A világ legbonyolultabb képződménye, az - az alig több, mint egy kilós - szövetállomány, amit a két fülünk között hordunk, és aminek működéséről bár sokat tudunk, de nem eleget.

Igen, minden tettünk és gondolatunk, egész életünk irányítójáról, az agyunkról van szó.

Teljes kapacitását soha nem használjuk ki. Vannak tudósok, akik szerint legfeljebb 10 %-át használjuk. Kutatók százai foglalkoznak az agy feltérképezésének érdekes és hosszadalmas vizsgálatával. A „mit tud agyunk?” kérdésre már sok választ kaphatunk, de a „hogyan?”-ra nagyon keveset. Tudjuk, hogy - emlékképeket tárolni, majd évtizedek múlva felidézni képes - agyunk működése a neuronok aktivitásának változásától függ. De azt is tudjuk, hogy ezeknek a neuronoknak a száma olyan mérhetetlenül sok, mint galaxisunk csillagaié.

Kutatások bizonyítják, hogy a bal agyfélteke felelős a logikus gondolkodás képességéért, a gyakorlatiasságért, a nyelvtanulásért, a matematikai összefüggések megértéséért.

A jobb agyféltekén múlik az érzések, a megérzések, az indulatok, a képekben való gondolkodás, a filozófia és a vallás felé való nyitottság.

Agyunk felelős szerveink - hibátlan, vagy hibás - működéséért is.

Nehéz lenne megmondani, hogy melyik érzékszervünk a legfontosabb. Az viszont kétségtelen, hogy mindannyiunk felelőssége, hogy erőnkhöz, lehetőségeinkhez mérten, igyekezzünk megőrizni mindazt, amivel az Isteni gondviselés megáldott bennünket születésünkkor.

Korunk egyik legártalmasabb környezetszennyezése a zaj.

Becslések szerint Magyarországon a siketek és nagyothallók aránya 10 %-os, vagyis, minden tizedik ember érintett. Ami pedig még riasztóbb, hogy minden negyedik nagyothalló, 40 év alatti.

Számuk olyan nagy, hogy már csak ezért sem dughatjuk fejünket a homokba, beszélnünk kell róla, tenni érte, hogy ne nőhessen tovább a halláskárosultak száma.

A hangok nélküli világ polgárai itt élnek köztünk. Tanulnak, dolgoznak, szeretnek. Gondjaik, örömeik vannak, amit szeretnének megosztani velünk, hallókkal. De – sajnos! – nem beszélünk egy nyelven. Az Ő világukban csak arcok vannak, mozdulatok és jelek. Amiket vagy megértünk, vagy nem. Az Európai Unióban elismerik hivatalos nyelvként a jelnyelvet. 28 országban már követték ezt a humánus példát, de Magyarország nem szerepel ezek között.

Fülünk nagyon összetett működésű szervünk. A fülkagyló összegyűjti és elvezeti a dobhártyához a hangokat, ennek rezgései pedig hullámokat generálnak, melyek elektromos impulzussá válva jutnak el az agyba, ahol létrejön a hallás élménye.

Ezt az utat megzavarhatja gyulladás, idegen tárgy, de gyakori a sérülés, vagy agyi keringési zavar miatti halláskárosodás is. Ezek rendszerint javítható állapotok.

A tartós zajártalom viszont tönkreteheti a szőrsejteket, és ha ez bekövetkezik, az már visszafordíthatatlan hallásromlást okoz.

Ugye, kedves Olvasó, nem tőlem hallja először, hogy hányan szenvedtek balesetet a fülhallgatóval bedugaszolt fülű – mesterséges siketségben szenvedő – megszállottak közül, vagy miatt?

Ezek a közlekedési balesetek, látványos következményei egyik fontos érzékszervünk, a fülünk - és ez által a hallásunk - átmeneti kiiktatásának.

De, ne feledjük azt sem, hogy a közvetlenül a fülkagylóba irányított hangok, ha nem is látványos gyorsasággal, de végérvényesen halláskárosodást okozhatnak.

