Végül Sopronban állapodtunk meg. Itt volt egyetemi hallgató Zoli bátyám a Soproni Egyetem Erdőmérnöki karán.
„a soproni egyetem őse a Selmecbányán III. Károly által 1735-ben alapított Bányatisztképző Iskola, amelyet Mária Terézia 1762-ben akadémiai rangra emelt.” - írja a lexikon.
Az ő szállását kerestük fel, de őt magát nem találtuk otthon. A szállásadónő, Teréz néni felajánlotta, hogy nyugodtan költözzünk be a Zolika szobájába.
Kedves asszony volt, sokat segített beilleszkedni a háborús Sopron mindennapjaiba. Sok helyi, sváb étel elkészítésére is megtanította édesanyámat.
Közben Anyuka beiratkozott egy betegápoló tanfolyamra, nagyon szorgalmasan tanult. Még otthon is gyakorolta a sebkötözés fortélyait. Engem is megtanított ezekre, s még most is ugyan úgy tekerem a fáslit, ahogy akkor tőle tanultam.
Közeledett a Karácsony. Szaloncukrot, csokoládét, gyümölcsöt nem lehetett kapni a háborús viszonyok miatt. Egyéb áru is szűkösen volt. Bőráru, gyapjúszövet eltűnt, de bejött a „műrostos”. Mikor panaszkodtam, hogy egy kis édességet szeretnék, Anyuka így biztatott – „Ha vége lesz a háborúnak, hazamegyünk Nagyváradra, ott most Románia van, és ott van minden: cukor, csokoládé, narancs, meg más finomság.”
Drága naiv édesanyám!
Teréz néni segített édességet varázsolni az ünnepi asztalra. Nagy szemű babot főzött meg, és passzírozott péppé. Ebből készült a hamis gesztenyepüré. Mennyei volt…
Karácsonyfa is került, ha nem is nagy, de az én ennél gyönyörűbbet képzelni se tudtam volna. Színes papír girlandok, és ezüstpapírból kivágott csillagok díszítették, meg celofán csíkok. Kaptam egy papírmaséból készült simléderes sapkát. Nagyon örültem neki, naponta többször végig sétáltam nagy büszkén vele a ház előtt, a járdán. Ha szembe jött egy katona, szalutáltam neki. A magyar katonák mosolyogva vissza köszöntek, de a szürke ruhás, karlengetős német katonáktól féltem, és ha azok jöttek, nem szalutáltam.
Apuka naponta órákig járta a várost, beszerezni a napi szükségleteket. Sokat „bosszankodott” azon, hogy bár anyanyelvi szinten beszél németül, nem érti a soproniak beszédét.
- Maguk nem is tudnak németül – lamentált.
- Maga meg nem ért svábul – replikázott a megszólított.
- Akkor jobb lesz, ha magyarul beszélünk – egyeztek meg végül.
Az ilyen tréfás pillanatok, azonban ritkák voltak. A bombázások mindennaposak lettek. Közeledett a front. Karácsonykor megkezdődött Budapest ostroma, mely úgy éreztük, soha nem ér végett. Előbb Pest, majd február közepén Buda is elesett.
Ekkor történt, valamikor februárban, hogy sírva találtuk reggel a mindig vidám, mosolygós Teréz nénit.
- A fiam, a kicsi fiam – hüppögte – még csak tizennégy éves múlt, és besorozták frontszolgálatra. Most búcsúztam el tőle. Hetek óta nem láttam, mert táborban volt, és most csak búcsúzni jött. Be se jött a lakásba, a kapuban öleltem meg, lehet, utoljára.
Soha se tudtuk meg, mi lett a sorsa. Ameddig ott voltunk, nem jött hír felőle.
Rövidesen már a város határában dörögtek a fegyverek.
Az óvóhelyen vártuk az elkerülhetetlen orosz megszállást. Lent voltak a ház lakói mind, sőt a szomszéd házak lakói is ide jöttek, mert tágasabb volt a hely. Egy sarokban kucorogtunk egy szalmazsákon. Azt se tudtam, mikor van nappal, mikor éjszaka. Valaki időnként kiment, hogy híreket hozzon a külvilágról. Lapos fekete kenyeret szerzett egyikük, egy más valaki száraz kolbászt, szalonnát. Ezt ettük, és vizet ittunk rá. Örültünk, hogy legalább ez van. Az alagsorban, ahova az óvóhelyt berendezték, voltak a mellékhelyiségek. És nem voltak vízöblítésesek, hanem nagyon „illatosak”.
A kényszerű együttlét nem tett jót az emberek egymás iránti türelmének, „hogy finoman fogalmazzak”.
A mellettünk szorongó család gyereke, korombeli lehetett így panaszkodott:
- Apu, meg anyu összevész, és megverik Pistikét!
Emlékszem az „anyura”. Hízásnak indult fiatal nő volt, spárgával megkötözött szürke férfinadrágot viselt, mely a hasánál nem ért össze. Érdekes, milyen apróságok rögződnek az ember emlékezetében.
Az éjjeli edény használatát csak „kis dolgokra” engedélyezte a házszabály. Ez ellen csak egy idős bácsi tiltakozott:
- Kérem, kérem, én bicsérdista vagyok. Garantálom, nincs szaga. – próbált érvelni, de nem talált megértésre.
Már jó néhány napja kuksoltunk a pincében, mikor megdöngették kívülről az ajtót. Érthetetlen, zavaros kiabálást hallottunk. Néhány férfi odament az ajtóhoz és kiakasztotta a nehéz vaspántokat, amivel az belülről be volt zárva. Kitárult az ajtó, és az ajtókeretben láthatóvá vált két marcona egyenruhás alak géppuskával a kezükbe, melyek csöve végig pásztázott a rettegő embereken. Volt közöttünk olyan, aki tudott néhány szót oroszul, köztük édesapám is, és nekik sikerült a megértetni a katonákkal, hogy nem vagyunk németek, nem vagyunk partizánok, csak ijedt polgári személyek.
Fegyvereik védelmében mindenkit számba vettek, megnéztek, durván átkutattak, miközben azt kiabálták: „csász, csász”! Eleinte nem értettük, de valaki a nyelvet ismerő felvilágosított, hogy órát keresnek. Erre mindenki előszedte, zsebéből, táskájából, meg ahol volt az óráját és megkönnyebbülve, hogy mást nem akarnak, odaadta nekik.
Valóban nem akartak - ott, akkor – mást.
- Átszúda! Dámoj! – kiabálták, és a géppisztoly csövével kifele lökdöstek.
- Azt akarják, menjünk haza. – szólt valaki a tömegből.
Nem kellett kétszer mondani. Mi is igyekeztünk vissza a lakásba.
Érdekes, nem törték fel a lakást. Mindent érintetlenül találtunk. A két katona utánunk jött, és Apukával beszéltek valamit.
Ő azért tudott oroszul valamennyit, mert az első világháború alatt orosz hadifogságban volt. Valahol Közép-Ázsiában, az Aral-tón is túl, a Szír-darja mellett. Három évig volt oda.
Azt mesélte, azért tisztelte fogva tartóit, mert ugyanazt ették, amit a hadifoglyok. Káposztalevest, fehér répát, lepényszerű feketekenyeret, hetente egyszer birkahúst, nyaranta néha gyümölcsöt. Oroszul keveset tudtak az őrök. Helybeliek voltak, és az anyanyelvük nem az orosz volt, de ezt nem volt szabad hangoztatniuk. Ha valaki volt a közelükben, legyen az akár fogoly is, oroszul beszéltek, akár milyen törve beszélték is a nyelvet. Egyszer Apuka megszólította az egyik őrt, amikor az egyedül volt, és kérdezte, milyen nyelven beszél a társaival? Az őr ijedten szétnézett, majd szomorúan lehajtotta a fejét, és arrább ment.
- Be akarnak szállásolni ide két tisztet. – közölte édesapám – Át kell adni az egyik szobát.
A mi szobánkat választották, s mi kicsi holminkkal átköltöztünk egy másikba, a középsőbe. Megtelt a ház menekültekkel: kinek elrekvirálták a lakását, kiét lebombázták. Teréz néni mindenkit befogadott. Első este 22-en aludtunk ebben az egy szobában. Legtöbben a földön. Én is - az asztal alatt. Másnap tízen, tizenketten máshol kerestek fedelet a fejük felé, de tízen így is maradtak, s én is megtartottam a helyemet az asztal alatt.
Reggel megkopogtatták az ablakot, és minden épkézláb férfit kiparancsoltak a házból. Kabátot vegyenek, és egy napi száraz élelmet – mondták.
Estig izgultunk, hogy mi lesz: mikor jönnek haza, egyáltalán vajon haza jönnek?
Hazajöttek. Romeltakarításra vitték őket, kemény fizikai munkára, de senkit nem bántottak.
- Egy kis munka. – mondták. – Málenkij rábot.
A szobánkban elszállásolt tisztek barátságos emberek voltak. Az egyik odaült mellém, és mutogatva elmagyarázta, hogy ők jobb emberek, mint az amerikaiak, és jobb katonák, mint a németek. A tenyerében mutatta, hogyan bombáznak az amerikaiak, mindent elpusztítva, és hogyan az oroszok, csak a katonai célpontokat támadva.
Lassan, lassan kialakult valamiféle rend. A menekültek, aki itt laktak Teréz néninél, találtak maguknak valahol a világban helyet, és elmentek. Mi maradtunk a lakásban, meg a két tiszt. Reggel Apuka elment dolgozni a romeltakarításhoz, ahol most már kaptak délben egy csajka meleg ételt, de kenyeret itthonról kellett vinni. Egy, két üzlet kinyitott, bombázások nem voltak. Néha feltűnt egy – egy német gép, de azokat az orosz légelhárítók legtöbbször leszedték.
Eljött a tavasz, a május. Emlékszem, péntek délben berohant a tisztekhez egy katona, s azok üvöltözve, mint a megvadult lovak, fegyverrel a kézben kirohantak az utcára, és elkezdtek lövöldözni.
Nagyon megijedtünk, de nem lőttek emberekre, vagy házakra, csak úgy a levegőbe, és egyre többen özönlöttek ki az utcára folytatva az eszeveszett lövöldözést, közben kiabáltak:
- Kányec! Kányec!
Egyre több civil is keveredett az utcákon ugrándozó, táncoló, lövöldöző katonák közzé:
- Vége a háborúnak, Németország kapitulált!
A város örömmámorban úszott. Késő éjszakáig kint voltak, ünnepeltek: katonák, polgárok, öregek, fiatalok. A háború, a nyilas terror, a Gestapo, Hitler lidércnyomása alól kiszabadult emberek, néhány órára valóban felszabadultak.
Egy hét múlva mi is szedelőzködtünk. A vonatközlekedés helyre állt nagyjából. A megrongálódott sínek miatt a vonatok csak lassan haladtak, de Budapestig el lehetett már menni. - És mi mentünk tele várakozással, mi vár ránk otthon?

