Ez a könyv azokról az állatokról szól, melyek voltak olyan szerencsések és egy ideig magukra vonták a figyelmemet. Volt “aki” hosszabb ideig volt velem, volt “aki” csak pillanatokig örvendeztetett látásával. Ez a könyv róluk szól, fogadd szeretettel, Kis Unokám.
Az első két állattal még gyerekkoromban találkoztam. Sünivel Nagyapa ismertetett meg, Kelével, a gólyával már Nagyapa halála után “futottunk” össze. Figyelj csak.

Süni a kis tűpárna, Kele a gólya.

Nagyapám – ülő foglalkozása miatt – naponta kijárt a vár alá sétálni egy órácskát ebéd után. Egy ilyen séta után hozta haza Sünit, a kis tűpárnát – törött hátsó lábbal. Mint Apámmal megállapították, valószínüleg kóbor kutya próbálta elkapni szegényt. Gyógyítani is kezdték, oly módon, hogy az akkor kapható családi gyufás skatulyából az elválasztó fa - lapocskát három darabra vágva, sínbe tették Süni lábát. Rögzítésnek erősebb cérnát használtak. Némi rongyból, kartondobozból lakása is lett Süninek és a vizsla gyermekszemek elől az éléskamra öreg szekrénye alatt, ebben várta gyógyulását.
Reggel, este egy kis tányér tejet kapott, melyet hamarosan jelenlétünkben is hajlandó volt kiszürcsölni. Ilyenkor halkan „ mőcörgött ’’ azaz morgó, röfögés - szerű hangokat hallatott. Hamar rendbe jött a lába is és a következő tavaszig velünk maradt. Akkor Nagyapám, egy illatosan ígéretes reggelen kivitte a vár aljába, egy bokor alá, és elbúcsúzott tőle. Másnap már nem volt ott, hiába kerestem a kis tűpárnát. Pedig milyen jó volt látni, hogy Süni egyre barátságosabb, a jelenlétünkben is egyre merészebb lett. Még vadászati bemutatót is tartott, ha a közelében egy – egy nagyobb bogarat elengedtünk. Nem is volt a mi élelmiszer kamránkban csótány, bábrabló, vagy egyéb bogár – mint azelőtt, hogy Süni hozzánk került.
Volt egyszer egy gólyánk is, rövid ideig. Ő is sérülten, törött, lőtt szárnnyal került hozzánk. Az uszoda napozójában találta egy reggel a bérlő. Gyenge volt a több napi koplalástól és a sebei is elfertőződtek. A bérlő ismerősei közül Apám merült fel, mint állatbarát, nosza elhozta hozzánk a gólyát, gyógyítsuk meg, kúráljuk ki a bajából.
Ez már lényegesen nehezebb eset volt, mint a Süni. Gyengeség ide, sebláz oda, Kele az első jóindulatú közeledést is megtorolta, egy jól irányzott csőrvágással. Így mindjárt szegény Apám – az ápoló – is ápolásra szorult. Kézfején Kele jókora sebet ütött az éles csőrével. Azután némi közelharc árán Apámnak sikerült lefognia Kelét. Én átvettem tőle, hónom alá fogva a madár testét és ép szárnyát is, másik kezemmel, pedig a veszélyes csőrben végződő fejét tartottam. Így is soká tartott, míg Apám kitisztogatta a sebeket, kinyomkodta belőlük a sörétszemeket és végül sebhintőport szórt rájuk. Utoljára maradt a törött csont sínezése, amely művelet ugyancsak fájdalmas lehetett Kelének, mert nehezen tűrte. Végül is, a kezelés véget ért, és Kele megkönnyebbülten foglalta el őrhelyét a fáskamrában, a favágó tuskón. Már csupán a vacsorájáról kellett gondoskodni.
Átmentünk az utca túloldalán lakó Told Ede bácsihoz, aki az akkortájt legcsodásabb mesterséget űzte, rádióműszerész volt. Cégtáblája nemes egyszerűséggel hirdette: Told Ede rádiós. Rádiókat és néha lemezjátszókat javított Told úr. Akkoriban még csak „csöves’’ rádiók és lemezjátszók voltak. A lemezjátszók tulajdonképpen nem is voltak önállóan használhatóak, nem volt külön erősítőjük, csak az erre alkalmas – néha szekrény méretű rádiókhoz csatlakoztatva szóltak. Szóval Ede bácsihoz mentünk és engedélyt kértünk rá, hogy meglátogathassam a pincében a békákat. Nagy, hűvös pince volt az egész ház alatt és benne – minő szerencse – néhány varangyos béka vert tanyát. A békák a pincébe tévedt bogarakat, szúnyogokat gyérítették, én, pedig ezután – nap, mint nap – a békákat gyérítettem Kele részére. Az én dolgom volt a békafogás, mivel a dolog nehezebb részét apám vállalta, az engedélyszerzést.
Természetes undoromat legyőzve fogtam hát egy békát és haza vittem Kelének. Bár Kele szúrós szemmel fikszírozta a brekegőt, hozzá sem nyúlt, csak nézte. “Nem is éhes – mondtam – pedig mit kínlódtam, míg megfogtam”. “Inkább tán kölök még e madár” – vélte Apám – fogta a baltát és vele a békát négybe vágta. A részeket felkínálta Kelének. Csodák - csodája a részekre Kele rögtön lecsapott. Így etettük még pár napig, míg Ede bácsi pincéjéből kifogytak a békák. Utána a Gerendás - féle gőzmalom rétjében folyó patak holtágában - aminek vize a gőzgépek hűtővize volt - fogtam a termetes brekkencseket. Mivel az utolsókat már egészben, igazi gólyamódra – lent, fent, újra lent, de már bent – ette meg, új koszt – kvártély után kellett nézni Kelének.
Így került aztán Kele a Gerendásék gőzmalma mögötti rét és a hűtővizet tároló patak - holtág partjára, itt lett Kele otthona, egészen az őszi költözésig. Addigra már a szárnya is meggyógyult, a kötést, sínezést Apámmal levettük. Repülni is meg tanult, így a nagy vándorláskor, mikor a többiek leszóltak érte a magasból, Ő is felkerekedett és velük ment délre, bizonyságára annak, hogy nem csak ártó emberek vannak a földön.
Erre a történetre ráillik a mondóka:
“Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja.”

Barnácska, Pöpi bácsi, és a többiek.

Ez a mese is úgy kezdődik, hogy volt egy család. De milyen család! Hárman voltak, Anya, Apa, és később egy Fiú, az édesapád. Mindegyik szerette az állatokat. Édesapád még nem volt, mikor Anyának és Apának volt egy akváriuma, benne többféle hallal. Volt ott piros szifó, színes, fátyolfarkú guppi, algaevő harcsa, csigák, egyszóval minden. Még neon- és balta halak is. Némelyikük ragadozó volt, lassan, de biztosan levadászták a többieket. Először a guppik fogytak el, majd lassan a más kisebb fajta halak, végül egy - két nagyobbra nőtt ragadozó maradt. Akkor már Édesapád is velünk volt, és mert jó étkű gyermek volt, szépen növekedett.
Hamarosan új helyre költöztünk, és ez – egy időre – véget vetett a haltartásnak. Mikor azután elrendezkedtünk az új lakásban, hamarosan újra benépesült az akvárium. Most már jobban megválasztottuk, milyen halakat tegyünk egy medencébe. Így azután jó ideig megvoltak a halak, úgy emlékezem, volt, amelyik szaporodott is. Valahogy mégsem lettek többen. Az újszülöttek nem tudtak mindig elbújni a lesben álló felnőttek elől, így hamar elfogytak. Vettem hát egy kisebb – öntött üveg akváriumot – és a legközelebb pocakosnak látott halat abba tettem át. Meg is szült hamarosan, és akkor mehetett vissza a nagy medencébe. A kicsik, pedig növekedtek, és szinte már anyányiak lettek, mikor őket is átraktam a nagy akváriumba. Nem kellett volna! Hamar elfogytak. Úgy látszik még mindig prédának, tartották őket a többiek. A következő szülés után a kicsik maradtak a külön medencében tovább. De egy újabb szülni készülő anyát is oda tettem, vesztükre. Mielőtt világra hozta volna a gyermekeit, gondosan elfogyasztotta a már nagyobbacska halakat. Ekkor feladtam a reményt, hogy nekem valaha is értékesíthető szaporulatom legyen. Egy baleset – egy egész üvegcse fertőtlenítő oldat a nagymedencébe esett – az állomány szinte teljesen elpusztult. Csak a kismedencében maradt pár újszülött. Őket, pedig valami fertőzés vitte el. Így ért véget a haltartás. Ez után, hal már csak lének, és rántott halnak feldolgozva került elénk. Az akváriumok pedig – jobb időkre várva – leköltöztek az alagsori bumsztiba.
Édesapád az iskolában is szerette a biológiát, szabad idejében sokszor fogott bogarakat, pókokat, gyíkot, erdei siklót, és tanulmányozta őket. Hétvégeken sokat kirándultunk Anyuval együtt, és olyankor Anyu a növényekről feltett kérdéseire igyekezett válaszolni, nekem maradtak a bogarak, és az erdő egyéb állatai. Hamar kiderült, hogy jobb, ha azt próbálom megmondani, hogy hol nézzen utána a kérdéseinek. A könyvespolcán gyűlni kezdtek az ismeretterjesztő kiadványok, és ezek szakszerű, pontos válaszokkal feleltek Fiúnk kérdéseire. A haszon nem maradt el. Mikor az iskolában azt a feladatot kapták, hogy készítsenek rovargyűjteményt, Feri gyűjteményében volt a legtöbb féle bogár. Ráadásul sok olyan információt tudott az általa gyűjtött bogarakról, amit más nem tudott az osztályában. Így azután dicséretben részesült.
Ez után jött Édesapád kisállat korszaka. Egy nap azzal a kéréssel állt elő, hogy egyik barátjánál szíriai aranyhörcsögöket látott, és nagyon megtetszettek neki. Hozhatna – e belőlük? – kérdezte. Mondtuk, hogy jöhet egy pár, mert ezek az állatkák is párban érzik jól magukat. Másnap megjött az iskolából, és vele egy pár hörcsög. Már előkészítettem a kisebbik akváriumot, mely ugyan megsérült a tárolás alatt, de hörcsöglaknak még jó lesz, gondoltam. Nedvszívó anyagnak tépett újságpapírt tettem bele, és a kis jószágok perceken belül tele szedték a pofijukat vele. Fészket raktak az egyik sarokba. Hamarosan szülői örömök elé nézünk – mondtam – és most az egyszer igazam lett. Igen ám, de hörcsögék szűknek ítélték az általuk, és négy csemetéjük által lakott üvegedényt. Bár beborítottuk az akváriumot egy rá illő tálcával, a törött, sarokhiányos medencéből este kiszöktek, és egyikük a szobai fotelt vette vizsgálat alá, mikor mi a tévét néztük. Lett nagy hörcsög vadászat, mielőtt még nagyobb kár lett volna. A konyhai ablak függönyének alját így is körbe rágták. Nagyobb kár szerencsére nem esett, pedig Anyu munkája a sok kesztyű ott volt a varrógépen. Még rágondolni is rossz mi lett volna ha…
Ez az eset megmutatta, hogy a kisállat tartás is lehet veszélyes. Hiába volt nevetés és öröm forrása, amikor – a konyhaajtó becsukása mellett – a kövezetre téve a családot, élvezettel csúszkáltak a kövön, majd a kesztyűk hulladékával a pofácskájukban egyszer csak eltűntek a konyhaszekrény alatt. A konyhaszekrény alja csak a szennyvízcső megbontásával volt elmozdítható. Most mi lesz? Anyu megoldotta a helyzetet. Mivel a sárgarépát imádták, egy darabot belógatott a szekrény és a fal közötti résen. Mikor érezte, hogy a hörcsögök ráharaptak, lassan kifelé húzta – az egész család kíséretében. Nagy élmény volt, de ekkor eldőlt, hogy hörcsögéknek menniük kell. Eladtuk őket a vásárban jó áron.
Akkor jöttek Barnácskáék. Ők tengeri malacok voltak. Szintén egy pár. Barnácska volt az apa, és fekete – fehér foltos volt a párja. Nekik is hamarosan lett négy utódjuk, szép tarkák, de domináns barna színnel. Nagyon nyugodt, és általában csendes jószágok voltak. Csak, ha a Fiunk haza jött az iskolából, élénkültek fel és füttyögve, ugrándozva hívták fel magukra a figyelmet. Feri felvette őket, és ők boldogan helyezkedtek el a gazdinál. Ha dolguk akadt, a fülét rágcsálták finoman, jelezve, hogy a szükség szólítja őket. Dolguk végeztével újra füttyögve, ugrálva adták tudtul, hogy jöhet az újabb simogatás. Nagy élmény volt, mikor a Fiunk heverőjére terített újságpapír rétegek között futkároztak, hátsófelűkön csúszva fékezték le magukat. Ha valaki oda ült a heverő végébe, egyikük felugrott az ölébe, és onnan figyelte a többiek játékát. Ha egyikük úgy gondolta, felugrik ő is, azt mérges morgásszerű hangok kíséretében zavarta el. Akkor jött a csel. A többiek akkora csörgést, zörgést műveltek az újságpapír rétegek alatt bujkálva, hogy a várban ülő biztosan csatlakozott. Ezt kihasználva, pedig egy másik családtag ült fel a nyugalmas ölbe. Persze mindezt nagy nevetések kisérték a részünkről. Akkoriban Fiunk egyik barátja az állatkertbe járt fel, állatok etetésénél segédkezni. Ott nagyban tenyésztették a tengeri malacokat, mert a kígyók, és egyes kistestű ragadozók táplálékai voltak. Feri ott szerette meg ezeket a kiscica méretű aranyos kis jószágokat. Kérte, és kapta az egyik gondozótól a pár tengeri malacot. Később egy másik, fekete – fehér apaállatot hozott haza, tiszta fehér párjával. Ez a másik bak lett Pöpi bácsi. Aranyos ragaszkodó állatka volt. Érdekes – ahogy így utólag belegondolok – nálunk csak a hím állatoknak volt neve. Barnácska és párja utódai közül is csak a hím kapta a Barnácskának a Barnácskája nevet. Mindaddig boldogság és béke honolt kis lakunkban, amíg egy szép napon Barnácska beteg nem lett. Pénzt adtam Fiunknak, hogy vigye el az állatklinikára. Barnácska injekciót kapott, a Gyerek, pedig figyelmeztetést, hogy kedvence nem fog soká élni. Sírva jött haza. Megpróbáltam vigasztalni, hogy ez az élet rendje, ezek a kisrágcsálók rövid életűek. Még ilyen szeretetben, jó tartás mellett is. Szegény Barnácska – az injekció hatására – élénken viselkedett, de látszott, hogy nehezen veszi a levegőt. Fiúnk úgy, ahogy megnyugodott estére, látva kedvence élénkebb kedvét. Letette a helyére, és maga is lefeküdt aludni. Valamikor hajnaltájt arra ébredtem, hogy Anyu ül az ágyon, és sír. Mi baj van? - kérdeztem. Sír a gyerek, biztos kimúlt a Barnácska. Felkeltünk, hogy megnézzük a sírás okát. Feri keservesen sírva ült az ágyán, ölében a már élettelen Barnácska. Mi is megkönnyeztük a kis állatot.
Másnap – szabadnapos lévén – kivittük barnácskát a Tanácstól bérelt földre, és egy kis dobozban tisztességgel eltemettük. Akkor úgy döntött a családi tanács, hogy a többi tengeri malac a vásárba kerül. Jól elkeltek. Feri, pedig oda nyilatkozott, hogy nem kell több házikedvenc. Azt hiszem akkor jött – az elektronika, mely előbb csak hobbija, majd szakmája is lett Édesapádnak. De erről már meséljen Ő Neked.

