Drága emlékű nagymamám már hallani sem nagyon hallott és a látása is eléggé megromlott, de a történetei elevenen éltek benne. Ezeket annyiszor  mesélte el nekünk, hogy szinte már kívülről tudtuk mindet. Álljon itt most ezek közül egy.  1890- ben született és  már ifjú asszonyként  érte a  háború. Fiatal házasként tervezték férjével a jövőt, amikor meghozta a postás a katonai behívót.Tudták, nincs menekvés el kell indulni a haza védelmében.Itt maradt a nagymamám az anyósa kezére. Talán az volt a szerencséje, hogy jó volt a kapcsolat közöttük és tudták, csak együtt lehet átvészelni a nehéz időket. Mikor aztán sokára haza  jött a férje, betegen, sápadtan, be nem tudtak telni egymással. Csak arra gondoltak, meg kell hogy gyógyuljon  és egészségesen élhessenek még együtt sok sok boldog évet. Egyik este, lefekvéshez készülődve, miután megmosakodtak a lavórban, Sándor bácsi /mert végül is nem ő lett a nagyapám / megkérdezte a nagymamámat: -Ilona ! Te nem mosod meg a lábadat ? és a válasz :- De én is megmosom. Erre az a drága jó ember leguggolt a lavór mellé és gyengéden megmosta a nagymamám lábát. A sarokban szunyókálva  tanúja volt e jelenetnek az öreg mama aki meg is jegyezte:- Boldog lehetsz kislányom, hogy ilyen férjed van. - Maga nevelte ilyenné és ezért csak hálával tartozok:- mondta a nagymamám. Sajnos boldogságuk nem tarthatott sokáig, mert a háborúban szerzett betegség elragadta őket egymás mellől.Évek múlva a nagymamám újra férjhez ment és a második házasságából születtek gyermekei akiket végtelen türelmével és szeretetével nevelt fel. Áldott természete és nagyon jó szíve mindíg itt él közöttünk. Próbálok én is olyan nagymama lenni mint amilyen Ő volt, hogy az unokáim jó szívvel gondoljanak rám, ha már nem leszek.