 

Egynapos késéssel érkezett új munkahelyére, mert az első napot, ugyebár, a megyei igazgatóságon kellett eltöltenie az utolsó magyarósi feljelentés miatt.

Délután érkezett meg az unokanővéréhez, hogy nála maradjon, ameddig kerít egy hónapos szobát.

- Ki az ott az udvaron? – nézett ki az ablakon.

- A főnököd, a körorvos. Itt lakik a szomszédban. De miért?

- Semmi, semmi.

- Családja van, felesége, gyermeke.

- Ó!

(Semmi sem történt, csak egy torokszorító ismeretlen érzés futott át rajta.)

A munkahelyi beilleszkedéssel semmi gond nem volt, mindenki barátsággal fogadta. Vidám, nyílt természete mindenkit meghódított.

Ezért nem volt teljesen felhőtlen ez az állapot. A főnökökkel, úgy tűnt, nincs szerencséje. Kartonjai ellenőrzésekor igazságtalan vádakkal illette, ami sok keserű órát szerzett neki. Sokszor kritizálta, ha rosszkedvű volt, kiabált, kiküldte a rendelőből:

- Ildikó, van magának csecsemője, akit látogatni kell?

- …

- Akkor menjen! De menjen!

Máskor meg jókat lehetett vele beszélgetni mindenről. Beült a beosztattak közzé és mindennapi gondjainkat: szakmait, személyest meg lehetett beszélni.

Az volt a szokás, hogy reggel – egy kávé mellett – megbeszélték az aznapi teendőket, napi híreket, eseményeket. Kötetlen beszélgetések voltak ezek, voltak előre elkészített napirendi pontok is. De közben a főnök megnézte a munka füzeteket, és megjegyzéseket tett, ha valami nem tetszett neki. Ilyenkor a fogászok is átjöttek, úgyhogy sokszor tízen, tizenketten is szorongtak az úgynevezett „orvosiban”. Aki ráért délben meghallgathatta a Kossuthon a „játék és muzsika tíz percben” műsort. Három, négy rádióhallgató mindig akadt. Gyuri a fogtechnikáról soha sem maradt ki. Együtt találgatták a választ a távoli versenyzővel, és sokszor eltalálták a kérdezett zenemű címét. Meghitt tíz perc volt!

Fontos dolog volt az a régi rádió. Azon hallották meg a sorsdöntő szavakat 1989 decemberében:

-Istennek hála, itt vagyunk! – a román rádióban, a kommunista Románia központi adójából ilyen szavak, az Isten említése… Hihetetlen, és félelmetes volt.

De még nem tartunk ott. Addig még sok minden történt. Ahogy mondják, addig még sok víz lefolyt a Dunán.

Volt egy ijesztő árvíz, amikor a Küküllő vize kilépett a medréből, és sok házat elöntött, majdnem a nagy hidat is elsodorta. Garasos hídnak nevezték a helybeliek, mert annak idején, mindenki, aki át akart kelni a hídon gyalog, vagy fogattal, hídpénzt volt köteles fizetni. Egy garast. Történt, hogy még Sámuel doktortól, az akkori körorvostól is kérték a hídpénzt. A vámszedő megjegyzést is fűzött az esethez:

-A fiatalúr, a doktor úr fia kétszer ennyit adott. – tréfálkozott a hídpénz beszedő.

- Neki könnyű, neki egy gazdag orvos az apja, de az enyém csak egy szegény házaló zsidó volt.

