„Az oroszok bejövetele”

 

          Miért választottam Pont ezt a témát ? kérdezheti a kedves olvasó,  esetleg a  zsűri tag.  Nem a néha szokásos  csak-al válaszolok,  hanem  azért mert ez az emlék,  egy azok közül az emlékek közül, ,  amelyik  megragadta  emlékezetemet és élesen él még ma is  bennem, hetvenhét évesen, tehát hatvanöt  év távlatából . Ez az első írásos visszaemlékezésem, nem akarok nagyképű lenni ,ezért nem merem leírni, hogy novellám, karcolatom, füstölgésem.

          Röviden , ez nem más mint:  visszaemlékezésem 1945. év néhány nehéz, de emlékezetes napjára. Ezért is köszönöm , hogy valakik kitalálták ezt a pályázatot és köszönöm a Hegyvidék  Idősek Klubja egyik vezetőjének,  Csöpinek, rendes nevén :Sugár Erzsikének, hogy kezembe adta a kinyomtatott pályázatot, mondván, hogy Gyuri írjál valamit.

          Lehet, hogy lesz folytatás is? Még nem tudom, de már régen  foglalkoztat a gondolat, hogy gazdag élményekkel teli  életemből leírjak  eseményeket, történéseket, abból a célból, hogy esetleg utódaim, fiam és leányom , unokáim, ezekből többet megismerhetnek édesapjukról , nagypapájukról, a  jappapáról, ahogy az egyik unokám elnevezett.

         Köszönöm feleségemnek és leányomnak, ha nem is mindig nyugodtan, de eltűrték, hogy néha késő este vagy hajnalban üljek a számítógép mellett és írjak. Sajnos csak a napokban kezdhettem el az írást, ezért voltam kénytelen néha este és hajnalban is írni.

 

         Kissé morbidnak tűnhet, de lehet, hogy a következő írásom, ha szabad így neveznem , a „halotti beszédem” lesz. Ezen is régen  gondolkozom a korom miatt.  A temetéseken  a hozzátartozók általában  felkérik valamelyik  jó barátját a családnak, vagy a hivatásos  búcsúztatót,, akik  a családtól kapott  életrajzi szöveget kiszinezve,  mondják el jól rosszul összeállított búcsúztatójukat az elhunyt koporsója, vagy  hamvai mellett .

          Miért ne én magam írhatnám meg a magam búcsúztatóját? Hiszen  nem én ismerem legjobban magamat? S   ezzel biztosítanám azt is, hogy nem kerülne a beszédbe émelygős, általam soha el nem mondott volna szöveg. Tovább megyek. Meghagynám az utódaimnak, hogy az általam megírt szöveget, amit még életemben magnószalagra mondanék, a szöveg előtt és utána  ne valamilyen szokásos szomorkás, halotti dallamokat játszattasanak el, hanem azt amit  én tennék a kazettára.  Hogy mit, azon még gondolkozom, remélem , hogy annyi időm még van  e földi itt létemből, de biztosan nem temetési zene lenne.

          Ezek után rátérnék a pályázattal kapcsolatos  visszaemlékezésemre, életem egy kis , talán úgy is nevezhetném forgács darabjára.

 

Az oroszok bejövetele

Írta :id Nika György

 

 

 

        Esős vasárnap délután volt. Kellemetlen idő. Ilyenkor  az ember legszívesebben az ágyba bújna, vagy a meleg  kályha mellett  töltené  az amúgy sem  elfoglaltság teli idejét.

 Kályha. Igen az akkori kályhánk. Eszembe jut, hogy abban az időben amikor a következőkben leírt események játszódnak , nekünk egy Jancsi nevű, vagy tipusu kályhánk volt. Ez volt a mozi, a Tv , az esti lefekvés utáni szórakozásunk forrása. Kis gömbölyű alkalmatosság, a tetején levehető vas  karikák, oldalán két ajtó, az egyik, ahol betettük az általában vizes fadarabokat, vagy a köves dorogi, tatai szénnek mondott  valamit, aminek alig volt kalóriája, így majdnem  annyi salakot szedtünk ki, mint amennyi szénnek mondott tüzelőanyagot betettünk. A kályha másik, alul levő ajtaja éppen erre szolgált, hogy kiszedjük a hamut, a salakot.

Szóval ezt a Jancsi kályhát, ha volt mivel, még lefekvés előtt este jól bedurrantotta édesanyám, vagy a nagyanyám, néha csak sok papírhulladékkal , égett a tűz és kezdődött a színház.  Hanyatt fekve , a dunyha alatt, nagyanyám és anyám között az összetolt két fekhelyen , gyönyörködtem a mennyezeten cikkázó tűzkarikák játékában , ami a Jancsi kályha tetején levő rosszul záródó vaskarikák nyílásából vetidődtek fel a plafonra.

         Budapesten ,  Budán, annak is egyik legszebb  utcájában , a Gül Baba utca 13.-ban laktunk.  Nem szerencsés számnak mondják sokan , de nekem az volt.  Életben maradtam az ostrom alatt, 1945. fordulóján.  

        Felemelő érzést ad nekem még most is, hogy amikor néha megyek a Szent. Lukács uszodába gyógyítani gyakran fájó derekamat, ott megyek el a Gül Baba utca előtt. Sőt néha felmegyek a meredek, a még a háború előtti időkből ott maradt macskaköves  utcán és a fordulóban felnézek a 13.as számú házra.  Még áll a ház, bár felújították, de a lényeg a régi.  És ilyenkor  visszaemlékezem.

        1945 január végét írtunk  Még nem töltöttem be a 12. élet évemet. Édesanyámmal , anyai nagyanyámmal  itt laktunk hárman , ebben a szép egy emeletes villa szerű házban. Na nehogy azt higgye a szelíd olvasó, hogy mi ilyen gazdagok voltunk, hogy hárman , budai villa házban lakhattunk. Szó sincs erről.  Ellenkezőleg. Anyámmal és nagyanyámmal 1943 ban költöztünk Rákosszentmihályról ide  , ami akkor még külön település volt, Budapest mellett közvetlenül. Ebben a villában egy gazdag közép korú  házaspár élt. Tulajdonosaik voltak egy kötőüzemnek, amely a villa-ház  földszinti helységeiben foglalt helyet. Itt voltak a kötőgépek, ládák a nyersanyaggal , a kész, különböző női, férfi és gyermek  kötött ruhák. Anyám gondnokságot és takarítást vállalt, amiért szerény lakást és némi pénzt kapott.

        Az urak, mert mi csak így neveztük  őket , fenn laktak az emeleti részben, tágas  szobákban , amelyek fényűző bútorokkal voltak berendezve. Én először  akkor tehettem be ide a lábamat, amikor elmenekültek a közeledő szovjet  hadsereg elől és ránk bíztak mindent, mondván, hogy vigyázzunk  a házra, mert Ők  ha vége a háborúnak vissza fognak jönni.