Persze, Ön kedves Olvasó, mondhatja, hogy civilizációs ártalom, és azt is, hogy vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlenül fontos ezeknek az eszközöknek a használata. Kétségtelen, hogy a sisakban dolgozók számára, a külvilággal való kapcsolatot jelenti ez a technikai segítség. Repülőgépeken, motoron, bányában vagy autóversenyen a pilóták nélkülözhetetlen segítője a fülhallgató. De biciklin, gyalog, vagy autón közlekedő embertársaink fülében, figyelmet elterelő, gyilkos fegyverré válhat.

Olykor, főleg a siketek világnapján, szeptember végén, kampányszerű felhívásokkal igyekeznek lelkes aktivisták minderre ráirányítani a figyelmet, de vagy nem jut el fiataljainkhoz, vagy nem fogják fel a valós veszélyt.

Otthonainkban, és az iskolákban kikerülhetetlenül fontos lenne ezeknek az eszközöknek a használatáról, és veszélyeiről beszélgetni. Megérteni és megértetni másokkal, hogy amit ma szórakozás, divat és kényelem miatt tesz, azzal önmagának ártja a legtöbbet.

Felébredni madárfüttyre, és megetetni a kutyát.

Hajnali kávé Veled, majd végezni a munkát.

Békében álmodni holnapot az esti lombok alatt,

nem törődve azzal, hogy időnkből mennyi maradt.

… Csak ennyi kell, hogy érezzem most boldog vagyok,

és tudni, hogy gyermekeink nem csak testben nagyok.

Lelkük tiszta, szavuk igaz, álmainkat viszik tovább…

Teremtőm, köszönöm, hogy megadtad nekem ezt a csodát.

<!– @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } –>

Hajnal van. A lassú, és zsúfolt buszon nyűgös emberek zötyögnek céljuk felé. Utazom. Otthonról, haza.

A sínek közt feszülő koszos peron húgyszagú tócsáit magányos galamb kerülgeti. A vasúti töltés kövei közül, ott ahol az élethez szükséges minimum sincs jelen, pipacsok bólogatnak az álmosan érkező utasok felé.

Szeretném megsimogatni fejecskéiket, úgy, ahogy tettem, alig egy hete az Alpokban, a rohanó gleccserpatak - jéghideg üzenetet kézbesítő folyama - feletti híd árvácskáival, csodálva szépségüket és élni akarásukat.

De ez a mostani simogatás ott maradt bizsergő tenyeremben, mert közbeszólt a ráció:

- Jöhet a vonat, és elüt!

… Vagy, ha nem jön, és lemászom, félévszázada koptatott gerincem megmakacsolja magát, és nem engedelmeskedik, amikor majd visszamásznék.

Marad hát a szándék, és a csodálat.

Honnan tudta ez a pipacs, hogy ott, ahová magva pottyant, van számára élet?

Talán a felette 20 percenként átrobogó vonat szele a rét szellőjét idézi?

A szürke köveken pedig megtapad annyi por, ami a termőföld gondoskodó üzenetét hazudja?

Vagy mindez nem is érdekli, csak él? Megelégedve azzal, amennyi jut, és szaporodik csendesen, mert az élet arra már megtanította, hogy többen, többre lehet jutni. És, nem öli meg a mellette növekedőt, mert talán azt is tudja, hogy az erő az egységben rejlik…

Bámészkodásomat egy felém tipegő galamb akasztja meg. Csőrével kopogtatja a semmit… Reggelit keres, de az eldobott csikkek között nem talál morzsára. Éhes szeme engem fürkész, hátha adok valamit. Szégyellem magam. Az otthoni kukába dobott kenyérmaradékra gondolok, amit elhozhattam volna.

Nagyanyám mindig megcsókolta a leejtett kenyeret. Nálunk soha semmi nem lett kidobva, mert valakinek mindig kellett. Éhes tyúk, vagy madár kapta a csippenteni valót, a morzsányi maradékra pedig egy hangyácska várt.

