Zsuzsukáék szép csendben éldegéltek a Balaton partján a borospincében. Igyekeztek az egyszerű munkásemberek mindennapjaiba beilleszkedni, s lehetőleg nem felhívni magukra a hatóságok figyelmét. Mondjuk erre elég sok esélye volt a családnak. A három gyereknek a koruknál fogva, Anyunak pedig a jelleme volt visszafogott (Apu szerint szürke). Apu ref-es volt, ami annyit jelent, hogy bűnözőként volt nyilvántartva, és ezért minden szombaton jelentkeznie kellett Fonyódon, a kapitányságon. Neki elutazni, költözködni, munkahelyet változtatni csak a rendőri szerv tudtával és beleegyezésével volt szabad.

Ezen felül Aput minden ünnepen vendégül látták az ország nagyjai, jött érte a fekete autó. Zsuzsuka értelmes volt. Félelemmel vegyes érzéssel nézte a meseautót, és kis agyában a fekete kocsi összekötődött a hatalommal. Ezért kérte Aput később, amikor az első gépjárművüket vették, hogy mindegy milyen márkájú, csak fekete legyen a kasznija. És amikor Apu eleget tett a kívánságnak, Zsuzsuka, aki akkor már régen nem Zsuzsuka, hanem Zsuzsi volt, sőt, ha megharagudtak rá, akkor Zsuzsanna, elterpeszkedett az ülésen, és gyönyörködve gondolt arra, hogy most ő is van olyan nagy és hatalmas, mint azok, akik vehették maguknak azt a bátorságot, hogy Aput mindig, minden ünnepen elvigyék.

Ez azonban csak jó tíz évvel később történhetett. Addig, ha megjelent a járgány, Zsuzsuka szaladt a házba, jelentette, hogy itt vannak Apuért. Apu felkészülten fogadta a meghívást. Egynapi élelem, némi váltóruha már összerakva pihent a szatyorban. Anyu mindig feszülten várt, amíg Apu távol volt. Soha nem lehetett előre biztosan tudni, nem nyújtják-e meg valami okból a vendégséget. Szerencsére soha nem történt ilyen galiba.

Anyu azonban soha nem tudott beletörődni sorsuk ilyetén alakulásába. Keményen elhatározta, hogy nem fog egy borospincében megrohadni gyerekestül, mégha egyes politikusoknak és ideológusoknak ez is volt az elhatározása. Kapóra jött neki a tsz-esítés. Másoknak ugyan komoly traumát okozott a végre-valahára megszerzett birtokok szövetkezetesítése, ami számukra egyenlő volt kis vagyonkájuk elrablásával, Zsuzsukáéknak azonban a nagy lehetőséget jelentette. A parasztok fillérekért szabadultak a földjeiktől, hogy ne kelljen a tsz-be beadni. Anyunak is felajánlotta a feles szőlőt megvételre az újlaki tulajdonos.

- Nyolcezer forint! - sóhajtotta Anyu, amikor a vételről beszélt a család.

- Meg kell venni! - hangzott a verdikt a nagybácsitól, akire pedig hallgatni kellett, lévén a háború előtt bankigazgató. Tehát értett a pénzhez.

- Meg kell, meg kell. Hát persze, hogy jó lenne. De az egész famíliának, mindent összevetve sincs ennyije.

- Mennyi hibádzik?

- Vagy kétezer.

- Holnap hozom.

- Nagyon szépen köszönjük. Igyekezünk hamar visszaadni, de ki tudja, mikorra sikerül.

- Meg ne sértsetek! Vissza ne merjétek adni! Ezt odaadtam. A tiétek.

Apu és Anyu hálálkodtak. De nem voltak ők koldusok. Így aztán az első termésből, amit a szőlő hozott, finom bort készítettek.

- Kedves bátyám! Tudna nekünk egy százliteres hordót adni egy rövid időre? Csak a szüret idejére kellene. - kérte ősszel Apu a nagybácsit.

- Hát persze, hogy adok. Van nekem elég. Aztán, ha majd nem kell, adjátok azért vissza! Sohasem lehet tudni, mikor lesz olyan bőven a szőlőmön, hogy minden tároló kell.

- Óh, nem kell sok időre! Hamar visszaküldjük.

Másnap megérkezett a fuvaros, a szekerén ott terpeszkedett a kért hordó. Apu megkérte az öreget, hogy üljön le egy kicsit, amíg ő megtölti jóféle rizlinggel az edényt. Aztán már mehetett is vissza.

Fenyvesen éppen a fináncok járták a házakat, összeírták a termést. Az öreg fuvaros látta, hogy nem kellene most beállítani az ajándékkal, mert az még pénzébe kerül a nagybácsinak.

- Gazduram! Gazduram! Jöjjék má’ ide! Nem bírom egyedül a gurítást!

A nagybácsi igencsak csodálkozott, hogy a kölcsön hordó már vissza is érkezett, meg azon is, az öreg miért hívja ki őt az udvarról.

- Ejnye, de megvénültünk, öreg! Már ez a kis hordó is kifog magán? Egyedül nem bírja behozni?

Azzal odament, hogy segítsen legurítani a visszárut. Akkor fogta csak föl, hogy miért történtek a dolgok. Benézett a portára, látta a hatóság embereit, és nagy hangon mondta:

- Dobjuk csak ide az árokba ezt a vacakot! Nincs már helye, majd csinálok később neki. Addig itt ellesz - majd csöndben hozzátette:

- Estére jöjjön kend vissza, aztán elrendezzük a dolgot. Addig ez jól meglesz itt, nem kell mindenkinek tudni, hogy nem üres.

Hát így lettek balatoni telektulajdonosok Anyu és Apu, és így adták meg a kölcsönt.

Közben egyéb vagyonuk is akadt. A Doxa.

Erről a tárgyról tudnotok kell, hogy ez akkoriban a világ legjobb óráját jelentette. A Doxa, az egy svájci óragyár, és az ott készült órák a világ legjobb időmérő szerkezetei voltak. Még szólást is gyártottak ezzel kapcsolatban:

Olyan pontos, mint a Doxa!

Ez jelentette a csúcsminőséget. Apunak soha nem volt pénze Doxát venni, ám valamilyen rejtélyes okból mégis volt neki egy ilyen márkás zsebórája. Még geológusként dolgozott, amikor valakitől kapta. Hogy kitől, sohasem derült ki. Egyszercsak ott pihent az asztalán egy borítékba csomagolva, a borítékon pedig rajta Apu neve. Apu egy darabig kutakodott, kérdezősködött, honnan szállt rá a szerencse, aztán beletörődött, hogy van egy Doxája. Az ember a jót hamar megszokja.

Aztán amilyen rejtélyesen hozzákerült a jószág, ugyanolyan váratlanul szőrén-szálán eltűnt. Már a borospincében éltek, amikor elveszett az óra. Pedig a lánca mindig be volt csatolva Apu nadrágján az övtartóra. Apu szomorkodott. Nagyon szerette a ketyerét, hű társa volt már évek óta. Hiába, feledni kellett.

Talán már egy bő év is eltelt a veszteség óta, amikor egy nap Öcsi kiskocsijával vágtázott a szőlőbokrok között. Hát mit látnak szemei?! Óralánc csillant a kerekek alól kibukva. Öcsi nagy örömmel vette ki a földből az értéket, és rohant vele Anyuhoz.

- Nahát! Ezt hol találtad?

Estére Apu hazaért, és ő is hüledezve nézte a helyet a szőlőben, ahonnan az óra előkerült. Az eltelt időben a szőlőt takarták, bontották, kötözték, metszették, fattyazták, permetezték vagy tízszer, és az óra csak elbújt. Ez bizony kisebb fajta csoda volt.

A nagyobb meglepetés mégis akkor érte Aput, amikor lepucolgatta a megkerült társat, felhúzta, és az szépen ketyegett, mintha egy évig nem is lett volna a föld alatt. Vékási Karcsi, az órás őszinte csodálattal fogta kezébe a Doxát, amikor Apu egy röpke felülvizsgálatra mégis bemutatta neki.

- Hát hiába! A svájciak tudnak valamit - mondogatta, amikor látta, hogy annak az égvilágon semmi baj nincs a házán belül sem.

Így esett, hogy Zsuzsukáék elindultak a mélyből fölfelé. Úgy tűnt, a kis család túljutott élete mélypontján.

S nemcsak úgy tűnt. Bár később is érték őket bántások, gyötörték őket betegségek, voltak kisebb-nagyobb hullámvölgyek, a mindenki életére kiszabott próbákon ők addigra már túljutottak.

A borospince jó átmeneti szállás lett Zsuzsukáék számára. No nem azért, mert olyan jó dolog volt bokáig homokban járni a szobában, vagy petróleumlámpa mellett tanulni a betűvetést. Sokkal kellemesebb élmények fűződtek a házikó hátsó fertályához, nevezetesen az ólakhoz.

Mert hogy szavamat nem felejtsem, a pincéhez tartozott egy kis gazdasági udvar, ahol állatokat lehetett tartani. Apu gyorsan beszerzett egy szép, fehér kecskemamát. A család az Ágnes nevet adta neki. Ágnes rövidesen két pici kecskét hozott a világra. Tette ezt a maga nemes egyszerűségében, minden fakszni nélkül. Egyszer csak ott futkosott a két kis állat az anyja hasa alatt. Ennek Anyu örült csak igazán! Mert városi lány lévén, azt sem tudta volna, az állat melyik felén segítsen az ellésnél. Állatorvosra pedig nem lett volna pénz.

Ettől kezdve nem volt tejhiány. A kis jószág naponta 4-5 liter különleges tejet adott. Hogy mitől különleges, kérditek? Igazándiból nem is tudom. De a családi emlékezet nem feledte a kecsketej jótékony hatását. Hugi ugyanis egész addigi élete során rosszul evett, bizony soványka is volt. Apu nem szerette, ha a környezetében valaki válogatós, nyamvadt, gyenge volt. Az ő gyerekei legyenek egészségesek, erősek, mintaevők. Ne kelljen félteni, és különben is, hadd egye a sárga irigység a többi szülőt!

Hugi azonban nem teljesítette az elvárásokat. Egészen az Ágnes-korszakig. Mert a kecsketejtől - vagy nem attól, de ez az eredmény szempontjából teljesen mindegy - megjött az étvágya. Elkezdett jól enni, gömbölyödni, egyszóval az idősebb testvérekre hasonlítani. Szidta is néhány évtized múlva Ágnest, amikor kevés sikerrel és állandóan harcolt a kilóival:

- Hogy a fene ette volna meg azt a kecskét, amikor megjavította az étvágyamat!

Ágnesben az volt a legszebb, hogy fillérekért termelte a sok finom italt. Anyuéknak csak minimális mennyiségű takarmányra futotta, ezért a marék kukoricát kipótolták fűvel, gazzal, hulló gyümölccsel, sőt náddal. Ágnes pedig nem nézte, hogy mennyibe került az étek, ha tetszett neki, befalta.

Ágnes mellett rövid idő alatt megjelentek az újabb lehetőségek. Bari, aki annyira buta volt, hogy nevet sem kapott, 2 kismalac, és néhány vidám káráló kétlábú, élükön Gyurival, a kakassal.