        Mi hárman , egy két helyiségből  álló , szobás , konyhás , az udvar hátsó részében lévő kis házikóban laktunk, amelynek  külső falai deszkából készültek, kívülről  náddal borított vakolással. Innen  nem láttam semmit a világ eseményeiből. Bár akkor és ott a világ,  számomra, a 12 éves fiú számára az udvar, a kapu előtti néhány méter lefelé a Gülbaba utcán és felfelé néhány lépcső jelentette. Édesanyám és nagyanyám lelkemre kötötte, hogy ne  merészkedjek messzebb. Ők tudták, hogy olyan idők jártak. Repültek az aknák, gránátok, bombák, repeszek.  Nem volt tanácsos a ház viszonylag biztonságot nyújtó falai közül kimozdulni.

        Az udvaron még csak- csak körbe- körbe jártam, néha átnézve a bozótos,fiatal fákat növesztő Pap -kertbe, ahonnan tél és tüzelőfa hiány lévén , időnként szereztem egy egy fiatal,  akkori karom vastagságú fácskát, hogy kis , rövid nyelű baltámmal  darabokat lefarigcsáljak belőle ,Jancsi kályhánk etetéséhez.

        A Pap kert mindig  gyönyörködtetett.  E mellett néha egyéb  látványban is volt részem. Nekem  a 12 éves fiúnak  felcsigázta a kiváncsiságát, amikor egyszer a bokrok között egy fiatal pár szerelmeskedését vettem észre. Először nem tudtam, hogy miért vannak pokróccal letakarva és a pokróc velük miért jár vitus táncot?Az arcukat nagyon megjegyeztem. Annyira megmaradtak a vonásaik, hogy sok- sok évvel később , a kilencvenes évek valamelyikében a Böszörményi  úton felismertem a fiú arcát. Már öreg, sovány, és egészen más volt, de ő volt az , ez biztos.

        Tavasszal a sok nyíló növényzet szépsége ejtett ámulatba, nyáron a tikkasztó meleg szárította cserjék , bokrok hervadó, vizet szomjazó leveleit bámultam, ősszel a sok , gazdag ,festő vásznára kívánkozó , szinskála megannyi árnyalatában díszelgő buja növényzetében gyönyörködtem.  Télen , mint most is februárban , az óriási csend, a fák ágain megtapadt , előző éjszaka  hullott fehér hó,  vonzott  a kertünk kerítéséhez, ahol a lécek közötti nyílásokon átleskelődtem és hallgatóztam. 

        Figyeltem a neszekre, a szél süvítésére, a lehulló ágak zajára. . De a csendet mind gyakrabban megtörte  az aknavetők  ide hallatszott torok tüze, majd a kilőtt gránát süvítő hangja, hogy nem sokkal később valahol a közelben nagy robajjal becsapódjon és ijesztő hangot adjon..

        Néztem a Pap kert felé és most egészen mással voltam elfoglalva gondolataimban. Szinte minden bokrot, növényt végig páztáztam, külön-külön. Minden zajtól összerezzentem. Figyeltem, a szemeimet meresztettem, de nem láttam semmit. Azt mondták a szomszédok tegnap este, amikor a kapu előtt nagyanyám beszélgetett velük, hogy az oroszok már átkeltek a Dunán és az Irgalmas korház környékén látták őket. Figyeltem a  csendes bokrokat, de sehol senki, semmi mozgás . Vajon honnan, melyik irányból fognak megjelenni?A felnőttek féltek és ez a félelem rám , a gyerekre is ráragadt.

        - Gyurikám  hol vagy? -kiáltott nagyanyám.

        - Gyere beeeeeee, mert megfázol, különben is már sötétedik- Nagyanyám nagyon szeretett, mert olyan szeretetre méltó gyerek voltam. De komolyanmondom ezt és kérem , hogy  ne nevessen a kedves olvasó. Be is mentem.

        Amikor az urak elmenekültek az oroszok  elől, mi beköltöztünk a nagy  ház alsó szintjén levő egyik kis szobába, Ez volt az óvóhelyünk, ami nem igazi óvóhely volt tulajdonképpen, csak olyan helyiség, amelynek két fala a föld alatt volt, a másik két fal a föld felett volt. Ezért igazi biztonságot nem adott a szoba, de jobb nem volt. A földre volt két matrac lerakva és ott feküdtünk. Villanyunk természetesen nem volt, pipiccsel világítottunk, amit cipőfűzőből és parafinból csináltunk. Fényt alig adott, annál több büdösséget, de nem is szabadott abban az időben  úgy világítani, hogy kiszűrődjön. Elsőtétítési rend volt és aki megszegte az előírást , megbüntették, vagy el is vihették.  Az ostrom első napjaiban még volt némi petróleumunk, amivel a petrólámpánkkal nagyon jól tudtunk világítani. Nagyanyám , a drága, amikor általában én meggyújtottam a lámpát, keresztet vetett és azt mondta, hogy

         - dicsértessék a Jézus Krisztus, amire mindörökké ámennel kellett volna válaszolnom, de nem tettem, pedig vallásosnak neveltek. Volt olyan idő, amikor mint sok fiú nem mozdonyvezető, tűzoltó, vagy katona akartam lenni, ha megnövök, hanem felszentelt pap. De ebből nem lett semmi.

        Ezen az estén arra lettem figyelmes, hogy  a három német katona, akik beszállásolták magukat az urak szobáiba, nyugtalanul viselkedtek.

        -.Nézzétek valamire készülnek a fritzek, jó lesz vigyáznunk. Mondta nagyanyám.

        - Mire készülhetnek? Kérdezte anyám , szinte magától, de nem volt aki válaszolt volna. A három  német katonával mi csak jelbeszéddel tartottuk a kapcsolatot, mert egyikünk sem beszélte nyelvüket. Németül később sem tanultam  a közép iskolában , mert valahogy ettől a nyelvtől idegenkedtem.

A három fiatal német fiú , akik velem nagyon közvetlenül tartották a jelbeszéd kapcsolatot, már harmadik hete voltak itt az urak házában. Nagyon megijedtünk, amikor beköltőztek. Emlékszem , hogy jól érezték magukat. Mi is, ami a kosztolást illeti. Elláttak némi élelemmel, ami azokban a napokba nagyon nagy  szó volt. Hiszen minden nap csak főtt babot ettünk. Az élelem amit kaptunk tőlük, főleg zsír és fejes hagyma volt. Ebből nagyanyám hagymagóbét csinált, ami nagyon jó volt abban az inséges időben. A zsírban  megdinsztelte  a hagymát és kenyér nélkül ettük. Izletes és tápláló  eledel volt. Az étek emléke annyira megmaradt bennem, hogy még ma is néha készítek magamnak, mert a család többi tagja nem eszi.

        Ami a zsírt és a hagymát illeti,  egyik sem a három német katonafiú  saját ellátásából  származott. Mielőtt  az urak elmenekültek volna , emlékszem, hogy sok ládát szögeltek le.  Ezeket a németek ki-ki nyitogatták, hozzájutva különböző élelmiszerekhez, így a zsírhoz és a hagymához. Volt olyan láda is amelyikben  különböző italok voltak, tömény és márkás borok.

