis olyan kevés nyugdijat állapitottak meg a számára 40 évi szolgálat után /havi 288 Ft-ot/, amelyből az adott körülmények között nem lehetett megélni. Az utánam járó családi pótlékkal – havi 18 Ft – a család jövedelme alig haladta meg a 300 Ft-ot. A bátyáim nem tudtak besegiteni, mert már a saját családjukról kellett gondoskodniuk. A 3-4 kh. Földünk nem hozott hasznot, sőt: pénzt vett ki a családi kasszából. Ez hogyan lehetett? Az idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy a beszolgáltatás ebben az időben tombolt. Külön Begyüjtési Minisztérium működött/Kegyeleti okok miatt nem emlitem, hogy ki volt a miniszter./ Akinek volt termőföldje az beszolgáltatási kötelezettséggel tartozott az államnak. A helyi tanácsok az un. Begyüjtési könyvecskében, amelyet minden érdekelt kézhez kapott, tételesen felsorolták, hogy miből mennyit beszolgáltatást köteles teljesiteni a földtulajdonos. A beszolgáltatás mellett még Békekölcsönt is kötelező volt jegyezni. Ez alól a nyugdijasok sem mentesültek.
Ebben az elviselhetetlen helyzetben a nyugdijas édesapám, 40 év földalatti bányamunka után ismét kénytelen volt munkát vállalni, mert különben nem tudtunk volna megélni. Újra bányász lett, de a szénbányát felcserélte a községben akkoriban megnyilt bentonit bányára, amelyet hivatalosan ásványbányának neveztek./Mátrai Ásványbányák Vállalat Gyöngyös, Istenmezejei Üzeme/. Annyival kedvezőbbé vált a helyzete, hogy legalább a faluban dolgozhatott, nem kellett eljárnia a 25 km-re levő Egercsehibe. / Csak megemlitem, hogy a beszolgáltaás kb. 4 éve alatt a nyári időszakban napi 3-4 órát aludt, hogy a földjét is megművelje, tudjon beszolgáltatni és a munkahelyén is dolgozzon./
Végezetül: szüleim, de főként édesapám hősiesen, fáradságot nem ismerve dolgozott, küzdött a családjáért.Sajnos, a déd- unokái születését már nem érhette meg. Kivéve Petit, aki 1981. december 19-én született, de édesapám erről már nem tudott, mert Mátraházán az Állami Tüdő Kórházban 1981. december 20-án, 17 órakor elhunyt. Egy dolgos, szorgalmas, becsületes életút végetért.
Édesanyám apám halála után még rövid három évig élt régi családi házunkban Istenmezején. Egyedül élt, de még sem volt egyedül, mert a bátyámékkal lakott közös házban. Az Ő szeretettel, érzelmekkel, őszinte odaadással teli élete – 5 heti agonizálás után – 1984. junius 5-én ért véget az egri volt Szent Vince Kórház falai között.
NYUGODJANAK BÉKÉBEN.