Barit a gyapjújáért tartották. Apu évente többször lenyírta csupaszra a jószágot. A nyírás előtt volt a fürdetés, amire felvonult az egész család. A birkának a Balatonra kellett volna lemenni, de nem ment. Elől húzták, hátul tolták, de nem bírtak vele. Végül felemelték, hogy a lábai nem érték a földet. Így került a vízbe. Ott aztán Apu fogta a sampont, ráborította a tartalmát az állatra, aki dideregve, reszketve tűrte a tortúrát. Mikor végre gyönyörű tiszta lett az egész szőrzet, elengedték. A bari egyvágtában futott hazáig, bedöntötte a kaput, és odasimult Ágneshez. A kecske dühösen harapdálta a juh fülét, nem szerette, ha az ilyen hevesen mutatta ki ragaszkodását. Bari azonban semmit sem bánt. Végre otthon, végre a társ mellett. Csak ez volt a fontos.

Másnap aztán Apu csupasz Barit csinált a szőrös Bariból. A lehulló szép, puha szőrzetet pedig Anyu megfonta, majd meleg, divatos, csinos holmikat kötött az egész családnak. Gondolom, láttatok már múzeumban rokkát. No, Anyu nem olyan masinán font. Apu megnézte az egyik háznál, hogyan folyik a művelet, majd Papa az instrukciók alapján legyártotta az eszközt. Az alap, a forgató mű a varrógép volt. Annak a pedálja, hajtánya lett a kiindulás. Erre fölül készített Papa orsót, a szíj meghajtotta az orsó végén a kereket. Anyu az ölébe vette a gyapjút, és onnan szép türelmesen eregette a szálat, amit a forgó orsó megpörgetett, majd feltekert. Kész csoda volt az egész! Zsuzsuka nagyon szerette nézni, ahogy Bari szőre pulóverré vált. Titokban ki is próbálta a fonógépet, de hamar belátta, hogy rém ronda, göcsörtös, néhol bumszli, néhol cérnavékony fonalat tud csak előállítani. Így aztán nem próbálkozott tovább.

A két kismalac a család húskészletét kellett, hogy színesítse. Szegényeknek nőni, hízni kellett volna, de ők sem kaptak nagyon mást, csak hulló szilvát, kukacos almát, kikapált gazt. A kedvencük - milyen furcsa! - a tyúkhúr volt. Szerencsére ez a növény gazdagon megtermett a szőlősorok között. Anyu és Zsuzsuka pedig lelkesen szedegették. Bíztak benne, hogy a gyom finom hússá válik a malackákban.

A bakter, vagy ahogyan gúnyosan Zsuzsukáék hívták: a közlekedési és postaügyi miniszter nem nézte jó szemmel, ahogyan Zsuzsukáék napról napra láthatóan gyarapodtak. Kifigyelte, amikor Anyu elment a Balatonra nádat vágni, és kiengedte az állatsereget. Ágnes és Bari meg voltak kötve. Bakter nem merészkedett odáig, hogy az ólakban is ténykedjen, így azok szabadsága továbbra is korlátozott maradt. No de az apró jószág, meg a malacok! Örültek a váratlan térnek, futási lehetőségnek, és vad vágtába kezdtek. A tyúkokat Zsuzsuka és Öcsi hamar beterelték, amikor kiderült a turpisság. Elég volt egy kis takarmányt szórni a bekerített rész talajára, és közben hívogatni a pipiket.

De nem úgy a malacok! Bárhogy is tüsténkedett a két gyerek, a jószágok egyre távolabb kerültek a biztonságos óljuktól. Zsuzsuka szaladt Anyuért, aki száguldva érkezett. Jaj, a vagyon! Hiszen már a nagyobbik malacka közel 60 kiló! És ott szaladnak az úton. Anyu kukoricát tett egy edénybe, és hangosan zörgetve a csalit futott az állatok után. Azonban azok liberális hajlamúak voltak, a szabadságot többre tartották a hasuknál, és csak távolodtak. Anyu lihegett. Nemcsak a futás, hanem a veszteség miatti idegeskedés is fárasztotta. A malacok közben kikanyarodtak a vasútra, és most már a síneken tartották a futóedzést. Anyu egyre fáradtabban botorkált a bazaltköveken. Végül feladta.

- Nem tudom, Apu mit fog szólni, hogy a téli húskészletünket elszalasztottam, de a világ végéig még sem futhatok utánuk! - morogta, és bánatosan indult hazafelé.

A malacok pedig, amikor látták, hogy most már néző nélkül kellene róniuk a kilométereket, feladták a sportbabérok iránti vágyukat. Egyszerűen lefeküdtek a sínek közé. Anyu meglátta, hogy van esély a találka megvalósítására, hát újra próbálkozott. És láss csodát! A két szabaduló művész szépen követte a kukoricahangot, és hazasétált. Nagy kő esett le Anyu szívéről. Mégsem futott el a kolbász!

Otthon a malacok mellett éltek a tyúkok. Haragos őrmester vigyázta az ólak népét: Gyuri. A vörös tarajas, színes farkú, nagyhangú tyúkvezér nagy rendet tartott. Egyszerűen - félretéve a makarenkói tanokat - jól kupán vágta a rendetlenkedőket. Aztán ahogyan nőtt, úgy akart magának egyre nagyobb hatalmat. Mondjuk, Bari még elfogadta a törekvéseit, de Mamika és a gyerekek nem akartak kakashatalom alá kerülni. Zsuzsuka egy partvisnyéllel oldotta meg a dolgokat. Odakészítette a kerítés mellé, s ha bement a kapun, kezébe fogta a botot, és a támadó Gyurit alaposan megkergette. Öcsi és Hugi nem mentek be az állatok közé. Anyu átvette Zsuzsuka módszerét és a fát, és ezzel közlekedett. Apu nemes egyszerűséggel pofonvágta a kakast, ha az túl közel merészkedett. A tarajos fej csak úgy lötyögött jobbra-balra, jobbra-balra, amikor a törekvéseit korlátozták.

Mamika azonban nem bírt vele. Hiába volt nála bot, hiába rúgott, pofozkodott, a kétlábú hadvezér mindig megtalálta azt a kis rést, ahol belecsíphetett Mamika lábába. A harc aztán egyoldalú véget ért. Anyu levest főzött Gyuriból a hét végére, amikor valamelyik gyereknek a születésnapja volt.

Igazi ünnepi eledel lett belőle.

Aztán egyszercsak véget ért ez az idill is. Aput bebörtönözték. Már addig is többször volt vizsgálati fogságban, de el nem ítélték. Végül egy évet kapott, aminek Anyu majdnem örült. Mert csak egy évet kapott. A védőügyvéd ugyanis azt válaszolta a „mire készüljünk?” kérdésre:

- Ha nem csinált semmit, az öt év.

Anyu tehát majdnem örült az egy évnek. Zsuzsuka nem tudta, hogy Apunak mi volt a véleménye a dologról, mert Aput az ítélet után azonnal bent fogták.

Ott maradt Anyu és a három gyerek a borospincében pénz nélkül, férfi nélkül. Egri mama nem jött segíteni, küzdött az első fokon halálra ítélt egri papáért, no meg a cselédlányhoz, gyerekpesztrához szokott asszony elborzadt a három gyerek, a villanynélküliség, a víznélküliség gondolatától. Anyu megértette, Apu pedig komolyan neheztelt. Mégiscsak jó lett volna, ha az anyja összeszedi magát. De nem.

Kanizsai mama védőnő volt, és dolgozott. Nem hagyhatta a munkahelyét, mert ki tudja, visszaveszik-e később. Papa pedig fillérekért robotolt, hiszen osztályidegen volt, ex-horthysta katonatiszt, akinek örülnie kellett, hogy hosszú hónapok munkanélkülisége után egyáltalán valamilyen állást kapott.  Maradt Mamika, aki Anyu nővére volt, és akit származása miatt ugyanúgy nem vettek fel egyetlen felsőfokú tanintézetbe sem, mint Anyut. Mamika valami fogd meg jobban-munkát végzett, ahová egy-két év várakozás után némi protekcióval került, de ezidőtájt éppen táppénzen volt némi hasfelmetszés okán. Szóval, nem volt éppen ereje teljében, de keményen összeszorította a fogát, és leutazott a Balatonhoz, a borospincébe, hogy felügyelje a népes csapatot, amíg Anyu átvette Apu pótolhatatlan szerepét a kendertörőben.

Így, mondhatnánk, sikeresen megoldódott a probléma. De, sajnos nem volt egészen ez az igazság. Az egyik gond Anyu volt, aki nem bírta a port, és mindennap negyven fokos lázban húzta az igát. Némi enyhet adott az, hogy művelt nő lévén olyan nyelven, stílusban beszélt, ami tiszteletet parancsolt. A másik, hogy sokat olvasott életében, és ezek a történetek kellő helyen és kellő időben előadva népes, lelkes hallgatóságot eredményeztek. Az egyszerű emberek szinte itták a történeteit, és inkább dolgoztak helyette keményen, csakhogy meséljen.

A másik, szintén nagyon nehezen megoldható probléma Zsuzsuka és Mamika kapcsolata volt. Mamika egyszerűen nem értette meg Zsuzsuka lelkivilágát. A kislány pedig úgy érezte, mindent megtesz azért, hogy szeressék. De hiába. Mamika minden bajért, sérelmért Zsuzsukát okolta.

Ha nem ízlett a spenót a gyerekeknek? Zsuzsuka igazán nem gondolta, hogy a kölykök szó szerint megteszik, amit javasol. Így történt, hogy ott ült Öcsi és Hugi fejükre borított tányérokkal, ami alól csendesen csöpögött a spenót.  Máskor Zsuzsuka igazán csak egy kicsit hintázott a ruhaszárító kötélen, és teljesen nem tehetett arról, hogy Öcsi utánozta, és Öcsit már nem bírta el a kötél.

Aztán Anyu, hazaérvén a porból, lázasan, eltörődve hallgatta beteg nővére panaszáradatát, hogy soron kívüli haj- és ruhamosást kellett csinálnia a spenótból kifolyólag, ami finom és drága étel volt, és hogy milyen messziről hordta a fájós hasával a vizet az ágyneműmosáshoz, amit elölről kezdhetett Zsuzsuka miatt.

 Zsuzsuka is panaszkodott. Hogy Mamika olyan dolgokért is őt kapja elő, amihez valójában semmi köze. És hogy Mamika olyan badarságokat akar tőle, amin csak nevetni lehet. Példaképpen elmondta, hogy Mamika szerint a boszorkánykrémet csak egy irányban szabad keverni, különben nem lesz elég kemény a hab. Ezt pedig Zsuzsuka tiszta őrületnek tartotta, és csakazértis, amikor Mamika nem nézett oda, fordítva kavarta, és lám! Csuda finom, kemény hab lett így is belőle. De ezt nem mondta meg Maminak, mert ő tudott nagyon rendes is lenni. Csak Mamika ezt nem hitte el.

Anyu csillapítgatta a kedélyeket, erre is, arra is nyugtató kijelentéseket tett, titokban mindenkinek igazat adva. Ezzel sikerült átvészelni néhány hetet.

Egy nap aztán, talán vasárnap, mert Anyu a szőlőben kapált, Zsuzsuka meg éppen fára mászott, ahonnan jó messzire lehetett látni, ráadásul a fa meggyfa volt, ami a nyár közepén is nyújtott meglepetéseket, például egy-egy szem késői termést, nagy dolog történt. Ahogy ott kuksolt és nézte a tájat, meglátta az úton Aput.