A galamb megértette a helyzetet, és elfogadva a megváltoztathatatlant, biccentett felém, majd új lelőhelyet keresve odébb röppent.

Tanulhatnánk apró szomszédjainktól!

Megtanulni, hogyan alkalmazkodhatnánk a körülményekhez, hogyan élhetnénk túl a megszorítások – elkerülhetetlen, de szükséges! – időszakát úgy, hogy közben ne álljon meg az élet.

Megtanulhatnánk tőlük, hogy hogyan ismerhetjük fel, és fordíthatjuk javunkra az olykor adódó lehetőségeket.

… És, főleg megtanulhatnánk, hogy kitartó, szívós akarás nélkül nincs jövő.

Mert a járvány neve élni akarás! Ezt hirdetik, üzenik a töltés pipacsai, és a peron galambjai.

Remélem, elkapjuk!

Sági Erzsébet

Verébhad ujjong a kopaszodó fákon: - Elrepült sok éhes száj!

Örömük határtalan, csak én nézem fájón, hogy kiürültek a fészkek.

A póznák drótján sem tanácskoznak már a fecskemamák arról, hogy fiókáikat mivel is etessék…

Hiányzik ficsergő tornaórájuk, a fáról fára, egyre messzebbre röppenő ügyes kis mellényesek életre, vagy pontosabban a túlélésre való felkészítése is.

Elnéptelenedtek a kertek… Jobban hallom most a csendet, az űrt, amit itt hagytak.

A békák csak nyáron kuruttyolnak?

Talán akkor is csak azért, hogy cukkolják a gólyákat?

Ugyanis láttam, hogy vannak! Ők most is itt vannak!

Ott üldögélt három, hatalmas varangyos béka a vízóraaknában, amikor jött a leolvasó ember. Gondoltam is, hogy nagyon veszélyes foglalkozás az óraolvasás. Én alighanem bele is halnék…

Ez volna az a bizonyos indiánnyár? Nyár…

Bár ma a Nap meleget árasztva ragyog, de nem hagyom becsapni magam…

Tudom, hogy ablakomon már az ősz kopogtat. Jöttéről szólnak a levelek, melyek búcsú nélkül hullnak le az ágak magasából a sárba, hogy aztán a gondos gazdák összesöpörjék és tűzhalálra vessék őket. A levegőben, - utolsó üzenetként - fanyar illatukkal mesélnek az elmúlásról… Arról, hogy lehet így is… Utolsót, nagyot lobbanva, illattal üzenni a világnak, hogy „voltunk, mint Ti lesztek mint mi, por és hamu”.

Éltes asszonyságok nyara ez a csalfa napsütés… Mikor még elhisszük neki, hogy tart a nyár!

Böjtje is lesz majd, mikor virágba harap a dér. Talán már holnap reggel barna halált halt őszikék kókadt feje tudatja, senki sem halhatatlan.

Harangszó száll, értük is kondul, míg jelzi a delet…

Kályhámban tűz pattog, kint egy öreg varjú károgva szidja a tollait borzoló szelet.

…Töprengve bámulom a kinti fényt, elmélázva azon, hogy mi dolgom a világon…

Aztán megsimogat egy kedves illat, feleszmélek, és futok a konyhába. Megsült a tök! Felénk úgy hívják, patyulatök. Megunhatatlan őszi csemege!

Borús, elmúlással foglalkozó gondolataimat visszacsomagolom, hogy majd újra megtaláljam, amikor az élet mulandóságáról szeretnék elmélkedni.

Továbbgondolt bölcsességek, Buddhát idézve.

Jellemformáló próbák és akadályok nehezítik életünket.

Nem elég a szó, nem elég a testbeszéd, az, aki fogást keres rajtunk, tudni akarja, mit rejtegetünk a szívünkben, látni akarja lehunyt szemünk titkait, és legszívesebben ki-bejárna gondolatainkkal együtt a fejünkből.

És, aki keres, az talál is. Fogást, hogy fájjon, és hibát, amit a fejünkre olvashat, miközben önmaga dicsőítéséről nem feledkezik meg egy pillanatra sem.

