Fényképek. Fényképek a családról, a gyerekekről, az őszi iskolai mezőgazdasági munkákról, fiúkról, bulikról, táborokról. Mert azok is voltak, de milyen jók! Egy élet képei. Időről időre előveszem a félig megsárgult, rojtosra nézegetett képeket és emlékezem.

Osztályfénykép, 32 lurkó, középen a szeretett Tanító néni sok-sok virággal. Akkor még ez a szokás belülről fakadt gyerekből, szülőből egyaránt, amit a gyerek részéről a szeretet, a szülő részéről pedig a hála kötött csokorba. Ma már ez a szép gesztus mintha megfakult volna, a feledés homályába merült (”azért kapja a fizetését”), tisztelet a kivételnek. Szóval a fénykép 1967-ből.

A középső álló sor jobb szélén egy napbarnította, rövid hajú morcos kislány áll. Morcos, mert ő az imádott Tanító néni mellett szeretett volna ülni. A mellette állótól is kicsit alacsonyabb, pedig a képen jól látszik, hogy egy jókora téglán áll. Alacsony termeténél csak a morcossága nagyobb.

Emlékszem - mert ez a morcos kislány én vagyok -, az első találkozásom így zajlott le a tanító nénivel:

” -Gyere kislányom, állj fel a pulpitusra, hogy közelebbről is megnézhesselek!”

Meglepődött, mert érdekes választ kapott:

” - De én már fenn állok!”

A tanító néni összehúzta a szemöldökét, tekintetével végig pásztázott magasnak és vastagnak nem mondható méreteimen, megbizonyosodott kijelentésem valódiságáról, majd halkabban annyit mondott Anyukámnak: ” - Kicsike még, várjunk még egy évet az iskolával!” Valami sejtésem már volt arról, hogy le kell mondanom az iskolatáskáról mostanság, mert a doktor bácsi is ilyesmit mondott. Ő volt az, aki megmért széltében - hosszában, belekukkantott a számba, csodálkozott is éppen eleget, hisz még a szám tele volt tejfoggal, nem hiányzott abból egy sem. Én csak örültem ennek, de hogy ennek mi köze van az iskolához, nem igazán értettem. Aztán meg mindenfélét kérdezgetett: ki vagyok; hol lakom; hogy hívják anyukámat; 3 cukorból 2-t megettem, mennyi maradt; hogy főzik a palacsintát - ezen aztán úgy felháborodtam, mert hogy az én Anyukám sütni szokta. Tetszett a válasz neki, ki is jelentette mosolyogva, összeborzolva fiús hajamat: ” - Ennyi tudással akár miniszter is lehetsz!” A  kérdezgetés már sok volt nekem, jobban érdekelt a sok ketyere meg micsoda a szekrényben. Így már csak szófoszlányokat hallottam:…..nem járt óvodába, ….tanyán lakunk, …de van két iskolás testvére…”

Szóval, otthon maradtam egy évet az Anyukám szoknyája mellett. Nem is sokáig sóhajtoztam az iskola után, hisz a tanyasi élet oly sok csodát tartogatott számomra.

Praktikus, élet sugallotta csodákat.

Ám az egy év nem tett csodát a méreteimben, hisz az első osztály végén téglára kellett állnom, hogy legalább akkora legyek, mint a mellettem álló. Képességeimmel, tudásommal nem is volt baj, de a beilleszkedésem, a közösségi szabályok betartása bizony komoly kihívást jelentett számomra - kis vadcsikónak -, és környezetemnek egyaránt. Szocializációs folyamatom a szeretett Tanító nénim pozitív attitűdjei és az osztály intenzív (!) közösségformáló erejének hatására néhány hónap után pozitív elmozdulást mutatott a magatartás jegyemen is: már nem kaptam olyan sok fekete pontot.

A tanító nénimet Lujzikának hívták.

Isten nyugosztalja!