- Anyu! Anyu! Ott jön Apu!

- Dehogy jön, kislányom. Még soká lesz, amikor kiengedik.

- De mondom, hogy ott jön!

És már csúszott-mászott is le a fáról, és rohant át a síneken. A túloldalon valóban ott jött Apu. Anyu azonban gyorsabb volt, úgy futott, hogy könnyű vászon ruhája körülcsapkodta a lábikráját, és Zsuzsukát lehagyva elsőként borult Apu nyakába. Zsuzsukának már csak Apu egyik keze meg a háta jutott. Azt ölelte.

- Hogyhogy te itt?

- Majd elmondom. Hosszú történet.

- De ugye végleg? - kérdezte Anyu szorongva.

- Talán. Van rá esély.

Zsuzsuka szájtátva hallgatta Aput, aki elmesélte, hogy egy besúgónak köszönheti a szabadságát. Olyan undorral mondta a spicli szót, hogy Zsuzsuka rögtön tudta, nem kell szó szerint érteni a köszönetet. Pedig tényleg szó szerint meg lehetett volna köszönni a dolgot valakinek. Mert egy besúgó beépült a munkástanács-elnökök közé, és a megyei értekezleten titokban felvételt készített az elhangzottakról.

Ezen az értekezleten Apu a szokásos formáját hozta, és amikor az ÁVO-sok felakasztása került szóba, felpattant, és magából kikelve ordítozta, hogy ő nem azért lett forradalmár, hogy akasszon, hanem éppen azért, hogy ez többé ne történhessen meg. És kirohant a gyűlésről.

Nos, ez a magnószalag akkor előkerült, és ennek a kirohanásnak köszönhetően engedték Aput haza. Perújrafelvétel lett a dologból.

Az új per később új ítéletet hozott, ami pedig vagyonelkobzást, és nem szabadságvesztést jelentett Apunak.

Ez pedig nemcsak Apunak, hanem Maminak is meghozta a szabadságot. Mamika hazautazott, és távolról már sokkal jobban tudta szeretni Zsuzsukát. De így volt ezzel Zsuzsuka is. Világéletében szerette a keresztanyját, de azért együtt élni vele soha nem akart.

Zsuzsukáék csak egy évig laktak Fenyvesen, mert a nyaraló tulajdonosa, akitől Anyu nagybátyja kikönyörögte a lakhatást, egyre sürgette a családot, hogy mielőbb költözzenek ki. Nagyon izgatott volt, mi lesz, ha a háromgyerekes család örökre a nyakán marad! Pedig ez nem volt túl keresztényi cselekedet, főleg ha azt is tudjuk, hogy az illető háziúr bizony Isten szolgája volt.

Anyu és Apu pedig - mert lehet, hogy szegények voltak, megalázottak, de a büszkeségük nem fogyott, sőt! - úgy gondolták, inkább keresnek újabb helyet, ahol meghúzhatják magukat. A nagybácsi nem tudta, miért kell annyira komolyan venni egy pap morgását, de belátta, hogy ha menni kell, akkor menni kell. Szerencsére nem sejtette kedves anyósa egyéb mesterkedéseit, amik még könnyebbé tették az elválást. Anyu nem bosszantotta ezzel.

Zsuzsuka és családja nagy igényekkel nem állhattak elő a lakást illetően, hiszen Apu nem kapott munkát. Hébe-hóba adódott valami alkalmi lehetőség: cukorrépa-szedés, szüretelés, építőipari segédmunka, magyarul culágerkedés. Bárhol jelentkezett azonban, hogy kellene valami folyamatosan betölthető akármi, amiért fizetést kapna, és el tudná tartani a családját, a személyzetis utánanézett a dolgoknak, és Apu máris az utcán találta magát. A család segített, segítgetett, de erre nem építhette Anyu és Apu a jövőt.

Egyszercsak Anyu mérges lett, és egy nagyon keményhangú levelet menesztett a Kádár-irodára, amelyben kérte, hogy engedjék családostól kivándorolni, mivel idehaza az éhenhalás fenyegeti.

Erre Apu azonnal kapott egy „értelmiségi” állást, ahol nagy tudását, diplomáját kamatoztathatta. Felvették Fenék-pusztára kendertörőnek. A fizetés igazodott a feladat nagyívűségéhez, s alamizsna-jellegű volt. De legalább mindig lehetett rá számítani.

Így aztán nagy reményekkel vágtak neki a környéknek, hátha találnának egy helyet, ahová bebútorozhatnának.

Némi szerencsével, meg a nagybácsi ismeretségével a nyaralóból Zsuzsukáék egy borospincébe költöztek. S ez nagy előrelépést jelentett a gyerekek szemében. Mert a papnak a lépcsőjét, kertjét, teraszát meg egyáltalán semmijét nem volt szabad használniuk. Egy évig csak az utcán meg a konyhában lehetett játszani. Az új helyen viszont csuda klassz dolgok voltak. Előszöris, szabad volt megenni a gyümölcsöt a fákról, meg a szőlőt a kertből. Nem volt sok rajtuk, hiszen Zsuzsukáék késő ősszel kerültek Máriára, de nem azért ügyes a gyerek, hogy ne tudja lepecázni a fa tetejéről - ha kell -, amit a felnőttek már el nem értek. És ugye ti is tudjátok, mi az a szőlőkórészás? Ez az a művelet, amivel a venyigén maradt fürtöket megleli az élelmes lakó. Zsuzsuka és Öcsi nagy előszeretettel művelték a kórészás tudományát. Ha lehetett volna, talán doktori fokozatot kapnak belőle. Főként Öcsi lelt meg minden szájba tömhető falatot.

Aztán még egy csodálatos volt az új lakóhelyen. A szoba. Merthogy a szobában térdig érő, finom homok volt. S nem ám csak egy helyen, hanem mindenütt. Zsuzsuka nagyon élvezte, hogy az intarziás szekrény téglakupacokon állt, az ágyak lába alatt deszkapalló volt, az asztal alatt pedig homokvárat lehetett építeni. Reggelre Öcsi kiságya mindig csáléra állt, mert a kisfiú rendesen rázta, ha fel akart kelni, s egy-egy ágyláb rendre leugrott a deszkáról a homokba. Ott aztán szépen elsüllyedt, amitől Öcsi kissé részegesre vette a figurát, jócskán dülöngélt az ágyával együtt.

Anyu mindannyiszor visszaigazította a deszkát és az ágylábat a helyére, de közben jobb volt, hogy a gondolatait nem hallotta a serdületlen ifjúság. Le sem írom, mert nem akarlak benneteket olyan dolgokra tanítani, amit azért a haragos kocsisoktól elleshettek jártotokban.

Zsuzsuka élvezte a petróleumlámpát is. Ilyet eddig nem látott. Zalában egy kattintás, és lőn világosság. Itt Somogyban pedig hosszú procedúra után - gyufával ügyesen meggyújtjuk a kanócot (lámpabelet), aztán ráhelyezzük az üvegbúrát a lámpára, majd letekerjük a kanócot, hogy szét ne durrantsa az üveget, de annyira azért még sem alacsonyra, hogy kormoljon - lehetett némi fényt varázsolni. És ez is ingatag láng volt. A széljárás, a huzat, a legyek, amikor belehulltak és sisteregve elégtek, mind-mind megzavarták fényét.  

   Anyu kevésbé örült a villanyáram hiányának. Azt, hogy nincs rádió, meg vikszelő, meg porszívó - ajaj! mi lenne szegénnyel, ha ebben a szobában állna neki Anyu dolgozni vele! -, szóval, ezeket még csak megbocsátotta a sorsnak, de a mosógép és a világítás nagyon hiányzott. Öcsi még mindig pelenkás volt. Igaz, nappal már nem kellett a szobatisztasággal törődni, de éjszaka! Hát az csuda történet. Öcsi minden új napot kakival üdvözölt. Ahogy kinyitotta a szemét, rácsodálkozott a fagerendákra az ágya fölött, és már nyomta teli a pelenkát. Anyu leste, és Zsuzsukának is fontos megbízatása volt a figyelés. Hiába. Öcsi ébredezett, szeme rebbent, Zsuzsuka azonnal kiáltott:

- Anyu! Gyere gyorsan! Öcsi felébredt! … Már késő.

Öcsi okos, értelmes fiú volt. Beszélt, megértett mindent, és nem is volt nagy ellenálló. Kivéve a reggeli nagydolgokat. Abban nem engedett.

Anyu egyszercsak megelégelte a dolgot. A mosás a gépe nélkül nagyon nehézkes volt. Ráadásul a víz sem a csapból folyt, hanem kútból húzatott, s nehéz vödrökben messziről, a sokadik házból, a bakteréktól szállíttatott haza. Ezért Anyu a kakis pelenkákat egyre jobban rühellte. Egy szép nyári napon aztán végleg megunta a dolgot, és Öcsit a lavór mellé parancsolta:

- No, ha bekakilni sikerült, akkor most a nyomait el fogod tüntetni! Itt a szappan, a víz, tessék rendbe tenni a dolgaidat!

Öcsi mosott és szenvedett. Lábujjhegyre állva ujjaival pöckölgette a pelenkát:

- Fúj, büdös!

- Mit gondolsz, nekem nem? Adok új vizet, és csak folytasd!

Öcsi fél délelőttje a mosással telt. Anyu sajnálta a kicsit, de megkeményítette a szívét. Nem úgy a szomszédasszony!

Aki egy kissé dilinyós nőszemély volt, Krocháné. Zsuzsukáék nem tudták a keresztnevét, mindenki csak így ismerte. Állítólag, ifjúkorában, Horthy Miklós fodrásza volt. A fodrász valószínűleg igaz volt, mert a haja hetente új árnyalatokban pompázott. Zsuzsuka nagyon élvezte a látványt.

- Képzeljétek! Ma zöld a néni feje.

S tényleg zöld volt. Manapság talán nem olyan nagyon meglepő e helyzet, bár most is ritkák a hatvanas, zöldhajú punkok. No, de Zsuzsuka gyermekkorában! Elég meglepő dolognak nevezhetjük.

Szóval, ez a szomszéd néni nem bírta nézni Öcsit a lavór mellett, és válogatott csúnyaságokat üvöltözött Anyu nevelési módszeréről. Zsuzsuka nem szerette, ha valaki a szüleit bántotta, így sértődötten ment panaszra Anyuhoz.

- Beteg a néni! Ne törődj vele, mit mond! - válaszolt Anyu.

Zsuzsuka már hallotta, hogy Krocháné büszkén emlegette, neki sárga flepnije van, de azt azért nem gondolta volna, hogy ez betegséget jelent. Így azonban a kislány fejében helyre kerültek a dolgok. Ezért van a nagy dobolás délutánonként! Mert ahányszor a gyerekek lefeküdtek jól megérdemelt délutáni pihenőjükre, a szomszédasszony megjelent kis csörgődobjával a kerítésnél, és táncolt, énekelt. Anyut először még izgatta a dolog, mert szeretett volna egy kis békét, hogy a kicsik hunyhassanak. Azonban a szép kérés nem használt, a dobszó minden délután felhangzott. Aztán Anyu megbékélt a zajjal, mert látta, hogy a gyerekek békésen alszanak. Egy idő múltán talán már hiányzott volna nekik a délutáni altató tam-tam. Talán nem is tudtak volna nyugodtan aludni, ha csend van.