Az árvíz azonban nem tréfált. Elzárta a falut a világtól. Nem volt áram, a vasúti síneket is megrongálta, az utak víz alatt, nem volt közlekedés. Az egészségügy állandó készenléti állapotban volt. A köri rendelőben gyűlt össze a „stáb”: a kórház igazgatója, a községi főorvos, asszisztensek. Ildikó is ott kucorgott a többiek között. Az ár közben lassan lefutott, megjött a szomszéd faluban levő pékségből a traktor a kenyérrel, megjavították a villany hálózatot és Szováta felé az út is megnyílt.

- Doktor úr, vigyen el Udvarhelyre, ott vannak a gyermekeim, meg a szüleim  -  kérlelte a főnökét, mikor a veszély elmúltával, ki-ki elindult hazafelé.

- Engem is vár a családom. – volt a meglepett válasz.

- Fizetem a benzint!

- No, itt laknak az anyósáék, viszont látásra – merevedett meg a doktor arca.

Kiszállt az autóból, és lehajtott fejjel belépett a kapun.

Férje a hőerőműben dolgozott. Három éve, hogy férjhez ment. Nyugodt, kiegyensúlyozott házasságban élt. Férje szülei, rokonai szerették, becsülték.

Férjét nem sokkal Szentgyörgyre való érkezése után ismerte meg. Mikor a főnöke meglátta őket együtt, dicsérte választását:

- Jó fiú. Tetszik magának?

- Hát…

- És jó parti. Ismerem a szüleit. Szerezzem meg magának?

- Ha kell, meg tudom én magam is szerezni!

Fél év múlva volt az esküvő. A kultúrházban volt a lakodalom, több mint száz résztvevővel. Ott ült fehér menyasszonyi ruhájában, a férje oldalán, a főhelyen, méterrel a lakodalmas nép fölött. (A díszasztal a színpadon volt megterítve). A doktor is ott ült valahol a násznép között. Az első koccintás után eltűnt, s csak vacsora vége felé tűnt fel újra. Érthetetlen… - Vagy nem is annyira?

(Sokszor még az érintettek sem tudják, mi rejtőzik a „szívek mélyén”).

Mikor első gyermekével volt várandós, megváltozott körülötte a világ. Minden a várakozás, a készülődés jegyében telt. Egy új emberi élet megjelenésének a csodája betöltötte minden gondolatát, minden érzését. Ő maga külsejében is megváltozott. Szinte lebegett a föld felett, befelé figyelő szemei mindig ragyogtak, tekintetét soha nem árnyékolta semmi. Részévé vált a legnagyobb csodának. Munkáját azért nem hagyta félbe. Végig dolgozta terhessége napjait, heteit.

Leányát a Marosvásárhelyi Szülészeti Klinikán hozta világra.

Másfél év múlva jött a fiú.

A védőnői munka közben, majdnem megszakítás nélkül folyt. Szülési szabadság összesen 6 hét volt. Utána esetleg két, három hét táppénz. Utána vissza a „munka mezejére.”

Munkáját pontosan, korrektül végezte. A területi kórház igazgatója lévén gyerekgyógyász, volt egyúttal a szakmai-módszertani vezető. Szigorú ellenőrzéseket tartott a hozzá tartozó területen, így Szentgyörgyön is. A kartonok átvizsgálása, az oltási nyilvántartások, és néhány kisgyerek ellenőrző vizsgálata után kijelentette:

- Erdőszentgyörgyön a védőnői munka óriási minőségi javulást mutat – mondta őszinte hangon.

Jól esett a megérdemelt elismerés. Hol van már Magyarós! A főnök se kötözködik annyit az utóbbi időben.

Sokat beszélgettek szakmán kívüli dolgokról is: magánéleti kérdésekről, irodalomról, költészetről.  Össze-összevillant a szemük közben, s olyankor zavart csend támadt egy kis időre.

Egyszer egy József Attila vers részlet mindent felborított. Egyikük elkezdte:

-          Visz a vonat, megyek utánad,

          Talán ma még meg is talállak,

          Talán kihűl e lángoló arc,

          Talán csendesen meg is szólalsz: 

A másik folytatta:

      Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Íme a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

          Ahol én fekszem az az ágyad.

 

És a gát átszakadt… Elsodort mindent: barátságokat, házasságot, eddig érvényes kapcsolatokat, családi harmóniát.

Jöttek a vádak, az elmarasztaló ítéletek, a felelőségre vonások.

„A szenvedély lángja tartós ragaszkodássá nemesült” idézhetnénk ezt a nem létező idézetet, mert eltelt harminc év és így lett.

Két gyermekét magával hozta új házasságába. Született még egy leánya, meg még egy fia. Volt férje is megnősült, született két gyermekük. Kapcsolata velük baráti, mélységes egymás iránti tisztelettel erősítve. 

  Első közös lakásuk a szomszéd faluban volt. Szoba, előszoba és nagy udvar. A falu lakosai feltétel nélkül befogadták őket. A szoba kimeszelését ismerős, falusi festő-mázoló vállalta. El is végezte gyorsan, rendesen a munkát. Később mesélték, hogy mennyire megrökönyödött az ebédkor, mert a puliszkát fazékból kínálta a háziasszony. Bözödön – oda valósi volt a mester – lapítóra borítva teszik az asztalra a puliszkát. Nem lábosból kanalazzák!

 Endre bácsi, a helyi „mindentudó” esténként, kevés pénzért tejet hozott, s ilyenkor mindig leült egy pár szóra, meg egy pohár borra. Szükség is volt a tejre, mert nyáron a gyerekek velük voltak, ősztől Udvarhelyre vitték őket a nagyszülőkhöz, akik változó érzésekkel fogadták a döntést. Apus (Tata), a nagyapa kitörő lelkesedéssel, Anyus (Nanus), a nagymama visszafogottabban.

- Kicsikéim, reggel majd én viszlek benneteket óvodába – ölelte magához Tata az unokáit

- A sétatérre is elmegyünk, meg a kicsi mezőre. – tette még hozzá.

A hétvégét mindig együtt töltötték. Ha esett, ha fújt péntek délután indulás Székelyudvarhelyre, hétfőn reggel vissza. Télen sokszor úgy kihűlt a szoba, hogy az asztalon a kancsóban megfagyott a víz. Munkába menet előtt ilyenkor begyújtottak a fűrészporos kályhába, s délutánra jó meleg várta a hazaérkezőket.

Így ment ez, amíg meg nem érkezett első közös gyermekük.

Idő közben az erdőszentgyörgyiek napirendre tértek a románc felett, és elfogadták az előállt helyzetet. Annál is inkább, mert Ildikó volt anyósa sem táplált ellenséges érzéseket vele szemben. A gyerekek bejártak a nagymamájukhoz, ha másért nem, egy kis zsíros kenyérért. Sőt később a „kicsik” is velük mentek Mamához. Amikor a legnagyobb – szintén Ildikó – konfirmálása volt, a családi ünnepen ott voltak mind a nagyszülők. A volt anyósa, a mostani, a volt férje, gyerekeivel, feleségével, a saját szülei, unokatestvérei, sógora, férje nagy leánya, annak férje, leánya. Szép ünnepély volt az egész falu örömére.    