Menyecske völgy fecskéi.

Szőlőt vettünk a Pellérdi szőlőhegyen Józsinak, Irénke öccsének. Nem mintha szüksége lett volna rá. Inkább, csupán azért, mert akkoriban a pénzromlás nagyobb volt, mint a banki kamat értéke. Józsi örökségét, a Mohácsi úti ház vételárát – ami szerintem nevetségesen kevés volt – bankba tettük a részére. Az igaz, hogy számszerűleg a betét a kamatokkal nőtt, de a vásárló értéke kevesebb volt a kamatokkal is, mint a betétkor az alapösszegé. Ezért döntött a család a szőlővásárlás mellett. Én személy szerint nem repestem a boldogságtól, hiszen tudtam, hogy a megművelése a miénk lesz Irénkével. Józsira ez ügyben sem nagyon számíthattunk. Akkor még meg volt a tanácstól bérelt Gyükési parcella, a gyümölcsfák kezdtek igazán termőre fordulni. Így – egy darabig – két helyen kellett helyt állnunk és ez nagyon fárasztó volt.
Világossá vált számunkra, hogy egyik területtől meg kell szabadulni, mert a kettő – hosszú távon – sok, nem fogjuk győzni erővel, idővel. Akkor még mindhárman dolgoztunk, így csak a szabadidőnkben mehettünk a kertek egyikébe. Jó idő – rendszerint – akkor volt, ha dolgoztam. A szabadnapokon fújt a szél, esett az eső, vagy más oka volt, hogy nem lehetett permetezni, a sáros földben kapálni. Mivel Pellérd messze van, ott lehet jó idő, ha Pécsett esik is az eső. Így kimentünk, de bizony néha hiába. Most már nem csak fárasztó, de az emelkedő benzin árak miatt költséges is lett a két kertbe járás – autóval. Döntöttünk, a Gyükési telket megpróbáljuk átadni, olyan személynek, aki meg téríti az általunk befektetett összeget. Ilyen balekot nem leltünk két év alatt sem. Ez idő alatt a Gyükési terület elgazosodott, tönkre ment, a harmadik év után visszaadtuk a tanácsnak - ingyen. Még hosszú évekig figyeltem, nem vette bérbe senki.
Közben a Pellérdi szőlőben fel újítottuk a présházat, de előtte új kutat ásattunk, hogy legyen víz az építkezéshez. A présház bővült is egy konyhával, kamrával. Így helyre állt az épület szimmetriája és lakható is volt – nyáron. Most már a szabad hétvégéket ott töltöttük tavasztól őszig.
Építettünk a telken még egy szerszámos kamrát is, mely több célt szolgált. Ott tároltuk a tüzelőt – a kora tavaszi, ősz utói hűvös napokra. A szerszámokat, permetszereket is ott tároltuk, valamint leválasztottunk egy kis illemhelyet is – amolyan pottyantós, vödrös formában. Így fokozódott a komfort is. Ez a kis melléképület egyszerű 12 – es tégla falazatú, a falak közepén 38 – as erősítő pillérekkel – általunk felhúzott – épület volt, melyet egy nagyobb betonozott területre húztunk fel. A tető ácsolata szegezett széldeszka volt, rajta bontott cseréppel. A szegezett széldeszkákból készült áthidaló gerendákhoz csatlakoztak az ugyanilyen anyagból készült szarufák. Az ezekre szegelt lécekre raktuk a cserepet. Az áthidaló gerendákat – felülről – leszegeltük egy réteg széldeszkával, így a kis padlás is használható lett – lomtárolásra.
Ez a szőlő Józsi munkatársának, Maszlag Jánosnak a szomszédságában volt. Az Ő ajánlatára vettük meg, mivel megtetszett a környezet – a Menyecske völgy. Csendes, jó levegőjű, délről a Keresztespusztai földek felől észak felé, a Mecsek irányába mélyülő völgy volt. A hozzá vezető út a Görcsöny felé menő útból, a volt vasúti őrháznál ágazott el. Ezen lejutva a völgybe, balra fordulva, a hatodik terület volt az, amit megvettünk. A szép környezethez olyan fényűzés is tartozott, mint madárdal, jó levegő, sok – sok fecske röpte a völgy fölött. A környék présházainál nem csak megtűrt, de szívesen látott vendégek voltak a kis nyilalló röptű rovarpusztítók. Nem is volt sok légy, más repülő bogár arrafelé. Pedig sokhelyütt tavasztól őszig kint laktak a gazdák és baromfit, nyulat, néhol sertést is tartottak. Ha időnk engedte, vágyakozva néztük a cikázó villás farkúakat. Szerettük volna, ha hozzánk is beköltöznek.
Vágyunk az építkezés utáni évben teljesült. Ha kint voltunk a szőlőben, a kis szerszámos épület nyitva volt, hiszen szerszámot, vegyszert, egyebet onnan vittünk, ha kellett. Ez év tavaszán, egy napon – a sürgős munkákba belefeledkezve – nem vettük észre, csak este, hogy a melléképületnek lakói lettek. Két fecskepár kezdte meg az építkezést, az egyik áthidaló gerenda és azok lefedése közötti sarokban, egymással szemben. Micsoda öröm volt, Anyunak is csillogott a szeme a boldogságtól. Én is örültem, de a gondot is láttam. Ha becsukom az ajtót, a fecskék nem tudják folytatni az építkezést és elmennek máshová. Ezt nem akartam. Közben, míg a szorgalmasan ki – beröpdöső szárnyasokat figyeltük, jött egy ötletem.
Levágtam az ajtólap felső csuklópánttal szembeni sarkát, úgy, hogy a csukott ajtón egy 20 centiméteres egyenlő szárú háromszög alakú nyílás keletkezett. Ez után az ajtót lassan, fokozatosan beljebb csuktam, miközben a remélt lakók szorgalmasan röpködtek ki – be. Mikor végül is becsuktam az ajtót, az elsőnek érkező fecske egy pillanatra megtorpant a levegőben, majd elhúzott oldalt. Mielőtt még felocsúdtam volna, újra rárepült és most már a nyíláson bevágódott. A következő madár egyből a résen reppent be, majd fordulva jött is kifelé. Hangos csiviteléssel ült le a két várakozó társa mellé az út menti villanydrótra. Hasznos volt az oktatás, a bemutató, mert a két várakozó is hamarosan bereppent a kamrába.
Ezen az estén boldogan pakoltunk be a kocsiba és mentünk haza. Teljesült a vágyunk, voltak már fecskéink. Abban az évben csak ez a két pár költött nálunk, de a következő évben újabb két pár jött hozzánk. Jött volna több is, de a megtelepültek, nem engedtek már több madarat a kamrába. Ez irányú hangos csivitelésüket, zavaró repülésüket mosolyogva néztük Anyuval a présház előtti üvegezett előtérből.
Néha ilyen kevés is elegendő a boldogsághoz. Nagyon örültünk a vendégeknek. Mikor eladtam a szőlőt, csak a kis lakókat sajnáltam, de akkor az volt a vágyam, hogy Pestre, Pest közelébe költözzek – Ferókához. Nem így lett. Ugyanis magamra maradtam, itt hagyott Irénke, elment az ő hite szerinti más világba. Ez már más történet.

Cicvarek Béni Balázs, Dingó és mások.

Eőző mesémet, Édesapád ifjú legénykoránál fejeztem be. Most húzzuk fel a hétmérföldes csizmát, és ugorjunk egy nagyot. Ugyanis sok év lefogyott, mire nekem újra állataim lettek. De akkor sok, és sokféle állat került a közelembe. Róluk mesélek most, hogy éltünk egymás mellett több – kevesebb ideig.
Ha időrendet akarok tartani, akkor Cicvarek Béni Balázzsal kell kezdenem. Elismerem, fura név egy cicakisasszonynak, de Cicvarek sem volt átlagosnak mondható. Már a belépője – életembe – is furcsa volt. Egy női ismerősöm, aki abban az időben postás volt három faluban, hozta haza. Autóval postázott, és megállt Kishajmáson vásárolni a boltban. Míg vásárolt, az autó ajtaját lazán nyitva hagyta. Visszatérve látta, hogy egy szénportól fekete macskakölyök kutat a reggelije maradékában. Kidobta a macskát, és amikor készült beszállni, akkor beszélgető partnere akadt. Dumcsi után beszállt, és elindult haza. Út közben vette észre a csomag között kotorászó idegent. „No ha eddig velem voltál, most már hazaviszlek”– mondotta. Az már csupán itthon derült ki, hogy a macsek nem csak kotorászott. Felfalta a boltban vett kövesztett szalonna javát. Hazaérve kivette a kis lelencet a kardigánja ujjából – ahol eddig utazott, boldogan dorombolva – és odadobta nekem. „Itt az új játszótársad” – mondta. A kis jövevény, ahogy az ölembe huppant, rögtön repülő startot vett, mert a fotelben mellettem feküdt a hölgy elkényeztetett tacskója. Meg sem állt a szomszéd szobában álló szekrény aljáig. Ott vélt menedéket találni. Tacsi is azonnal felélénkült, és űzőbe vette a kis betolakodót. Sajnos macskakölykök ölésére volt dresszírozva a kutya, így vehemensen támadott. De a szekrény alatti hely – szerencsére – szűk volt az elhízott ebnek. Így nem fért hozzá az új lakóhoz, de pár körmös pofont kapott, lássa nem akárkivel, van dolga. Mivel a macskakölyök ily módon némi tekintélyre tett szert, és mi is igyekeztünk meggyőzni Tacsit a macskaűzés helytelenségéről, több heti nevelőmunka békét teremtett a két állat között. Igaz Tacsi igen kelletlenül tűrte a helyzetet. Látva, hogy a kis jövevény megküzdött a helyéért, elérkezett az idő, hogy neve legyen az új lakónak. A következő hétvégén a hölgy lánya is haza érkezett a Pécsi kollégiumból, és így hármasban megtartottuk a névadót. Mindenki úgy tudta, fiú cicáról van szó. Így a nagylány a Béni, Anyja a Balázs, én - egy kabaré jelenetre gondolva -–Cicvarekre szavaztam. E hármas névvel élt velünk, míg egyszer nem jött haza a kóborlásból. A faluban járt fiúk után, és az úton elütötte egy autó.
De ez már Husztóton történt. Az előző évi macskanász eredményei, két süldő anyamacska már megvolt, velünk élt. Cicvareket felszedtem az útról, és a rétben eltemettem. Lányai sem igen gyászolták, mert több falubeli fiút láttam az udvaromban. Este, pedig felhangzott a macskaszerenád. Nem énekeltek hiába! Kormoska és Foltoska is négy – négy utódot kezdett nevelni a padláson. Úgy eldugták őket, hogy a ritkításra nem volt módom. Nem is bántam. Mikor felnevelődtek, elvittem őket Sásdra, Abaligetre. Elengedtem a kis macsekokat, bízva más emberek állatszeretetében. Később Foltoska és Kormoska a tanya új tulajdonosaié lettek, a héttagú alommal együtt. Legutóbbi híreim szerint jól vannak, és ennek a hírt adó Herceg szomszéd is örül, mert hozzá járnak a kukoricagóréba egérpecsenyéért. Így hát örülök én is, hogy tudom, jó soruk van van kedvenceimnek.
A Husztóti évek alatt velem élt kutyák közül Tacsiról már szóltam. A következő eb Bodza volt. Ezt a nagytestű komondort postázás közben fedezte fel hölgy ismerősöm. Gazdája a nyári melegben magára hagyta napokra, víz és élelem nélkül. Végül – már csont és bőr állapotban – az abaligeti állatvédők segítségével került hozzánk. Sokat foglalkoztam vele, mire újra játékos, boldog kutyus lett. Nálunk a Bodza nevet kapta. Mikor már felerősödött, sokat sétáltunk a környéken. Bodza pórázon – mert még nem bíztam benne teljesen – Tacsi körülöttünk bóklászva. Boldogan tapasztaltam, hogy Bodza egyre jobban ragaszkodik hozzám. Később, mikor a hölgy távozott a házamból, magával vitte, és eladta egy birkapásztornak.
Még előbb – mivel asztmás volt a hölgy – hozott egy kecskét, mondván, hogy neki jót tesz a kecsketej. Rozika – a kecskehölgy – ezt nem így gondolta. Rozika előzőleg egy Kovácsszénájai betelepült német gazdálkodó tulajdona volt. Ő beszélte rá ismerősömet a kecske vételére. Nyilván tudta miért. Rozika kissé háklis volt. Hol legelni nem akart, hol folyton mekegett, ha nem voltam látótávolban. Ha oda mentem hozzá, böködött, löködött a szarvával – csendben. Ha szépen kértem, még legelt is, de ha dolgomra mentem, újra keservesen mekegett. Tejet, pedig egyre kevesebbet adott. Végül azt mondtam, nem vesződöm vele tovább, aki kecskét hozott, gondozza is. Rozikáért hamarosan jött az előbb említett birkapásztor. Úgy hallottam később, hogy ott is hamar kitellett a becsülete, és kondérba került.
Rozika után egy nyúlpár jött. A nagylány kérte, és kapta az éppen aktuális udvarlójától – húsvétra. Részéről az öröm, és gondoskodás egy napig tartott. Az után már rám maradtak, mint szamárra a fül. Szerencsére volt az udvarban egy kisebb tyúkketrec, két fakkal, és egy nagyobb ketrec – egyrészes. A két kis nyulat betettem az egyik fakkba, etettem, gondoztam őket. A fiú a Kangyula nevet kapta tőlem, és négy éven át mindent elkövetett, hogy legyen az asztalomon növendék nyúlhús. Párja – Szürkeanyu – két évig nevelte számomra a kis nyuszikat, több, kevesebb sikerrel. Kaptam mellé Jani sógortól két anyát, egy vemhes tarkát, és egy szűz fehéret. Ennyi nyúlnak már kellett egy négyfakkos nagy nyúlól. Összeállításában Herceg szomszéd segített, így már volt hely a szaporulatnak is. Az udvari ólakat csak késő őszig használtam, télire a magnak meghagyott egy, két anya, és Kangyula a melléképületben felállított négyfakkosban telelt át. Micsoda öröm volt, mikor az új nemzedék már fészekhagyó lett, és lehetett simogatni, kissé játszogatni velük. A baj csak az volt, hogy ezt a sok kedvességet az igazság pillanata kellett, hogy kövesse. Néha igen nehéz szívvel vetkőztettem le az ifjakat. Hiába, a húsukat is szerettem.
Miután Bodzát elvitte a távozó hölgy, új kutya után kellett néznem. Kishajmáson a boltosnak szóltam, mondaná meg vevőinek, hogy egy jó, és felesleges kutyát befogadnék. Szerencsém volt. Egy nem egészen egyéves kutyust ajánlottak, mert akkori gazdájának felesleges volt. Már az elaltatásán gondolkodtak. Így került hozzám Dingó – egy fiú kutya. Fajtájára nézve tiszta keverék volt, aranyos, koránál fogva játékos kutyanebuló. Hamar megértette, hogy a veteményes ágyásokban nincs keresnivalója. Még a cicusokat is tanítgatta erre az aranyszabályra, de hát a macskák ugye… A rétben, pocokűzés ürügyén övig eláshatta magát, csak nevettem. Mikor fáradtan, lihegve oda jött, ahol éppen dolgoztam, és lerogyott mellém, még sajnáltam is. Megsimogattam a buksiját, és szóltam hozzá pár vigasztaló szót. Úgy nevetett rám, mintha értené, bár abban biztos vagyok, hogy ha ésszel nem is, de a hűséges kis kutyaszívével biztosan érezte a belőlem felé áradó szeretetet. Sokszor játszottunk. Egy darabig volt egy labdája, ami után nagyokat futott. Ha a macskák huszáregeret fogtak a kölykök tanításához, utána, a már nem élő egeret, Dingó vette kezelésbe, és játszott vele. Szájába kapva sétált előttem, várva, hogy elvegyem, és eldobjam. Ha többször bemutatta az egérkét, és én nem reagáltam, akkor elszaladt vele, és eldugta. Ez után oda jött hozzám és rám nevetett. Mikor mondtam neki – hozd ide egérkét – futott érte, megkereste, és boldogan hozta elém.
Sokat, sokszor játszottunk, sétáltunk. Mikor a Husztóti tanyát eladtam, az új tulajdonos őt is átvette, a macskanéppel együtt. Nagyon örültem, hogy szerető gazdira hagyhattam őket. Macskák itt is vannak, az Otthonban, kicsik és nagyok egyaránt, de Dingó néha fájdalmasan hiányzik. Úgy látszik egy egyedül álló ember, egy állathoz is nagyon tud kötődni.