        Egyik éjjel arra lettünk figyelmesek, hogy közelednek a  bombázó repülögépek. Szinte óramű  pontossággal érkeztek , éjjel  egy és két óra között. Amint meghallottam a gépek motorjainak mély , ijesztő búgását, pisilni kellett szaladnom.

        Nagyanyámnak valamilyen rossz előérzete volt. Elővette  az ágynemű közé eldugott és a németektől elemelt, mert italt nem adtak, pálinkás üveget  és félig megtöltött egy vizespoharat.

        -Gyurikám ezt most idd meg - mondta határozottan,- jót fog tenni. Mit volt mit tennem lehajtottam.  Nagyanyám egyébként a mellett, hogy szeretett, nagyon szigorú is volt, ezért is   megittam.

        A hatás pillanatok múlva megjött, éreztem  az elbódulást, majd nem emlékeztem semmire. Mélyen elaludtam. A módszer ma már az ifjúság elleni büntet lehetne, de akkor hasznos volt.  Azon az éjjelen hatalmas szőnyeg bombázást  éltek át a  környék lakósai. Én  akkor nagyanyának köszönve,  nem éreztem az egészből semmit.

        A három német grácia  arra már nem is emlékszem, hogy hol töltötte el a bombázások alatt az időt, az biztos, hogy nem óvóhelyen, mert ott mi voltunk. Valószinü, a katona életükből következett, hogy ők  nem bújtak el sehova,  inkább élvezték a gazdag, polgári szinten  berendezett emeleti szobák kényelmét, kitéve magukat annak, hogy ha találat éri a házat, bajba kerülnek. Napjaik csendesen, mondanám kényelmesen teltek. Az udvaron felállítottak egy aknavetőt, ami olyan volt mint egy kályhacső, célzással irányban  a Pesti part, az országház épülete felé.  A friccek délelőtönként , miután jól bereggeliztek, kivonultak az udvarra, az aknavető mellé és el kezdtek lövöldözni. Gyerek fejjel nehezen értettem meg, hogy  miért felülről , a cső kimeneti részéről csúsztatják be az aknát, majd lehajolnak  és az akna nagy süvítéssel kirepült a Pesti oldal felé. Nekem ez akkor nagy szórakozás volt, de közelbe nem merészkedtem, távolabbról leskelődtem .Mikor kilőttek néhány aknát, visszavonultak a házba. Mit csináltak benn? Nem tudom.

        Nagyanyám mondogatta -jaj csak be ne mérjenek bennünket az oda át, a Duna másik oldalán  levő oroszok, mert akkor végünk. Ide küldenek az udvarunkra egy orosz aknát és akkor kaput. Valahogy szerencsénkre erre nem került sor. De állandóan rettegésben voltunk, főleg anyám és nagyanyám.

        Ez után a kis kitérés után folytatom, hogy ezen az estén a németek nyugtalanul, idegesen viselkedtek.

        Nagyanyám is mondogatta -Csak tudnám, hogy mire készülnek. Kár , hogy nem tudunk velük beszélni, megkérdeznénk miért ez a kapkodás? A német katonák valamit tudnak, valamire készülődnek

        Mi is nyugtalanabbul tértünk nyugovóra.

        Másnap korán ébredtünk. Általában nagyanyám volt az első aki felkelt és kinézett az udvarra.

        Izgatottan jött vissza, már én sem aludtam

        -A németek elmentek ,- mondta hangosan. - Az aknavető nincsen az udvaron, hátul a Pap kert felé a kerítés léce ki van törve., folytatta.

        Mi is anyámmal gyorsan felkeltünk és szét néztünk az udvaron  és a házban. Látszott, hogy itt még nem régen a németek laktak, szana széjjel. élelem maradékok, félig kiivott italos poharak. Ott egy eldobott német katonai nadrágszíj,  itt földön egy bajonett. Kint az udvaron a Pap  kert kerítés mellett , a földön hevert egy látcső. Felvettem. Nem katonai volt, de német gyártású, amit csak később, pár év elmúlásával tudtam meg, miután el tudtam olvasni a feliratát.  A látcső azóta is ,  hatvannégy év távlatából , megvan. Őrzöm , emlék a második világháborúból, de gyakorlati haszna is van, mert ha nagy ritkán elmegyünk a színházba, viszem magammal, mint valamilyen háborús zsákmányt. Mert az is , bár nem erőszakkal szereztem , csak találtam a földön.

Nincsenek a németek, elmenekültek.  

        -Ezért volt akkor az az izgalom este, a kapkodás.  mondtam. A németek valóban az éjszaka leple alatt átmászhattak a kerítésen és bevetették magukat a Pap kert sűrű bozótjai közé. Nyugati irányba menekültek.

        - Vajon meddig juthattak el, lehet, hogy az oroszok karjaiba  rohantak?  Kérdezte szinte magától édesanyám.

        Mindenesetre fellélegeztünk. -Nincsen aknavető, nincsen aknázás, nem kell félnünk, hogy az oroszok bemérnek és szét lőnek bennünket. -mondtam örömmel.

        Szokatlan nagy csend borult a környékre, nem lőttek az oroszok a Duna másik partjáról, mintha megállt volna az idő. A németek széthagyott lim-lomját, mert semmi komolyat nem hagytak  ott, összeszedtük,  elástuk.

        - Kimegyek az utcára  körülnézni, mondtam nagyanyámnak, és már indultam volna is, amikor rám ripakodott éles hangon.

        - Nem mész sehova, itt maradsz a házban, miért kellene neked kivácsiskodnod?

        - De csak  a szomszéd házig hadd menjek, - kértem nagyanyámat. De hajthatatlan volt.

        A kiváncsiság tovább  furdalta az oldalamat. Az urak emeleti szobájából nyílt egy tágas ablak, amelyen kitekinthettem messzire.Fel is mentem az emeletre és az ablakhoz lopakodtam, de csak óvatosan, mert korábban  erre is kioktattak nagyanyámék, hogy  vigyázzak, mert oda lőhetnek, vagy valamilyen repesz darab eltalálhat.

        Nem először voltam ezen a megfigyelő ponton. A kilátás fenomenális volt. Leláttam a Gülbaba utca teljes hosszára, egészen az Irgalmas korházig, távolban pedig még az országház kupolájának a csúcsát is láthattam.. Az Irgalmas korház környékén több döglött ló volt, a hidegtől megfagyott combokkal, amikből  bizony ki kikanyarítottunk egy egy darabot, megfőzve vízben, főúri étekként  fogyasztottuk  akkor.

