néhány gondolat

            Milyen sokat mondó tud lenni a csend.

A kínos

Megjelensz egy társaságban, és kínos csend lesz hirtelen. Zavart pillantások szállnak feléd. Egyértelmű, hogy rólad szólt a beszéd. Gyorsan témát vált valaki, de ebből is kitűnik a lényege a csendnek.

Vagy… a feszült

Férjedet kérdezgeted, hogy miért rossz kedvű. A válasz: - Nincs rossz kedvem. – Persze te látod, hogy dehogyis nincs. Nem tudod mire vélni, rosszul esik. Meg szeretnéd vigasztalni, társa lenni igazán, de ő nem szól. Erőlteted, hátha megnyílik, elmondja neked, hogy mi bántja, segíteni akarsz. De ő olyan ingerülten mondja, hogy nem ideges, hogy megrökönyödsz. Ilyen is tud lenni? És beáll a csend…  Először csak hátralépsz egyet, de nem bírod a feszült csendet, ezért te közelítesz, mert neked fontos a harmónia. És lassan épülni kezd a fal. Az a bizonyos, ami először csak a hangokat, a vidám nevetést, a gyengéd öleléseket zárja ki. Később már nem lehet átlátni rajta, olyan magas lesz. Akkor bizony hiába nyújtózkodtok. És legutoljára megnyílik a fal előtt egy széles szakadék, ezután már a fal közelébe sem tudtok menni.

A gyengéd csend

Alszik a kedves… milyen szépen szuszog. Mennyire nyugodt az arca. Álmodik vajon? Ha igen, akkor miről? Remélem szép dolgokról. Mennyi évet megéltünk már együtt, és nem gyengül a szerelem. Milyen jó nézni! Boldognak szeretném látni mindig.

Csak sétálj szerelmem

Te csak sétálj álmaid mezején,

nem zavar semmi, se más se én.

Csak pihenj és hallgasd a csendet,

míg alszol, én itt leszek veled.

Arcod most szép lassan kisimul,

talán még ott vagyok valahol…

Álmodban még a szép is szebb lesz,

csak pihenj és hallgasd a csendet.

„Vén” fejjel is ( persze nem kell szó szerint érteni), tud az ember gyerek lenni, és szerintem ez nagyon jó dolog.

A magas Tátrában voltunk baráti társasággal, és csuda jól éreztük magunkat. Jó volt a szállásunk, a kaja és szolgáltatások is nagyon a kedvünkre voltak.  Volt szauna, masszázs, úszómedence a szállodában. Az épülettel szemben pedig a sípálya.

 Sem a gyerekeink, és mi sem tudunk síelni, ezért a barátaink gyerekeit kísérgettük, és sétáltunk a környéken. Ez is nagyon jó volt, de én megláttam, hogy milyen klassz szánkópálya van. Sose láttam még ilyet. Széles, vályú alakú, néhol az oldalára lehetett futni a szánkóval. Erős késztetést éreztem, hogy kipróbáljam. Béreltünk néhány szánkót, és felvittük a pálya elejére. A lanovka jó magasra vitt bennünket. Csodálatos volt a havas táj. és az erdő. Látni lehetett a sípályát és szánkópályát is. A vidáman szánkózó gyerekeket és a felnőtteket is. Teljesen izgalomba jöttem.

-         Na ki jön velem?- Kérdeztem. A barátnőm erősen tiltakozott, hogy ő nem! A kislányom már tini, de még nem látott engem ilyen gyereknek. Le is becsült rendesen.

-         Anya én nem megyek veled, mert te nem tudsz szánkózni!-

-         Hát te azt miből gondolod? Én domboldal mellett nőttem fel, ki tudna jobban szánkózni mint én!- Nagyot nézett, és még egy kis rábeszélés, és fel is ültem mögé.

-         A lábadat semmilyen körülmények között ne tedd le! –

Parancsoltam rá. Féltettem azért, nehogy a lába törjön, nem ismertem a pályát, be is akadhat valamibe.