Szemüveges, Boszorka, Kicsi Piros, Cipőpucoló Gerzson, Zsuzsika.

Előbbi mesémet ott fejeztem be, hogy eladtam a Husztóti tanyát Dingóval egyetemben, ráhagyva a macskanépet is az új tulajdonosra. Beköltöztem a Görcsönyi Szociális Otthon egyik egyszobás lakosztályába. Most már bő féléve élek itt, és az itt élő hét – nyolc felnőtt, és változó számú kismacskával, mondhatom sikerült jó barátságot kötnöm. Pedig vannak közöttük félig – meddig vadon élő, nevenincs cicák is. Ezek az etetési időt számon tartják ugyan, de a bandával is csak laza kapcsolatuk van. Még közöttük is akad, amelyik leereszkedik hozzám, egy – egy simogatás erejéig. A nevet szerzett egyedek állandóan szem előtt vannak, ők az elsők az etetőhelyeken, és bár nem bántják vadabb társaikat, de helyük a tálak körül megingathatatlan.
Szemüveges. Nagyon barátságos, nevét a kinézete alapján kapta. Világosszürke, piszkosfehér foltos, a pofiján a szemeit keretező szürke folt alapján kapta nevét. Névadója Olga néni, a velem szemben lakó idős hölgy volt, aki nap, mint nap háromszor eteti a macskákat. A közbenső időben a tányérjaikat mosogatja, ruhákat varr géppel, és ha marad ideje, az elektromos zongoráján játszik. Így azután az étkezdébe, és onnan visszafelé tipegve, folyton a láb alatt bóklászó cicákat kerülgeti. Szemüveges nem csak velem, Olga nénivel, de másokkal is barátságos, hízelgő, főleg azokkal, akik néha – néha vetnek neki egy – egy falatot. Hálás a simogatásért is, napi, ebéd utáni sétáimon elkísér hosszabb – rövidebb darabon, mert közben beszélgetünk. Mármint én beszélek, Szemüveges, pedig egy – egy mozdulattal jelzi, hogyha nem érti is, de hallja a szöveget, és kihallja belőle azt a szeretetet, amit érzek iránta. Ilyenkor mellőlem, elém fut, szembe fordul, és felnéz rám, én pedig látom a beszédes szemeiből, hogy most szívesen venne egy – két simogatást. Ezen ne múljon a kettőnk boldogsága, lehajolok és megsimogatom. Akkor szemüveges az oldalára dől, majd hanyatt vágja magát, simogatásra kitárva a pocakját. Teljes, és boldog megadás. Némi simogatás után újra menetkész állapotba ugrik, én is kiegyenesítem derekam, és már megyünk is tovább. Ezeket, a tornagyakorlatokat többször megismételjük egy – egy séta alatt. Érzem nekem is jót, tesz a torna, Szemüveges is láthatóan boldog, de a társait is „puszival’’ fogadja, ha csatlakoznak sétánkhoz. Ilyenkor a szeretet, a simogatás, a beszélgetés megoszlik a résztvevők között, de szemüveges nem féltékeny, megérti, hogy társai is részeltetnek a kegyben, miszerint engedik magukat simogatni, lábamhoz törleszkednek felváltva.
Boszorka. Nevét a szépen csúf foltosságáról kapta. Hogy hány színből tevődik össze e szinorgikus tarkaság? Dominánsan sötétszürke, vörhenyes, és piszkosfehér foltok az alapszínek, világos, sötét árnyalatokkal. Egyszóval boszorkányosan tarka, de nekem szép, és ezt ragaszkodásával meg is hálálja. Harciasabb, mint szemüveges, ha veszélyeztetve érzi élelmét, minden cicus jól teszi, ha távolságot tart, mert pofonjai villámgyorsak, és erőteljesek. Nincs pardon még növekvő lányának Kicsi Pirosnak sem. Igaz Kicsi Pirosban is ott csörgedez apjának Cipőpucoló Gerzsonnak a vére is, megvédi – ha tudja – vélt igazát. Boszorka is rendszeres kísérőm sétáimon, Szemüvegessel jobbról – balról kísérnek, és ha egyikük kéri a simogatást, a másikuk is elfogadja. Boszorka nagyon barátságos, és illemtudó, ha találkozunk, mindig köszön egy halk, miau – val, amit persze én is viszonzok pár szeretetteljes szóval, simogatással. Mikor a téli sétákon is elkísért, néha jelezte, vegyem fel, mert az ő cipője nem olyan télálló, mint az enyém. Boldogan feküdt el a karomban, és érdeklődve szemlélte a világot – főleg az etetőkre sereglő énekes madarakat – és békésen dorombolt, miközben a karomat dagasztotta. Időnként rám nézett, megszimatolta a képes felemet, és valószínüleg megállapította, hogy bár nem vagyok fajtárs, azért szép tőlem, hogy így melengetem, simogatom. Szóval meg voltunk elégedve egymással.
Reggeli után rendszeresen várnak a nagy épület bejáratánál, szemüvegessel együtt. Kijőve a magammal hozott kenyérszeletből csipkedek falatokat, amikhez néha magyarázatot is kell adnom az egészséges táplálkozásról. Ugyanis – szerintem – sok felvágott, ételből származó hús vándorol a tányérjaikra, bár Olga néni a főzeléket is tálalja nekik, hasonló intelmek mellett. Amit nem esznek meg a cicusok, az sem vész kárba, rájárnak a kis énekes madarak, harkályok, mátyások. Érdekes módon ezt nem használják ki a cicák, pedig vadásznak is, ha nem is az éhség, csupán a sport kedvéért. A tálak környékén mégsem zavarják a madarakat. Inkább az etetők körüli fák, bokrok alól figyelik a kis szárnyasokat. Azok pedig méltatlankodva vágnak sértéseket a cicák fejéhez, hogy sokszor már én pirulok a csípős hideg szélben állva.

Kicsi Piros hazatér.

Mikor az előző írásomat fogalmaztam, és éppen végeztem az utolsó passzussal, dél lett. Összekészültem hát az ebédhez és elmentem az étterembe. Míg az asztalhoz ülésre vártunk, beszélgettünk Terikével. Megjött Tamás Laci bácsi is. Nekem rögtön eszembe jutott a múltkori sétánk a Nyakkendős Kutyus felé. Ha nincs mókus, jó a Nyakkendős Kutyus is. Szóval az előtt a ház előtt láttunk két fát, melyeknek az éppen kifejlődő virágzata úgy nézett ki, mint mikor valaki egy darab drótra gyöngyöket fűz fel sorban. Erről kérdeztem Laci bácsit, mert én akkor azt mondtam, szelídgesztenye fákat látunk. Laci bácsi megerősítette állításomat.
Ebéd után átjöttünk a lakásomba kávét inni, kicsit beszélgetni. Mikor Terikét elkísértem a kapuig, meglepődve tapasztaltam, hogy Kicsi Piros szalad hozzám, a hangomat hallva. Sovány, csapzott volt és nagyon éhes. De első mégis a hízelgés volt. Boldogan törleszkedett a lábaimhoz, és én örömmel simogattam, becézgettem. Terike elment, hogy szundítson egyet ebéd után, én még örültem kicsit az elveszettnek hitt Kicsi Pirosnak. Most már egyre inkább jelét adta annak, hogy szép – szép a nagy öröm, a boldog egymásra találás, de most már adhatnék valami ennivalót is.
Besiettem hát és hoztam két szelet parizert Kicsi Pirosnak. Hej de nagy volt az öröm! Újra bebizonyosodott, lehet még az egymás látása feletti örömöt fokozni. Nem győztem olyan gyorsan falatokra tépni a parizert, amilyen gyorsan falta. Figyelmeztettem is, hogy lassabban egyen, rágja meg jobban, de a falatok továbbra is pillanatok alatt elfogytak.
Itt tartottunk, mikor megjött Olga néni is az ebédlőből. Már értesült Terikétől Kicsi Piros megjelenéséről. Mondta, hogy van a lakásában egy tányér cica koszt, kihozza Kicsi Pirosnak, hadd lakjon jól. Szegénykém, szinte bele bújt a tányérkába, és evett, csak evett hosszasan. Már kétszer is elfordult a táltól, de újra, és újra nekifogott az evésnek, mikor látta, hogy Olga néni vinné befelé a tálkát. Végül is mondtam Olga néninek, vigye be a többit, nehogy betegre zabálja magát ez a kis maflinger.
Délután, egy kis szundikálás után, kimentem egy kis egészségügyi sétára, újra találkoztam Kicsi Pirossal. Itt volt a kapu előtt. Szinte vemhesnek látszott, úgy tele ette magát. Természetesen a simogatás, dörgölőzés sem maradt el. Bizonyára messzebbről jöhetett haza, a teste tele volt kullancsokkal, a szőre „kódistetüvel”. Nem akartam most szedegetni az élősködőket, a kódistetüt, hiszen találkozóm volt Terikével.
Hogy mi az a kódistetü? Egy gyomnövény kicsiny – rizsszemnyi – termése, mely tele van apró, horgas kis szőröcskékkel. Ezekkel ragad az erdei vadak, az arra járó macskák bundájába, az ember nadrágja szárába is. Így viteti el magát távolabb, mint ha a szél fújná el. Ügyes módszer az elterjedésre. Olyan ragaszkodó, hogy az állat bundájából alig szedhető ki, eltávolítása a szőrzet tépésével, de mindenképp a húzásával jár. Ugyanígy a ruházatból is keserves az eltávolítása.
E találkozás óta nem láttam Kicsi Pirost. Két napja esik, szinte egyfolytában. Valahová elbújhatott, remélem jó egészségnek, örvend.
Más érdekesség is van a macskafronton. Szemüveges is megszült, és két utódot nevel sikeresen. Hogy neki hogyan sikerült Fickó eszén túljárni, az rejtély. Minden esetre két kölykét ide hozta a kapunk elé, bízva Olga néni ételosztásában. Úgy látszik el, akarja választani a kis macsekokat. Az egyik tiszta anyja formája, szürke foltos, piszkosfehér alapon. A másik szürke, ordas. Kis vékonyka, egérnyi farkincájuk van. A kis szürke foltos látszik élénkebbnek, általában ő a játék kezdeményezője. Ebben a rossz, hűvös, esős időben őket sem látom, nem is tudom hová bújtak el a mamájukkal. Csak remélem, hogy Fickó nem leli meg őket.
Amíg a nagy épület bejáratához vezető feljáró alatt bújtak, ott naponta érzékelte szagukat valamelyik kutya, és próbálta megfogni őket. Szerencsére szűk volt a hely, nem fértek hozzájuk a kutyák. Még az anyamacska is hasmánt bújik be hozzájuk. Szóval a kutyaurak ott nem férnek hozzájuk, de más veszély leselkedik rájuk. Egy mély akna – világító akna – van az épület fala és a feljáró között, amelynek nincs pereme. Ez a világító akna a volt alagsori kazánház ablakához szolgál. A szellőzést, fény bejutást szolgálja. Eddig szerencsésen elkerülték a balesetet, mert ha ide leesnek, nem valószínű, hogy valaki észre veszi a bajt. Óvja őket a macskák jó szelleme.

Szemüveges emlékére.
Lássátok feleim mik vogymuk, isa pur es homu vogymuk.

Talán nem tűnik szentségtörésnek, ha az egyik ó – magyar nyelvemlékből idézem e közismert szavakat. Elvem az, hogy a halott, ha ellenség volt, vagy barát, már csupán halott, és a tisztesség megilleti mindenképp.
Szemüveges barát volt. Kedves, jó barát. Mikor ide jöttem az Intézetbe, már itt volt, tehát nekem a törzsállományhoz tartozik. Ha bárhol meglátott az udvaron, bármikor, azonnal futott hozzám, egy – két simogatásért, jó szóért. Eleinte – még télen is – gyakorta csatlakozott hozzám sétáimon. Akkor még nem voltak kutyák az Intézetben. Nem kellett tartaniok tőlük, bátran jöhettek velem, néha többen is. Mindig örültem jelenlétüknek, ha velem voltak, „beszélgettem” velük, azaz én szövegeltem, a cicák bölcsen hallgattak. Nem egy szószátyár népség.
Emlékezem, télen a séta közben Szemüveges egyszer csak szembe fordult velem és halkan nyávogva kérte, vegyem fel kicsit, mert fázik a lába. Legalább is így értelmeztem halk kérését. Boldogan helyezkedett el a karomban és rögtön dorombolni kezdett. Így folytattam a sétát – egy darabig - karomon Szemüveges boldog, dorombolós nyújtózásával. Mindaddig nyugton volt, míg a madáretető körüli bokrokon cserfelő verebek szidalmazni nem kezdtek bennünket. A cinegék, csúszkák, csak egy – egy cippantással fejezték ki aggodalmukat az ellenség láttán. Nyugtatgattam Szemüvegest és végül is dorombolásával, jelezte, nem törődik a cserfes verebek szidalmaival, sem a cinegék, csúszkák félős cippantásaival.
Bár a cinegék… Ha a télen lőtt rókának a vadász elkéri gúnyáját és a pőre testet, felköti egy ágra, napokon belül csak a meg kopasztott csontok jelzik, hogy volt egy róka, ki kivetkezett. Így hallottam vadászoktól, sőt olvastam Fekete István Erdélyi vadászkalandjai között. Így hát igaznak tartom.
A minap, mikor az ebéd után baktattam kis lakom felé, utolért András, aki a disznók gondozója volt, míg voltak disznók. Így máig használ egy szobát a takarmányos raktárak mellett, ott méri az általa – tilosban főzött – kávét, a faluból hozott házi pálinkát, üveges sört. Mindezt az Intézet vezetésének hallgatólagos tudtával, beleegyezésével. Szóval András mondja, hogy a közel egy éve hozzá szegődött Szemüvegest az éjjel széttépte valami. Én rögtön Fickóra – az általa tartott, valamikor a disznókat éjjel őrző, fiatal, macskákat szívesen zavaró kutyára – gondoltam és ezt meg is mondtam. De András szerint Fickó az egyik disznóólba volt éjszakára zárva, ahol reggel is volt. Ha kiszökött volna, nem megy vissza. András szerint Lesszi volt a tettes. Ezt meg én nem tudtam elfogadni. Egyrészt Lesszi már idős, lassú mozgású, lomha, Szemüveges, pedig egy java kora béli – állítólag hat éves – cica volt, tehát el tudott menekülni, ha Lesszi esetleg üldözte. Így András is belátta, hogy Lesszi nem igazán lehet a tettes. Tehát vagy a faluból jött egy kóborló kutya, vagy egy róka garázdálkodott.
Egy kedves baráttal kevesebb vesz körül újfent. Tőle kívánok méltó búcsút venni ebben az írásban. Nyugodjék hát békében Szemüveges, aki, míg élt az egerek réme volt. Tudom, mert láttam.