        Az utcán egy lélek nem volt. Mindenki benn kuksolt a házakban , vagy a pincékben. Üzletek már régen nem voltak, kibombázták azokat, vagy  a lakosság kifosztotta, a tulajdonosok közül sokan elmenekültek. Esetleg amikor megtudtuk, hogy kenyeret osztanak , vagy elfogyott a viz, merészkedtünk ki az utcára és ekkor volt egy kevéske mozgás. De most ez sem. Nagy csend honolt. Szinte érezni lehetett a levegőben, hogy valami történni fog. Nézelődtem ,figyeltem. Néztem a szépségét, romantikáját , még így romosan is megőrző Gül Baba utcát, macskaköveivel, alacsony földszintes házaival.

        Nagyanyám hangját hallottam meg- hol járkálsz? Kiáltotta. - Gyere le ha fenn vagy az emeleten.

        - Mindjárt megyek válaszoltam. Éppen meg akartam fordulni a szoba belseje felé, hogy nagyanyám parancsát teljesítsem,  amikor hirtelen észrevettem valamit.

        Azt utca aljában , mind két oldalon, a házakhoz lapulva, libasorban, valamilyen kézifegyvert előre tartva, és lassan , nézelődve jobbra, balra, vagy felfelé, ismeretlen alakok  jelentek meg. Ruházatuk azt érzékeltette, hogy valamilyen katonai egység, sapkájuk meglepő  volt számomra, két oldalt  a sapkájukon két lebernyeg himbálózott, mint valamilyen nagy kutya fül. Komótosan , mintha tojásokon lépkednének, óvatosan  nyomultak előre, mind feljebb , feljebb.  Ezek az oroszok, gondoltam mindjárt. Hanyatt homlok rohantam le a földszintre, ahol nagyanyám éppen a hagymagóbét készítette. Olyan kilenc óra lehetett, délelőtt.

        - Itt vannak az oroszok - ordítottam - és arcom az ijedségtől meg a hír újszerűségétől teljesen kipirult.

        - Ne óbégass  te gyerek, mert még meghallják,, mondta nagyanyám,  - de láttam , hogy őt is elkapja a félelem é s az idegesség.. Tudtuk, hogy ez a pillanat eljön, de most, hogy valóra vált , remegtünk a félelemtől. Oroszok a Gül Baba utcában!? Na még ilyen aztán nem volt. Hát ezért voltak idegesek  tegnap este a német katonák, ezért menekültek el éjnek idején. Biztosan megkapták valamelyik német katonai parancsnokságról az értesítést, hogy pucoljatok, mert itt vannak az oroszok.

        Engedély nélkül visszarohantam az emeleti ablakhoz. Az oroszok már egészen közel jártak , még az arcuk vonását is ki lehetett venni. Tudtam, hogy veszélyes amit csinálok, mert oda lőhetnek az ablakba és akkor nekem végem. Megint lerohantam nagyanyámhoz. Anyám ott állt nagyanyám mellett, halott sápadtan, remegve. Nagyanyám éppen egy kormos szén darabbal maszatolta anyám arcát és egy fekete kendőt kötött anyám fejére.

        - Mit csináltok, ?- kérdeztem ijedten. Nagyanyám válaszolt, hogy -anyádból meg próbálok öregasszonyt csinálni. Akkor ezt nem értettem, azt hiszem nem is tettem fel több kérdést ezzel kapcsolatban.

        - Jöjjetek - mondta nagyanyám- a kapu mellett van azaz olajjal átitatott támfa, támasszuk a kapunak., hogy ne tudjanak az oroszok  bejönni.Nem volt könnyű, de azért sikerült a támfát a kapunak támasztani úgy , hogy a kapun levő kiálló vasban megakadva, akadályozta hogy a   kaput  könnyen  kinyissák.. Gárdonyi Géza  Egri csillagok c. regénye  jutott az eszembe, amikor a magyar vár védők, igyekeztek barikádokat emelni a támadó törökkel szembe. Nem sok sikerrel.. Mi is így jártunk, amint az a későbbiekben ki is derült.  De naivak voltunk, vagy csak a félelmünkben gondoltuk, hogy  az olajos támfa megment bennünket az oroszok behatolásától. Nem is tudom, hogy nagyanyámék hogyan gondolhattak ilyen bárgyúságot, hiszen háború volt, egy kézigránátnak a kapura dobásával egyből szabaddá tudták volna tenni a bejáratot és akkor azt hiszem , hogy mi sem úsztuk volna meg szárazon. De  szerencsére erre nem került sor.

        Ültünk a kis bunkerszobánkban és beszélgettünk. Nagyanyám nagyon érdekes dolgokat tudott mesélni, hiszen az élete tele volt élményekkel, legalább is nekem a 12 éves fiúnak úgy tűnt.

        Megélte az első világháborút,  szakácsné volt egy Kisvárda melletti falú, Döge-i földesuránál, ami nagyon nagy dolog volt , hiszen úgy mondta nagyanyám, , hogy Ő volt a cselédek főnöke, parancsolója.

        Sokat beszélt erről is  , hogy miket főzött, hogyan tálalt, mert  ez is az ő feladata volt amikor az uraság nagy vendégeskedést rendezett. Sokszor nyaraltam a kisvárdai dédmamámnál,  az említett nagyanyám mamájánál és sokszor elküldött Dögére frissen fejt tejért. A közel hat kilóméteres  távolságot  persze gyalog tettem meg a földes országúton, , ami nem volt csekély az akkor még nyolc-kilenc éves fiúcskának. Ha szerencsém volt felkapaszkodhattam egy-egy lovas, vagy ökör húzta szekére  , ami óriási élmény volt egy Pesti, sovány , sápadt  gyereknek. Nagyanyám , aki most éppen vágta a hagymát a hagymagóbéhoz és könnyezett tőle, dögei látogatásaim során be-be invitált a konyhába és ha az uraság családtagjai közül nem volt senki a közelbe , még az éléskamrába is, ami aztán a csodák netovábbja volt  akkor számomra.  Kaptam a számba ezt azt, néha éppen a tejszint készítette nagyanyám , amit úgy hívtak, hogy szeparálás,  ekkor választották el a savót a tejszíntől ,belém dugott  tejszínből  egy evőkanállal, aztán mondta, hogy

• - szaladj már kifelé, nehogy meglássanak.

        .Érdekeseket mondott  nagyanyám a Sopronban és környékén letelepedett Görögországból, vagy száz százötven éve Magyarországra áttelepedett Nika familliáról is. Nem voltak gazdagok állítólag, kereskedéssel foglalkoztak. A Nika Vendéglő még ma is meg van Sopron szélén , igaz, hogy nem a nikák vannak benne, annak idején  államosították és az öreg Nika vendéglős a fiával kiment még a hetvenes években Amerikába.     

        Amikor néhány éve  feleségemmel, Marikával, de én csak ifjúasszony kora óta Husának nevezem, szóval Husával nyaraltunk Sopronban , a Lőverekben  ,elmentünk a Nika vendéglőbe is. Mindenkinek tudom ajánlani, mert nagyon ízletesen, magyarosan főznek. Itt kutakodtam az ősök után, de csak annyit tudtam meg, hogy az egyik utcában még él azaz asztalos, akit Nika bácsi, a vendéglős  minden hétfőn elhívott, hogy ácsolja össze az asztalokat, javítsa ki a székeket, amelyeket, szombaton , mint állandó helyi programként, a mulatozó, majd randalírozó helyiek összezúztak verekedésük közben.