Hatalmas élmény volt neki is! Tényleg a szánkópálya oldalára felfutottunk a sebesség miatt. Jól felgyorsultunk, és ügyesen kikerültem minden akadályt. Kiáltoztunk az elénk kerülőkre, és sikítottunk a gyönyörűségtől. A legemlékezetesebb az volt, amikor a bokorba beugrott három síelő. Vesztükre a szánkópályán akartak ketten tanítani egy harmadikat. Közrefogták, és elfoglalták teljes szélességében a pályát, nem lehetett kikerülni őket. Amennyire tudtam, jobbra irányítottam a szánkót, de még mindig nem férünk el mellettük. Más választásuk nem volt, kettő ballra, egy jobbra ugrott ki a szélére. De baloldalon bokrok voltak. Szerencsére nem sérültek meg, csak a büszkeségük.

Kislányom azt mondta amikor leértünk:

-         Anya, én nem merek többet lejönni veled! Félelmetes vagy! De nagyon jól csináltad, nem is gondoltam volna rólad! –

Nagyokat nevettünk a bokorugrókon és jókedvünket nem szeghette semmi. Csodás jó levegő volt, nem volt hideg, szikrázóan sütött a nap. Persze, hogy még egyszer felmentünk és lecsúsztunk! Csak már nem volt idegen a pálya, még jobban tudtam irányítani a szánkót, egyszóval: csodásan éreztük magunkat. Mire leértünk, már jól elfáradtunk, a barátaink vártak már, mehettünk vissza a szállodába szaunázni és utána nagyon jól esett a finom és bőséges vacsora. Testileg kifáradva, de lelkileg megújulva utaztunk haza a néhány szép nap után.

 Ide még visszajönnék szívesen.

Fiatalasszonyként, éppen, hogy az apósom házához kerültem. Más emberek voltak, mint a szüleim, más szokásokkal és más ízléssel.

Egy alkalommal valamiért otthon voltam egyedül, és eldöntöttem, hogy mire hazajön a család, jó háziasszony módjára vacsorával várom őket. Apósom nagyon szerette a paprikás krumplit. Úgy gondoltam, hogy egyszerű elkészíteni, hát megfőzöm.

Elmentem a boltba, megvásárolni a hozzávalókat: burgonya, kolbász, hagyma került a kosaramba. Nagyon ki volt számolva a pénzem, nem is maradt belőle egy zsemlére való sem. Sebaj, akkor is örömöt szerzek nekik.

Hazaérve, kipakoltam a konyha asztalra, és bementem a szobánkba átöltözni. Hát mire végeztem az öltözködéssel, nem volt a kolbász az asztalon! Volt egy kandúr macskája az anyósomnak, és a konyhaajtó előtt jó ízűen lakmározott belőle. Hát nem ellopta a bestia az asztalról! Majdnem sírva fakadtam! Dühömben olyat rúgtam a kandúrba, hogy lerepült a szerencsétlen a méter magas teraszról. Úgy elszaladt, hogy soha többé nem láttuk.

A paprikás krumplit megfőztem, úgy ahogy anyukámtól láttam: pirított hagymára raktam a krumplit, fűszereztem és felöntöttem egy kevés vízzel. Jól nézett ki, az íze is jó volt, de a kolbász nagyon hiányzott belőle.

Apósom, anyósom és a férjem hazaértek. Szépen megterítettem az asztalt, vágtam kenyeret, tettem savanyúságot.

-De jó illat van! Csak nem paprikás krumplit főztél? Hát te főzni is tudsz?-

Dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy sikerült örömet szerezni. Körül ültük az asztalt, levette a fedőt az edényről az apósom, és éktelen haragra gerjedt. –Ez mi!? Ez neked paprikás krumpli? Ebbe nincsen hús! Hát a te jó édes anyád nem tanított meg főzni?!-

Később derült ki, hogy apósomnak nem étel a hús nélküli étel. Ők pörköltöt főznek, és abba teszik bele a krumplit. Náluk ilyen a paprikás krumpli. Na de az én szüleim szegény emberek módjára, csak kolbásszal főzték, vagy azzal sem, csak úgy mezítlábasan. Hát nehéz a kezdő háziasszonyok élete!

De a kandúr azóta sem került elő. Ő nem bocsátotta meg nekem a vétkemet. Biztosan világgá ment. Igaz, akkor este legszívesebben én is azt tettem volna.

Azután még sokszor élcelődött velem az apósom a mezítlábas paprikás krumpli miatt, de akkor már együtt nevettünk a dolgon. Sikerült eltalálnom az ízlését,  nagyon jókat főztünk és ettünk együtt.

Mondd Öcsém, milyen odaát?

Gyötör e téged a magány?