Lesszi, és Laci bácsi.

Említettem már, hogy mennyire hiányzik Dingó a kutyám. Került ide hozzánk egy kutya – öreg, reumás, sántító, skót juhász – aki a Lesszi névre hallgatott leginkább. Úgy került ide, hogy – az egyik portás megfigyelése szerint – jött erre egy autó, előttünk megállt, majd kilökték belőle Lesszit, majd tovahajtottak gyorsan. Gondolták Idősek Otthona, bizonyára befogadják szegény ebet, jó társaságban lesz.
Mindez még a nyár végén történt. Hamar akadtak, akik pártját fogták Lesszinek, etetgették, vizet vittek neki rendszeresen, sétálni hívták, amire fájós izületei miatt nehezen volt kapható – eleinte. Kereszt anyja Kovácsné, Klárika és élettársa Varga Gábor – lettek a fő mentorai. Ők gondozták nap, mint nap. Mivel kis étkű kutya volt – a nagy termete ellenére – lassan megszokták, hogy napjában csak egyszer, vacsora után, úgy hat óra körül etették. Csak a vizet kellett gyakrabban pótolni, mert a hosszú szőrű bunda miatt még az árnyékban is melege volt. Így azután csak az esti enyhülés után élénkült meg leginkább.
Mikor visszajöttem a Pesti nyaralásból, már itt volt. Persze én is próbáltam vele barátkozni, de nem nagyon érdekeltem őt, a simogatásaimat láthatóan csak tűrte. Irigykedve néztem, ahogy Fekete Gyulát, vagy Keresztes Laci bácsit levélseprés közben követte, a közelükben tartózkodott. Én bármilyen szépen hívtam, velem nem jött el sétálni. Gyulám még büszkélkedett is, hogy lám Őt mindenhova követi Lesszi, mert szereti. Persze Klárika, vagy Gábor megjelenésekor is azonnal – minimum farkcsóválással – jelezte örömét, gondozói láttán. Én továbbra is meddő kísérleteket tettem arra, hogy méltóztasson elfogadni – hiába.
Laci bácsi nem csak a levélgyűjtés alatt, de néha ebéd előtti, utáni sétáira is el tudta hívni, hűségesen követte Őt az erdőbe is. Laci bácsi tanárember volt – biológia szakos, egyetemen növényélettant tanított Pécsen – így hát jobban tudta nálam, mint nyerje meg Lesszi kegyeit. Csendes kissé zárkózott ember volt Laci bácsi, de néha egészen jól el lehetett vele beszélgetni. Főleg, ha a madarakról, más állatokról, növényekről kérdeztem. Ilyenkor kinyílt. Szívesen válaszolt kérdéseimre, sokat tudott a Természet dolgairól. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy vallásosan szerette a Mater Naturát. Ezért azután nekem jó darabig érthetetlen volt, amit tett. Egy pénteki napon – szokásomhoz híven – a boltból jöttem haza, úgy kilenc óra tájban. Laci bácsi éppen a nagy épület alsó bejárata előtt seperte a hullott leveleket, és persze vele volt Lesszi is. Lesszi éppen pörölt Laci bácsival, én meg nevetve adtam tanácsot, hogy adjon már a segédmunkásnak is egy seprűt, lám, hogy kéri. Laci bácsi, pedig nevetve ígérte, keres neki egy rövidnyelű seprőt.
Már rég el is feledtem az egészet, mikor szombat hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon világos van. Mivel fürdőszobám ablakán jött be az erős fény, gondoltam a szállítók vannak itt, kenyeret, tejet hoztak a konyhának. Mint reggel kiderült, nem tévedtem, a tejes autó állt meg a fürdőszobám ablakával szemben, mert a sofőr az autó lámpáinál látta, hogy egy ember fekszik a földön, erősen vérezve. Rohant a főbejárathoz a Nővéreknek szólni. Hívták a mentőket, a rendőrséget, de már nem tudtak segíteni. Laci bácsi volt, aki ott feküdt vérében, mint kiderült, úgy hajnali kettő körül felment a toronyban lévő szobába – az ott lakók nagyot hallók – ezt kihasználva szobájukból kilépett az erkélyre, és levetette magát az udvarra. Szörnyet halt.
Mint később megtudtam, már voltak próbálkozásai előbb is, eddig sikerült megakadályozni. Most Neki sikerült. Próbáltam érdeklődni Laci bácsi felől, mivel nekem érthetetlen volt ez a tette. Innen – onnan megtudtam, hogy Laci bácsi – még aktív korában – rossz társaságba került, és bele merült az italba. Ezt a családja rosszul tűrte, és mikor már – részben az ital hatására – személyiségi zavarai lettek, intézetben kezeltették, majd onnan került hozzánk. A család – szinte teljesen elfordult Tőle, alig látogatták, haza szinte soha sem vitték. Temetésén – én is ott voltam az Intézet lakóit képviselve - láttam a családot. Azt hiszem meg értettem mindent. Az özvegy – keskenyre zárt ajkú, szigorú tekintetű, amolyan zárkózott, mogorva asszony – élen járt a keresztvetésben. A búcsúztató a Központi Temető Kápolnájában volt, gyászmisét celebrált a Görcsönyi pap. A többiek is szenteskedő, képmutatónak tűntek nekem. Jellemző, hogy a megjelent volt tanár társak velünk, a kápolna átellenes oldalán lévő padsorokban ültek, a családdal sem ott, sem a sírnál nem beszéltek, nem kondoleáltak. Nyilván okuk volt rá, Ők tudják miért. Szerintem Laci bácsi, ha tehette volna, kimenekül a Kápolnából, magukra hagyva a szenteskedő, farizeus családot. Megértem.
Lessziről még annyit, hogy Laci bácsi halála után sokat bolyongott az udvaron, az erdei utakon, ahol együtt jártak, láthatóan öreg társát keresve. Furcsa, de ekkor fogadott el engem is. Már velem is hajlandó volt sétálni, elkísért, mikor az ebéd előtt, vagy után, a déli napsütésben sétálgattam. Együtt kerestük fel a macskákat, Lesszi sikertelenül próbált barátkozni velük. Reméltem, hogy nem rossz ómen, hogy elfogadott, hogy velem járt. Sajnos csak pár napig.
Egy éjjel a szolgálatos portás nyitva hagyta a nagykaput, és Lesszi kisétált rajta. Azóta senki nem látta, pedig Klárika és Gábor a faluban is kereste, a szokásos erdei sétautakat is végig kutatták, de hiába, Lesszi nem került elő, és azt hiszem már nem is fog. Kár. Nagyon sajnálom.
Mire is jó a lustaság? Most például arra, hogy boldogan írhassam le, Lesszi előkerült, ma hajnalban öt óra körül a portánál várakozott bebocsátásra. Tamás Laci bácsi engedte be. Úgy hírlett tegnap – mikor e sorok piszkozatát írtam – még a szőlőhegyen barangolt, ott látták a falubeliek. Én, persze hiába kérdeztem, nekem nem mondott semmit. Hiába ez egy ilyen szűkszavú fickó. A lényeg az, hogy „Lesszi hazatér’’-t.

Kutyakomédia.

A napokban került ide hozzánk egy újabb kutya. Reggel, mikor felkeltem, véletlenül az ablakommal szemben lévő lomtár felé néztem, mert egy villanásra, mintha egy állatot láttam volna ott feltűnni. Mikor felöltöztem, kimentem megnézni, ugyan mit is láthattam? Egy fiatal, láthatóan valahonnan megszökött, eléggé lesoványodott kutyát láttam a lomok között megbújni. Alakra, kinézetre, nekem úgy tűnt, mintha a Husztóton hagyott Dingó kutyám lenne. Szólítottam a nevén, előjött ugyan, de látszott, hogy nem ismer meg, nem a név csalta elő. Mivel éhesnek láttam, vissza mentem a lakásomba egy darab kenyérért, vajon megeszi – e? Kezemből kikapva, pillanatok alatt felfalta. Megnyugtattam, reggeli után hozok még neki enni. Mikor megetettem, sétálni is hajlandó volt velem. Mikor Lesszi tartózkodási helyéhez értünk, a két kutya hamar megbarátkozott.
Éppen jöttek Klárikáék, vizet hoztak Lesszinek, meglátva az új kutyát, kérdezték tőlem, hogy került ide? Mondtam, nem tudom, ma reggel találtam a lomtárnál. Éhes volt, megetettem, most erre hoztam, vajon kijönnek – e Lesszivel? Persze azonnal a gondjaikba vették, ők nevezték el azután Csöpinek. Mivel nőstény kutya volt, hamarosan tüzelni kezdett, jöttek a faluból a kérők csőstül. Az eredmény sem maradt el. Hét kis kölyök látta meg a napvilágot, kezdett kutyává cseperedni.
Igen, ismét Csöpiről van szó, és nem csak róla, de utódjairól is. Menjünk sorjában. Csöpi színre lépéséről már szóltam, de nem mondtam el mindent. Nem tudtam ugyanis, hogy maradhatását annak köszönheti, hogy a Főnővér – látva mennyire örül jelenlétének Lesszi, és annak reményében, hogy kettejük utódja Lesszire fog hasonlítani – megtiltotta Kovácsné, Klárikának, hogy elzavarja Csöpit. Kovácsné megkérdezte: mi lesz, ha kiskutyák is lesznek? A Főnővér – állítólag – azt felelte, nem baj, neki úgyis kell egy kiskutya, amelyik leginkább hasonlít Lesszire. Ez volt hát a még nem ismert kezdet.
A folytatás hét kiskutya képében következett. Egyiküknél én voltam a mentős. Ugyanis Csöpi,első szülése lévén, szana – szét szülte kölykeit, csupán hármat – négyet hozott világra a kutyaházban. Kovácsné, és párja Gábor egyet – egyet szedtek össze különböző bokrok alján, és megemlítették, hogy hol van még egy kis kölyök, de azon rajta van még a méhlepény és a köldökzsinór, nem akarták úgy elhozni. Féltek megfogni a köldökzsinórt, méhlepényt, a nélkül, pedig féltek, hogy a kis kutyusnak baja esik. Én elmentem megnézni, hogy vajon életképes, érett kiskutyáról van – e szó? Gyönyörű, tömzsi, szinte teljesen fekete, csupán a cipői, és a nyakkendője fehér, érett, életképes kiskutya mászott a sétaút porában, vonszolva a neki súlyos méhlepényt maga után. Nem szégyenlem, hogy elfutotta szememet a könny. A nálam lévő késsel elvágtam a köldökzsinórt, olyan hosszú darabot hagyva meg, mint a kölyök teste. Ez után felmarkoltam a kapálódzó, nyüszítő kis kölyköt, aki a kezembe simulva elhallgatott, csupán kis lábai önkéntelen mozgása árulta el, hogy él. Vittem gyorsan az anyjához. Gábor kivette a kezemből, és Ő tette Csöpi elé, aki elfogadta, azonnal tisztogatta, majd megszoptatta a többivel együtt.
Furcsálltam Gábor viselkedését, egyáltalán a kutyák körüli ténykedésüket. Nem az volt a bajom, hogy szerették Lesszit, és szinte az első perctől kinevezték magukat gondozójául, hanem az a kizárólagosság, ahogy ezt a gondozást végezték, végzik. Párszor – reggel, délben, de este is – nem volt vizük a kutyáknak. Étkezés után vittem nekik, épp csak meg nem köszönték, úgy örültek. Többször az asztalunknál összeszedett csirkecsontot, egyéb, másoknak nem kellő ételmaradékot, és vittem a két boldog ebnek. Csöpi mindig és mindent megevett. Lesszi már válogatósabb volt, talán koránál fogva.
Mikor erről említést tettem Klárikának, az volt a válasz:”jaj nem kell ám állandóan etetni a kutyákat, Ők napjában egyszer, délután négykor etetnek.” Megértettem. Ez után már nem erőltetettem a kutyaetetést, a vízadást is rájuk hagytam. Sétáinkon viszont útba ejtettük a cicusok ételmaradékát, vizes edényeit, más itató helyeket, ahol mindig nagyokat ittak, majd folytattuk utunkat. Mikor láttam Csöpi pocakját nőni, nem feledkeztem el róla Pécsi utamon, és vettem neki egy kiló csirkelábat. Naponta, az ebéd utáni séta előtt kaptak egy – egy csibelábat, és ha volt, egy kis csontot, az ebédből maradtat. Boldogan ropogtatták, és ha Lesszi nem ette meg a csibelábat – volt ilyen – Csöpi vevő volt rá. Így hát nem csoda, hogy gyönyörű kölykei születtek.
Már latolgattuk, mi legyen a népes família sorsa? Nekem Pista bácsi említette, hogy Neki szóltak Nővérek, konyhások, kellene egy – egy kiskutya. Egy nap – pénteken a lakógyűlés után – mondja nekem – majdnem sírva – Klárika, hogy az Igazgató úr kiadta az ordrét, miszerint a kiskutyákat el kell pusztítani. Az egyik karbantartó lesz a végrehajtó. Igen ám, de ha mindet megölik, ez az anyakutya pusztulását is jelentheti, mivel már két napja szoptat, megindult a teje. Kérdem Klárikát, mit szólt a Főnővér? Azt mondta, hogy megnézte a kiskutyákat, és mert nem látott hosszú szőrű, Lesszire hasonlító ebecskét, így nem kell neki kutya. Klárika azt is mondta, el tudná intézni, hogy az állatvédők befogadják az egész családot. Meg ígértem, szólok az Igazgató úrnak. Nem sok foganatja volt a szavamnak. Igazgató úr úgy érvelt, hogy nem nagyon bízik az ilyen ígéretekben, hogy valakinek kell kiskutya. Már volt rá precedens, hogy amikor a választási kiskutyákat el lehetett volna vinni, nem kellettek már. Az állatvédőkkel kapcsolatos javaslatot viszont elfogadta. Megköszönve türelmét siettem vissza Klárikához a hírrel, lehet hívni az állatvédőket. Klárika nagy szemeket meresztett rám és azt kérdezte: „én? Miért én? Hívja őket az Igazgató úr, Ő az Intézet vezetője!” Ekkor találtam azt mondani, hogy eztán gondoskodjon a kiskutyákról, ahogy akar, de engem többet ne használjon küldöncnek, ne bújjon a hátam mögé. Az óta nem fogadja a köszönésemet, nem szól hozzám. Nem hiányzik.
Most ott tartunk, hogy vasárnap délután az ítéletet végre hajtották, és két kiskutya kivételével ötöt – köztük az általam mentettet is – megölték, eltemették. Ma – hétfőn – esős nap van, nem hiszem, hogy délután sétálhatok. Nem is bánom. Fájlalom a történteket. Tudom az Igazgató úrnak igaza, van. Nem lehet itt kutyatelepet működtetni. Az eszem tudja, a szívem fáj.
Ide kívánkozik más természetű komédia is. Az asztalunkhoz – az étkezdében – került egy új lakó, egy hetvenes, kedves asszony. Hála az égnek, még ép elmével, nem oly dömdödöm, mint sokan mások. Három asszony között ülök, és eddig – a két régebbivel – nem nagyon beszélgethettem, mert nem volt miről. Nem volt közös témánk. Az egyik ugyan próbált közeledni, de Őt már korábban igyekeztem leszerelni – sikertelenül. Nem tudom, miért hiszi azt, hogy én azért vagyok itt, hogy legyen kivel veszekednie. Egy szóval az történt, hogy egyik nap az új asszony felvetett egy témát, és kissé elbeszélgettük az időt az asztalnál. Az előbb említett asszony – Ági – étkezések után törölgeti az elmosott tányérokat, evőeszközöket. Egyébként ez a törölgetés is az óta van, mióta egy lakógyűlésen, többen is szóvá tettük, hogy reggelinél, vacsoránál sokszor úszik a felvágott, a vaj a tálakban maradt vízben. Megoldás: a lakók közül pár asszony – akiknek kell a pénz – havi ötszáz forintért, naponta háromszor törölget étkezés után. Tehát kicsit elmaradtunk az étkezéssel a beszélgetés miatt. Oda rontott Ági, és mint egy jutasi őrmester rám üvöltött, egyek már és ne beszélgessek! Nem maradtam adós. Én is emelt hangon mondtam el, hogy: elmosogatom az edényeimet, és el is törlöm, ha mozijegye van, csak menjen nyugodtan. Ezt hallva az éttermi ügyeletes nővérek egyike oda jött, hogy mi történt? Még nem hallottak tőlem hangos szót. Ági arra hivatkozott, hogy már mindenki elment az étteremből, csak mi beszélgetünk, és nem eszünk. Mondtam, hogy a még étkezőket két kezén sem tudja megszámolni. A nővér megnyugtatott, hogy beszélgessünk csak nyugodtan, ráérünk az evéssel. Persze ezek után bekaptuk a maradékot, és szó szerint elfüstölögtünk.
Pár nap múlva az új asszony – Terike – családtagja temetésére haza ment. Második nap már Ági, mintha mi sem történt volna pár napja, étkezés közben beszélgetést kezdeményezett velem. Rögtön rá szóltam, hogy egyen és ne beszélgessen. Azóta Ő sem fogadja a köszönésemet, és nem szól hozzám – nagy örömömre. Bár tudom, nincs oly szerencsém, hogy ez az állapot tartós legyen. Mikor Terike visszajött csodálkozott, milyen csend van az asztalnál. Elmondtam, mi történt távollétében. Jót mulatott az egészen.
Ismét más – inkább tragikomédia. Két hete halt meg Bende Józsi bácsi felesége. Sokat szenvedett az utóbbi hónapokban, szklerózisa volt, már feküdni is alig bírt. Ők ketten laktak egy szobában. A temetés után közölték Józsi bácsival, hogy ha maradni akar a szobában, akkor válasszon egy férfilakót maga mellé, és fizessenek az emelt ellátásért 3 – 300 ezer forintot. Megdöbbenésemre Józsi bácsi Terikét választotta volna, ha Terike bele megy. Hiába mondta Terike, hogy a Józsi bácsi feleségének helye még ki sem hűlt, különben is pár napja találkoztak először, nem is ismerik egymást, hogy képzeli ezt Józsi bácsi? Bende úr nem engedett. A Főnővérnek, az Igazgató úrnak is úgy nyilatkozott, Terikével összeköltöznek. Hívatták Terikét, nyilatkozzon, hogy, s mint állnak a dolgok? Terike megmondta, Ő nem akar – egyelőre – a Bende úrral egy szobában lakni. Pedig Józsi bácsi a fiának, lányának is úgy mutatta be Terikét, hogy Ő lesz az új élettársa. Terike a gyerekeknek is megmondta, hogy nem akar ily hirtelen az elhunyt helyébe lépni, különben sincs 300 ezer forintja erre. Pedig Józsi bácsi már azt is elintézte az Igazgató úrral, hogy havi 50 ezer forintos részletekben is fizethetnek. Mondtam Terikének, hogy így a bolondnak is megéri! Nevetve válaszolta, hogy Ő nem bolond! Legutóbbi híreim szerint Józsi bácsi a hónap végéig elköltözik a lányához. A fia is hívta, de azok kiutálták, mikor elfogyott a pénze, most nem meri megkockáztatni újra. Remélem a lányánál jó helye lesz.

