A két találkozást, egy történet egészének részeként, jelenítettem meg, mivel e két epizód alkotta azt a magot, mely köré lehetett illeszteni egy élet kimondhatatlanul kúsza és tekervényes adottságait. Az a hármas kontraszt, mely az anya, katika és János közt kialakult sokak szemében bűnként jelentkezett, főleg az anya irányából tekintve. Sokak szerint, Jánosnak nem szabadott volna megkeresnie az anyát, és ezzel nehéz helyzetbe hoznia őt a családja előtt.  Viszont sokan, az anyát marasztalják el, hogy képes volt két gyermeket is eldobni magától. Az érzések mint tudjuk különbözőek, így mindenki a saját vérmérséklete szerink dogozza fel a rövid kis írásom tartalmát, és döntse el magában, hogy ki és mikor cselekedett helyesen, vagy sem. Annyi viszont idetartozik még, hogy Jánossal, alig egy éves, boldog kapcsolatot követően, mindenki, szinte kivétel nélkül megtagadta a kapcsolatot és nem kívánatos embernek tekintik. Hogy ez miért történt így, és mi ösztönözte őket erre, az bizony még megfejtésre vár.

Katika és János azzal, hogy egymásra találtak, egy olyan folyamatot indítottak el, mely sokak számára jelenthetett boldogságot, örömet, és csodálatot, de bizony, sokak számára jelentett bosszúságot és gyűlölettel teli gondolkodást is. Hogy miért? Mert akik megtalálták egymást, azok, minden bizonnyal nagyon boldogok voltak, és ezzel szemben, akik miatt ebben a semmiképpen, sem irigylésre méltó helyzetben élték le az életüket, azok bizony szorongással és rosszalló gondolatok közepette élték meg az egészet, a találkozást. A két testvér, a találkozásukat követő nap reggelén felkerekedett és elindultak, hogy találkozhassanak azzal, aki őket szülte, az “ANYÁVAL” Határozottan, mindenre elszántan indultak az útra, mert minden reményük megvolt azt hinni, hogy az anya, első szóra és látásra, elfogadja őket, mint a gyermekeit. Arra viszont egyikőjük sem gondolt, hogy az anyánál, régi és keserves sebeket téphetnek fel, melyek több mint ötven év távlatában eshettek a becsületén, életén, és emberi lényén. Igen, nem gondoltak erre, őket csak a megismerés lehetőségének ereje hajtotta. És elindultak. Az anya, alig ötven kilométerre élt családjával, János lakhelyétől. Így, igen hamar oda is értek, na meg a beszélgetés is röviddé varázsolta az út távolságát. Itt kell megjegyeznem, hogy János többször is kísérletet tett arra, hogy az anyjával találkozzon, de mindannyiszor kudarcot vallott. Az anya, annak ellenér, hogy János kezében volt egy törvényes határozat, miszerint bizonyítottan a tényleges vér szerinti anyáról van szó, mely személy nem zárkózik el a láthatás elöl sem. Ennek ellenére, az anya ajtaja mindvégig zárva maradt János előtt. Ezt a helyzetet meg is beszélte a két testvér, mely újabb erőt és elszántságot sugárzott, főleg Katika tudatába és gondolatainak tervezésébe. János, szinte fel is adta a küzdelmet, de látva húga elszántságát és akarat erejét, újra kezdett hinni.

Mikor odaértek a lakáshoz, azonnal Katika vette át a dolgok irányítását. Mint később kiderült, eredményesen tette, mert az anya, egy fél órás tanácstalanság után, megtört, és beengedte a testvéreket, a vér szerinti gyermekeit.