Fáj e még a rövid élet,

vagy látsz ott virágos rétet?

Mondd, hogy van Édesapánk?

Hiányzik néki Anyánk?

Kedves Öcsém, vigyázz ott rá,

úgy hiányzik, oly régen fáj!

Mi meg itt a jó Anyánkra,

bárcsak több időnk lett volna!

Várjatok ott minket kérlek,

mert bizony én nagyon félek!

Virágtenger és gyertyaláng,

szeretünk és gondolunk rád.

Sírhalmodra cseppen könnyem,

virágaim ráhelyezem.

Hajdu Mária

Magdi

Nagyon erős gyógyszer szag volt a lakásban, már az előszobában is lehetett érezni. István sietett elénk, ahogy beléptünk. Csendes volt a ház.

-         Most pihen, délelőtt hoztam haza. Újabb kezelésen esett át. –

Mondta meghatottan. Szemében rémület, és a szomorúság mély kútja.

-         Szia Hugi! Mindjárt jövök, csak veszek fel valamit. –

Szólt ki a szobából. Lassan, nehézkesen mozgott a törékeny asszony, de a szeme örömtől sugárzott. De fénye megkopott, volt benne valami, ami azelőtt nem. Vagy inkább hiányzott belőle valami, ami régen ott volt. Arca sápadt, megviselt, a bőre szinte átlátszó. Összeszorult a torkom és sírás kerülgetett, fájt a szívem.

Nem olyan rég még gyönyörű nő volt a nagynéném. Az esküvőnkön a saját csináltatott, drága cipőjét adta nekem, mert az enyém nem illett a menyasszonyi ruhámhoz. Csak tíz évvel volt idősebb nálam! Csak harmincnyolc éves! Tiszta szívéből szeretett engem és a férjemet is. Családi élete és házassága példakép számomra.

Most itt ölel engem, örömtől meghatódva, hogy láthat, és szabadkozik, hogy nem tud úgy fogadni minket, ahogy szeretné. Mutatja a hátán a sugárkezelés nyomait, és szégyenkezik a gyógyszer szaga miatt. Csak ölelem, és zokog a lelkem hangtalanul, mert hangosan nem lehet!

István odaadó, szerelmes férj. Mindent eladott a házból, amit csak lehetett nélkülözni, és minden fillért az orvosokra költött kedvese gyógyulásáért. Most meg a fájdalmai enyhítéséért.

Nyolc évig harcoltak a leukémiával, de vesztettek.

Két hét telt el, és a szerető férjjel a temetőben találkoztunk. Rázta a vállát a zokogás.

 A nagymamám Magdit hívta legelőször magához. Harmincnyolc évesen, két fiát és a sírig tartó szerelmét hagyva maga után.

Hajdu Mária

A babák

Tercsi néninek nagyon sok játék babája volt. Érdekesség volt számomra, hogy igazi, kézzel varrott, horgolt és kötött ruhái voltak a babáknak. Nem babaruhák, hanem csecsemő és kislány ruhák.  A néni saját kezűleg készítette őket. Évszaknak megfelelően öltöztetve, mindig tisztába. Gyakran láttam kiteregetve az udvarra a száradó babaruhákat. Nagy becsben voltak tartva, nevük is volt mindegyiknek. Hozzá nyúlni egyikhez sem lehetett, de tiszteletben is tartotta minden családtag.

 Amikor terhes lettem és elmondtuk neki az örömünket, ragyogott a boldogságtól, és azt mondta, hogy lesz egy gyönyörű kislányod. De ezt ő már nem élhette meg.

Miután meghalt, találtunk az iratai között egy elsárgult fotót, amiről azt hittük, hogy az egyik kaucsuk babát fotózták le. Anyósom mesélte el a történetet.

A fényképen Tercsi néni kislánya látható pólyában, aki két hónapos korban ismeretlen ok miatt meghalt. A háború alatt, míg a férje katonaként szolgált, született a kicsi. Esküvőjük utáni napon már vissza is ment a harctérre, és csak két év után sikerült hazajönnie. Egész életükben a férfi által sosem látott gyermeküket siratták. Egymást dédelgették és szerették a kislány helyett is.

Ezért voltak igazi csecsemő és kislány ruhák Tercsi néni baba gyűjteményén.

Miután a gyermekem megszületett, ugyanolyan volt, mint a fotón a pólyás baba. Mintha csak, az ikertestvére lenne.