Búcsú Csöpitől.

Az idei tavaszon, májusban Pesten voltam Ferókánál. Némi kertásással, nyesett ágak égetésével töltöttem az időt. Mikor elmentem, Csöpi és kölykei még boldog, szabad kutyusok voltak. Közben – május közepén – volt egy majális, meghívott – más intézményekből jött – lakók részvételével. Mint később hallottam, az eső sajnos háromszor is megszakította a műsort, szórakozást.
Valaki – állítólag a nővérek közül – panaszkodott már korábban, hogy Csöpi támadólag lépett fel vele szemben. Ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy ingerelhették, esetleg a kölykeit érezte veszélyeztetve. Másként nem tett volna ilyet, nem olyan mentalitású kutya. Erre való hivatkozással - szerintem helyesen – a Főnővér elrendelte Csöpi zár alá helyezését az ünnepség idejére – az egyik üresen álló disznóólban. Mégsem vállalható annak ódiuma, ha valamely látogató, vagy bárki más sérülést szenved. Ezzel az intézkedéssel messzemenően egyet értek. De. Ami ez után következett, az már nem volt szép dolog.
Most nem Klárika szavaira hagyatkozom, mert Őbenne már nem bízom a múltkori eset óta. Szóval többen is úgy mondták, hogy ugyanaz a Főnővér, aki nem is oly régen örült Csöpi jöttének – mondván, hogy Lesszinek lesz társa – most kijelentette, hogy Csöpi megbízhatatlan, az állítólagos támadó viselkedése miatt zár alatt kell, hogy maradjon. Azt senki nem firtatta, hogy ezek az állítólagos támadások egyetlen személy ellen irányulnak, és hogy ennek mi az oka? Csöpiből, a békés, aranyos kutyusból – „aki” szinte minden lakóval, alkalmazottal jó kapcsolatot tartott – így lett egyszerre közellenség. Közel féléves ittléte és egyszeri szaporodása után szembesült az Intézet vezetése azzal a ténnyel, hogy az ivartalanítás pénzbe kerül. Erre, pedig nem különíthető el anyagi fedezet. Mindezt Csöpi idekerülésekor nem látták? Pedig Klárika felhívta erre a Főnővér figyelmét – állítólag. Az már csak hab a tortán, hogy az EU – ba csatlakozás kapcsán, kötelező lesz minden ebet nyilvántartásba venni, chip – pel ellátni, hogy bármikor azonosítható legyen az eb. Ennek költségei az eb gazdáját, tartóját terhelik. Az Intézetnek természetesen erre sincs pénze.
Tehát, mikor május végén megjöttem, Csöpi karanténban volt, csak a hét végéken engedték ki egy kis futkosásra. Kölykeit – a maradék kettőt – nővérek, konyhai dolgozók vitték el, már a majális előtt. Fekete Gyula, akinek – bármilyen is szegény úgy egyébként – úgy látszik több együtt érzése, van a bezárt állattal – Csöpivel egyébként is jó barátok – egy hétköznapon kiengedte Csöpit. Micsoda ribillió volt ebből! Klárika futott a nővérekhez, azok a Főnővérhez, Ő ledorongolta Gyulát, Klárika visszazárta Csöpit, és most már nem volt pardon, intézkedni kellett az egyik kutyamenhelynél – tudtommal a HEROSZ – nál – hogy fogadják be Csöpit.
Tegnap vitték el, miután érzékeny búcsút vettem tőle. Klárika elkísérte erre az útra is és visszatérve mesélte, milyen jó helye lesz Csöpinek a telepen. Elmondta azt is, hogy már van örökbefogadó jelölt, egy rendes család, akik a szükséges karantén idő után elviszik a családi házukhoz, ahol nyilván jó dolga lesz. Erre a sorsra jut majd a nagy fekete kutya is, ha lesz hely a HEROSZ – nál.
Történt más is. Most – egyszerre – a macskák is láb alatt vannak, szinte nemkívánatosak. Igen nálunk ilyen kampányszerűen mennek a dolgok. De nem is ez a nagyobbik baj. Inkább az, hogy ezekkel a kampányokkal van, akit sértenek, és ez nem számít. Hogy érthetőbb legyen: Zsuzsikának – Pista bácsiék kedvelt fekete – fehér cicusának – három kölyke született. Anyjuk kicsapongó életmódját igazolandó egy fekete – fehér, egy tiszta szürkés fekete, és egy veres – fehér tarka. Nagyon aranyosak, már kezdenek játszani. Egy bokor alatt látták meg a napvilágot – már ami ott látható belőle – és egy darabig nem is volt baj. De egy napon András elengedte az ólaknál kikötött nagy, fekete kutyát, Fickót, és az felfedezte az ifjúsági tábort. Szerencsére csak ugatás, rohangálás lett a vége, de már ez is zavart egyes irodai dolgozókat. Később, pedig Pista bácsi begyűjtötte a kis egérhajtó tanulókat a bokor alól és az épületünk bejárata mellett – ideiglenesen – lerakta Zsuzsika elé, aki azonnal megszoptatta a megszeppent ifjúságot. Pista bácsi, pedig a fal mellé tett egy kis tányérban tejet a kiscicáknak. Látta őket az Igazgató úr is és még meg is jegyezte, hogy a kis veres – tarka milyen helyes jószág, Ő elvinné, majd, ha már önálló életre képes. Pista bácsi is örült, hogy jó helye lesz a kis cicának. Később engem is láttak az irodai dolgozók, hogy némi prémium falatokkal kedveskedem a kis cirmiknek. Nekem nem szóltak, hogy ez nekik bármi okból is nem tetszene. Mint ahogy Pista bácsinak sem szóltak a tejes tányér miatt. Szóltak viszont a Főnővérnek, aki – vélhetően – nem elég körültekintően mondta el a véleményét Pista bácsinak. Annak az embernek, aki naponta jár be Pécsre az Intézet dolgait rendezni! Csoda, ha megsértődött? Szerintem az a csoda, hogy Pista bácsi továbbra is bejár nekik Pécsre. Amiket nekem elmondott, hogy miket mondott neki a Főnővér, azok után én egy tapodtat, sem mennék a dolgaik után!
Most a kiscicák át lettek telepítve a használt bútorokat tároló szín alá, ott eteti őket Pista bácsi napjában háromszor. Már hallani a hangokat, hogy ott sincsenek jó helyen, mert a romos heverőket, székeket össze – vissza mászkálják, és néha rajtuk végzik el a dolgukat. Na és? Legalább más szaga lesz az öreg, ínkontinens lakók alatt félig elrothadt bútoroknak. Ettől még eltüzelhetőek!

A kelempájsz madár.

Róla először kisgyermek koromban hallottam, mikor esténként Édesapám mesét mondott nekem. Ezek a mesék igaz történetek voltak. Ami a kelempájsz madárról szólt, az is.
Édesapám Édesanyja – az én Nagymamám, akit én már nem ismerhettem meg, mert előbb halt meg, mint ahogy én megszülettem – Kőröm – lány volt. Ennek a családnak egy ága akkortájt Erdélyben élt, valahol Kolozsvár környékén. Gazdálkodók voltak. Elég nagy birtokuk volt ahhoz, hogy munkáskezekre legyen szükség, főleg a betakarítás idején. Ilyenkor az állandó székely – magyar napszámosok mellé román arató munkásokat is alkalmaztak. Itt nyaralt két hónapig Édesapám, az élményeit mondta el nekem az esti mese idején. Így találkozott Édesapám a házi készítésű „brinza” sajttal, és hallott a kelempájsz madárról a székelyektől.
Ezek a székelyek magyarul beszéltek, és mégis az avatatlan fülnek ismeretlen volt sok szavuk. Például egy reggel az intéző a gazdának így mondta el az éjszaka történteket: Az éjjeli bátor elorozta az útmutatóról az égbekiáltót. Édesapámnak úgy mondták, hogy az éjjeli bátor a róka, az útmutató a kocsirúd, az égbekiáltó, pedig a kakas. Sok ilyen furcsa, az óhazában nem használatos szavuk volt még. A gereblye volt a felém rángatód, a mókus, pedig a kelempájsz madár.
Ez megmaradt bennem és felötlött a tudatom mélyéről, mikor egyik nap a boltból jőve haza, a domb fele táján, a tó alatti mocsaras felé néző lankán álló, a tövéről kétfelé növő fa lábánál megláttam egy csinos kis mókust. Gyönyörű farka, aranyos kis pofácskája volt, ahogy ott a fa tövében matatott. Lelt is valamit, mert két első mancsába fogva, hátsójára ülve, bozontos farkával takarózva, eszegetni kezdte. Boldogan álltam meg, és néztem az idilli képet. Sajnos nem soká gyönyörködhettem benne, mert Lesszi elém jött és hangosan üdvözölt, amire a mókus felszaladt a fára és pillanatok alatt eltűnt a számomra. Hiába oktattam ki Lesszit, hogy bár én is örülök a láttán, mégsem csapok felesleges lármát.
Egy más alkalommal arra járva szerencsém volt párosan látni a kis bozontos farkú mókuskákat. Egyikük újfent a fa tövében keresgélt, a másik ez alatt a fa törzsén, fejjel lefelé figyelte társát. Ha a fatörzsön lévő mókuska mozdult, a földön lévő párja is odább szökkent, és a farkával jobbra – balra csapva, mintegy seprő mozgást tett maga mögött. Most hosszabban szerencsém volt látni a párocskát, Lesszi nem zavart meg minket, én, pedig boldogan feledkeztem bele az idilli képbe. Sajnos egy idő után felfutottak a fa derekán, körbe kerülve többször is a törzset, és eltűntek az ágak között. Azóta nem láttam őket, bár tudatosan figyelem a fa környékét. Sőt! Terike is figyel, mikor arra visz a sétánk – szinte naponta. Természetesen elmondtam Neki a látottakat, és nagyon sajnálja, hogy együtt még nem sikerült mókust látnunk.
Megígértem, hogy egyik nap – mivel a tóhoz is le akarunk menni, megnézni a sok vadkacsát – viszünk egy marék ősszel szedett diót, és a mókusok fája alatt elszórjuk. Talán így lesz módunk látni őket. A tónál azért gyűlnek össze a vadkacsák, mert Tamás Laci bácsi rendszeresen, napi két alkalommal eteti őket, az étkezdében összegyűjtött kenyérhéjjal, az erdő mögötti szántó szélén talált kéttalicskányi, ocsús árpával. A nyugalom is sokat számít, itt nem vadászhatják őket. Ezért minden évben az alsó tavakról is felköltöznek ide, Laci bácsi gondjaira bízva magukat. Rendszerint tavaszig, az első füvek serkedéséig maradnak. De időnként látjuk az égen, az alsó tavak felé húzó csapatokat. Nem maradnak soká, az esti etetésre megjönnek. A gácsérok ilyenkor már nagyon szép színesek. Hamarosan itt az udvarlás ideje. Reméljük sok szép kis réce születik majd.