Magunk közt szólva, megérte Anyunak a mosással egybekötött idomítás. Öcsi többet nem csinált a nadrágjába. Ő is a bilit használta azután, ha felébredt.

            A másik - ha nem is szomszéd, de közelben lakó, a bakter és családja volt. Ez az ember nagyon rosszindulatú, pökhendi férfi volt, aki mindjárt a költözéskor elrohant a pince tulajdonosához elmesélni, hogy ezek a csóró, sokgyerekes népek soha többet nem lesznek még kirobbanthatók sem innét! A tulajdonos Bogaras-Szabó meg Anyut izgatta, hogy tényleg ebben a borospincében akarnak-e megöregedni. Hát még, amikor megjelent a fekete autó, és Aput elvitték! Kész. Nemcsak nyomorultak, nemcsak nyulak módjára szaporodnak, de még bűnözők is!

Zsuzsuka nem szerette a baktert, mert Anyu sem szerette, meg azért sem, mert a férfinak szőrös, nagy mancsa volt. De azért elbeszélgetett vele, mert a bakter fura sapkát hordott a sötétkék egyenruhájához, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Zsuzsuka megtudta, hogy a bakter a vasút legfontosabb embere. Nélküle nem tudnának a vonatok menni. Mert ha ő nem engedi le a sorompót, akkor… És ha ő nem telefonál, akkor a vonatnak meg kell állni. Na és a derekán a doboz, az nagyon fontos eszköz. Ha baj van, akkor ő odavágja a dobozt a sínre, az nagyot pukkan, és a mozdonyvezető meghallja, tudja, hogy baj van, és megáll.

Zsuzsuka mindezt meghallgatta, és kellő tisztelettel értékelve továbbadta Anyunak. Kissé megdöbbent ugyan, amikor anyja némi gúnyos mosollyal a szája szélén közlekedési miniszternek aposztrofálta a baktert, de ez csak egészen kicsit rontott a vasutassal kialakult kapcsolatán. A bakter akkor szerepelt le Zsuzsuka szemében, amikor kiderült, 40 éve lakik a Balaton partján, de még nem fürdött benne.

- Még a kis lábujjamat sem dugtam bele! - dicsekedett a gyerekeknek.

Zsuzsuka számára, aki imádta a fürdőzést és a Balatont, ez nagyobb hülyeségnek tűnt, mint Krocháné összes színes haja a dobszólókkal egyetemben. Többet nem kereste a baktert, és nem érdekelték a vasutas történetek.

Ezzel véget is ért a szomszédok sora. Többen nem voltak, közel s távol nem lakott egy lélek sem rajtuk kívül errefelé telente. Az első bolt is a nagybereki csatorna partján volt, vagy két kilométerre. Anyu onnan cipelte haza a kenyeret meg a zsírt, lisztet, cukrot. Hét végén kanizsai Papa jött, akinek a közelben volt egy kis szőlője. S ha már jött, hozott is mindig valamit. Zsuzsukáék sokáig csak az ő nagy bőröndjéből ismerték a húst, a vajat. S abból a csodálatos nagy, barna batyuból jött elő néha-néha egy-egy új ruha, fehérnemű, lábbeli a gyerekeknek. Apu segédmunkás fizetéséből ilyen luxuscikkekre már tényleg nem futotta volna. Anyu pedig sokat varrt: régi, használt, felnőttekre való ruhákat alakított át, kivágta a jó részeket, toldott-foldott, és máris nem volt pucér a gyereksereg. A nagy öröm rendre akkor érte, amikor az amerikai csomagok megjöttek az ismerősökhöz. Mindenki tudta, hogy a használhatatlan, túl kicsi, túl nagy vagy csak túl csicsás göncökre Anyu mindig vevő. Ilyenkor előkapta a divatlapokat, amik ugyan nem voltak már vadonatújak, de még megjárták, és hajrá! Indigózta a szabásmintákat az újságpapírra. Aztán jöhetett az olló, néhány óra küzdelem az elemekkel, és máris úgy nézett ki a család, mintha minden rendben ment volna körülöttük.

Apu pedig húzta az igát. Télen-nyáron nyűtte a kendert, kötelet vert, s hordta haza csomóban a verebeket, néha-néha egy gerlét, amikből Anyu laktató levest fabrikált a gyerekek nagy örömére. Hát ilyen feltételek között cseperedett Zsuzsuka iskoláskorúvá.

Egy nap Apu hazaérkezett. A család nagy örömmel fogadta. Az már igazán mellékes körülménynek volt nevezhető, hogy a nagy örömujjongás csillapodtával Anyunak elő kellett rukkolni a jó hírrel: Apu már nem olajos. A MAORT-ot hirtelen államosították, az amerikai tulajdonosokat kiebrudalták, Aput és eszmetársait pedig kirúgták a vállalattól. S mivel a baj nem jár egyedül, a házból is távozni kell. Mert Zsuzsukáék eddig szolgálati lakásban laktak.

Apu és Anyu körülnéztek az ingatlanpiacon. Nagy reményekkel nem láthattak a lakáskeresésnek, tudták, hogy nem nagyon találnak bátor embert, aki befogadja a szegény, számkivetett páriákat 3 gyerekkel.

S lőn. Minden háztulajdonos bezárkózott, ha 3 pici gyerekről hallott, hát még amikor kiderült, hogy az apára börtön vár! Már úgy tűnt, Zsuzsukáék az utcára kerülnek, s a Kerka hídja alá költözhetnek, amikor kanizsai Papa öccse jelentkezett: a szomszédja, egy pap, kiadja a nyaralója földszinti helyiségeit. Reszketett ugyan egy kicsit, de a régi ismeretség meg a keresztényi szolidaritás győzött. Zsuzsukáék költözhettek.

A gyerekek ebből csak annyit láttak, hogy lázas csomagolás folyik. Zsuzsuka bírta a változásokat, inkább érdeklődéssel, mint szorongással tekintett az új jövő elé. Más volt azonban Öcsi. Majdnem kétéves korában már férfi volt. Nem szerette a rumlit, a felfordulást. A megszokott időben, a megszokott helyen akart enni, aludni, fürödni. Gyanúsan morcosan nézte a szállító munkásokat, akik forgolódtak, és a bútorok egyre fogytak. Amikor aztán a rácsos ágy került sorra, kifakadt, keservesen sírta:

- Viszik az ágyamat!

Anyu magához ölelte, megsimogatta a fejét, letörülte a könnyeit:

- Mi is megyünk vele. Este már megint benne alhatsz. Csak nem itt.

Öcsi megnyugodott kissé, de azért a bizonytalanság mardosta kicsi szívét. Az autóban megnyugodott. A ringatás elálmosította, Anyu öle megvigasztalta. Mellette ült Zsuzsuka, és ott aludt a pici Hugi is, beszorítva az ajtó és Anyu másik oldala közé. Apu pedig ott ült előttük, ő navigálta a sofőrt. Ha valami történik is, mindannyian együtt vannak.

A hosszú úton csak addig álltak meg, amíg a folyóügyeket elrendezte a társaság, Anyu pedig tisztába tette, megetette a gyerekeket. Siettek. Oda akartak érni, lehetőleg a bútorszállítókkal egyidőben. Estére a gyerekeknek már a lehetőségek szerinti legnyugodtabb körülményeket akarták biztosítani.

Kora tavasz volt, és hamar szürkült. Teljesen sötét lett, mire az új helyre érkeztek. A gyerekek fáradtak, éhesek, nyűgösek voltak. Anyu és Apu sem voltak dalos kedvükben. Szerencsére a szomszédban ott volt a nagybácsi, és segített az elhelyezkedésben. Mire a picik elcsendesedtek, már a beszélgetésre is tudtak egy kis időt szakítani. A reménytelenséget nem hagyták eluralkodni magukon.

Zsuzsuka hamar megszokta az új helyet. Nem volt fürdőszoba, de ott volt a telek végében a Balaton. Májustól szeptemberig a tóban ejtették meg a pancsikolást. S mivel ez a kád sokkal nagyobb volt a réginél, hát megbocsátotta a hideg napok nehézségeit. Volt kert is, meg udvar, amit csak óvatosan volt szabad belakni, nehogy kárt tegyenek a tulajdonos valamilyében, de mégis a szabadságot jelentette a második emelet után. Egyszóval Zsuzsuka nem érzett nagy űrt az elmúlt dolgok helyén.

Az igazi nagy szabadság azonban a család legkisebb tagja számára érkezett el. Muki, az olajból kifürdetett mókusfi néhány nappal az érkezés után eltávozott a ládájából. Hogy ő tolta-e félre a tetőt vagy valaki más, sohasem derült ki. Az azonban tény, hogy elment. Néha-néha még látták, ahogyan a természetből szerzett táplálékát kiegészítette Anyu konyhájának a hulladékaiból, de a barátságnak itt vége szakadt. A lakásba nem jött be, a ládikájáról nem is beszélve.

Zsuzsuka sajnálta Mukit, meg is siratta. Aztán megvigasztalódott, amikor Anyu megmutatta neki a fenyőfákon ugrándozó mókusokat, és elmagyarázta, hogy a kis mókus azért ment el, mert családot akar alapítani. Attól kezdve Zsuzsuka nem hívogatta többé Mukit, de valahányszor mókust fedezett fel a tűlevelek között, mindig Mukit vagy a kölykeit vélte felfedezni bennük. Anyu mosolygott rajta, nem mutatta kétségeit. Zsuzsuka pedig az okosabbak biztonságával magyarázta Öcsinek, hogy honnan látszik a villanásnyi időre feltűnő mókusokról, hogy Muki gyerekei.

Apu nem kapott állást. Alkalmi munkákból tengette az életét, s a nagyobb család segített fennmaradni a három gyerekkel. Anyu sem tudott varázsolni, bár megpróbált. Nagyon egyszerűen, mondhatni nyomorban éltek. Ennek a gyerekek is megitták a levét. A napi ételek borzasztóan egyszerűek voltak, hús, tojás nemigen fordult elő az asztalon. A tejet Apu messziről hordta, ott néhány fillérrel olcsóbb volt. Orvost nem hívtak, mert úgysem futotta volna gyógyszerre. Szerencséjükre mindenki egészséges volt, az apróbb bajokat pedig Anyu megkuruzsolta.

Anyu háborús gyerek volt. A bombázásban, a nélkülözésekben egymástól tanulták meg az emberek, hogyan lehet a népi gyógymódokkal boldogulni a bajban. Anyut különösen érdekelte a dolog, egész kis vajákos iskola volt a fejében. Ezt aztán itt jól kamatoztathatta, sőt később is.

Az első próba a szamárköhögés volt. A szomszédban lakó fiú nagyjából egykorú volt Zsuzsukáékkal, de a két év, amennyivel előbb született, komoly ok volt a távolságtartásra. Anyu sem erőltette a rokonságot és a barátságot, mert a fiú egészen más nevelési elvek szerint nőtt, mint amit Apu és Anyu jónak tartott.