A találkozás első pillanatai feszültek és idegenkedő hangulatban teltek, majd a percek múlásával, minden kezdett boldoggá és örömtelivé válni. A gyermekek örültek a még sosem látott anyjuknak, s ott lebegett a kérdés a levegőben, hogy…. Vajon az anya is boldog volt? Vagy, kényszerből tette amit, és ahogyan tett? A meglévő családja mellett, felválalta az új és mindenképpen kínosnak mondható helyzetét, vagy csak egy szerepet játszott és színészkedett? Az idő folyamán erre is választ fogunk kapni, mert mindenre fény derül és olyan dolgok is kiderülnek( az anya elmondásából) melyek semmi képpen sem erősítették az új kapcsolat életben maradását. Hónapokig tartott az úgymond”családi idill” majd mint a mesében, “hol volt, hol nem volt” köddé vált minden szép és jó. Valami azért mégis csak maradt, egy tanulság, mégpedig az, hogy senkit sem lehet rákényszeríteni arra, hogy megtagadja önmagát, és olyanná váljon egyszeriben, mint aki semmiben sem vétkes, és nem nyomja bűn a lelkét. Valójában kérdések ezrei fészkelték be magukat János tudatába, arra várva, hogy egyszer majd valaki sorba veszi őket, és szép nyugodtan megfelelve azokra, nyugságot és békét hoznak lelkébe.

Sok, nagyon sok idő telt el, annak a két embernek az életében, akiről most írok, mire megajándékozta őket az ég, egy nagy boldogsággal, a találkozás boldogságával. A nő és a férfi bár testvérek voltak, csak 2002-ben találkozhattak először az életükben, amikorra már bizony, úgymond, “megették a kenyerük javát” A nő, 52 a férfi pedig, már 55-ik évét taposta. A nő,Katika, a férfi pedig János. Külön, mit sem tudva egymásról élték az életüket, mikor is, egy szép szeptemberi napon egymáshoz ölelhették egymást.

A gépkocsi, lassan, méltóságteljesen kanyarodott be az útról, az udvarra. János és családja már izgatottan toporzékolt a ház terasza előtt, egymásra kérdőn tekintve, mint akik arra kíváncsiak, hogy ki is fog kilépni a kocsiból, hogy néz ki, és egyáltalán, hogyan is fog sikerülni az első, várva várt találkozás. A kocsi végre megállt. Kinyílt az ajtó, és egy könnyed, mozdulattal, ott is állt Ő, a testvér, akit János még sohasem látott, hiszen nem is tudtak egymásról. Az Anya mindkettőjüket, leányfejjel szülte, az adott években, és azon nyomban, születésüket követően, meg is vált tőlük. A leányt (1950) nevelőszülőkhöz adta, a fiút pedig (1947)állami gondozásba, Árvaházba. Tehát, ott álltak egymástól egy karnyújtásnyira, s agyuk szinte egyszerre blokkolt le, nem utasítva őket, hogy ilyenkor mi is a teendő, mi a legmegfelelőbb. Majd a nehéz pillanatokon átvergődve, léptek remegve egyet, majd egymás karjaiba omolva, keresték az öröm, s boldogság megfelelő szavait.

-Szerbusz, édes egyetlen Bátyám!- szólalt meg elsőnek Katika, miközben szemeiben megjelentek azok a könnyek, melyek egy érzés felszabadultságát jelezték. Én vagyok a te húgod!

János szíve oly hevesen kalapált, hogy szinte hallani lehetett. Alig tudott megszólalni. Egy pillanatig csak állt, és nézte a hölgyet, akit a karjaiban tartott.

- Szia, húgocskám, az Isten hozott benneteket. Végre itt vagy, és…

Nem tudta folytatni, mert elcsuklott a hangja, s az ő szemeiben is megjelentek a boldogság első könnycseppjei. Hosszú percekig álltak így, egymást ölelve, ott az udvar közepén, ahol akkor, abban a percben, csak kettőjük számára jelenthetett valamit ez a találkozás. A többiek, mind, meghatódva váltak részeseivé ennek a nagy örömnek, mely elindított egy boldog, de időtartamát tekintve, nagyon rövid kapcsolatot.