A babos kendős kutya.

Nagyon tavaszias tél eleje volt 2004 végén, 2005 első két hetében. Ki is használtuk, sokat sétáltunk Terikével, nagyokat beszélgettünk közben. Hogy miről tudtunk annyit pézsmitálni? Az elmúlt évekről, az azokban rejlő szép, és kevésbé szép emlékekről. Mert emlékeink vannak mindkettőnknek szép számmal.
Közben figyeltünk a környezetünkre, a sétáinkon minket kísérő Lesszire, vagy a cicusokra. Lesszi is jobban érzi magát ebben a majdnem tavaszban, de a macskák! Szinte rügyeznek, mint az aranyvessző, a kellemesen melengető napsütésben. Minden harmadik lépésnél valamelyik cicalány hanyatt vágja magát és úgy tekereg a földön, mint egy kígyó. Folyton a lábunk elé kell nézni, nehogy rájuk hágjunk. Persze gyakori a lehajlás, simogatás is. Így azután a séta kétszeres testmozgás. Ránk fér ez a plusz mozgás.
Látjuk közben az etetők körül sürgölődő kis énekeseket is. Gyors mozgásuk, ragyogó színeik lenyűgöznek mindkettőnket. Láthatunk itt a mátyásmadártól a feketerigón át színesebbnél színesebb cinegéket, meggyvágókat, csúszkákat, ritkábban keresztcsőrű pintyet, hogy a verebeket már ne is említsem. Pedig, mint tudjuk, a veréb is madár. Szóval meg – meg állunk az etetőktől pár lépésre, és figyeljük a nagy sürgés – forgást. A minap fedeztünk fel egy újabb jövevényt, félénkebb, mint a többi kis dalos, de nagyobb testű, ragyogó piros, téglaszínű a torka, begye, hasa alja. Laci bácsitól kérdeztem meg, miféle vendéget tisztelhetünk bennük? Azt mondta, hogy pintyféle, Ő is látta már, de itt csak átutazó, pár napig marad csupán. Mindenesetre gyönyörűek, örülünk, hogy láthattuk őket.
Néha a sétáink az Intézet kapuján túl, a faluba vezettek. A kapun kilépve, jobbra fordulva elhaladunk a templom – és az azt körülvevő park kerítése mellett. Eljutunk az Intézet hátsó bejáratához, itt jönnek be azok a nagy teherautók, melyek különböző árukat hoznak a konyhának, az Intézetnek, rengeteg pelenkát, a szintén innen megközelíthető gyógyszer raktárba, vagy onnan gyógyszereket hoznak – visznek. Tovább menve eljutunk az Intézet területének alsó sarkához, ahol egy kis patak folyik át az úttest alatt, és siet az alsó tavak felé. A patakot egy nagyobb üres telek követi, melynek alsó sarkánál egy alig elkezdett ház áll – már évek óta. Ez után egy sarokház következik, itt lakik a babos kendős kutya. Fiatal, játékos, szép, zsemleszínű, közepes nagyságú, kutyafiú őkelme. Engem a Husztóton volt kutyámra emlékeztetett, így az első látásra belopta magát a szívembe. Mivel barátságos, aranyos, játékos ebecske, így Terike is megkedvelte. Valahányszor a házat követő utcába jöttünk sétálni, mindig megálltunk a kutyusnál, szóltunk hozzá pár szót és ő ezt úgy köszönte meg, hogy ugrált, futott örömében az udvarban pár kört. Első találkozásunkkor a nyakán egy fehérbabos, piros alapszínű, háromszegletű kendő volt nyalkán megkötve, és ez még aranyosabb, még murisabb külsőt kölcsönzött neki. Bizonyára a humort kedvelő, fiatal gazdija van.
Azóta a babos kendő már eltűnt, helyén bolha nyakörv van, tehát a gazdi nem csak humoros, de gondos is. Karácsony után az udvarán láttunk néhány szaloncukor csomagolást elszórva. Ebből arra következtettünk, hogy a kutyusunk szereti az édességet. Rögtön eszembe jutott az a két szem szaloncukor, mely karácsonyról megmaradt. Következő sétánkkor el is hoztam, és egyiket benyújtottam a kerítés résén át. Természetesen csomagolás nélkül! Kutyus nagyon óvatosan vette el újaim közül, és elvonult pár lépésnyire, ahol megette. Látva jól nevelt viselkedését, a következő cukorkát már Terikének adtam, hogy nyújtsa oda a kutyának. Tőle is nagyon óvatosan, az ajkaival fogva vette el a cukrot. Ismét pár lépést hátrált, és ott megette. Mikor visszajött hozzánk, lassan benyúltam a kerítés résén és kissé megsimogattam a buksiját. Eltűrte, de egész idő alatt ugrásra kész volt. Ez után Terike is óvatosan benyúlt, és megsimogatta a pofáját. Ezt is tűrte, ugrásra készen. Ekkor Terike kérte, ugráljon, szaladgáljon egy kicsit. Megtette. Nagy örömmel ugrándozott, futkosott pár kört az udvarukon. Megköszönve a produkciót, elbúcsúztunk – egyelőre és a ház után nyíló utcába befordulva sétáltunk tovább.
Itt láttunk ugyanis az egyik háznál – még karácsony előtt – szép pulykákat. Most már nem voltak meg. Úgy látszik, meghívták őket karácsonyra, de nem azért, hogy ők egyenek, hanem azért, hogy őket egyék. Kár, hogy nem lehettünk ott. Azóta is, ha erre jövünk sétálni, az első megálló a kutyus, ha kint van, és utána keressük a pulykákat, hátha van túlélő. Az idő multával egyre kevesebb erre a remény.

Boszorkánysirató.

Ismét elment egy, a szívemnek kedves barátom. Sajnos végleg. Először csak elpártolt tőlem, de most végleg itt hagyott.
Még tavaly őszön történt hogy a portáscica, Pisti, érezvén a vég közeledtét, ott hagyta a porta meleg kényelmét és elbújt, hogy szembe nézzen az elmúlással. Már hónapok óta betegeskedett, az egyik portás asszony próbálta gyógyszerrel, finom falatokkal kúrálni, de hiába. Pisti csak fogyott, sokat gunnyasztott magába nézően, néha köhögött, prüszkölt, majd elment és nem jött vissza többé.
Tamás Laci bácsi a tóra járva, többször találkozott Zsuzsika cicával és Boszorkával. A két cicus rászokott, hogy hajnalonként lemenjenek a tópartra Laci bácsihoz apró keszegért. Laci bácsi két oldalán ülve várták az apróhalat, hol egyikük, hol másikuk kapta a ficánkát, hogy legyen igazságos az elosztás. Soha nem veszekedtek a kis halakon, egy ültő helyükben 4 – 6 féltenyérnyi, vagy kisebb halat gyűrtek a macskabőr alá. Mindezt Laci bácsi mesélte, szinte reggelente, míg az étterem előtt reggelire vártunk.
Miután Pisti emlékké vált, Boszorka kezdett odaszokni a portára, azután hűséges kísérője lett Laci bácsinak. A többi portás is megszerette Boszorkát, a kedvességéért, nem erőszakos, nem torkos magaviseletéért. Így hát elpártolt tőlem és beállt portáscicának. Nem bántam, sőt örültem neki, mert tudtam, Laci bácsi mellett jó helye lesz, biztos a napi haladagja. Bár Laci bácsi nem dédelgette úgy, mint én, de okos szeretetét Boszika meghálálta ragaszkodásával. Még a reggeli utáni boltba menéskor is elkísérte Laci bácsit - egy darabon. A kerítés lábazatán ülve várta haza élelme adóját, ha megjött, Boszi is bement a kerítésről.
Ha együtt mentünk boltba Laci bácsival – egy héten kétszer – hiába értem én haza előbb - mivel Laci bácsi a vendéglős asszonynak is szállított kenyeret, így hazafelé be kellett mennie oda is. És ha már ott van – ne járjon hiába – egy kávét, egy felest, vagy egy fröccsöt gallér mögé küldött, hogy jobban beágyazódjon a reggeli. Szóval hiába értem haza előbb, Boszi ugyan köszöntött, némi hízelgéssel köszönte meg a simogatást, de maradt tovább az őrhelyén, várva Laci bácsit.
Örültem ennek a ragaszkodásnak, ez is bizonyította számomra, jó helye van Boszorkának Laci bácsi mellett. Nem irigyeltem a kettejük barátságát, mert, ha a porta felé jártam, Boszika mindig oda jött hozzám egy kis törleszkedésre, simogatásra. Így tartottuk mi továbbra is a barátságot.
Ragaszkodására Laci bácsihoz, szép példa volt az idei tavaszi eset. Boszi is, mint a többi szaporodó képes cica, annak rendje és módja szerint vemhesült. Mikor eljött a világra hozatal ideje, Boszorka elhagyta a porta forgalmas, zajos környékét, keresett egy nyugodt helyet a szüléshez. E helyet a szemközt lévő házsor egyik házában találta meg. A ház gazdái csak hétvégéken jönnek ki Pécsről, így a hely zavartalan volt – egy darabig. Mivel a ház egyik ablakát nyitva hagyták gazdái, Boszi azon ment be és az egyik heverőn kölykezett meg. A hét végén újra jött a ház gazdája – és boszi szerencséjére, őt nem találta, a kis nyiladozó szemű utódok mellett – a kis cicákat megölte és kidobta az udvarra. Éjjel Boszi áthordta a négy kis néhai egérhajtó utódot és lerakta őket Laci bácsi heverője elé, a porta lakószobájában. Hajnalban Laci bácsi találta meg őket, az éjszakai portás nem vette észre Boszi jövés, menését. Így lett a reggel Laci bácsinak gyászhuszári teendőkkel terhes.
Most, a nyár derekán – június végén – Boszi újra családi örömök elé nézett. Szépen gömbölyödött, nem csak az egyre több halat fogyasztva naponta. Zsuzsika cica már csak egy – két halat evett, a harmadikat már biztosan vitte a tavasszal született kis cicanövendékeknek. Nőttek, növögettek is szépen a kis tarkabundás cicanebulók.
Boszika egyik napon a porta fölött az úton – a félárnyékban – napozott, mikor a koradélutáni sétámon arra mentem Lesszivel. Boszi a kutyát figyelte, így későn vette észre a sorompónál először megálló autót, mely a rúd felnyílta után megiramodott a domb felé. Sajnos már későn ugrott fel, a kocsi maga alá sodorta. Mégis – némi szerencsével – az első és hátsó kerék között ki tudott menekülni a jármű bal oldalán. Pár méterre álltam az esettől, de még így is hallottam a koppanást a kocsi karosszériáján, miközben az elég gyorsan húzott el mellettem. A vezető vagy nem hallotta a zajt, vagy nem érdekelte a dolog.
Mivel Boszi nagy vehemenciával menekült, pillanatok alatt eltűnt a helyszínről, azt hittem, nincs nagy baj. De hiába kerestem kis barátomat, nem leltem sehol. Gondoltam, majd az ijedség multával, remélhetőleg nem nagyon sérülten, elő kerül. Az nap is, másnap is többször érdeklődtem a portásoknál, de senki sem látta. Ez már aggasztó volt. Harmadnap került elő, a porta melletti málnásból, már hűlt testtel. Laci bácsi lelte meg reggeli után, mikor málnát szedett. Gondosan eltemette, gondolom Ő is meggyászolta egy kicsit Boszikát.
A tettes az egyik nővér vője volt, aki a kisfiával, feleségével jött látogatóba a Mamához. Bár láttam Őket, mielőtt távoztak volna, de mert akkor még nem tudtam, amit ma tudok, hát nem szóltam semmit. Bár az eredménytől függetlenül megvolt a véleményem a fiatalemberről, mint autósról is, mint „állatbarátról” is. Ezt a véleményemet – egyelőre – csak Terikével közöltem, mikor Neki elmondtam az esetet.
Terike is osztotta véleményem, és osztja még inkább, miután Boszi kimúlásáról is tájékoztattam. Feltett szándékom, ha látom még egyszer itt az ifjú urat, véleményemet vele is tudatom. Még ha ez sértődéshez vezet is, bárki részéről.

Cinege karácsony.