        Ültünk hárman az óvóhelynek szolgáló kis földszintes helyiségben  , én figyeltem a készülő hagymagóbét. Anyám éppen foltozta a nadrágomat. Egyszer csak idegen hangokat hallunk kintről, majd nem sokkal utána valaki dörömbölni kezdett a kapun. Olyan erősen dörömböltek, hogy azt  hittük ,mindjárt beszakad, ha csak az oda helyezett támfa nem akadályozza ezt meg.

A dörömbölés erősödött és számomra érthetetlen szavakat kiabáltak

      - Itt vannak az oroszok, oroszul kiabálnak- mondta nagyanyám és a fekete kendőt ami oda volt készítve a székre , anyámra dobta.

        - Te honnan tudod, hogy ez orosz beszéd  és mit kiáltoznak- kérdeztem.

        - Értek valamit oroszul,. azt ordítják , hogy a kaput kinyitni,-  és ismételte már oroszul  is nekünk  otkrojtye varótu.

        - Mit csináljunk- kérdezte remegve édesanyám-ezek meg fognak bennünket ölni.

        Ne féljetek, - próbált nyugtatgatni nagyanyám,- de láttam, hogy ő is fél,- majd én beszélek velük, mondta, nyugalmat erőltetve magára. Ezzel felkapta  a kabátját, mert volt kinn vagy mínusz öt fok és mint egy hős kisietett az udvarra, a kapuhoz. A talpfát egyedül el tudta lökni, így szabaddá vált a bejáró. Anyámmal hallgatóztunk. Nagyanyám hangját hallottuk, amiből nem értettünk semmit, mert idegenül beszélt, majd  férfi hangokat, az is érthetetlen volt számunkra.

        Hallottuk , hogy kemény csattogó, kopogó léptek közelednek. Nagyanyám elől, mögötte két fegyvert előre tartó, piszkos, sáros, talán még szakadozott is volt, ha jól emlékszem ,  zöld ruhás katonaféle.  Mind kettőjük fejében az a kutya füles, lelógó  lebernyeges sapka volt, amelyeket a katonákon láttam, a Gülbaba utcában fel felé haladtukban.  Sapkájuk elején ,a közép tájon piros színű csillag, Ingük gallérja kilógott, gyűrötten, az is piszkosan.. Lábukon valamilyen bocskor szerű koszos lábbeli.    

        Mind ezt  a pillanat töredéke alatt véltem felfedezni, mert nem volt időm hosszabban szemlélni az idegen  jövevényeket. Miután beléptek a földszinti helyiségbe, ahol a szövőgépek voltak szépen sorban elhelyezve, ugyan úgy mint ahogy a tulajdonosok, a ház urai itt hagyták őket, körül néztek. Nekem , úgy tűnt, hogy idegesen, mintha keresnének valamit, vagy valakit, de a fegyverüket változatlanul előre tartva, mintha valakire éppen rá akarnának lőni.

        Anyám nem jött ki  ebből a nagy helyiségből nyíló óvóhelynek szolgáló kis szobából. nagyanyám és én álltam a két orosz  katona előtt.

        - Fasiszt  nyet ? - Mondta az egyik  kérdő hangon, amit én persze nem értettem,de nagyanyám nekem érthetetlen nyelven magyarázott valamit a két orosznak,  amitől láthatóan megnyugodtak. A részemre érthetetlen, nagyanyám és a két orosz közötti  beszélgetés  folytatódott.  Az oroszok hang hordozása már szinte barátságosnak tűnt  ahhoz képest, mint  amikor beléptek  , sőt az egyik meg is veregette nagyanyám vállát.

        - Na  ebből már nagy baj nem lehet, megenni nem fognak,- gondoltam magamban. A két orosz körbejárta a „géptermet”, alá  - alá néztek egy-egy gépnek, majd észrevették az óvóhelyi bejáratot. Megint beszéd nagyanyámmal majd ezt követően az egyik  be is nyitott. Anyám ott állt a helyiség közepén, fekete kendővel,  kormosan, bekent arccal, szerintem remegett. Nagyanyám azt mondta az oroszoknak, hogy a testvére.                                 

        Ezzel a két orosz kiment az udvarra, utánuk somfordáltam , a nagyanyám is velük, majd felmentek az emeletre, de nem sokára le is jöttek. Valamit mondtak nagyanyámnak és mintha nagyon sietnének gyorsan elmentek.                                                                                   

        Kint megint hallatszott az orosz beszéd, de mintha nem csak ennek a két nálunk járt oroszé, többen lehettek. Ki az utcára azonban nem mertem menni.  Nagyanyám  újból bezárta a kaput és szólt, hogy menjek be az udvarról. Mind a hárman benn ültünk az óvóhelyen. Csak néztünk  magunk elé és hallgattunk. Anyám törte meg a csendet.

        - Most mit csináljunk,- kérdezte. Engem ebben a pillanatban  egészen más érdekelt. Azt szerettem volna tudni, hogy nagyanyám honnan tud oroszul és egyáltalán  miről beszélt a két orosz katonával, azon kívül amit nagyjából  a mutogatásukból is megértettem.

        - Picimama- mert én így hívtam a nagyanyámat- honnan tudsz Te  oroszul?- kérdeztem nagy kíváncsisággal és vártam türelmetlenül  a választ. Annyit azért már akkor,  gyerek fejjel is tudtam a felnőtektöl, hogy az orosz nekünk , magyaroknak  valami nagyon távoli, nem felfogható dolognak számított és több volt benne a rossz, mint a jó gondolat.

        - Tudod, - kezdte nagyanyám- ennek hosszú története van. - Még nem is éltem,  amikor a szüleim Kisvárdáról elköltöztek Munkács mellé egy kis faluba. Itt apám, a Te dédapád  folytatta mesterségét, kocsikerekeket fabrikált és néha hordókat is készített. Sok szekérre volt abban az időben  szükség és a hegy oldalak tele voltak jobbnál jobb szöllővel,   amelyek  levét .hordókban raktározták el.  Anyám  otthon ellátta a házkörüli munkát, foglalatoskodott a nyolc gyerekkel, akik közül én voltam a legkisebb.

       Közben nagyanyám felkelt és alágyújtotta a  tüzet a csikó sparheltben, mondván ,hogy -a hagyma góbé így soha sem  fog elkészülni, ha csak beszélgetünk - majd folytatta.

        -A faluban, ahova költöztünk a magyarok mellett ruszinok voltak sokan, illetve ők voltak  többen .Ruszinul beszéltek a szatócsnál, a kocsmában , a patikában, az előjáróságon, az iskolában , szóval  mindenütt. Még a templomban is ruszinul  prédikált a pap, adta össze a fiatal házasulandókat,  keresztelték a csecsemőket, de még a temetőben is ruszinul búcsúztatta a pap az elhunytat.  Nem véletlen, hogy ilyen környezetben mindenki tudott előbb vagy később ruszinul. Mi is  - mondta  nagyanyám. -  majd újból folytatta.  