Ez így kissé kusza dolognak tűnik, magyarázatra szorul. Adva van egy nagycsalád, szerteágazó rokonsággal, és csak úgy tudunk benne eligazodni, ha részletes névsort készítünk: ki kicsoda?     

„Nanus” – Ildikó édesanyja,”Tata” - édesapja, „Jóska-bátyja” – öccse, „Éva-keresztmama” - testvére, „Kakóc” – sógora, Éva férje, gyermekeik: Évike, Karcsika, Ati.

Gyermekei az első házasságából: Kicsi Ildikó, Csaba.

Közös gyermekek: Hédi, Öcsi.

Továbbá ott vannak az unokatestvérek: „Muci”, „Csuri”, és az ő gyermekeik: Gyöngyike,(Mucié,) Andi, Tomi (Csurié).

Az első férje: Árpi, felesége – a mostani -, Piroska, és gyermekeik: Loló, és Attila.

A nagynénje: Lenke, gyermekei: Éva, és Ferike

A második generációs gyerekek közel hasonló korúak. Tíz évnél nagyobb korkülönbség nincs közöttük.

Ezek az emberek és gyerekek minden családi eseményen együtt vannak, és persze férje családjának a tagjai is. Szintén ilyen számosan! A legszűkebb kör is 25-30 személyt jelent. Igazi öröm látni, mennyire jól megértik egymást. Ennyi embert ellátni nem kis dolog, de Ildikó mindig örömmel végezte a ráháruló háziasszonyi teendőket. Nanus és Tata őszinte rajongása unokáikért bearanyozta a családi összejöveteleket.

Izgalmas időszak volt, mikor iskoláskorúak lettek a gyerekek. Sok türelemre volt szükség az olvasás művészetének elsajátításához. A szülők részéről.

-           

-Na, mondjad, mi van ide írva? – volt a mindennapos kérdés, az első percekben türelmesen, majd az eredménytelenséggel arányosan egyre idegesebb hangon.

- Nem így kell a gyereket tanítani – hangzott a kritika férje részéről.

- Ha jobban tudod, gyere, segíts te!

Öt perc sem telt el a hangnem pont olyan türelmetlenné vált, mint az előbb.

- Engedj vissza, hátha én mégis jobban, vagy türelmesebben tanítom.

Ezek a jelenetek ismétlődtek, napról napra, míg a szülők már kívülről nem fújták az egész olvasókönyvet.

Ameddig Kicsi Ildikó tanult, az öcsikéje az asztal alatt játszott, s ő is megtanulta az olvasmányok szövegét, és mondogatta is magában, amit olvasnia kellett volna a nővérének: „malom mellett állok, almát, mentát látok…”

Mire a „kicsik” iskolások lettek, már gyakorlott szülők voltak. Semmi gond nem volt velük, csak Öcsinek nem ment a román tanulás. Leizzadt, kisápadt, ájuldozott.

- Vizsgáld meg! Látod, rosszul van. – utasította férjét.

- Semmi baja. – jött rövidesen a válasz.

- Vége a mai tanulásnak, mehetsz játszani. – hangzott a felmentés.

Csodák, csodájára minden baj elmúlt. Se hányinger, se fejfájás, se sápadtság, se semmi rosszul lét. Különös, hogy mikor évek múlva sor került az angol nyelv tanulására, rövid időn belül belejött, és angolul olvasni néhány hónap után jobban tudott, mint magyarul – majdnem (!)

A közösen töltött ünnepek: Karácsony, Húsvét, név- és születésnapok a szeretet, együvé tartozás különös fényével vonták be a családi közösséget. Egymásnak örömet szerezni, volt a legfőbb szabály. Karácsony előtt mindig eljöttek az udvarhelyi nagyszülők: Nanus és Tata. Nanus a konyhában segédkezett, és régi székelyudvarhelyi családok történetével szórakoztatta hallgatóságát, a leányát, vajét, a szomszédokat, jó barátokat. Egész folytatásos regény alakult ki elbeszélései nyomán, mert ha nem fejezte be ameddig itt tartózkodott, folytatta legközelebbi jövetelekor. Tata és Jóska-bátya - Ildikó öccse - a karácsonyfadíszeket készítették, javították, vagy a szaloncukrot csomagolták, kötözgették. A szaloncukrot egy szomszéd néni készítette házilag. A hozzá való eszenciákat már jó előre Magyarországról hozatták.

A Szilvesztert is együtt töltötték, éjfélkor koccintottak, és megvárták a magyar éjfélt is. Az óraeltolódás miatt egy órával később volt. A rádióban megszólalt a Himnusz, mindenki felállt, pohárral a kézben, mozdulatlanul, míg az utolsó akkord is el nem hangzott. Akkor Jézus Krisztus nevében boldog újévet kívántak egymásnak, kicsiknek, nagyoknak. Mindenki kicsit sírdogált, de nem a szomorúságtól, hanem a haza utáni vágytól, s a hontalanság kínjától.

Úgy tűnt, egyenesbe jött az élete. A munkahelyen jó hangulat alakult ki – igazi béke szigete volt az ország meggyötört, szegénységtől, félelemtől vonagló testén. De ez a szegény test egyszerre összeszedte maradék erejét, és kirobbant nyolcvankilenc decembere.

A remények az egekig szárnyaltak. Később lelohadtak…  

Amikor az államelnök kimondta azt a szót, hogy „szeparatizmus”, világossá vált, hogy a sovinizmus központi támogatást élvez.

A gazdasági élet úgy tűnt, javult, a pénz vásárlóértéke nem romlott – sőt, talán javult is kissé. Ezért, sikerült kis pénzért megvenni a lakást (három szoba, összkomfort), felújítatni. Rövidesen még egy új ház építése is szóba került, és az építkezési anyagokat régi áron meg is vették: a téglát, faanyagot, cementet.

Kisebb, nagyobb csatározások tették mozgalmassá a mindennapokat.

  „Úgy szép az élet, ha zajlik!” Ez volt Nagymami (anyósa) szavajárása, aki az élet minden nehéz percét erős hittel, mély vallásosságának minden optimizmusával töretlen lélekkel vészelte át. Hosszú élete folyamán sokat megélt, sokat tapasztalt, és sok veszteség is érte: korán elveszítette férjét, eltemette három testvérét, két gyermekét. Örök optimizmusa, emberi tartása családi zarándok hellyé változtatta szerény otthonát. Gyermekei, unokái, unokahúgai minden alkalmat megragadtak, hogy meglátogassák: születésnap, névnap, ünnepek, vagy csak úgy… Utána „feltöltődve” mehetett tovább a mindennapok robotja.  

  Ildikó és családja, a szomszédok, ismerősök nagy meglepetésére rövid két év múlva mindenüket eladva, beültek az autóba és elköltöztek Szegedre.

„Mi történt?” – kérdezgették.

- Elmondom, – kezdte Ildikó – hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás. A szomszédunkban lakott a Popa család. Román emberek voltak, de nagyon jó viszonyban voltunk egymással. Mint a testvérek, vagy még jobban. Egymás ünnepeit megünnepeltük, délutánonként együtt kávéztunk, amikor a leányuk férjhez ment, Ildikó lányom legszebb, vadonatúj cipőjét neki ajándékoztam, hogy méltó képen jelenhessen meg élete nagy eseményén. Ha valahova elmentünk, vagy ők elmentek, a lakást egymásra bíztuk. Ha valamire szükség volt a házban, csak átmentünk a másikhoz és kértünk, ami hiányzott: tojást, cukrot, lisztet, kenyeret, tepsit, pénzt. Volt egy sütemény receptem, amelyik így kezdődött: „kérd el Militől a nagy tepsit…”

- De, hát akkor mi történt?