Szeretem a madarakat is. A kis énekeseket pedig etetem is, amióta itt vagyok. Minden évben szedtem össze pár kiló diót, mogyorót, a parkban álló diófák, mogyorófa alatt. Ezt azután elteszem a téli madáretetéshez, tollas barátaimnak.
Módszerem a következő: a korábban vásárolt, műanyaghálóba kötött narancs fogytával a hálót nem dobtam el. Az egyik végét összefűzve hagytam, ide kötöttem egy darab spárgát, amivel a zsákot az ablakom alatti egyik fenyőfa felém néző ágára akaszthatom. A másik végét kibontva, a zsákba félbe választott diót, tört mogyorót rakok, majd bekötöm a zsák végét. Ezt a fél dióval töltött zsákot akasztom fel a madárkáimnak. Jönnek is rá rendesen, nagy a forgalom. Ezért azután a zordabb napokra már két zsák diót-mogyorót akasztok ki a kis kosztosoknak.
Szép, érdekes jelenetek játszódnak le a zsákokon, körülöttük. Ha valamelyik madár a zsákon soká csipeget, vagy az újonnan jött netán irigy, éhes, zavaró repüléssel próbálja társát elűzni. Ha szerencséje van, akkor megtelepszik, gyorsan csipeget, míg őt is el nem zavarják. Van, hogy a zsákon 2 – 2 madár csipeget, az ágon még legalább ennyi a várakozó. Akinek előbb elfogy a türelme, az kezdi a zavaró repülést. A fakúsz, vagy csúszka nem pazarolja zavaró repülésre az energiáját. Egyenesen a zsákon lakmározó fölé ugrik, és elkezd úgy csipegetni, hogy az egy „eredj innen” felszólítással felér. Két nap alatt a zsákokban lévő fél diók fele, kétharmada üres már. Ilyenkor megfordítva megrázogatom a zsákot, hogy a belül lévő, még érintetlen fél diók kívülre, elérhető közelségbe kerüljenek. De a negyedik napon már cserélni kell a zsákok tartalmát. Így is marad közte csipegetni való, még használható dió. Ezeket idebent kiválogatom az üres héjjak közül, és visszateszem az ujj fél diók közé.
A napokban az egyik nővértől – Valikától – kaptam egy műanyag zacskó napraforgó magot, madáretetési célra. Kicsit szemetes, de a madarak majd kiválogatják. A gondom csak az volt, hogy miben, hogyan adjam a kis tollasoknak? Ekkorjában ürült ki egy 2 literes flakonból a szörp, amit néha, néha iszom. Ennek a flakonnak a nyakánál van egy kihajtható füle, ami a szállítását könnyíti. Ezzel tehát felakasztható a fára. Megterveztem hát a flakonetetőt. A palástot a fenéktől úgy két újnyi magasságban, a keresztmetszet egyharmadáig bevágtam késsel. A vízszintes vágás széleitől indulva, ívesen, egy akkora ablakot vágtam – a felső, kb. 2 újnyi széles rész meghagyásával – ahol a madárkák beférnek. Az így kivágott nyelv - a meghagyott középső nyél behajtásával – a palást belső oldaláig ér. Mivel az alsó éle egyenes, így a palack belsejében a palást mellett marad egy rés, ahol a magok önetető szerűen lepotyoghatnak az alsó tároló térbe. A nyelvet a palack belsejében három ragszalag darabbal rögzítettem, hogy a felül beöntött magok súlya ne nyomhassa el helyzetéből. Jól működik az önetető, ugyanis a madárkák be – és kiröppenése elég rezgést biztosít a magok uránpotyogásához. A madarak azonnal elfogadták, szívesen járnak rá, csak legyen benne mindig mag! Egy – egy feltöltés – négy – öt kávéspohárnyi mag – két – három napig tart ki. Most a karácsonyi ünnepek előtt két zsák diót, két flakonban napraforgó magot tettem ki – elvégre ünnep van, hadd dőzsöljenek a kis kosztosok. Van is nagy nyüzsgés, jövés – menés.
És végül a legédesebb eset az etetők közeléből. A faluból ide csapódott egy világos, ordas, szürke kanmacska – Kangyula. Együtt eszik a bandával, kísérgeti a lányokat, egyszóval bandatag lett. Az egyik napon, mikor az újra feltöltött zsákokat kivittem, az etetőhely közelében lévő egyik bokor mellett kuksolt Kangyula. Áhítattal nézte a faágakon várakozó, ugrándozó madárkákat. Még jó, hogy Kangyula nem tud repülni, mert akkor itt volna a madarak végnapja – gondoltam. Felakasztottam a zsákokat, és abban a biztos tudatban mentem be, hogy eléggé magasan vannak, Kangyula nem érheti el, még ugorva sem. Az ablakon át lestem, jönnek – e a kis tollasok? Jöttek. Ám jött Kangyula is. Lassan, lopakodva a zsákok közelébe óvakodott, és ott leült a hátsójára. A madarak először elrebbentek, de amikor látták, hogy Kangyula kísérletet sem tesz az ugrásra, újra megindult heves támadásuk a zsákok ellen. Már nem törődtek az alant ülő ősi ellenség figyelő szemeivel. Ekkor, egyszer csak Kangyula felemelte egyik első mancsát, és olyan mozdulatot tett párszor, mintha elkapna egy madarat. Nem állhattam meg mosoly nélkül. Ki is szóltam, az ablakot kinyitva: „mi van Kangyuszi, forgalomirányító lettél?” Ül Kangyula a fűben, és – fejben – elkapja a madarakat. Szerettem volna Kangyuszit a keblemre ölelni – ha hagyná magát. Mert még a simogatást is csak ritkán tűri el, csak ha egyedül vagyok, tőlem. Ha Terike is velem van, nem simogathatom meg. Mikor e sorokat írom, már Kangyula nincs az élők soraiban. A napokban leltek rá hiányos korpuszára az erdőben borostyánt gyűjtő lakók. El is temették tisztességgel. Köszönettel tartozom továbbá Ica nővérnek is, a tőle kapott bő három kiló napraforgó magért. Megígértem, ennek segítségével már sasokat nevelek tavaszra a most még csak cinegékből.

Háton úszás.

Említettem már, hogy a kastély parkjában van egy szép kis halastó? Pedig van. Még egy kis szigetecske is van benne. Ott szoktak éjszakázni a vadrécék. Most kisebb lélekszámú a csapatuk, de ha megjön a zegernyés idő, többen lesznek. Ugyan is itt nem vadászhatják őket.
Ebben a kis tóban halak, teknősök, békák élnek, azaz már csak éltek – sajnos. A vadrécék ugyan itt vannak még, de ki tudja meddig?
Történt ugyan is, hogy Tamás Laci bácsi – a tó, és annak élővilágának gondozója, értő horgász – egy nap azt tapasztalta, hogy valami baj van, mert döglenek a halak. A halak apraja már holtan úszik a víz tetején, a nagytestű amurok, busák, pontyok, pedig a hátukra fordulva vergődnek, haláltusájukat vívva. A befolyás környékén tanyázó gém és a récék, pedig a „terített asztalon” lakmározzák a már elpusztult apró halakat. Laci bácsi – mivel azonnal vízfertőzésre gondolt – megtette a szükséges bejelentéseket. Bélával – a kisbusz sofőrjével – vízmintát vettek, amit az egyik nagytestű halból vett mintával együtt – amit a közben kiérkező állatorvos metszett ki a dögből – Kaposvárra, az Állategészségügyi Állomásra vitte el Béla.
Napokkal később jött a hír, hogy nitrogén okozta a tó vizének fertőzöttségét, de addigra már a halak java elpusztult. Félő, ha a vadrécék szervezetében az elfogyasztott döglött halak testéből felszaporodik a méreg, a vadrécék is elhullnak, de legalább is a jövendő nemzedékük károsult, sérült lehet. A teknősök még meg vannak, náluk is az idő mutatja meg, átvészelik – e ezt a pusztító fertőzést? A békafélék részben már korábban elvonultak télire, így őket sem fenyegeti a baj – egyelőre.
Ma – október 30. – án – Laci bácsi azt mondja, hogy Kaposvárról – a vízminta alapján – azt jelezték, hogy műtrágya okozta a fertőzést. Ezt a hírt Laci bácsi „tamáskodva” fogadta, ugyan is az elmúlt napok gyenge esői még több fertőző anyagot hoztak a tóba, és a beömlő víz kezdett barna színt ölteni, a szaga, pedig fekáliára utalt. Ma már olyan büdös az egész tó vize, és környéke, hogy alig lehet körötte megmaradni. Laci bácsi azt sem tudja biztosan, hogy a tó még az intézeté, vagy az Önkormányzat rendelkezik felette? Hallott ugyanis olyan – kósza – híreket, hogy az egész tó már az Önkormányzat fennhatósága alá tartozik.
Mindezt tisztázandó kértem Igazgató úrtól meghallgatást, és feltettem a kérdést: kié a tó? Felesben a miénk, felében az Önkormányzaté – felelte. Meg kérdeztem továbbá, hogy mi hír van a vízfertőzés ügyében? Igazgató úr olyan tájékoztatást kapott a Kaposvári Állategészségi Állomás Laboratóriumától, hogy a vízminta alapján nitrogénfertőzés áll fent, a halhús vizsgálata még tart. Erre alapozva feljelentés ment a Közegészségügynek, az Ő vizsgálatuk még tart. Reményemet fejeztem ki, hogy meglelik a felelőst, talán még meg is büntetik kellő képen.
Itt tart az ügy ma – november 07. – én – mikor e cikket írom. Ha lapzártáig lesz újabb eredmény, arról is beszámolok. Ha később zárul az ügy, a következő számban visszatérek rá.
U.I.: A vizsgálatot – egyszerűen – végezte el Tamás Laci bácsi. Gumicsizmában felment a befolyó patak medre mellett és meglelte a fertőzés okát. Megtalálta egy szippancs-kocsi nyomait, amelyiknek a vezetője ott ürítette ki a tartályát. Tehát – sajnos – neki volt igaza, a fertőzést fekália okozta. Észleléséről szólt az Igazgató úrnak, hogy mi lett ennek az eredménye, nem tudjuk, nekünk nem mondták meg.
Nem érdemeljük meg?

Lilu, a nyári lúd és más történetek.

Történt, hogy egy nyári reggelen, mikor Tamás Laci bácsi a szokásos vadréceetetésre ment a tópartra, meglepődve látta a réce csapat között úszkáló nyári vadlibát. A récék láthatóan békésen tűrték maguk között a nagyobb testű rokont. Az etetésnél sem zavarták el, velük együtt csipegette a szemes takarmányt és az aprított, száraz kenyérhéjat.
A szemestakarmány még a sertés tartás idejéből maradt, már kissé állott, szemetes, de a récéknek nincs ellene kifogásuk, most már úgy tűnik, hogy a nyári lúdnak is megfelel. A száraz kenyérhéj, pedig az étkezések hulladéka. Hiába, sok a kevésfogú, fog nélküli társunk, Ők nem tudják megenni a kenyér héját. Bár, ahogy látom és tapasztalom, sokan azért sem fogyasztják el, mert nem ők veszik a kenyeret. Így azután kevés az étkezésekhez adott 2 – 2 szelet kenyér, örökké veszekednek a pótkenyér szeletekért.
Szóval Laci bácsi etette – mint rendesen – a récéket, és természetesen most már a nyári ludat is. Az általa adott hangok után nevezte el az új jövevényt Lilu – nak. Én tiszteletben tartom e névadást, magam is így nevezem ezután. Lilu hamar megszokta Laci bácsi jövését – menését a tóparton, sőt hamar megtanulta az etetések idejét is. Egy – két hét múlva, már várta Laci bácsit az etetőhelynél, három – négy lépésre közel is engedte magához, miközben szedegette az élelmet.
Mi is megnéztük Lilut a tavon, de minket közel sem engedett magához, még több méter távolság volt közöttünk, mikor szárnyra kelt, és a tó túlpartja előtti egyik öbölben landolt. Mondtam is, hogy a KLM felszállt. Sajnáltuk ugyan, hogy nem mehettünk közelebb, de megértettük. Elvégre Lilu egy szabad, vadmadár. Azóta is többször kérdeztük Laci bácsit, vajon Lilu itt van – e még? Megnyugtatott minket, - igen itt van, jól megvan a récék között, nem bántják egymást. Csupán azért aggódik Laci bácsi, hogy elmúltak a nagy őszi madárvonulások, és Lilu még itt van. Vajon kibírja majd a telet?
Az ablakaim alatti réten, most az ősz kezdetén, a sok vakondtúrás között reggelente mátyásmadarak fásítanak. Hozzák a makkot, leteszik maguk mellé, és a puha vakondtúrás oldalába ütnek lyukat az erős csőrükkel, majd a magot a lyukba dugva, gondosan betemetik azt. Nagyon gondosan keresik a helyet az ültetésre, néha körbe járják a vakond halmát, minden oldalról megvizsgálva azt, ugyanilyen gondosan takarják is az eldugott makkot. Jövő tavasszal egész kis liget indulhat növésnek szorgos munkájuk során.
E tevékenységük közben láttam egy aranyos kis jelenetet. Megjelent egy szép, tömött bundájú mókuska az egyik közeli fenyőfán. Ide futott – oda futott, megvizsgálta a tobozokat, van – e már érett mag bennük. Közben egyre lejjebb jutott az ágemeletek között. Egyszer csak, a legutolsó ág után, a törzsön lefutott a talajra. A fának, nekem átellenes oldalán. Ugyanekkor, a fa felém eső oldala előtt, egy – két mókusugrásnyira, landolt egy mátyás, csőrében egy termetes makkal. Feszülten figyeltem, vajon mi kerekedik ebből? A mátyás nem vette észre a mókust – gondolom – mert legott neki látott a mag elrejtésének. Ám látta ezt a szemfüles mókus! Mikor a mátyás – szokás szerint - maga mellé tette a makkot, tett egy mozdulatot a fa mögül, hogy az áhított csemegét elérje. Ez a mozdulat elég volt a matyinak, hogy meglássa a csenni készülő mókust. Felkapta csőrével a makkot – biztos, ami biztos alapon – és a mókus felé ugrott. Erre viszont, talán a mókus nem számított, mert először felugrott a levegőbe, majd villámgyorsan a fatörzsön futott fel, csavarvonalban, egészen magasra. A felugrása megzavarta a matyit is, mert felreppent azonnal, és az ellenkező irányba szárnyalt el, mentve a makkot. Nem jutott messzire, az épület sarkánál szinte sarkon fordult a levegőben, és az épület hosszában menekült, az épület végében lévő bokrok közé. Valaki járhatott az épület előtt, ezért ijedhetett meg. Mindez pár pillanat alatt zajlott le, de ezekért, a pillanatokért érdemes élni. Mikor elmeséltem Laci bácsinak, Ő „piszkos tolvajnépnek” nevezte a matyikat. Kérdésemre elmondta, hogy Ő már látott olyat, hogy a mátyás a fáról kileste, hogy a mókus hova rejti a diót, mikor elment új dióért, megkereste az elrejtettet, és elszelelt vele. De – oktatott természetjáró barátom – tavaszon az énekes madarak fészkét is kirabolja, megöli a kis fiókákat. Lehet. Nem vitatom. De most, és itt, ezek a pompás tollú matyik gyönyörködtettek. A többi a természetes kiválasztódás része. Nem áll módomban beavatkozni, talán, ha tehetném, sem tenném.
Végül, de nem utolsó sorban essen szó a macskákról is. Itt az ideje, hogy leltárba vegyük az idei szaporulatot, „anyakönyvezzük” őket, azaz nevet kapjanak. Elvégre már nem kiscicák, de életerős, süldő egérhajtó tanulók.
Szóval az idei szaporulat. Nos velük hamar végzünk. Mindösszesen ketten vannak – egy alomból. Szemüveges a boldog, és gondos anya. Pedig volt több várandós is, de vagy Fickó kutya, vagy valami más a ludas benne, hogy csak ez a két cicatanuló van jelenleg.
Egyikük – nevezzük nemes egyszerűséggel Kis Szemüvegesnek – tiszta anyja. Színei, foltjai ugyanolyanok, a természete is olyan jó, békés, aranyos kis cicalány az eszemadta. Még játékos, gyakorolja a fára mászás tudományát, mely tudomány nagyon fontos egy kis cicának, a kutyák előli menekvésben. Ilyenkor úgy öleli a fa derekát, egy pillanatra megállva a mászásban, mintha ki akarná tépni tövestől.
A másik – neve legyen Vitéztanuló Drótfarkú – fiú, nem kevésbé játékos, mint testvére, alapszíne szürke, feketén csíkozott. Kezesebb a húgánál, a simogatást jobban tűri, igényli. Nevét az ominózus testrész szinte csenevész volta után kapta tőlem. Kiscica korában szinte alig merte az ember végig simogatni, attól félve, hogy a kis farkinca a kezében marad. Mára, persze alakult e testrész is, arányosabb, szép kis zászló, mellyel büszkén tudatja időszerű érzelmeit.
Vitéztanuló Drótfarkú el – elkísér sétáinkon egy – egy darabon. Más, alkalomszerűen csatlakozó cicusokkal jön mellettünk, majd elénk penderül, felnéz, és testtartással jelzi, hogy „na nem bánom, most megsimogathattok”. Ilyenkor a többiek is oda futnak, és féltékenyen nyomják félre Drótfarkút, félve, hogy nekik nem jut simogatás. Persze, hogy jut. Így kísérnek tovább, egy újabb darabon, a következő simogatásig.
Úgy tapasztalom, hogy a macskák társadalma két részre tagolódik. Az első csoport a központi mag, itt az irodaépület, és környékén élő társaságot értem. Tagjai: Nagytiszteletű Főpásztor Cipőpucoló Gerzson; aki szinte állandóan a csoport körül tartózkodik, vigyázza őket, bár elsőnek szalad el, ha valami vész közeleg, ezzel is példát mutatva. A rangidős anya macskák: Zsuzsika; Szemüveges; Nagy Cinci; Kicsi Piros. Alattuk állnak ezek utódai. Az etetésnél is ajánlatos megvárniuk az alább állóknak, míg a fentebb lévő helyet ad az étel körül. Ellenkező esetben jön a tanítás, néhány pofon kíséretében. Van azután egy külső, lazább csoport is, tagjai: Kandúr Bandi; Kis Cinci; Nagyanyóka; és néhány időlegesen ide csapódó falusi jövevény. Ez a csoport nem tartós, egyes tagjai – időnként – megjelennek a mag körül is. Most, hogy még nincs üzekedési idő, még Kandúr Bandi is itt lehet, ha összetalálkoznak Gerzson úrral, nincs baj, nincs harag, még össze is érintik üdvözlésül az orrukat. Ugyanez a találkozó az üzekedési időben, már haraggal, fenyegető testtartással, sűrű farok lengetéssel jelzett „nem tetszik” találkozó. Szó sem lehet békés orr összedugásról, netán egymáshoz törleszkedésről.
Ilyen a területvédelem is. A külső csoport két tagja, Kandúr Bandi és Kis Cinci, az alsó kaputól a gyógyszer raktárhoz vezető út menti, tujafákkal szegélyezett területen él, általában. Ha arra sétálunk, szinte biztosak lehetünk, hogy a hangunkat meghallva előjönnek. Ilyenkor elkísérnek minket a területük határáig, a nemrég felújított, volt műhelyépületig, mely ma az élelmezési iroda. Itt esett meg velünk és Drótfarkúval a következő kis történet.
Arrafelé sétáltunk, és még az iroda épületnél csatlakozott hozzánk Drótfarkú. Mikor az élelmezési iroda falu felőli oldalához értünk, éppen megsimogattuk Drótfarkút a kitartásáért, mikor a tuják felől előjött Kis Cinci. Először úgy nézett ki, minden rendben, a két cica ismerkedik, amikor Kis Cinci, mint a villám, meglepetésszerű támadásba lendült, aminek következtében Drótfarkú szinte hanyatt esett. Mikor láttam, hogy ennek fele sem tréfa, lábammal ellöktem Kis Cincit, és ez a pillanatnyi szünet a heves támadásban, elég volt Vitéztanuló Drótfarkúnak a menekülésre. Fel is futott az út mentén álló meggyfa derekán, de Kis Cinci oda is követte, és az egyik ághónaljba szorította Drótfarkút. Dühödten szórtam rá szitkaimat, megígérve, hogy ha nem jön le azonnal, szitkaimat a cipőm követi! Ez hatott. Kis Cinci megelégelte a harcot, igaz Drótfarkú is egy Vitéztanulóhoz méltóan harcolt, így Kis Cinci eloldalgott feddő szavaink kíséretében. Most jött a neheze. A megszeppent Vitéztanulót le kellett imádkozni a meggyfáról. Sok dicséret, bíztatás után végre lejött, látva, hogy az ellenség visszavonult. Elindultunk hármasban az iroda épület felé. Vitéztanuló Drótfarkú – eleinte – háromlépésenként megállt, óvatosan körbe nézett, menekülésre készen. Látva, hogy nincs veszély, föld felé engedett farokkal, óvatosan folytatta velünk az utat. Közben szólongattuk, nyugtatgattuk. Meg is lett a hatása. Már félúton hazafelé felcsapta zászlóját, és úgy jött, olyan délcegen, mint a győztes csatából hazatérő bajnok. Meglátva tesóját, magasra tartott zászlóval szaladt hozzá, orrdörzsölés, majd rövid kergetőzés zárta a beszámolót. Mondtam is feddőn: - Vitéztanuló Drótfarkú, ne hazudj!
Szeretem ezeket, a pillanatokat, perceket, és ha Terikével élhetem át, az még nagyobb öröm. Jó volt látni, mikor nálam járva, mutattam az ablakon át a jövő – menő mátyásokat, a fenyőpintyek bukfencezését a tobozok körül. Olyan jól esett, mikor láttam, hogy Ő is értékeli a szépet, a köröttünk élő álatok érdekes megnyilvánulásait. Remélem, még van pár évünk együtt örülni az ilyen látványoknak.
November közepén Lilu búcsút mondott, és elment. Reméljük, jó egészségben él valahol.