Hajdu Mária

Az árva szülők

Zajlott a második világháború. Magyarországról minden épkézláb férfit és fiút behívtak katonának. A rövid kiképzés után azonnal bevetették a németek oldalán. Ellenünk, aki nem velünk! Azt tartották arról, aki nem állt a hitleri Németország mellé.

Jenőt is behívták, közvetlenül az esküvője előtt. Tercsike, a szerelme majd belehalt a bánatba. Jenő megígérte neki, ha lehet hazajön és elveszi. Kapott eltávozást mielőtt bevetették két napot. A templomban rövid és egyszerű volt a szertartás. A menyasszony gyönyörű volt, de a vőlegény nem viselhetett civil ruhát, egyenruhában esküdött meg. Egy szerelmes nap, és már mennie is kellett vissza. Rádiós lövész volt, két nap múlva már légi csatában vett részt. Állandó életveszélyben, hiszen vadásztak rájuk. Többször is lelőtték őket is, de megúszták. Az utolsó bevetésen kilőtték a pilótáját. Volt már ilyen egyszer, de még leszállt. Most viszont mutatta a pilóta, hogy katapultáljon. Azután meghalt, a stuka lezuhant.

Azonnal körülvették, ahogy földet ért, amerikaiak voltak. Hadifogoly lett. Nem mondhatni, hogy rossz dolga volt, jól éltek a foglyok is. Kaptak megfelelő élelmet, szállást, orvosi ellátást.

Időnként jöttek menekültek, akik elszöktek az orosz fogságból. Volt, aki ott esett össze és halt meg a nélkülözés miatt. Mások elmesélték, hogy rosszabb a pokolnál.

Jenő szerencsés volt.  Tanult zenész ember lévén hasznát vették. Egy idő után még keresett is vele. De mit kezdjen otthon az amerikai dollárokkal! Hiába ajánlottak a háború utánra Amerikában jó állást, mindig hazavágyott. Két éve még híreket sem hallott otthonról.

A rádió hírek szerint Németország kapitulált, Hitler öngyilkos lett! Vége a háborúnak! A katonák és a hadifoglyok öröm táncot jártak. Mindenki haza, vagy ahova akart, oda mehetett! Sokan Amerika felé vették az útjukat. Jenő vonatra szállt, és elindult a falujába, Tercsikéjéhez. Vajon él e még? Azt sem tudhatta. Csak amit a rádióból hallott. Német katonák rohanták le a hazáját. Viszontagságos utazás volt, de reményekkel teli. Vonat, lovas kocsi, gyalog, mindent igénybevett, ami csak adódott.

Az ország romokban. És a faluja is romokban, nagyon megviselte a háború. Utak egyáltalán nem voltak, de hazatalált. És megölelhette! Tercsike eldobta a szakajtót az udvaron, úgy szaladt elé!

–        Mama! Mama! Jöjjön, itt a Jenő! Mégis él! Én éreztem! Én tudtam, hogy visszajön! –

Záporoztak a könnyek, és összefolytak. Egymáshoz simultak, úgy ölelték egymást, aztán a mamát is.

Kevés férfi maradt, inkább azok a fiúk csak, akik még fiatalok volt katonának a háború kezdetén. Utána meg rejtegették őket, nehogy besorozzák. Az asszonyok magukra maradtak.

Tercsike szemében volt valami, amit Jenő nem ismert. Meg is kérdezte, hogy mi bántja. A felesége egy fényképet vett elő.

–        Csak ez a fénykép maradt. – A szakadozott fotón pólyában egy gyönyörű csecsemő volt. Olyan, mint egy kaucsuk baba.

–        Lilinek neveztük el. Nem tudjuk, hogy miért halt meg. Orvos nem volt, két hónapot élt. Olyan boldog voltam, amikor kiderült, hogy kisbabánk lesz! Miért vette el az Isten? –

Sírtak mindketten. A háborút túlélték, az életük még csak most kezdődött. A gyermekük nélkül, akiről a halála után készült egyetlen fotó maradt. Jenő az életben sose látta!

Soha többé nem született gyermekük.  Talán ezért is szerettek engem és a páromat annyira. Nagyon szép házasságban, hosszú életet élhettek együtt. A falu temetőjében is egymás mellett vannak eltemetve. Nyugodjanak békében.