- Mondom tovább. Kilencvenháromban, román húsvétkor Mili elutazott a szülőfalujába, és a férje – Itu – egyedül maradt itthon. Egyedül ünnepelni szomorú dolog, s én, áthívtam, ebédeljen velünk. Báránysültet készítettem, hiszen ez dukált húsvétkor. Utána egy pohár bor mellett férjemmel még beszélgettek keveset, és úgy mellékesen megemlítette, hogy kifizette a VATRA tagdíjat. „Mit csináltál?” kérdeztem döbbenten. „Befizettem a tagdíjat.” „Te a VATRA-ba?” „Igen.” Többet nem szóltam, bementem a szobába, és az ágyra ledőlve zokogtam.

- Mond tovább!

-Tudjátok, a VATRA magyarellenes, szélső jobboldali párt. Aki annak a tagja az, nekem ellenségem, nem barátom. Egyetlen szót se szóltam, se Ituhoz, se másnap Milihez, amikor hazajött. Észre vette, és kérdezte, mi a bajom? Miért haragszom? Megmondtam, hogy azért mert beállt a VATRA-ba.

- Jaj, ha neked ez a bajod, én kilépek, Itut is kiléptetem, ezért nem kell haragudnod ránk. – szabadkozott Mili – De tudod, jöttek tagokat toborozni, és mondták, minden románnak ott a helye.

- Ne lépj ki! Ha neked ott a helyed, akkor nekem Magyarországon! Így történt. Már semmi sem tartott itt. Anyuka (anyósom) meghalt, a legjobb barátom az ellenségem lett. Nem maradhattam. Gondoljatok bele, ha VATRA azt parancsolja nekik, hogy a gyermekeimet öljék meg, vagy az uramat, mert nekik ott a helyük, akkor mi van?

- Anyósom kilencvenben halt meg. Március tizennyolcadikán, a férjem születésnapján. Másnap volt a vásárhelyi véres összecsapás, amikor Sütő András szemét kiverték a felhergelt, leitatott románok. A férjem nem volt itthon. Tatabányára ment, mint alpolgármester, testvérvárosi kapcsolatot létrehozni.

Péntek este a szomszédban élő barátoknál Sándor napot ünnepeltek, de Ildikó aggódott Anyuka miatt. Olyan furcsán viselkedett délután. Elhunyt fiait emlegette, és mintha ölelt volna valakit, akit csak ő látott. Ezért aztán, este óránként benézett hozzá, de később már elcsendesedett, és elaludt. Reggel korán kijött a kapuba, és hívta a bejárónőt, Rozit, hogy jöjjön át, mert gyengélkedik. Rozi átjött, visszakísérte az ágyba, betakarta, s mellette maradt, amíg elaludt. Félnyolc körül mikor Ildikó áment, már nem találta életben. Átaludt a másvilágra.

Ez szombat reggel volt. Férje Magyarországon, se címet, se telefonszámot nem tudott, az üzletek zárva, pénz a házban egy peták sem. 

A hír, hogy Bige néni meghalt, hamar elterjedt a faluban. Félkilenckor az üzletből telefonált a kereskedő, hogy bár nincsenek ma nyitva, bement az üzletbe, és kérdezi, mire van szükség a ravatalhoz: szemfedél, meg egyebek? Küldi, csak menjen valaki érte. Tíz perc elteltével az élelmiszerüzletből szóltak, hogy küldenek italt, lehessen a virrasztókat, gyászolókat megkínálni. A szomszéd néni kérdezte, mennyi kalácsot süssön? Az asztalosműhelyből is telefonáltak, kérdezve milyen legyen a koporsó? Pénzről szó se volt, ha kérdezte, a válasz egyöntetű volt:

- Majd, ha a doktor úr hazajön, elrendezzük, nem sürgős.

A szentgyörgyi emberek segítőkészsége nem ismert határt. Simi tata, a szomszéd utcából tíz ember helyett lótott–futott, mindent elintézett: papot, temetőt, sírásókat, ravatalt.

Hat hét múlva a vele egy fedél alatt lakó testvérét, Margit nénit is eltemették.

Így, amikor eldöntötte, hogy áttelepül Magyarországra, már semmi nem kötötte Szentgyörgyhöz. Kicsi Ildikó Bukarestben járt egyetemre, a többiek iskolások, szülei Udvarhelyen élték nyugodt nyugdíjas életüket.

Az eldurvult magyarellenesség, a legjobb szomszéd árulása, felborított mindent.

A bútorokat, képeket, minden értékesíthetőt eladtak, elkótyavetyéltek. Jöttek az ismerősök, szomszédok

- Ezt add nekem! Azt elvihetem?

- Vegyed! Vigyed!

Ez ment napokig. Jött a bútorkereskedő, s vitte ki a házból sok régi, érékes bútort. A legtöbb Biedermeier volt.

Ildikó csak állt szomorúan az udvar közepén. Hozzá lépet Kati, a szomszéd cigányasszony:

- Ildikó, adok én magának egy tanácsot. Ha valamit elhatározott, ne nézzen többé vissza!

 

 

 

 

Belépett a boltíves kapun és a lakásajtóban meglátta az édesanyját. Zokogva rohant hozzá.

- No, no, nyugodj meg. Nem sikerült? – kérdezte anyus.

- De. – zokogott tovább.

- Akkor miért bőgsz?

- Me-he-hert örülök!

- Akkor gyere be és mesélj.

Az érettségi vizsga Gyergyószentmiklóson volt a sors szinte kiszámíthatatlan szeszélye miatt. Ildikó a Tamási Áron – akkori nevén Dr. Petru Groza – Gimnáziumba járt, Székelyudvarhelyen. Jó nevű gimnázium, kitűnő tanárok oktatták az udvarhelyi és környéki székely ifjakat. A város fölötti hegyen épült. Szinte uralkodik a városon. Mögötte a Szent Miklós plébánia templom.

Román osztályban végzett, mert négy évvel ezelőtt, amikor beindították a szín magyar városban a román tannyelvű oktatást, sok szülő „önként” ide íratta gyermekét. A város lakóinak kilencven százalékát magyarok tették ki, román szót az utcán nem lehetett hallani. Ha meghallottak valakit románul beszélni, hegyezték a fülüket: mi is ez az idegen hangzású beszéd?

Most az érettségi idején azt találta ki a hatalom, hogy nehogy a saját tanárai kedvezzenek a diákoknak, idegen iskolában vizsgáztatták őket. Az udvarhelyieket Gyergyóban, a gyergyóiakat Udvarhelyen. Vagy a Szovátán tanulókat Erdőszentgyörgyre vitték, és fordítva. Később csak a tanárokat cserélték. Nagy ötlet.

Az édesapja éppen párt funkcionárus volt, amikor indult a román osztály így nem volt vita a beiratkozás körül. (- ezzel sikerült a gimnáziumot megmenteni a bezárástól -).