Ezért keltett feltűnést, amikor egy szép napon a srác beállított, hogy nagyanyja átküldte Zsuzsukáékhoz játszani. Anyu mit sem sejtve a gyerekekhez engedte. Hallotta ugyan, hogy a kisfiú köhécsel, de nem gondolt semmi rosszra. Egészen addig, amíg a nagymama át nem jött Péterkéért, és el nem mondta némi kárörömmel, de rém sajnálkozva, hogy a fiú szamárköhögős. Anyu majdnem rosszul lett, és azonnal fellapozta agyában a rejtett zugot, ahol a gyógymódokat tárolta.

- Hagymatea! - kiáltott fel, és máris főzte a hagyma vöröses burkoló leveleiből a gyógyító nedüt. Megcukrozta, ízesítette citrompótlóval, és beleöntötte a gyerekekbe. Másnap reggel és délben megismételte a kúrát. Hogy ezért vagy csak a gyereksereg ellenálló-képességének köszönhetően, nem tudni, de senki sem lett beteg.

A következő beavatkozás még keményebb dió volt. Egyik délután Zsuzsuka rémülten rohant be a konyhában mosogató Anyuhoz:

- Gyere gyorsan! Öcsi meghal!

Anyu csapot-papot otthagyva levágta a kezéből a dolgokat, és rohant az udvarra. Öcsi ott fetrengett a porban, kékült-zöldült. Anyu hirtelen azt sem tudta, mit tegyen.

- Kenyeret evett, az akadt a torkán! - kiabálta Zsuzsuka.

Anyu felkapta Öcsit, ütötte a hátát. Semmi. A gyerek egyre kékebb. Orvost? Mire ideér, Öcsi rég megfullad. Püfölte a gyerek hátát, lógatta fejjel lefelé, rázta. Semmi.

Teljes pánikban volt. Nincs mit tenni, ki kell venni a kenyérgombócot a gyerek torkából. Eszébe jutott egy villanásra, hogy esetleg még beljebb nyomja, vagy hogy valamit tönkretesz a gégében, de ez csak múló pillanat volt. Nagy levegőt vett, lenyúlt a gyerek torkán, és csodák csodája! Elérte a gombócot, és kis nyűglődéssel ki is pecázta. Öcsi végre kapott levegőt, a színe is visszajött. Anyu remegő lábakkal állította talpra a kisfiút. Csak ekkor kezdett igazán rosszul lenni. Alig bírt állva maradni.

- Hol az a büdös kenyér?! Megeszem! - mondta Öcsi nagy haraggal, hogy ilyen csúfság esett vele. Majdnem legyőzte őt egy szelet kenyér.

- De megeszed ám! Megmondom mit! - tért magához Anyu. Gyorsan eltüntette a relikviát.

Attól kezdve papírvékony szeleteket szelt, és folyton Öcsin tartotta a szemét, amikor az falatozott. Így aztán nem történt több hasonló galiba.

Zsuzsuka, mióta kiharcolta, hogy a délelőttjeit az óvodában tölthette, minden reggel lelkesen öltözött. Szeretett elegánsan járni, s már ekkora korban sem bírta a kötöttségeket, az agyonszabályozást. Tehát nem szerette az egyenruhát sem. Ezért aztán nem hordott kötényt, ami pedig akkor minden óvodáslányon fodrozódott. Fehér, pántos, hátulkötős egyenruha-szerű képződmény volt e ruhadarab. Zsuzsuka nagyon tisztán evett, vigyázott a ruhájára, tehát Anyu sem erőltette a kötényviseletet.

Az óvodában aztán ott volt Vica. A barátnő ugyan egy évvel idősebb volt, és így már középsős, míg Zsuzsuka a kiscsoportot erősítette, de az udvaron nap mint nap együtt játszottak.

Mind a két kislány értelmes, cserfes, önálló gondolkozású lény volt, így hamar a kis csapat vezéregyéniségei lettek. S mivel amúgy jó barátnők voltak, megfért az udvaron a két dudás egy csárdában.

A történelem úgy hozta, hogy mindketten elvesztették egy időre az apukájukat. A közös bánat még jobban összekovácsolta őket. Vica kicsit bánatosabb volt, mint Zsuzsuka. Az ő Apuja lágyszívűbb volt, és jobban megtalálta a hangnemet a gyerekeihez, az utat a szívükhöz. Inkább volt anyjuk, mint apjuk. Ezért Vicának jobban hiányzott az apja, mint Zsuzsukának Apu, aki bizony gyakran megnyirbálta a lánykája önállósági és nagykorúsodási törekvéseit. Nem mintha Zsuzsukának nem hiányzott volna Apu, de inkább azért, mert így Anyu nagyon szomorú volt, és gyakran sírt is. Egyébként Zsuzsuka tulajdonképpen élvezte, hogy Apu egy ideig nem harsog minden este. Mondjuk az, hogy valakik bezárták valami sötét odúba, nos hát ezt Zsuzsuka sem díjazta, de egy kis Apunélküliség nem nagyon zavarta.

Az óvodában az udvaron sokféle játék volt. Hinták, mászókák, tolható, gurítható izék, és homokozó. Zsuzsuka legkedvesebb helye a nagy homokkupacban volt. Imádott túrni, vájni, kupacolni. Szerette, amikor a keze alatt különféle formák bontakoztak ki. Ezer ötlete volt, hogy miből és mivel mit lehet gyártani a friss, nedves építőanyagból. A gyereksereg csodálta és követte. Ha gyártott egy szép kéznyomot, félóra múlva minden helyet pici mancsnyomok leptek el. Ha virágmintákat nyomott, akkor rövidesen szinte kivirágzott a homokozó. Zsuzsuka nem volt irigy az ötleteire. Sőt! Tetszett neki, hogy annyi követője akad.

Azon a napon, amelyről most szólok, várépítő hangulat volt a kisdedóvóban. Zsuzsuka és Vica kiötlötték, hogy az egész homokkupacból várat alkotnak. Kis idő múlva minden gyerek ott térdelt, és a két kislány instrukcióit követve fúrtak, gyúrtak, gyömöszöltek. Vica a várfal építését vezényelte. Ügyes kis kezek a homokdomb aljában köröskörül tenyérnyi magas védvonalat húztak, átjárók, kapuk, hidak készültek fakockákból.

Zsuzsuka és az őt követők a várfalon belül, a kupac tetején ténykedtek. Tornyok, lőrések, fellegvár készült. A két lány nem tanult még történelmet, nem látogattak történelmi helyeket, és még tévét sem árultak akkortájt kis hazánkban. Ennek ellenére a józan paraszti eszükre támaszkodva egészen jó kis hadvezéri vénát mutattak. Az építmény jól alakult.

Az óvónők örömmel nézték a sereget, amellyel már órák óta nem kellett különösebben törődni, olyan jól elvoltak magukban a két főépítészt követve. Az óvoda vezetője - természetesen - a párttitkár felesége volt, mert vigyázni kellett, nehogy az ideológiai nevelésbe esetleg már egészen kis korban hiba csússzék. A választás ezért esett a megbízható elvtárs megbízható nejére.

Csakhogy a két kislánynak ekkorra a fejében zsongott a felnőttektől hallott mindenféle gondolat, és nem hagyta őket nyugodni az apukájukat ért igaztalan támadás sem. Így esett, hogy az ártatlan építkezés nem várt fordulatot vett. Vica hozta az ólomkatonákat, és az alagutakat megtöltötte velük. Zsuzsuka egy hirtelen ötlettől vezérelve kinevezte az építményt börtönnek. Aztán kiadták a jelszót:

- Szabadítsuk ki az apukánkat!

Ezzel megrohamozták a várat, és csihi-puhi! Rúgták, döntötték, verték a falakat, ahol érték. Az ólomkatonáknak is annyi volt. Mindet betakarták homokkal. A gyereksereg velük tombolt. Pár perc alatt vége volt hosszú órák munkájának, de sikerült a gaz börtönőröket elföldelni mind egy szálig. A Basteille nem lett úgy lerombolva július 14-én, mint ez a homokvár.

Az óvónők nem tudták, mit tegyenek. Ismerték a dolgok hátterét. Volt, aki egyetértett a gyerekekkel, volt, aki kevésbé, de mire végiggondolták az eseményeket, a hadművelet már véget is ért. A gyerekek újabb szórakozást kerestek.

Anyu délután értesült a történtekről, amikor Zsuzsukáért ment.

- Jaj, sírni tudtunk volna, amikor láttuk a két kislányt! - mondta szemforgatva a vezetőnő. - Ugye, mibe keveri ezeket a kicsiket az a csúnya politika!

Anyu csak bólogatott, hümmögött, nem akarta részletezni, kik miatt keveredett Zsuzsuka ilyen szituációba.

Szívesen mondott volna valami kedveset és felvilágosítót, de még időben belegondolt, hogy Zsuzsuka holnap is, és holnap után is ebbe az intézménybe fog járni, és hogy tulajdonképpen szívességből lehet itt. És abba is belegondolt, hogy ha őneki száz évig hajtogatnák a kommunizmus dicsőségéről szóló maszlagokat, és ezer évig bizonygatnák a materializmus igazát, akkor sem lenne meggyőzve. Akkor miért várná el egy kommunista párttitkár marxizmuson edződött asszonyától, hogy az átnevelhető legyen. Úgy meg mi értelme volna felizgatni a kedélyeket.

És nem volt igaza?

Apu és Anyu városi emberek voltak, de valahol a szívük mélyén ott élt a természeti lény, az ősi magyarság nomád életének tisztelete, a természet szeretete. Soha nem tudtak volna oktalanul növényeket gyilkolászni, állatokat bántani. Apu, kiskorában olyan házban élt, amelynek udvarán hatalmas virágoskert terpeszkedett.  Még beszélni sem tudott, járni is alig, amikor már ránevelték, hogy a növények is élőlények. Hogy a kisgyerek könnyen megértse a megértendőket, azt mondták neki, hogy a virágnak is fáj, ha bántják, tépik, tördelik. Ez Apunak vérévé vált. Soha ok nélkül nem vágott bele egy fába, nem rondította törzsüket szerelmi vallomások véseteivel. Ennek eredményeképpen, később, amikor kertészkedhetett, mindig Anyunak kellett szívtelenül le- és kivágni a felesleges burjánzásokat. Aputól Csipkerózsika várává vált volna csakhamar a birtok.

Az állatoknak pedig egészen bolondja volt. Anyut keményebb fából faragták. Ő kialakította a hierarchiát a családban, és ebben a rendszerben az állatok bizony a sor végén álltak. Apu rendszeresen lopta a husikat a cicáknak, Anyu nem győzte kergetni:

- Ne lopkodd a májat! Éppen csak elég lesz nekünk!

- Csak ezt az icipici darabot… Úgyis mócsingos!

- Majd megmondom én, mi a mócsingos! - pattogott Anyu, de azért titokban félrefordult, amikor Apu már vagy harmadszor nyesdelt a mócsingosból.

Zsuzsukáék nemcsak cicát, hanem más háziállatot is tartottak. Voltak pipik, akik közül volt nyugdíjas, ami azt jelentette, hogy sohasem került a fazékba. Egyik azért, mert nagyon jól tojt, a másik kotlósnak volt fájintos, de akadt olyan is, amelyik Apu által végzett műtétnek köszönhette életét és az örökös családtagságot. Ennek a pipinek a begyét szakította végig valami drót vagy szög, Apu pedig szépen bevarrta. Tűvel, cérnával, ahogyan illik. A pipi meggyógyult, és sok-sok tojással szolgálta meg a kontár-doktorkodást.