Ezek a - fürkész - emberek többnyire tehetségesek, de nehezen szocializálhatók. Egyetlen igazság létezik, az övéké. Kezük nem gömbölyödik simogatásra soha. Ökölbe szorítva arra vár, hogy üthessenek vele. Nem kérnek, mert ahhoz, hogy kérhessenek, ki kellene nyitni a tenyerüket, de az nem megy. Adni sem tudnak, … nem is akarnak.

Elvárják a feltétlen hódolatot és bátor kiállást, amikor zászlót bontanak egy ügy mellett, vagy egy ember sárba döngölésére.

Akik beállnak mögéjük, azok sincsenek biztonságban, mert ha nem ismerik a nótát, hogy „aki nem lép egyszerre”, akkor kimaradnak a rétes osztogatásból.

Nincsenek sokan, de lármás csapatuk elől menekül, aki tud.

A békés többség mit tehet? Csendben kivár. És ahol megtehetik, kibeszélik fájdalmaikat, bekötözik egymás sebét, kidolgozzák a túlélési stratégiát.

A stratégiát, ami nem más, mint a szeretet.

Ez a lármás csapat fél, hogy magára marad. Azért olyan harsányak, hogy kiköveteljék a rájuk figyelést, a bármi áron való fel- és kitűnést a többiek közül. Valószínűleg a múltban megbántották Őket, lehet, hogy igazságtalanul mellőzték, vagy csak egyszerűen nem jött össze az életük úgy, ahogy szerették volna.

Keressük meg bennük a hajdani kisgyermeket, a szerethető emberkét. Öleljük meg, és biztosítsuk Őket arról, hogy fontosak és kedvesek a számunkra.

Mondjuk el Nekik, hogy attól, hogy másokat is szeretünk, Ők nem kevésbé fontosak, mint a többiek.

Amikor ezt megértették, elfogadták, akkor fel fogják ismerni azt is, hogy ami ellen legjobban kapálództak – a szeretetünk, barátságunk -, az nem álságos csapda, hanem éltető, élni segítő biztonság.

Sági Erzsébet

Megjegyzsés: Ez az írásom a “Továbbgondolt bölcsességek” sorozatom valamennyi tagjával együtt megjelent az Accordia Kiadó gondozásában, 2009-ben, a “Kékbe révedő évek” című antiológiában.

Félre húzta a lábasokat, letette a kötényét – sohasem hordok! – megmosta a kezét, és a számítógéphez ült. Bekapcsolta, és már el is felejtette, hogy a könyvtárat – örök szerelmét – kiszervezte alóla egy kegyetlen főnöki döntés, hogy élete azon szakaszászában, amiben jelenleg leledzik, már kevesebb van előtte, mint mögötte, sőt, még azt is elfelejtette, hogy a lapon, ahol barátokra, társakra lelt, vannak ellendrukkerek is.

A „mosolygós szőkének” volt egy rögeszméje…

Nevesül az, hogy nem azért születtünk pont most és pont ide, hogy vakon és süketen, más bajával nem törődve „éljünk a mának”…

Nem. Ő azt képzelte, hogy megállhat egy síró ember mellett, és, ha mást nem tehet érte, legalább zsebkendőt ad…

… És amikor az egyik ember a - zsebkendőt nyújtó - kezet megragadta, és mesélt…, akkor döntött úgy a „mosolygós szőke”, hogy tudatosan keresve a rászorulókat, rendszeresen segíteni fog másokon.

Némi magyarázat szükségeltetik e furcsa névhez. ”Mosolygós szőke a konyhából”, mindaddig - a gyermekétől, mint őt legjobban ismerőtől kapott - Lótuszvirág nevet viselte, amíg az egyik irodalmi portál önjelölt nagyura át nem keresztelte, megtoldva azzal a jó tanáccsal, hogy alkotás helyett, menjen inkább árcédulát írni a TESCO-ba.

Lótusz, ekkor megingott. Ha ennyire rossz, amit csinálok, akkor abbahagyom, határozta el, és lázasan elkezdte törölni az írásait.