Egyszerűen megmondták a felettesei, „a gyerekeidet román osztályba iratod és kész!” Tisztelettudó ember volt, feladatait kommentár nélkül igyekezett végrehajtani, csak az volt az örökös probléma, hogy „kispolgári csökevényeit” még nem vetkőzte le. Kalapot hordott, meg nyakkendőt, és megünnepelte a Karácsonyt.

Kereskedőnek indult, mint a Hangyaszövetkezet szépreményű raktárosa. A három éves katonai szolgálat elvégzése után hívták meg a tartományi pártirodához. Nem volt tanácsos a meghívást elutasítani. Becsületes, emberséges magatartása azonban nem fért össze a párt irányvonalával, ezért aztán felfelé buktatták. Az állami kereskedelmi vállalat igazgatója lett. Segítő készsége különös helyzetekbe sodorta. Egyik hétvégén például, az ipari üzlet elárusítók nélkül maradt, mert mindenkit elengedett. Ki esküvőre, ki temetésre, ki keresztelőre ment. Saját maga állt be igazgató létére a pult mögé.

Gyermekeit szigorúan becsületességre, a kimondott szó szentségére tanította, mint ahogy őt is az édesapja, aki Székelykeresztúron nevelte fel hat gyermekét.

Bár csak a keresztúri gimnázium kisfizetésű alkalmazottja volt, gyönyörű verseket írt az unokáiról. Nyomtatásban sohasem jelenhettek meg (egy kivételével) vallásos tárgyuk miatt.

- Nagyon jó versek – mondták a szerkesztőségben, csak hagyja ki belőlük a Kisjézust, meg az angyalokat. Írjon helyettük a szorgalmas munkás osztályról, vagy a kollektív gazdaságok boldog parasztjairól. Akkor majd lehozzuk.

- Jó - mondta beleegyezően, és többet feléje se ment a szerkesztőségnek.

  Keresztúron a családban igazi patriarchális rend uralkodott. Az apa után a következő „rang” az elsőszülött fiút illette. A testvérek éppen úgy magázták, mint a szüleiket. Még hatvan-hetven éves korukban is. Nem modorosságból, hanem tiszteletből. Unokái már nem magázták egymást, vagy a szüleiket, de az egymás iránti tisztelet részükévé vált.

Az érettségi után Ildi egy évig még otthon maradt, hogy egy kis pénzt gyűjtsön, meg lelkierőt a továbbiakhoz.

Jöttek a vásárhelyi évek. Otthonról úgy indult el, hogy felvételezik az orvosira. Saját képességeinek és korlátainak szigorú számbavétele után azonban, az egészségügyi technikum mellett döntött. Otthon csak azután szólt, miután már kiírták a felvettek névsorába. A védőnői szakot választotta, úgy érezve, hogy ez az a szakma, amit szívvel, lélekkel végezni tud. Évtizedek munkája bizonyította, hogy igaza volt.

- Ha nem mentél az orvosira, lásd mire mész. Én nem támogatlak! – szólt a szigorú édesanya.

- Nem is kell! – jött a büszke válasz.

Ösztöndíjas lévén, biztosítottnak tűnt a lakás (bentlakás – kollégium), és a koszt a menzán. Igen ám, de öltözködni is kell. Egy tizennyolc éves ifjú hölgy számára egy csinos ruha, egy szép cipő fontosabbnak látszott, mint a mindennapi.

Mivel édesapja jövedelme meghaladta a „plafont”, a bentlakásból kitették, és mivel a menzajegyét eladta, hogy megvehesse az óhajtott cipőt (Gubán márka!), koszt és fedél nélkül maradt. Kicsit éhezett, kevéske megmaradt pénzéből napi egy szelet kenyérre, s egy pohár tejre jutott. Ha édesapjának Vásárhelyen akadt dolga, és ebédre meghívta, jó nap volt. Jól lakhatott.

- Ebédeltél már, kislányom? – kérdezte.

- Ó, persze. – nem merte bevallani, hogy mi az igazság.

- De azért valamit csak eszel még?

- Jó, nem bánom.

Apus úgy tett, mintha nem vette volna észre, mekkora szokatlanul nagy adagot kebelezett be

A bentlakás kérdését a társai, kollégái segítettek megoldani. Nappal a tanulószobában lehetett tartózkodni, este pedig mindig hiányzott valaki, akinek az ágyát elfoglalhatta. Ha nem, akkor két összetolt ágy között középen alhatott.

Énekelni nagyon szeretett, így az esték vidáman teltek.

- Ildi, énekelj nekünk! – kérték

- Szívesen. – és indult a nóta.

Gimnazista korában is szeretett énekelni. Mikor Kalibáskő nevű, a Hargitán levő legelő takarítását végezték - a nyári szünidő idején - minden este a tábortűz mellett szép hangjával szórakoztatta diák társait, tanárait. „Hálából” reggel kiállították a diákok sorfala elé, és megintették, hogy szerelmes dalokra tanította a többieket.

Valóban, milyen dolog is szerelmes dalokat énekelni tizenhat évesen! Vajon van olyan népdal, táncdal, nóta, ami nem a szerelemről szól?

Rengeteg népdal, műdal van ma is a tarsolyában. A minap a Hortobágyi Csárdában versenyre hívta a cigányprímást, ki tud több nótát. Egy óra alatt a prímás nem tudott olyan nótát húzni, hogy ne tudta volna énekelni. Végül még ő tanította újabb székelyföldi dalra a hivatásost.

A bentlakásos „aranyélet” majdnem egy évig tartott. Hiába volt a lámpaoltás utáni ügyeskedés a névsorolvasásnál. Mikor azt szólították, akinek az ágyát épen elfoglalta, az már mindig mélyen aludt. „Alszik!” - mondták, amikor a neve elhangzott. Hiába volt az ügyeskedés, mégis lebuktatta egy véletlen. Otthonról kereste egyik este valaki ismerős, és addig erősködött a portán, hogy igen itt lakik, míg a kapus felment a hálóba.

Szedhette a sátorfáját. Egy albérleti szoba még három diáktársával együtt lett a megoldás.

Az anyagi gondok mérséklődtek, mikor a hallgatókat kórházi munkára beosztva, némi jövedelemhez juttatták.

Lejárt a három év főiskola és az államvizsga is és már itt volt a kihelyezés. Természetesen messze a Regátba - Óromániába!

Mert hova is nevezhetnék ki a Székelyudvarhelyen született magyar leányt, mint az ország legtávolabbi keleti felébe.

Mikor eljött a napja felült a vonatra a többi diáktársához hasonlóan. Iaşi városa volt az elsődleges cél. Moldova régi fővárosa, magyar régi neve Jászvásár. Sok román híres személyiség tevékenykedett itt. Büszkék is rá az itt lakók.

Az osztályból kilencen érkeztek a szép régi városba. Az egészségügyi igazgatóságon kellett jelentkezniük. Most is elhangzott a régi szólam: „menj be te, Ildi, te tudsz románul”.

- Jó napot kívánok. Védőnők vagyunk Marosvásárhelyről. – jelentkezett udvariasan.

- Jó napot. A többiek hol vannak?

- Kint várnak.

- Jöjjenek be!