Zsuzsuka kedvence azonban a háziállatok között mindenképpen Burkus volt, a nagy dán dog. Persze, amikor Zsuzsukával a barátság kialakult, Burkus még csak cipős-doboznyi méretű volt, és jól elfért Apu geológustáskájában. Zsuzsuka is segített a kutyulinak fekhelyet és illemhelyet kialakítani a padláson. Mert a méretes kutyaól csak később készült el. Egyébként is Burkus őszi eb volt, rövid, szürke szőrű. Apu nem vette volna a lelkére, ha a hidegben, hóban teltek volna ifjúsága hónapjai. A kiskutya eleinte nem díjazta az anyátlanságot és az unalmas egyedüllétet, s rendesen ki-kimászott az ereszcsatornába. Odaállt az erkély fölé, s onnan adta tudtul Zsuzsukának, hogy játszana. A kislány rendszerint nyaggatta Anyut, de végül meg kellett várni Aput, akivel együtt aztán felmehetett a barátjához. Ekkor jött el a nagy játék ideje.

Kis idő múlva Burkus már nem fért ki a lyukon, ami jó volt, mert már az eresz nehezen bírta a gyűrődést.

Tavaszra aztán elkészült a nagy mű: az udvaron állt a szélvédett, esőálló, jókora hordónyi kutyaól. Ezidőtájt döntött Apu úgy, hogy ideje Burkust az udvarra telepíteni. Az elhatározást tett követte, Apu láncot és drótot vett. Jó hosszú kifutót készített, majd Burkusért indult.

Csakhogy a kutya már elfelejtette a hajdani lépcsőzést, amit mellesleg ölben tett meg, és nem akart olyan pozitúrába helyezkedni, hogy az orra mélyebben legyen a faránál. Keményen ellenállt Apu minden noszogatásának. Zsuzsuka csonttal próbálkozott:

- Gyere Burkus!

Burkus az étket örömmel fogadta, két nyelintéssel le is küldte a gyomrába, azonban lépcsőzni nem volt hajlandó. A birkózás eredményeképp Apu fáradni kezdett. Végül megunta a huzavonát. Viszi, ahogyan hozta az ebet: ölben.

Hja, csakhogy közben eltelt fél év, és a kutyuli dög-nehéz lett. A lépcső szűk, kényelmetlen, vasból készült jószág. Ráadásul Zsuzsuka minduntalan láb alá került. Ott segédkezett, fogta a kutya lábát, simogatta a fejét. Egy szó mint száz, meglehetősen kemény meló volt Burkust az új helyére költöztetni. Végül azonban siker koronázta a küzdelmet, Burkus végre igazi házőrzővé vált.

A bejárat mellett ült, és ha idegen közelített, morogva adta tudtára, hogy jobb lesz, ha előbb pártfogót hív, aki rábeszéli őt az átjárás engedélyezésére.

Ez az állapot azonban csak néhány hétig tartott. Ekkor Burkus úgy döntött, ha Zsuzsuka fent lakik a másodikon, akkor az ő helye is ott van. Egy családtag nem élhet magányosan, lent egy udvaron, ugyebár? A döntést hamar meghozta az ő kutyaeszével, és Anyu egyszer csak azt hallotta, hogy Burkus az ajtót kaparja.

- Hát te? Hogy kerülsz ide?

Burkus nem válaszolt, csak ragyogó pofával üldözőbe vette Zsuzsukát, és kezdődhetett volna a hancúr. Anyu azonban nem díjazta a kutyaköröm-koptatta parkettot, s leintette a párost. Burkus behúzódott a konyhaasztal alá, onnan leste a lehulló falatokat, és a főzőcskéző nőket.

Amikor Apu hazajött, Burkus megint leszállíttatott a lakhelyére. A láncot Apu megjavította, sőt két-három ilyen eset után vastagabbra cserélte.

Minden hiába. Burkus újból és újból, rendszeresen megérkezett délelőttönként, és usgyi! Be az asztal alá, ahová a hetek teltével már csak egyre jobban lerogyva fért be.

Anyu és Apu el nem tudták képzelni, hogyan szakadhat el az a monstrum lánc. Aztán egy alkalommal Anyu éppen lefelé ballagott, és a lépcsőfordulóban rálátott az ebre. S mit gondoltok, mi folyt odalent? Burkus kísérletezett. A lánc szakítószilárdságát mérte. A technika borzasztó egyszerű volt: menjünk a kifutó drót végére, feszítsük ki a láncot. Ezután veszett sebességre felgyorsulva vágtassunk végig az udvaron srévizavé, majd a kifutó végére érve rántsunk egy hatalmasat az egész miskulancián. Ha netán túlélte volna karika, drót és lánc a műszaki próbát, kezdjük elölről az egészet. Az anyagoknak van egy rossz tulajdonsága: kifáradnak. Ahogyan az emberek. Ez történt Burkus szerelékével is. Néhány tíz próba után megadta magát valamelyik alkatrész, és akkor irány a második emelet. Lánccsörgés, ajtókaparászás, aztán hallgatni kell ugyan a szidást, de mégiscsak az édes családban. Ez volt Burkus napi menetrendje.

Zsuzsukának volt még egy kutyája. No ez azonban egészen más állat! Igazándiból nem is a kislányé volt, hanem Anyué, de az majdnem egyre ment. Ez a kutya nem nőtt, nem evett, nem játszott. Csak üldögélt a nagy ágyon az üveges vitrinben. Zsuzsukát talán nem izgatta volna olyan nagyon a porcelánból készült jószág, ha bármikor hozzányúlhatott volna, és ha egy dolgot mégis nem tudott volna a kis nipp: a fejét tudta forgatni. Igaz, ehhez a tudományához Zsuzsuka is kellett, mert magától még erre is képtelen volt a kutya. De mégis nagyon izgató volt a dolog.

Ha Anyu nem figyelt eléggé, Zsuzsuka a portörlés ürügyén eltolta az üveglapot, és már birizgálta is a foltos kutyafejet. Az pedig kötelességtudóan körbeforgott. Sajnos, Anyu elég sűrűn ellenőrizte kis cselédjét, és hamar feltűnt neki az újabb próbálkozás. Üveg be, Zsuzsuka ki, a kutya megint túlélte a takarítást.

Ennek a tiltásnak azonban gyűlölet lett a vége. Zsuzsuka nem tudta megbocsátani a kutyának, hogy bután ott ül, és nem vesz részt a lány játékaiban. Zsuzsuka azért is haragudott, hogy itt éldegélhet a lakásban, míg Burkusnak lent kell a hidegben, esőben s unalomban tengetni napjait. Így a porcelán ebre egyre nagyobb veszélyként leselkedett Zsuzsuka.

A várakozást egyszercsak siker koronázta. Egyik nap Anyu nem volt elég fürge, és Zsuzsuka kiemelte a helyéről haragja tárgyát:

- Eredj le te is az ólba! - kiáltotta, azzal az erkélyről ledobta a foltos porcelántárgyat Burkus laka mellé.

Mire Anyu megérkezett, a kis porcelán figura fejét vesztve pihent a betonon.

- Zsuzsuka! Ezt miért tetted?

- A kutyának az ólban a helye. Te mondtad! - tette hozzá, és olyan anyusan emelte fel mutatóujját, ahogyan azt már sokszor látta szüléjétől. Anyu majdnem hangos nevetésre fakadt, ahogyan mintegy homorú tükörben, kicsinyítve látta, térdmagasságban, önmagát. Azért komolyan megfeddte a gyereket. Végül levágtatott a maradványokért. Gondosan összegyűjtötte a darabkákat. Tulajdonképpen csak a fej szenvedett maradandó károsodást, amikor a testtől messze külön landolt.

Délután Apu hazaérvén elvégezte a műtétet a jószágon, összeragasztgatta a porcelándarabokat. Nagyjából sikerült a dolog, de azért a kutyus az eset után elég furcsán tartotta a fejét. És Anyunak mindig be kellett állítani abba a pozitúrába, amelyben szemből nem látszott az a ronda, nagy ragasztó-forradás a bal fülétől az álláig.

Anyu, bár ritkán jutott ki a világba, és akkor is inkább csak a gyerekeken volt a szeme, nyitott szemmel és füllel élt. Várta a híreket egri Papáról, aki már a kezdetek óta börtönben volt, hallgatta a rádiót, hogy mi történik szerte az országban, Kanizsán, de leginkább Apuról érdeklődött. Tudta, hogy a vizsgálati fogságban lévőknél házkutatást tartanak. Ezért jó előre elégetett mindent. Az ő leveleit, emlékeit ne csúfolja meg holmi államvédelmis, ÁVO-s söpredék.

Aztán séta közben, amikor találkozott Zsuzsuka óvónőjével, jó asszonyi szokás szerint elcsevegtek. Akkoris, ha a nő a párttitkár felesége volt.

- Jaj, úgy sajnálom szegény Zsuzsukát meg a gyerekeket! Ez szörnyű! Hogy az Apukájukat elvitték!

- Bizony, bizony. Mi sem értjük. A férjem nem csinált semmi rosszat, nem is igazán tudott volna bármit tenni, hiszen gázkitörésnél volt azidőtájt. De én felkészültem, hozzánk jöhetnek házkutatást tartani! Én mindent elégettem, ami emlék volt, esetleg ami gyanús lehet a kutakodóknak.

- Látod, látod! Mindig a kisemberek isszák meg a nagypolitikusok által kifőzöttek levét!

Anyu kellőképpen forgatta a szemét, megjátszotta az ártatlan barikát, a butuskát, de mondani természetesen csak annyit és azt mondott, amit a Párt füleinek szánt. Tudta, miért.

Néhány nap múlva meg is érkeztek a házkutatók. Velük volt két katona is, biztosítéknak. Anyu még tisztába tette Hugit, aztán rendelkezésükre állt. A katonák toporogtak, szégyellték küldetésüket. Az ÁVO-sok gyakorlottabban, de nagyon udvariasan nézegettek.

- Ha gondolják, hogy három ilyen pici gyerek mellett fegyvert rejtegetek itthon, hát csak rajta! Keressék!

- Dehogy gondoljuk, dehogy. De ugye a rend, meg a szabály…

Zsuzsuka szorosan fogta Anyu szoknyáját, és kissé mögéje bújt, de azért ott állt. A beszélgetés akadozott. Anyu nem segített. A dolog kezdett kínossá válni.

Ekkor Zsuzsuka kissé előbbre lépett, és előadta, ami régóta furdalta az oldalát:

- Nehogy aztán amíg itt beszéltek, valamit eldugjatok nekem itt a lakásunkban!

Anyu azonnal tudta, honnan fúj a szél. Beszélték a községben mindenfelé, hogy nem szabad a házkutatásnál egyedül hagyni a „vendégek”-et, mert azok kihasználva a háziak figyelmetlenségét, maguk tesznek róla, hogy találjanak is valamit, ha már odaküldték őket. Zsuzsuka megint vevőre volt kapcsolva a beszélgetések során.

A katonák vörösödtek, az ÁVO-sok érdeklődve kérdezték:

- Miről beszélsz?

Zsuzsuka nagyot nyelt, szorosabban fogta Anyu ruháját, de egyre hangosabban adta közre a véleményét:

- Arról, hogy amíg ti itt beszéltek, titokban el ne dugjatok itt valami fegyvert!