        -A család görögkatolikus vólt,  nem voltunk vallásosak, de el- eljártunk a helyi görögkatolikus templomba ,ahol a pap ruszinul mondta az istentiszteletet és ugyan csak ezen a  nyelven prédikált. A Te dédnagyanyád magyarul nem is tudott imádkozni , csak ruszinul . -mondta.

        - Erre én is jól emlékezem-tettem hozzá- mert amikor Kisvárdán nyaraltam a dédnagyanyámnál és  szombat délutánonként,  a népek mentek a templomba, dédnagyanyám kiült a kapu küszöbére és félhangon,  ruszin nyelven morzsolta a rózsafűzért. Még arra is gondoltam gyerek fejjel, hogy  talán azért teszi ezt ilyen nyilvánosan, hogy mindenki lássa , milyen istenfélő  Ő.

      -Lehet, hogy igazad van Te gyerek- mondta nagyanyám, kevergetve a mind kellemesebb illatot árasztó hagyma góbét. - Kis ravasz asszony volt a Te dédanyád, lehet, hogy ezért tette ki magát a kapu küszöbére.

      - Ezért van - folytatta nagyanyám a beszélgetést,-  hogy amikor bejött a két  orosz megértettem őket és én is meg tudtam magam értetni velük, még akkor is , ha az orosz nyelv és a ruszin nyelv nem ugyan az, csak hasonló. - De miről beszéltetek?- kérdeztem. - Hát arról,- mondta nagyanyám, - hogy van e német katona nálunk a házban? Hogy ki ez az öreg asszony , fekete kendővel a fején anyádra mutatva, meg hogy van e fegyverünk és férfi van e a háznál és hova bújt el? Ők is megkérdezték, hogy honnan tudok a nyelvükhöz hasonló nyelven és éreztem, hogy ez a dolog kissé megnyugtatta őket, a hangjuk is barátságosabbá változott - fejezte be nagyanyám  kérdéseimre a válaszát.

        Közben édesanyám elővett három tányért és az elkészült hagymagóbét háromfele osztotta. Mivel kenyerünk nem  volt , a tegnapról maradt száraz paszújjal ettük a zsíros hagymát. Paszújnak hívják a babot  Szabolcs megyében, ami nekem gyereknek akkor nagyon tetszett. -Paszúj, paszúj, - mondogattam, mintha valami nóta  első szavai lennének.

        - Miután megebédeltünk, nagyanyám elmosogatott a vajlingban, édesanyám folytatta a nadrágom foltozását, én kezdtem játszani  a karácsonyra kapott sakkal. Nagyon őrültem amikor megláttam az egyik közeli  szomszédos kertből  általam szerzett kis méretű karácsonyfa alatt. Azért is őrültem neki, mert a kemény papondekli táblalap egyik oldalán a sakkozáshoz szükséges drapp és sötét barna négyzetek voltak, míg a másik oldalon a malom játék vonalas rajza, így egyszerre két játékot is kaptam.

        A környéken csend volt. Amióta a reggeli órákban  az orosz katonák megjelentek a Gülbaba utcában és gondolom, hogy a környező utcákban is, megszűnt az aknázás, nem lőttek. Élveztük a csendet. Anyám és nagyanyám arról beszélgettek, hogy kár volt annyira félni az oroszoktól, nem is olyan rosszak, hiszen bejöttek, szétnéztek, aztán elmentek.

        Hirtelen mintha valaki , vagy valakik rugdosnák a kapunkat. A  kellemetlen zaj erősödött, nem halkult, nem maradt abba. Nagyanyám  anyámhoz-vedd fel gyorsan a fekete kendőt, én meg kimegyek megnézni, hogy mi van- azt hittük, hogy az előbbi orosz katonák jöttek vissza. Én az óvóhely hátsó falához húzódtam ilyedtemben, mintha ott védelmet kaphatnék valamilyen támadóval szemben.

     Rövidesen  újra hallottuk azt az idegen beszédet, de valahogy még keményebbnek, durvábbnak tűnt nekem. Három , most már az ismert uniformisban levő orosz katona jelent meg a bejáratnál, majd bejöttek és egymás között beszélve, amit természetesen nem értettem, el kezdtek kutakodni a kötő gépek között.

     Burzsúj, burzsúj, halottam ezt a szót tőlük többszőr. Nagyanyám próbált velük megint ruszinul valamit beszélni, de rá sem figyeltek az idegen jövevények.. Kinézetük ijesztőbb volt mint az előzően itt járt katonáké. Az egyik egyenesen úgy nézett ki mint valamilyen kutyafejű tatár, az egyetlen egy mesekönyvemben láttam ilyen arcot.

     Egyszer csak magyarul megszólalt az egyik katona és azt kérdezte, hogy mienk ez a gyár? Gyárnak nevezte a kötő műhelyt. Nagyanyám elmondta, hogy nem és hogy a tulajdonosok elutaztak nyugatra, mi csak itt lakunk munkáért. Ez láthatóan tetszett az „orosz-magyarnak- amin akkor nagyon csodálkoztam. Csak később tudtuk meg, hogy az első hullámmal érkező oroszok között sok olyan magyar ember volt, akik Kárpátaljáról származtak , Ukrajna nyugati vidékéről , akár Ungvár, Beregszáz vagy Munkács stb. környékéről. Ezeket azért dobták be, mert így kontaktálni tudtak a magyar lakossággal. Ez az orosz katona is ilyen célból kerülhetett el hozzánk. De sem a viselkedése,sem a beszéde nem mutatott akár együttérzést, akár jó szándékot velünk szemben. A kutakozást ő is folytatta, keresett  a másik kettővel valamit. Meg is találták.

      - Még az ostrom elején, valamikor 1944. december tájékán anyámék elkészítettek egy  úgy nevezett óvóhelyi bőröndöt. Nem volt nagy az egész, olyan  ötvenszer harminc centiméter nagyságú. Nem m találtuk ki,  hanem úgy hallottuk, nem a rádióban ,mert az nekünk nem volt,  nem tudom honnan, talán a szomszédoktól, de ha jól emlékszem , még hivatalos előírás is vol, az e féle bőrönd elkészítésére..

    Nagyanyám és anyám töltötték meg a bőröndöt. Volt abban minden, konzervek, liszt, só, üvegben víz, törölköző, kötszer, száraz tészta, amit még nagyanyám gyúrt és nyújtott, vágott laskára, mivel abban az időben , ha jól emlékszem kész tésztát az üzletek nem árultak. Legalább is olyan szegények, mint amilyenek mi voltunk nem tudtak vásárolni.

