A visszaemlékezések összeállítása komoly dolog. Felületesen nem fog sikerülni. Ezért kell rákészülni a feladatra, még akkor is, ha csak magunknak készül. Amikor visszaemlékezéshez kezd az ember, akkor feltúrja a fiókokat, előveszi a családi relikviákat - ha vannak. Nekünk, nem sok minden maradt. A fotókat, iratokat, régi tárgyakat, a XX. század viharai tépték, s a vándorlások, költözések között áztatta az eső és a könny. Ha nincs elég emléktárgy, fénykép, akkor megpróbál a saját emlékképei között keresgélni, vajon hol és mikor kezdődtem én?

Nekem talán az első ilyen (emlék)kép a nagymama szekrénye.

Mármint az apai nagymamáé, hiszen vele laktunk. A családi legendárium szerint a dédi és férje (aki nem a dédnagypapám), a nagymamám és a férje (aki nem a nagypapám), a papám, a mamám és én laktunk egy erzsébetvárosi másfél szobás lakásban. Legalább is egy ideig. Én erre a tömegességre sajnos (vagy éppen nem sajnos) már nem emlékezem, mert érkezésem után hamarost igyekeztek nekem helyet csinálni szerető déd- és nagyszüleim, és otthagytak bennünket. Csak nagymama maradt még vélem.

Ő sem sokáig. Mindig mondogatta, hogy szeretné megélni, hogy iskolába menjek.

Két héttel az iskolakezdésem előtt temették. Én nem temettem: nem voltam ott, nem vittek el a temetésre, és azóta sem temetek. Ezért az emléke bennem és az orromban él.

Ugyanis éppen az első emlék: egy illat.

A szekrény hatalmas volt, kényelmesen elfértem minden polcán, és jó volt befúrni magam a felakasztott kabátok közé. A levendula és egy különös parfüm vett ott körül - nagyanyám púderének illata. Nem tudom mihez hasonlítani, sem parfüm, sem virág, valami más volt, más minőség, más csoda. Egyszer éreztem azóta az illatot egy kereszteződésben, de hamar nyomát vesztettem viselőjének.

(Folytatása következik…)