A parancsnoknak tetszett a kislány harciassága, s kapóra jött a téma, amivel el lehet ütni a félórát, amennyit nekik illett a házban tölteni. Odasúgta Anyunak:

- Hadd tréfáljuk meg a kislányt!

- Tegyék! - mordult vissza Anyu nem túl barátságosan.

Azzal az egyik katona odasettenkedett a konyhaszekrényhez, és a puskáját becsúsztatta a fal mellé, miközben Zsuzsuka lelkesen ecsetelte, hogyan szokott lezajlani az aljas akció. A tettet szó követte:

- Nézd csak, Zsuzsuka, mi van itt? - kérdezte ártatlanul a parancsnok.

Zsuzsuka odaszaladt, és a vér kiszaladt az arcából.

- Ti piszkos gazemberek! Ti tettétek oda, amíg nem figyeltem! Hát ezért volt a nagy beszélgetés! Hogy ezalatt nyugodtan dugdoshassatok!

Zsuzsuka majdnem sírt dühében, és csak mondta, mondta a magáét. Az egyenruhások megsajnálták.

- Hozd ide a puskát! Tényleg a miénk. Tudjuk, elvisszük, nem lesz semmi bajotok.

- Én ugyan hozzá nem nyúlok! Hogy rajta legyen az ujjlenyomatom! Vigyétek innen magatok!

Anyu nyugtatta a gyereket, a katonák zavartan kihátráltak. A parancsnok még búcsúzóul egy kis pénzt akart adni Zsuzsukának, de senki nem nyúlt az érméért. Letette hát az asztal sarkára, és csendben a többiek után kullogott. Egyre inkább érezte, nem először és nem is utoljára, hogy talán nem is a jó oldalon áll.

Anyu és Zsuzsuka a délelőtti bevásárlásokat akkor sem hagyhatták abba, amikor a világ összedőlt. Enni-inni kellett, a gyerekek éhesek voltak még akkor is, amikor Apu nem volt. Az ő agyuk nem úgy járt, mint a nagyoké, akik úgy érezték, amikor az orosz tankok korzóztak az ország útjain, hogy talán vége az életnek. Nem volt étvágyuk, a gyomruk összeszorult, úgy hallgatták a rádióban a híreket. Dehogy érdekelte őket az ebéd, amikor mindenki azt találgatta: jönnek az amerikaiak vagy nem. Meghallja-e valaki a „nagy” nyugaton Mindszenty szózatát az éterből vagy sem? A kérdésre rövidesen megjött a válasz: a nagy semmi. Az ENSZ-ben egy darabig téma volt kis hazánk, aztán elnyomták ennek is a nhangját a többi nemzet egymás közötti civódásai. Szuez és Egyiptom, gazdasági érdekek mellett kit érdekelt már komolyan tízmillió kis ember élete.

Ezt látva a kommunisták feléledtek. Hát itt mindent lehet! Senki nem gondolja komolyan az ejnye-bejnyét. Maradt a nemzetközi asztalcsapkodás, meg a mit gondoltok, ezt már azért mégse. De szankciók, netán egyértelmű kiállás a magyarok mellett? Hát azt már nem! Mert mit akar ez a jött-ment nép Európa közepén? Már megint nem férnek a bőrükbe. 

Zsuzsuka is leszűrte a nagyok beszélgetéséből a tanulságot: aki kicsi, az gyenge, és aki gyenge, az ne akarjon nagyot. Csakhogy Zsuzsuka Benedek Elek meséit is hallgatta, ahol a harmadik, a legkisebb, az elnyomott fellázadt, és jól tette. Mert bizony neki sikerült levágni a sárkány fejét, ő változtatta vissza a kővé vált nagytesókat, és övé lett a csodaszép királylány és a fele királyság. Ezért aztán Zsuzsuka úgy rendezte magában a dolgokat, hogy nem kell annyira ijedten fogadni a tankokat. Örömmel hallgatta, amikor arról szóltak suttogva a nagyok, hogy Kanizsánál száraz tankkal állnak az oroszok, mert valakik szétverték az olajvezetékeket.

Na ugye! Így kell ezt csinálni!

Aztán az apró örömök is végetértek. Anyu még szomorúbb lett. Az emberek hamar feladták a reményt. Az utcán inkább átmentek a túlsó oldalra, nehogy köszönni kelljen. Ki tudja, még gyanúba keveredhetnek! Anyu komolyan megbántódott. Azt, hogy vesztettünk, már régen tudta. Azt, hogy nem lesz MÚK (Márciusban Újra Kezdjük), érezte. Azt, hogy a hősök nagyon kevesen vannak, megértette. De hogy ennyire meglapuljanak az emberek, hogy azokért, akik értük harcoltak, nemhogy szót nem emeltek, de még a családjukat is nagy ívben kerülték, ez már túlment azon a határon, amit Anyu elviselt.

Így aztán dacosan feltartott fejjel, keményen összeszorított szájjal nap mint nap elment az emberek közé bevásárolni.

Ez nem volt kis teljesítmény, mert a szegénység még nagyobb volt talán, mint addig. A hentesnél hosszú sor kígyózott azonnal, ha húsféle érkezett. Reggel volt tej, de még nem volt kenyér. Mire megjött a kenyér, már rég elfogyott a tej. A sorban állók pedig szerettek volna valamit kapni, ha már az időt erre fordították. Ezért aztán Anyunak is szépen ki kellett várni a sorát, hiába tudták, hogy otthon várja a két pici, akik még járni sem tudnak.

Zsuzsuka ezidő alatt elszórakoztatta magát. Mivel a sor a hentes pultja előtt lassan haladt, a hús pedig nem volt túl érdekes látvány, kikéredzkedett a bolt elé. Az utca mozgalmasabb, érdekesebb volt. A három lépcső arra pontosan elég magas volt, hogy a leányzó a tetejére állva jól áttekinthesse a környéket. Volt ott nagy füstöt eregető autó, szabadon bóklászó girhes eb, ismerős és ismeretlen sétálók. Zsuzsuka élvezte a mozgást. Együtt lépett a kismamával, aki gyerekkocsit tolt, drukkolt a biciklistának, hogy sikerüljön előbb bekanyarodni, mint az autónak megelőzni őt.

Egyik nap, amikor a lépcső tetejéről bámészkodott, meglátott két kiskatonát. A fiatal férfiak a szokásos kekiszínű egyenruhában, vállukon puskával gyalogoltak az utcán. Zsuzsuka tudta, hogy Apu a fegyveres erők fogságában van. Mit tudta ő, hogy többféle testület is van, és különböző egyenruhák!

Látta, hogy Anyu lassan sorra kerül, tehát nem fogja otthagyni a nehezen elért pozíciót. Zsuzsuka érezte, hogy itt az ideje, hogy ő is tegyen valamit Apuért. Dobogó szívvel, kicsit félve, de azért érthetően, csengő hangon odakiáltott a katonáknak:

- Hozzátok vissza az apukámat!

A két fiatal férfi megdöbbent. Odanéztek, és látták, hogy a lépcső tetejéről jön a szózat. Egymásra néztek, és nagy egyetértésben közeledtek a civil lakossághoz:

- Mit mondasz, kislány?

- Mondom, hogy hozzátok haza az apukámat!

A kiskatonák átlátták, hogy itt egyenruha-tévesztés esete forog fenn. Mivel a fegyveres erők felépítését nem remélték elmagyarázni a csöppségnek, az egyszerűbb utat választották:

- Nem mi vittük el az apukádat.

- Dehogynem! Nagyon jól tudom, hogy a fuskások vitték el.

- Igaz, hogy van „fuskánk”, -  mondták mosolyogva, - de azok, akik apukádat fogva tartják, szürke ruhát viselnek. 

- Nem hiszek nektek. Tudom jól, hogy mindenfélét csak összehazudoztok nekem, hogy ne kelljen Aput elengedni.

- Hidd el nekünk, mi elengednénk, ha nálunk volna. Jössz velünk addig, amíg anyukád bevásárol?

- Csak akkor, ha megígéritek, hogy visszahozzátok Aput.

- Megtesszük, amit tudunk.

Ekkor Zsuzsuka elégedetten felmászott az egyik katona ölébe, aki felemelte. Ott aztán hosszasan ecsetelte, mi történt Apuval, Anyuval, hogyan látja a nagy helyzetet, és elmondta azt is, hogyan oldaná meg ő a világ dolgait. Mondjuk, a mese azokból a hallottakból állt össze, amit Zsuzsuka a vevőre kapcsolt fülével hallgatózott össze, de mivel a kicsi nem ismerte a plágium fogalmát, nyugodtan ékeskedett más tollaival.

A két kiskatona jól elszórakozott a hallottakon, élvezte is, hogy nem kellett unatkozva sétálni. A gyerek csacsogása kitöltötte napjuk egy részét.

Nagysokára Anyu is végzett. Ahogy kilépett a boltból, egy pillanatra meghökkent, mert nem látta Zsuzsukát, de aztán hamar észrevette a fehér masnit az egyik katona vállánál. Odament, és leemelte a gyereket. Udvariasan, de azért távolságtartón elköszönt a hadsereg képviselőitől, és szigorúan szót a kislányhoz:

- Hogyan mászhattál idegen katonák ölébe? Nem szabad ilyent!

- Tudom, tudom - csicseregte Zsuzsuka. - Rendesen nem teszek ilyet, de most Apu miatt meg kellett tennem. Elintéztem, hogy hazaengedjék. Mondták a fuskások, hogy ha hazaérnek, szólnak, hogy Apu nem csinált rosszat, tévedésből zárták be. Nekik elhiszik. Tudod, van fuskájuk.

Anyu erre nem tudott mit mondani, csak könnyfátyolos szemmel nézte a kislányt.

- Persze, jól tetted, hogy elintézted. Igazán ügyes kislány vagy.

Azzal elindultak hazafelé. Anyu fogta Zsuzsuka kezét, és arra gondolt, mennyivel bátrabb ez a kislány, mint azok az ismerősök, akik nagy ívben kikerülik őket, elnéznek mellettük.

Zsuzsuka pedig boldog elégedettséggel rótta a métereket. Elintézte azt, amit még Anyu sem tudott. Apu nemsokára hazajön.

Zsuzsuka érzékeny lény volt. Mindjárt megérezte, ha valami feszültség vibrált a levegőben. Ez, szerencsére, ritkán fordult elő: néhanapján Aput vagy Anyut ágynak döntötte valami alattomos nyavalya, esetleg a szülők nem értettek egyet némi nevelési kérdésben, esetleg elpusztult valamelyik házikedvenc. Zsuzsuka a legkisebb szomorúságot, minimális családi villongást megérezte, és alapvetően megváltozott a viselkedése. A vidám, cserfes, mindig mozgó gyerek csendessé, magába fordulóvá lett, s elüldögélt a játékai közt, onnan lesve várakozón, mikor válik megint a régivé a környezete.

Igazán még a betegségek sem törték le annyira, mint amikor a légkör fagyott meg körülötte.