    És ami a kincs, benne volt  anyám arany karórája, amit még valamelyik ősétől kapta. Nem tudom , hogy ki volt azaz ős. Ara is emlékszem, hogy  édesanyám soha nem vette fel az arany óráját, nem hordta. Mikor és hova is vette , vehette volna fel? A bőrönd ott szorongott az óvóhely legmélyén a sarokban a fal mellett, letakarva valamilyen pokróccal.. Mint amikor a gyerekekkel játszák a hideg, langyos, meleg, forró nevű kereső játékot, olyan érzést éltünk át. A magyar-orosz katona a keresésben mind közelebb került a bőröndhöz. Anyám , nagyanyám csak egymásra néztek. A bőrönd már az orosz- magyar katona  kezében volt és ment kifelé a kis szobából. Nagyanyám megfogta a kezét, hogy visszavegye,de sikertelenül. El lett taszítva, anyám meg sem moccant, én is csak álltam. Anyámat nem bántották, lehet, hogy sikeres volt a nagyanyám készített maszk.

Elmentek. Mind a hárman. A bőröndünket pedig vitték. Sose láttuk többet. Anyámnak azóta sem lett arany órája.

      Amikor a Szovjetunióban, mint ösztöndíjas tanultam az 1950 es években, - köszönve annak, hogy az akkori rendszer így is támogatta a szegény sorsú , különösen az egyedül  gyereküket eltartó anyákat , valamint azért is mert a közép iskolában ahova jártam, a tanulmányi eredményem alapján, az iskola legjobb tanulói közé tartoztam - az egyik év végén , az ösztöndíjamból megspórolva, vettem anyámnak egy Pobjeda karórát ajándékba. Soha nem fogom elfelejteni, hogy azokban az években is nagy hiányok voltak szinte mindenből a Nagy Szovjetunióban, így az órákból is, illetve a Pobjedákból is, mivel csak ezt az egy fajta órát lehetett kapni, ha lehetett.  A pobjedáért vagy két órát sorban álltam az óra üzlet előtt. Amikor átadtam, anyám szemei könnybe lábadtak. Lehet, hogy az aranyórájára gondolt abban a pillanatban. 

    Amikor már felnőttként dolgoztam és akartam neki venni egy arany órát, nem engedte._Azt mondta mindig - Fiam nekem már nem kell ilyen dolog, a régi emlék volt , új meg minek, költsd inkább magadra a pénzt.

Hol lehet az orosz katona, hol lehet az arany óra? Nem tudom, valoszinű, hogy már egyik sem létezik. De emlékezni , amíg élek fogok rájuk.

    A  következő napjaink 1945 februárban még mozgalmasak voltak. Néha- néha be-be tévedt egy- egy orosz katonai járőr a Gül Baba utca 13. számú házba, de  olyan események mint amilyenek sajnos több helyen előfordultak nem történtek velünk. Anyám is megúszta „érintetlenűl” az ostrom viszontagságait. A patruloktól ,  ezek az orosz rend fenntartók voltak, akik járták a környéket , tartottak azok az orosz katonák, akik megszegve a kiadott parancsot , el akartak emelni egy-egy dolgot a lakosságtól.

    Én, mivel mint srác, kerestem azokban a napokban  az utcai   balhét és ki lehetett már  menni az utcára, akár távolabbra is, átéltem egy-két élményt. Ezeket csak éppen megemlítem, a nélkül, hogy a részletekbe bocsátkozzam.

Az utca képe nehezen leírható volt. Ahogy lementem  a Gül Baba utca végére, a szinte átmászhatatlan romokon, az Irgalmas korház környékén  ott feküdtek a katonai  német, orosz, magyar hullák, a polgári tetemek. Döglött lovak sokasága. Lehet, hogy éppen valamilyen ménest hajtottak arra, és beléjük csapott a bomba? Nem tudom, de a látvány borzasztó és gyomorcsavaró  volt.

      A sarkon  akkor még volt egy üres telek, ma már beépített, egy étterem, egy patika és az EU valamilyen iskolája van rajta.  Amikor odaértem  egy fiatal civil fiú tetemét láttam hanyatt feküdni, mellén  egy tábla , ákom-bákom írással: így jár minden áruló.. Lehet, hogy egy haza menekülő, volt levente volt, akit a nyilasok agyonlőttek. Ki tudja? Lehet, hogy a szülei soha nem tudták meg, hogy mi történt a fiúkkal és  aki nem lehetett 17 évesnél több.

       Még az volt a szerencse, hogy 1945 elején  erős fagy volt, ezért a tetemek nem árasztottak bűzt. Ha jól emlékszem ,olyan tartós hideg volt, hogy nem csak gyalogosan, de kocsikkal is át lehetett menni a befagyott Dunán. Ami az akkori helyzetben óriási dolog volt, mert a hidakat az ostrom alatt mind felrobbantották. Elkezdődött a népvándorlás. Ki nyugatról keletre, ki keletről nyugatra igyekezett, hogy  családtagjait megtalálhassa.

       Az orosz katonáknak  a  környéken való  tartózkodása még adott egy-egy élményt számomra.

    A szent Lukács  uszoda előtti parkban ,volt egy orosz katonai konyha felállítva. Hogy miért pont ott és minek azt nem tudom, de akkor sem firtattam. A lényeg az volt, hogy gyakran álldogáltam ott és néha kaptam egy csajka, méghozzá német katonai csajkába tőltve   ételt, ami legtöbbször valamilyen káposztás leves volt. A csajkát a három némettől szereztem, még akkor amikor az udvarunkról lövöldöztek az orosz állások felé, Pestre. A csajka sokáig meg volt. Őriztem. Azt vittem magammal a cserkész táborokba. Emlékszem Pászton,  1946.ban  a táborban egyik nap az egyik raj főzött , a másik ment a vasúti pályára a sínek közül a gazt kikapálni, amiért krumplit , babot, sárgaborsót, egyéb élelmet  kaptunk. De a csajka elveszett valahol. Kár.

      A Gül Baba utcában , tőlünk a harmadik házba, beszállásolták magukat valamilyen orosz parancsnokok. Ott is nézelődtem. Egyszer csak orosz ruhában, magyarul,  megszólított egy katona, hogy menjek vele el a Kapitány ebédjéért. Elmentem. Anyámék nem is tudták, nem hiányoztam, mert azokban a napokban mindig csavarogtam, összeverődve a szomszéd fiukkal.  Attól kezdve egyedül én mentem a kapitány ebédjéért, ami egy tál ételből állt és mindig adtak egy fél liter spiritusz szerű pálinkát, amit meg is szagoltam titokban  ,de rettenetesen büdös volt. Azt sem fogom megérteni soha, hogy hogyan bízhattak meg egy vad idegen fiúban a kapitányi eledel elhozása kapcsán. Nem féltek, hogy megmérgezem, gondoltam? Egy dologra jó volt  a boy szolgálatom, hogy kellett vinnem egy  lábost, amibe belemertek valamennyi ételt és haza vihettem megenni.