Bementek, az igazgató hellyel kínálta őket, majd felsorolta, hol vannak védőnői helyek. Teljesen ismeretlen helyiség nevek hangzottak el. Nem nagyon tudtak mit kezdeni ezekkel, a nevekkel. Azt kérték, hogy legalább egymás közelében legyenek a falvak. Így esetleg felkereshetik majd egymást.

Eleinte valóban még találkozgattak, de Karácsonyra már egyedül maradt. A többiek feladták és haza mentek.

Ildikó nem adta fel. Helytállásból, büszkeségből. Őt otthon erre nevelték a szülei.

Az első falu ahol dolgozott Stanileşti, az orosz határ mellett volt. A Prut folyó a határ: a jobb partján Románia, a balon a SZU.

A rendelőben a körorvos fogadta. Ott voltak a többiek is: a szülésznő, a közegészségtanász, a takarítónő és a süket kocsis. Közös szobát kapott a szülésznővel, és tíz falut több mint kettőszáz csecsemővel. A rendelőhöz tartozott egy gyermekfektető hat ággyal, meg a szülészet, szintén hat ággyal.

- Magácska főiskolát végzet? - érdeklődött a doktor

- Persze. – jött a válasz

- Átveszi, akkor a fektetőt. Reggel vizitel, meg este. Beadja a gyógyszereket, injekciókat. Azután megnézi a bejövő betegeket, ellátja őket. Egy asszisztens kell, tudjon ennyit! A csecsemők látogatását a rendeletek szerint végezze. Én megyek szabadságra. Majd jövök.

Így aztán egyedül maradt, orvos nélkül. Mindent el kellett végeznie. Kilenc-tízig végzett a benti munkával, ezután felült a szekérre, vette a csecsemőmérleget és indult látogatni, kezelni, védőoltásokat beadni. Estére került haza. Ha éjszaka szülés volt, és ha a babával valami gond adódódott, hívták. Az orvos nagy ritkán megjelent. Olyankor rendelt, kiabált a személyzettel, berúgott és másnap megint elment. Ildi újra magára maradt. Ő volt az orvos, az asszisztens, sokszor a takarítónő is.

A csecsemőlátogatás nem volt könnyű dolog. Ha esett, ha fújt – és a Crivăţ nagyon tudott fújni – menni kellett. Télen sokszor derékig érő hó volt, és mínusz huszonöt, harminc fokos hideg. Kegyetlen hideg, keleti szél a Crivăţ. Havat, fagyot, hóvihart hoz.

Jó volt este hazaérkezni, és a meleg szobában beszélgetni a szülésznővel, meg a látogatókkal. Úgy érezte, szeretik, bár még a nevét sem tudták kiejteni.  Valami olyasmit mondtak, hogy „Eldekó”. Nem értették, miért szomorú néha. A szilvesztert is együtt töltötték, és mikor az ottani éjfél előtt egy órával megszólalt az a furcsa, szívbe markoló zene a Kossuth rádióban, nem értették, miért áll vigyázban és potyognak a könnyei. Hogyan is érthették volna?

A tavasz elhozta a szép időt, és a Brassói Könnyűzenei Fesztivált, Kovács Kati (a kiírás szerint Katty Kovacs) sikeres szereplésével. A jó hangú hazai énekesek mellett kedvencük volt Roddy MacNael, Iordanka Hristova, és a jó képű Josef Laufer.

A nyár a vártnál komorabb lett. Bekövetkeztek a csehszlovákiai események. A Prut túlsó partján felsorakoztak a szovjet páncélosok. Az állami alkalmazottakat a faluból beosztották őrségbe a néptanács elé. (Mit tudtak volna tenni, ha valóban jönnek az oroszok?).

- Engem ne osszanak be ide, - figyelmeztette a néptanács elnököt – mert ha jönnek az oroszok, én felemelem a kezemet, és odakiáltom nekik, „ja vengerszkájá!”

- Inkább engedjenek haza, – tette még hozzá – mert ha visszaadják Erdélyt, én itt rekedek.

Hazaengedték!

Mikor elcsitult a vihar, visszament, hogy folytassa a munkáját, amire az ott élő embereknek nagyon nagy szükségük volt. Az anyukákat meg kellett tanítani a legelemibb higiénés szabályokra is, hogy főzzék fel a vizet, amivel a tápszert készítik, hogy főzzék ki a cumit, hogy mit készítsenek a kicsiknek és hogyan. Nem tudták, mire való a hőmérő. Szinte megverték, amikor először látták, hogy a hőmérőt bedugja a baba popsijába. Aztán megtanulták. Látták, érezték, hogy segíteni akar. Kialakult a kölcsönös bizalom, és minden bajukkal felkeresték. Nem csak a gyerekneveléssel, gondozással kapcsolatban, hanem mindennapos bajaikkal is.

Tájékozatlanságuk derűs pillanatokat is szerzett. Egyik nap egy ”elegánsan” öltözött anyuka kereste fel a gyerekével. Kényeskedve adta elő a panaszokat. Ildikó megkérdezte:

- Diaréja (hasmenése) van?

- Még nincs, de majd veszek neki.

 

A szomszédban idős házaspár lakott. Bájos idős emberek. A bácsit, Miklós bácsit kilencvenedik születésnapján felköszöntötték. Felesége nyolcvanegyet töltött.

- Ó, milyen szép volt az én Máriám! – áradozott Miklós bácsi.

- Most is az! – tette még hozzá.

Odaadó munkáját látva, Ildikót a főorvos városi körzetbe helyezte. Huşi nevű városkába.

A város neve a hivatalos változat szerint az ott letelepedett huszitáktól származik. Jó Sándor (Alexandru cel Bun) fejedelem telepítette le őket a XV. században. A helybeliek szerint azonban a név onnan származik, hogy magyar kereskedők árulták itt a húst, bár a történelmi dokumentumok szerint szőlő termesztőkként érkeztek erre a tájra, Nagy István (Stefan cel Mare) uralkodása idején. Erre utal a sok magyar név Huşi i lakosai között: Szilveszter, Kovács, Bíró, Kis.

Itt már nem tíz falut kellett ellátnia, csupán a négyes számú városi körzetet. Szállásadónője kedves, nagyhangú román asszony volt. Jó ízű csorba leveseket tudott főzni. Időnként azonban jól esett volna egy kis hazai ízt is érezni! Az Udvarhelyen megszokott, édesanyjától tanult alma levest szerette volna egyik nap elkészíteni, de mikor elfordult, a háziasszonya gyorsan beledobott a fazékba minden fajta zöldséget, fűszert, ami szerinte a levesbe kell. Csorba lett belőle. Máskor a paradicsomlevesnek indulóból is csak az lett. Nem lehetett meggyőzni a jóasszonyt, hogy más aromák, ízek is vannak, mint amit ő ismer és szeret. Az idősebb asszony tapasztalatával, tanítgatta Ildikót a helybeli szokásokra, normákra. Például, hogy egy nő soha se lépje ki úgy a házból, hogy nincs rendesen kisminkelve. „Smink nélkül meztelen vagy!” mondogatta. Ő maga minden reggel órát, másfelet töltött a szobájában az előkészületekkel. Nem a tisztálkodással, a sminkkel!