Vagyis törölte volna, de jött a jel, hogy nem teheti!

Egész életében a fontos döntések előtt jelek követelték, hogy kövesse őket, és soha nem bánta meg, ha ezt tette.

A mostani jel csak abból állt, hogy mikor törölni kezdte az írásait, elszállt a net. Mivel ez olykor előfordul, úgy gondolta, újraindítva a gépet, befejezi, amit elkezdett.

De a jel csak jött, nem lehetett nem érteni. A harmadik leállás után beletörődve a megváltoztathatatlanba, úgy döntött, marad, és teszi a dolgát, segít.

De kin kellene segíteni?

A válasz gyorsan érkezett.

Az angyalkommandóban, a közös munka során baráttá lett Czimmermann Márta hívta fel Lótuszt, hogy nem tudja megszervezni klubtagjainak karácsony előtt szokássá vált ünnepi délutánját, mert beteg lett, kórházba kell feküdnie. Kérnie sem kellett a segítséget, tudta, jókor mondta el jó helyen a gondját.

Lótusz társakat hívott és talált. Régieket és sohasem látott újakat. A műsor, amit összeállítottak, olyanra sikerült, amilyenre álmodták, könnyes-nevetős perceket szerezve vendéglátóiknak, a Palota SM Alapítvány tolószékes tagjainak.

Azok a társaik, akik a távolság miatt nem tudták vállalni a Pestre utazást, verset, és prózát küldtek, - sőt, Fitó Ica almát is, Kassa Csilla pedig saját könyveit csomagolta be és adta fel -, hogy örömet adhassanak ismeretlen embereknek.

A rendezvény hírére megmozdult a környezetük is.

Volt,, akinek a férje jelentős összeget utalt át az alapítvány számlájára, volt aki felbuzdulva Fitó Ica ötletén, saját terméséből szállított egy hatalmas adag almát az elnök asszony, Czimmermann Márta lakására, és volt olyan társuk, Nóra a festő, aki a rendezvényen kiállított, majd eladott képeinek árát adta át alapítványi célokra. Lénárt Anna szülei szép, színes blúzokat küldtek lányukkal ajándékba, mindnek akadt gazdája.

Gál Istvánné közreműködésével a Phoenix Pharma Zrt. 250.000,- forintnyi adományának kiosztását már el is kezdték, az SM betegséggel járó kellemetlen tünetek enyhítésére.

A szerényen bebútorozott tanácsterem szorgos kezeknek köszönhetően ünnepi díszbe öltözve várta az érkezőket, akik ámulva örültek, hogy mindez értük történik.

Az egyik falat Nóra álomszép képei díszítették.

Az asztalok megteltek a fellépők ajándékaival. A saját sütésű pogácsák, sütemények mellett gyümölcs és ital is került az asztalokra.

A műsor címe, - „Ünnep készül” – többszörösen is aktuális volt. Ünnep volt a fellépőknek, hogy advent idején, a befelé fordulás, a karácsonyvárás szépséges békéjét megoszthatták az őket várókkal…

És ünnep volt, hogy végre találkozhattak egymással azok, akik évek óta olvasgatják, dicsérik, és kritizálják egymás alkotásait, mindezt a virtuális arctalanság mindent takaró jóvoltából.

A legtöbben korábban érkeztek, hogy segíthessenek, és azért is, hogy ismerkedhessenek egymással. Egymást sosem látott emberek – fériak és nők – ölelték meg egymást ujjongva és örömmel. A terem megtelt szeretettel…

A műsor arról szólt, amiről az élet. Örömökről, ünnepekről, gondról és bajról, olykor halálról , a társakról, akik nélkül lehetetlen lenne élni.

A hálás közönség hol könnyezve, hol nevetve hallgatta a kis csapat alkotásait. Vastapssal köszönve meg a lelkes fellépők igyekezetés, és kérve, hogy jöjjenek el újra.

Szívből köszönöm a hívásomat meghallóknak, hogy csatlakoztak, hogy velem tartottak.