    Volt még egy izgalmas élményem. Valahol a mai Margit - körúton csámborogtam éppen, amikor megáll mellettem a járdánál egy hatalmas orosz katonai teherautó, nekem legalább is akkor hatalmasnak tűnt. Ketten ültek a vezetői fülkében. Egy tiszt és mellette maga a teherautó vezető, A teherautó vezetője  odahajolt hozzám és kérdezett oroszul valamit, amit persze nem értettem. Erre elővett egy gyűrött cédulát, megmutatva és rábökött az ujjával. A cédulán  Bimbó utca szerepelt valamilyen házszámmal. Akkor értettem meg, hogy azt a címet keresik.                           

    Közben észrevettem, hogy a teherautó platóján , akkor már előttem is jól ismert tégla méretű fekete orosz kenyeret szállítanak és egy ilyen kenyér van a vezetői fülkében a kapitány mellett is. Csak a kenyérre gondoltam akkor, hogy milyen jól jönne az nekünk  otthon anyámnak, nagyanyámnak,mennyire örülnének , ha egy ilyen kenyérrel  beállítanék.

    Kézzel lábbal magyaráztam, hogy elmegyek velük, én megmutatom, hogy hol van a keresett cím, de kérem cserébe a kapitány mellett fekvő cipót. Mert akkor , ott, nekem az volt a fekete ragacsos kenyér. Cipó. Megértették és intettek, hogy üljek be.

    Mit gondoltam akkor arra, hogy esetleg elrabolhatnak, soha többet nem látom meg anyámat, nagyanyámat, mit fognak akkor tenni, ha nem megyek haza a sötétedés előtt .Azt hiszem akkor még kijárási tilalom is volt. Pár perc múlva már ott is voltunk a Bimbó utcai címen. Megint mutogatás: megértettem, hogy a kapitány bemegy, én várjam meg és akkor megkapom a kenyeret.

    Jó, gondoltam és vártam. A teherautó vezetője  egész idő alatt, amióta a kocsiba szálltam nem szólt semmit. Most sem. Olyan, bamba képe volt. Lassan kezdett szürkülni. Magyarázom a néma vitéznek, hogy nekem már mennem kell adja ide a jussomat, a kenyeret, aztán do szvidányija, ezt már megtanultam. Nem adta, várjak, mutogatva adta  tudtomra. A kapitány meg csak nem jött, hiába bűvöltem a kijáratot Múltak a percek, közben az orosz fiú elálmosodott , majd a kormánykerékre borulva elaludt. Hallottam ahogy szuszog.

      - Mind erősebben szürkült, féltem , hogy mi lesz, de a kenyeret nem akartam ott hagyni. Megdolgoztam érte, gondoltam.  A már már besötétedés erőt adott az elhatározáshoz. Óvatosan hónom alá vettem  a kenyeret, kinyitottam csendben a teherkocsi ajtaját, jó nagyot lépve, mert magas volt, leszálltam, az ajtót nyitva hagyva  és elkezdtem rohanni visszafelé. A kanyargós úton ha visszanéztem, már nem láttam a zöld színű orosz teherautót. Szorítottam a kenyeret, lihegtem , a szívem az oldalam is szúrt, minden féle bajom volt..

    Egyszer csak motorzúgást hallok hátulról és megjelenik a fordulóban az én teherautóm, sebesen közeledik. Na gondoltam itt a vég, ezek utánam jöttek, megfognak , elvisznek, megnyúznak, megölnek. Minden rosszra gondoltam. De főleg a kenyérre, amit ott szorítottam a hónaljam alatt és amit talán össze is roppantottam volna, ha nem lett volna szegény olyan keményen száraz.

    Hova bújak, meneküljek? , gondoltam hirtelen. Abban az időben minden ház romokban hevert, így a Bimbó úton is. Pillanat műve volt, hogy beugorjak egy közeli romos házba Vártam. A motor zúgás mind jobban közeledett, majd elhaladt a teherautó a  ház előtt. Akkor  jöttem rá, hogy vagy nem vettek észre, hogy előlük elbújtam, vagy nem is az a teherautó volt.  Ezek a teherautók  ugyanis nagyon hasonlítottak egymásra.. Nagyot fújtam és lélegeztem. Kijöttem a romok közül, ruhámat, ami egy rossz nadrágból és egy viseltes ingből állt, rajta a kinőtt télikabátom, leporoltam és futás haza. Szinte meg sem álltam pihenni, vagy lassítani  amíg haza nem értem. Anyámék már nagyon nyugtalankodtak, nagyanyám a 13. as utca tábla alatt állt és várt. De az öröm nagy volt. Nem tudom minek, vagy kinek őrültek jobban , nekem e, vagy a kenyérnek.

        De ezt már én sem fogom soha megtudni. Nagyanyám, akit nagyon szerettem,  mert hiszen talán ő nevelt,  mivel anyám gyárban dolgozott több műszakban, 1946- ban, rákban halt meg. Édesanyámat sokáig pártfogoltam, férjhez soha nem ment születésem után, mindig azt mondta, hogy nem akar nekem mostohát. Ö 1998- ban távozott. . Keménykötésű, szigorú de jó lelkű és szívű  munkásasszony volt, aki magának semmit, nekem mindent, amit anyagi helyzete engedett megadott.

        Ezekkel a soraimmal Ő rájuk is gondolok nagy- nagy szeretettel és hálával.

      Az olvasó kérdezheti. És mi történt a kötöde tulajdonosaival, az uraságokkal? Hiszen nekik is köszönettel tartozom, mert olyan lakásban , mint akkor, náluk,  nem fordultam meg a későbbiekben sem. De ne felejtsem el a hagymagóbét, amit szintén nekik köszönhetek, hogy ott hagyták a zsírt, meg a hagymát a leszögelt ládákban. Igaz a német katonák bontották fel és így jutottunk hozzá, de ez a lényegen nem változtat.

Szóval őket többet nem láttuk, vissza amíg mi a Gül Baba utca 13-ban  voltunk nem jöttek.

      Igaz, hogy nem sokáig voltunk már a ott.  Nem sokkal az elmondott eseményeket követően , honnan-honnan nem, egy csöves akna , ami nem robbant fel és  amikor már mászkálni lehetett az utcán, becsapódott a ház tetőzetébe, átütött két mennyezetet és landolt a kötőgépek között. Ott feküdt a földön, mint egy kimúlt vaddisznó. Szerencsénk volt, hogy nem robbant fel.  Még így is nagy rombolást vitt végbe a házban.

      Akkor anyámékkal elköltöztünk a házból, mindent hátrahagyva, fel a Gül Baba házba, ami ma is meg van, azt hiszem múzeum. Itt egyetlen helyiségből állt a lakásunk.    

      Ha jól emlékszem innen  1945. végén költöztünk a Corvin térre, ahol a híres Fridlich cukrászda volt. Itt is egyetlen helyiség volt a lakásunk.

      De ez már egy külön történet és nem is érdektelen.

 

Budapest, 2009. június 30.

• -

 

 

 

 

 

 

 

.