Szinte három év telt el így: jól – rosszul, de a fiatalság elpusztíthatatlan optimizmusával. Az se szegte kedvét, hogy többször is meglopták. Egyszer, mindjárt megérkezése más napján. Az történt, hogy este kimosott. Otthoni szokás szerint az udvaron kiterített. Reggel nem volt mit beszednie.

Másodszor a vonaton, amikor hazautazott, - tizennyolc, húsz órát tartott az út – kiment a folyosóra cigarettázni, a fülkében csak egy fiatalember utazott még. A fiatalember a következő állomáson leszállt. Segesváron, az átszálláskor vette észre, hogy a táskájából hiányzik a pénze. A fizetése.

Nagy gondot okozott később otthon, mikor anyus minden áron rá akarta beszélni, hogy ezt, vagy azt vegye meg. „Most kaptál fizetést. Megveheted!” Nehéz volt elódázni a vásárlásokat. Az igazat meg nem merte megmondani.

Jóképű mérnökember csapta neki a szelet a városban. Kedves is volt, művelt is. De mikor arra gondolt, hogy majd a gyermekei apjával nem fog tudni magyarul beszélni, véget vetett a kezdődő idilnek.

  Közel három év tel el Moldovában, és eljött az idő, hogy visszatérjen Erdélybe. A Nyárád-mentén, Maros megyében kapott állást - Nyárádmagyaróson. Dr. Ocskay László volt a körorvos, és a felesége – Margit – a gyermekgyógyász. Magyarós nagy község a Bekecsalján, községközpont: Berekeresztúr, Kendő, Mája, Márkod, Nyárádselye, Nyárádszentimre, Seprőd, Székelybere, és Torboszló tartozik ma is hozzá.

Itt is volt mit látogatni. A kettőszáz helyett, igaz, itt csak hetven, nyolcvan csecsemőről kellett gondoskodnia.

Magyar környezetben, magyarok között dolgozni, ez volt minden álma. Most megvalósult. A kezdeti beilleszkedésnek nem is volt semmi akadálya.  Szakmai feladatai mellé, megkapta a fektető leltárát is. Át is vette gyanútlanul. A tejkonyha természetesen szintén az ő hatáskörébe került. A doktornő is meghívta ebédre, délutáni csevelyre. Ez idilli állapot azonban nem sokáig tartott. Először a rosszindulatú emberszólást fogadta fenntartással. Hamarosan a doktorék házában elvárt házimunkát is megalázónak tartotta, és megtagadta. Ezzel aztán főnökasszonya haragját zúdította a fejére. Ettől kezdve perc nyugta nem volt: reggel felülni a kocsira, nap, mint nap, ha fújt, ha esett. Volt kilenc kis falu, szinte mindennapra jutott egy. Jól el lettek látva így a kisdedek! Látogatások után azonban hazaérkezni egy perccel sem volt szabad hamarabb délután három óránál.

- Talán egy kis kávét, talán egy kis konyakot? – kérdezte főnökasszonya gúnyosan, mikor a hóviharban jól átfagyva visszaérkeztek.

Nem volt könnyű tudomásul venni, hogy az a lelkesedés, amivel érkezett légvárként omlik össze az emberi kicsinyesség, rosszindulat, és önzés csapásai alatt. A messzi idegenben, több megbecsülésben, emberségben volt része.

Marosvásárhely nem volt messze, autóbusszal óra alatt el lehetett érni. Rokonai éltek ott: két nagynénje, unokatestvérei. Egyik unokatestvérének a kicsi leánya beteg lett. Injekciós kezelésre szorult. A kezelést kénytelen volt magára vállalni, mert a körzeti nővér figyelmetlenségből tízszeres adag antibiotikumot adott be a kicsinek. Szerencsére az ijedtségen kívül más baj akkor nem történt, de a bizalom a nővérke iránt megrendült. Így aztán a délutáni busszal beutazott a városba, az esti adagot beadta, reggel a reggeli adagot, és visszabuszozott Magyarósra. A baj ott kezdődött, hogy a délutáni autóbusz háromnegyed háromkor indult. A munkaidő pedig háromig tartott, és a doktornő nem nézte el a negyedórát. Kihúzta arra a napra a jelenéti ívből.

A doktorék egyik gyereke mindig ott lézengett a buszpályaudvar körül, és futott bejelenteni, hogy „Ildi felült a vásárhelyi buszra.”

Nem volt elég, hogy azt a napját nem fizették, a doktornője fel is jelentette a megyei főorvosnál, Dr. Fenke Ferencnél. Minden hónapban valamiért. Még a Mogyoróson töltött utolsó munkanapon is, valami lényegtelen dologért. A főorvos azzal fogatta:

- Megint maga?

- Sajnos igen, de mától már nem Magyaróson dolgozom, hanem Erdőszentgyörgyön.

- Akkor végre megszabadultunk egymástól. – búcsúzott „kedvesen” a főorvos.

Voltak persze jó napok, kellemes órák is. A könyvtár volt az igényesebb fiatalok törzshelye. Itt jöttek össze a patikus, az állatorvos, a tanárok, néhány egészségügyi dolgozó. Záróra után pedig valamelyiküknél kikötve, tovább folyt a vita: irodalomról, színházról, könyvekről, világmegváltó gondolatokról.

Fő téma a gyermeknevelés, gondozás volt. Sok fiatal értemiséginek volt családja, kicsi gyermeke. Nem volt luxus, gazdagság, tömeg kommunikáció is alig, de ebben a családközpontú közegben természetes volt a gyermekáldás, gyermeknevelés pozitív élményeinek megosztása a hasonló helyzetben levőkkel.

Jókat lehetett beszélgetni a cipésszel is, akit kicsit bolondnak tartottak, mert miféle cipész az olyan, aki a világtörténelemről, meg Napóleon koráról beszélget kalapálás közben.

Az ilyen délutáni, esti beszélgetések mellett semmisé váltak a Margit-doktornő irigy, és fösvény megnyilvánulásai.

Mint például, amikor nyári szabadságáról visszajött, a tejkonyhában leltárt készíttetett. A tejkonyha készlete soha nem volt bezárva, innen használta a cukrot, a rizst, a lisztet a doktornő, ezért aztán nem csoda hogy hiány mutatkozott a leltárkor. Egy havi fizetése ráment a hiány visszafizetésére. S még a megyéhez is feljelentették, hogy nem vigyázott az állam vagyonára. Még a lovász is azt mondta egyik nap:

- Védőnő, menjen el innen, amíg nem késő. Még a diplomáját is elvéteti a doktornő. Látja az elődje is sírva ment el.

- Maga is jóval biztat! – felelte elgondolkozva.

Vagy ott volt a fektető szintén leltári kálváriája. Bár a fektető ágyneműjét, pizsamáit, pelenkáit csak az ott dolgozó ápoló személyzet kezelte, mégis Ildikó nevén szerepelt a leltár. Bizalomra vette át, és darabszámra adta le. Ezt is egy havi fizetése bánta. Vele vétették meg a hiányzó, vagy sohasem volt darabokat!

Itt is eltelt két év, amikor unokanővére hívta, jöjjön át Erdőszentgyörgyre az ő helyére, mert át szeretne menni más munkakörbe.

Így is tett. Elfogadta a felajánlott lehetőséget.