Ha Apu beteg volt, azt nagyon észre sem vette, hiszen akkor a nagyszobába nem mehetett be, Apu meg nem jött ki, nehogy átadja a bajt a csemetéknek. Ha Anyu nem tudott pattogni, az meg még egy kicsit izgalmas is volt, hiszen Apu elég bénán vezette a háztartást. Ezt pedig már Zsuzsuka is észrevette, és titokban kicsit szórakozott rajta. Ilyenkor fejetetején állt a lakás, mindenütt mosatlan ruhák és edények. Apu érdekes ízeket vitt bele a legegyszerűbb ételekbe is, amit némi harsogással akart ellensúlyozni. Ő is tudta, hogy nem olyan sűrűnek kellene lenni a levesnek, mint ahogyan sikerült, és azt is érezte, hogy valahogy a fűszerek egyensúlya is megbomlott, s a hús kissé rágós, a krumpli meg vízízű, de gondolta, ha elég erélyesen közli a kis csapattal, hogy ez finom, sőt pont ilyenre tervezte az étkeket, akkor majd lenyelik azokat. Sajnos, a gyerekek örökölték szüleik jó ízlését, sőt önálló véleményalkotási kedvét is, így aztán inkább kissé éheztek. Ez pedig - különösen Öcsitől - nagyon nagy dolog volt, mert nála első helyen állt a hasa, másodikon a gyomra, harmadik pedig nem létezett számára.

Mindent egybevetve, el lehet mondani, hogy a család viszonylag nyugodtan, kiegyensúlyozott légkörben töltötte napjait.

Történt egyszer mégis, hogy a külvilág benyomult a kis lakásba. Első ciklonként egri mama söpört végig a nyugodt vidéken. Megérkezett, és mindjárt zajosabb lett az élet. Zsuzsuka nagyon élvezte a ricsajt, mert az olyan szokatlan volt, olyan felnőttes dolog. Anyu ugyanis nem szokott Apuval emelt hangon beszélni, nagyi viszont annál inkább. Megérkezett, és mindjárt megpróbálta átvenni az irányítást.

- Én nem akarok beleszólni, fiam, de…

És kezdődtek a lelkibeszédek. Zsuzsuka élvezte, hogy végre valaki ellenáll az apai zsarnokságnak. Mert a mama olyanokat, de olyanokat tett!

Az egyik esetet el is mesélem nektek. Apu szokása szerint otthon ebédelt, és az evésben nem ismert pardont. Anyu finomakat főzött, és Apu szerint egy gyerek egye meg, amit kap.

- Amit kimertél, azt meg kell enni! - zengte be hangja a konyhát.

Merni, természetesen ő mert a fazekakból, és ezzel el is döntötte, kinek mennyi ételt kell magába raknia. Általában nem is szokott neki senki ellenállni, hiszen jó étvágyú csemetéi voltak, és különben sem mert egyikük sem Apuval bajuszt akasztani. Ám, ha mama ott volt, akkor azért lehetett próbálkozni. Így esett, hogy Öcsi a nemszeretem főzelék egy részét ott akarta hagyni a tányérján. Apu azonnal ráripakodott. A kisgyerek kicsit párás szemmel ugyan, de folytatta az evést. Mama azonban nem bírta a látványt, és azonnal vitába kezdett a fiával. Így esett, hogy Öcsi csodálkozó szemei láttára és meglepett füle hallatára valaki szembeszállt Apuval. Mama látta a pici elismerő tekintetét, és még messzebb merészkedett:

- Megverjem Apádat? Rácsapjak a fenekére? - és ezzel látványosan megcsapkodta Apu nadrágját.

Apu nagy hanggal tiltakozott, és nevetve menekült. Öcsi először rettegve nézte, nem lesz-e mamának baja a dologból, de miután látta, hogy Apu meghátrált, kialakított magában egy családi erősorrendet, ahol mama nagyon-nagyon előkelő helyre került.

- Na, adjak még apádnak?

Öcsi őszintén lelkesedett:

- Mama! Méd! Méd!

- Még? Még! - kergette nagyi Aput az asztal körül.

Apu most már megelégelte a tréfát, kezdte látni, hogy komolyan veszélyben forog a tekintélye, és leállt. De már késő volt. A gyerekek rádöbbentek, hogy ő is csak egy az emberek közül, nem Isten, és van, aki Aput is megrendezheti. És ez azért eléggé megnyugtató.

Mama még ott volt, és a család a vendéggel volt inkább elfoglalva, nem nagyon hallgatták a rádiót, a híreket. Anyu egyébként is szerette a csöndet, és inkább csak este volt rumli. Nem tudták hát, hogy a lassú társadalmi forrongás heves ellenállásba csapott át. Aput egy kútkitöréshez hívták, menteni kellett a berendezést. Anyu egyszercsak izgatott telefonhívást kapott.

- Te nem hallottad? Kapcsold be a rádiót! Gyorsan! Már órák óta ugyanaz a zenét adják, és közben puskaropogás hallatszik. Kitört a forradalom!

Mama és Anyu rohantak a rádióhoz. A telefonáló igazat mondott.

- Hamar, hamar! Adj valami kabátot lányom, nekem le kell mennem! Ott a helyem! Én is megyek tüntetni!

Anyu nemrégen varrt magának egy nagyon divatos, kockás, válltömés nélküli háromnegyedes kabátot, azt tudta odaadni anyósának.

- No, ebben biztosan feltűnök a sok kék, szélesvállú lódenkabát között! - nevetett egri mama, és már ott sem volt.

Anyu hallgatta a rádiót, amiből azonban szinte nem derült ki semmi: változás nélkül szólt ugyanaz a zene. Egyszer cserélték a lemezt, de aztán annyi. Az utcán emberek vonultak, kiabáltak. A telefon süket volt, vagy akit hívott, az nem vette fel. Anyu szívesen ment volna az emberek közé, de a három pici gyereket nem vihette. Várta hát a családtagokat, a beszámolókat.

Végre valakik jöttek. Anyu a csengetésre ajtót nyitott. Izgatott fúrósok kis csoportja állt ott:

- Zoli bácsit keressük!

Anyu kicsit mosolygott befelé: Apu 29 éves volt.

- Nincs itthon, emberek. Kinn van a 26-oson, mentenek.

- Akkor megyünk oda érte. Ő a munkástanács-elnök.

- Micsoda?!

- Most volt a munkásgyűlés, és egyhangúan őt választottuk meg vezetőnknek.

- Ne tegyenek ilyet! Látják ezt a három picit? Katica még két hónapos sincs. Miért az én férjemet akarják belerángatni a magas politikába?! Könyörgök, hagyják ki belőle!

- Nem lehet! Ő kell mindenkinek! - azzal kisorjáztak a kis lakásból.

- Jaj, csak Zolinak legyen annyi esze, hogy nem vállalja! - imádkozott Anyu.

Zsuzsuka ott volt mindenütt, ahol történt valami. Hallotta a beszélgetést, s bár nem sokat értett az egészből, azt látta, hogy az emberek lelkesednek Apuért, Anyu meg retteg. Kissé zavarban volt, de végül úgy tette helyre a dolgokat, hogy nem az ő dolga eldönteni, ki mellé kell állnia. Apué a felelősség.

Aztán Apu hazajött, később mama is. Mindketten fel voltak dobva, örültek és bizakodtak. Zsuzsuka nem értette, mi a boldogság tárgya, de velük örült. Anyu félelme ott lappangott a háttérben, de az események nem engedték előkerülni őket.

Sajnos, néhány nap múlva nagy-nagy szomorúság és rettegő csönd váltották fel az örömmámort. A család állandóan a rádiót hallgatta. Anyu félelme beigazolódott. A csoda alig több, mint 3 napig tartott. Jöttek az oroszok.

Aztán Mama telefont kapott: Papát letartóztatták. Mama azonnal indulni akart. Alig tudták Anyuék néhány napig feltartóztatni, legalább amíg a közlekedés rendeződött.

Anyu és Apu sokat beszélgettek egymással, a többiekkel. Szóba kerültek a tankok, az olaj, ami nélkül a tankok dögök lesznek. Zsuzsuka nagyon szurkolt, hogy sikerüljön a tankokat megállítani. Szó volt a segítségről, ami ha jön, akkor az oroszoknak ki kell takarodni. De nem jöttek az amerikaiak. Elkezdődtek viszont a letartóztatások.

A határ azonban ott volt néhány kilométerre. És nyitva állt. Végül Anyu és Apu úgy döntöttek, elfogadják a Torontóban felkínált lehetőséget. Csomagoltak. A család többi tagja, mamák és papák, Mami, Gyuszi bácsi és Miki - a testvérek - szorongtak. Hová jutnak a gyerekeik, testvéreik, hová a három pici?

Aztán indulás előtt Zsuzsuka megbetegedett. 40 fokos lázzal, középfül-gyulladással kínlódott. Az orvos azt mondta, így nem lehet elindulni Kanadába, mert a gyerek nem bírja ki az utat. Irány a kórház.

Zsuzsuka néhány nap alatt rendbejött. Ismét a régi volt, vidám, nagyszájú.

A határt közben lezárták. A család kipakolt. Maradniuk kellett.

Halvány remény lengte körbe őket. Apu végülis nem tett semmi rosszat. Mi történhetne vele?

Az élet újra a régi mederben folydogált. Apu dolgozott, Anyu szintúgy. És rettegtek. Jöttek a hírek. És tudták, Apu nem ússza meg. Zsuzsuka hallotta a beszélgetéseket, fülét mindenre kihegyezte. Nem értette ugyan, hogy miért csuknak be embereket, akik nem bántottak senkit és semmit, de Anyu megmagyarázta, hogy azok, akik hatalomra kerültek, nagyon irigyek, kell nekik a másé, és buták, és ezért mindenkit bezárnak, aki másképp gondolkozik. Zsuzsuka ezt megértette, és nagyon-nagyon gyűlölte a buta és irigy embereket.

Egy hét múlva egy férfi jött, aki nagyon szégyellte magát. Hebegett, dadogott, alig tudta elmondani, hogy a telefont kell elvinnie. Anyu megértőn, de elég hidegen mutatott a készülékre. Nem volt többé „halló”.

Aztán egy nap Apu nem jött haza. Jött viszont egy üzenet: a gyűjtőfogházba került Zalaegerszegre a többi MAORT-ossal együtt. Zsuzsuka nem tudta, kik azok az olajosok, de tudta, hogy jó emberek, mert Apu közöttük van.

Anyu sírt, magához ölelte a három gyereket. Aztán fújt egy nagyot, és könnyes szemmel, de kemény szívvel kiöntötte a földre a nagy szobaasztal fiókját, és nekiállt kiválogatni a leveleket, képeket, különféle nyomtatványokat. Zsuzsuka nagyon élvezte a dolgot, hiszen ő eddig nem kotorászhatott abban a fiókban, így a tartalma újdonság volt számára. Ráadásul Anyu megengedte, hogy a baloldali kupacba tett képeket, leveleket ő dobja be a konyhai tűzhelybe. Zsuzsuka látta a papírokat lángra kapni, furcsán kunkorodni, halkan zizegni, és semmivé válni.

Nem tudta még, hogy az eddigi életük ugyanígy tűnik egyre távolabb, és elkezdődik egy sötét korszak. Zsuzsuka, szerencsére, még kicsi volt. Nem értette, de érezte a változásokat. Nem tudta, mi vár rájuk, de ha tisztában lett volna is a jövővel, gyermekien ártatlan, naiv lelke, alapvetően optimista alkata segített volna neki abban, hogy hittel, reménnyel és derűvel várja a holnapokat.