Valentin napi macska dal

Viszonylag enyhe telünk van. Leszámítva azt a pár hetes keményebb hideget, általában az évszaknak megfelelő időjárás van – ahogy a meteorológusok mondják. Bár megdőlt a télen egy hidegrekord is. Így azután nem csoda, ha a különböző énekes madárkák, a harkályok és mátyások vidáman ugrándoznak az etetők körüli bokrokon. Vannak is áhítatos nézőik, rajtunk kívül a cicusok is. Már megesett, hogy az etetőből zavartam el egyiket – másikat. Néha szerencsém van mókust is láthatni, amint élelem után kutat az avarban, vagy az úton fut át a túlsó területre. Ha teheti, ezt inkább a magasban, egyik faágról a másikra ugorva teszi.
Egyszóval már február közepe van, sőt huszadika, így hát – remélem – nincs sok vissza a télből. Erre mutat az is, hogy éjszakánként fel – fel hangzik a macskaszerenád is. A viszonylagos enyhe idő és a kissé túlzott fűtés miatt a konyhám ablaka szinte állandóan nyitva van, bukóra. Így jól hallom, mikor Cipőpucoló Gerzson valamelyik háremtagot kegyeiben részesíti. Nappal is állandóan a lányok, körül őgyeleg, hol az egyiket, hol a másikat környékezve meg. De ügyelnie kell a faluból jövő nyalka lovagokra is, akik szintén kerülgetik a háremét. Szegény Gerzson, már ugyancsak lefogyott, mert nem nagyon eszik, bár az etetésekhez is elkíséri a lányokat. Pista bácsi ügyel is arra, nehogy egy falatot is egyék abból, amit Ő ad a kedvenceinek, Zsuzsikának és lányainak Kicsipirosnak, Pamacskának, Kormosorrúnak. Én, ha hozok az étkezdéből, az asztalunknál összegyűjtött csibecsontokat, egyebet, soha nem űzök el egy macskát sem, amíg van, addig bármelyik ehet, amelyik odajön. Csodálom, hogy még nem mentek panaszra az ombutszmanhoz, a diszkriminatív megkülönböztetés áldozatai.
Szóval a macskadal. Néha arra eszmélek, mintha az ágyamnál szólna a szerenád. Már volt rá eset, hogy felkeltem, meglesni a kis szerelmes párt. Sajnos az én vaksi szememnek nem elég, hogy világít a hold, nem láttam semmit, jótékony homály fedte előlem a boldog párt. Mikor kinyitottam az ablakot – az egyetlent, melyen nincs szúnyogháló – és kiszóltam, hogy „legyen már csend abban a rossz gúnyában!”, két fiút láttam, amint egymást méregetve, kerülgetve „daloltak”, morogtak. Cipőpucoló Gerzson volt az egyik, a másik egy szép, szürke ordas lovag a faluból. Csak ez utóbbi riadt meg, csak ez ugrott el, így lett vége – egyelőre – a harci dalnak.
Másnap reggel Gerzson a kapu előtt kushadt, mikor kiléptem, odajött hozzám, én, pedig megsimogattam, amit úgy köszönt meg, hogy a nevéhez híven a cipőmhöz dörzsölte a buksiját. Egy szem méretes töpörtyű volt nálam, az előző vacsorából maradt, mivel bőrkés, kemény darab volt. Nem vállaltam, hogy esetleg bele roppanjon a fogsorom, gondoltam, majd reggel valamelyik bundás barátnőm örül neki. Most hát Gerzsonnak adtam, és Ő boldogan roppantotta több darabra. Persze pillanatokon belül vagy négy hölgyemény került elő innen – onnan a bokrok alól és szinte Gerzson szájából lopkodták ki a falatokat. Utána, mint akik megköszönik a külön reggelit, sorban Gerzson elé járultak, összedugták vele egy pillanatra az orrocskájukat, volt, amelyikük meg is nyalogatta Gerzson úr pofáját, fültövét. Mondtam már, hogy néha irigylem Gerzson urat? Ez egy ilyen pillanat volt. És ezek a pillanatok adják – szerintem – az élet savát, borsát.
Azóta is fel – fel hangzik az éjszakában a harci dal, vagy épp a diadalének. Ilyenkor arra gondolok, hogy hamarosan újabb kedves kötelesség hárul majd rám, az elkövetkező nemzedék díszes tagjainak kell majd nevet adnom. Magamban elképzelem, míg újra elalszom, vajon olyan szép, selymes, tarka bundájúak lesznek, mint Pamacska? Netán olyan durvább, fekete – fehér gereznájú, játékosak, mint Kormosorrú? Dorombolnak, ha jól érzik magukat, vagy kurrognak, mint Motoroska? E jövő várás közben alszom el – néha igen mélyen és soká, van, hogy csak fél hétkor ébredek. Akkor jön a kapkodás, hogy fél nyolc előtt pár perccel ott legyek az ebédlő előtti folyosón, hogy Terike megnyugodva lássa, hogy ma reggel is felébredtem.

Pamacska, Kormosorrú, Tököli Musztafa.

Ismét a kedvenceimről írok. Közelebbről az idei – 2004. év – „terméséről” van szó. Hogy miért csak három macsek növekedett fel anyányi – apányi cicussá, mikor az idősebb anyamacskák öten, vagy heten vannak? Gerzson is őrzi még a háremét, a faluból feljövő lovagokkal nagy verekedést rendez az üzekedési időszakban. Akkor mégis hogy lehet ily kevés a szaporulat?
Nos az ok az ember – vagyis az asszony. A főnővér nem nagy barátja kis bundás szeretteimnek. Fertőzésveszélyt, és egyéb bajokat lát a cicusokban. Szerinte az iroda épület előtt a lábtörlőn fekvő macskák oda is piszkítanak, és ez a takarítónőnek plusz munkát jelent – mondotta nekem. Szerintem, aki ezt állítja, az nem ismeri a macskák eredendő tisztaságmániáját. Soha nem piszkítanak oda, ahol pihennek, napoznak. Főleg nem a szabadon élő cicusok. Ha ilyet a lakásban tesz, abban is az ember a hibás, miért nem biztosít erre megfelelő helyet, alkalmatosságot, ha már a lakásban macskát akar tartani. A takarítónő panaszára csak annyit, hogy az, amit Ő egyszer – kétszer eltakarított, az nem hagyaték, hanem ételmaradék volt. Pista bácsi – főleg hétvégeken, mikor az irodisták nincsenek itt – a kapu előtti területen eteti kedvenceit, ott állva mellettük, hogy az általa nem szeretett macskák, az általa adott ételből ne részesüljenek. Sőt! Zsuzsikát – a kedvenc anyamacskáját, és a lányait Pamacskát és Kormosorrút – még az épület előterébe is behívja, ott eteti, télen. Különben a takarítónő panaszáról még annyit, hogy reggel hattól kilencig kellene az irodákat, folyosókat, mellékhelyiségeket takarítania, de rendszerint fél nyolckor, amikor a reggelihez az ebédlőbe megyek, már nincs itt, reggelizni ment, utána ritkán jön vissza, inkább a többi takarítónővel van a nagy épületben, vagy az ötös lakosztályokban, mert ott „leesik” valami. Ezt elmondtam a főnővérnek is. Pista bácsinak – szerinte – nem lehet szólni. Igen, mert Ő a „tefus”, Ő szaladgál naponta Pécsre ügyeket intézni, bevásárolni. Ha megsértődik, és nem megy naponta Pécsre, erre valamelyik irodista kényszerül. Az, pedig nem fog a fél nővéri karnak bevásárolni, mint az Öreg. Mondtam, akkor takarítsa a takarítónő, amit talál, ez a dolga.
Nem tetszett, amit mondtam. Meg is lett a retorzió. A hátsó gazdasági épületek őrzésére van egy hosszúlábú, fiatal kutya, a Fickó. Gondozója, András – aki azelőtt a disznókat is gondozta – egy ideig megkötve tartotta, majd mivel Fickó sikeres szabaduló művésszé fejlődött, az egyik üres disznóólban és kifutóban tartja. Innen - időnként - kiengedi. Lehetőleg reggel, mikor Anna néni lehozza a reggelit a cicáknak. Fickó nagy iramban, élvezettel hajtja a macskákat, akár a tópartig is üldözi őket, akár a fákra. Nagy csaholással űzi a magasba őket. Az idősebbeknek ez csak sport – némi szapora szívveréssel – de a fiataloknak élet – halál küzdelem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Tököli Musztafa törött farka vége, és anyjának – most már – Rövid Farkú Cincikének – hiányzó utolsó farok harmada. Így azután nem csoda, ha Fickó vidám csaholására páni menekülés a válasz, mert Fickó – szemben az öreg Lesszivel – jön, mint a veszedelem – szó szerint. Mikor Andrást megkérdeztem Fickó szabadon engedéséről, kiderült, hogy a főnővér adott rá utasítást, hadd ritkítsa a macskákat. És szegényeknek még ombutszmanjuk sincs! Hogyan védekezzenek hát az olyan vádak ellen, hogy agyon vannak etetve, hogy nem egerésznek – ami a dolguk lenne – sok piszkot csinálnak a széthagyott élelemmel.
Hadd legyek én – kéretlenül is – a szószólójuk. Megbízó levelem ráérnek alákörmölni a cicusok később is. Az agyonetetésről csupán annyit, hogy amit az emeleti ablakokból kidobálnak – még a kutyának sem való, nagy disznó csontokat, kenyérszeleteket – az nem a cicák bűne. Hülyeség ellen nincs orvosság, mondotta Atyám hajdanán. Ami ételt Anna néni kihord nekik az éttermi maradék javából, az is sok, de hasznosul. Csak szánni kell rá pár percet, és látható lesz, hogy amit a miákolók otthagynak, azt részben Lesszi, részben a madarak – verebek, cinegék, feketerigók, csúszkák, még mátyásmadarak is – elhordják. A következő etetésre tiszta az etetőhely. Ami az egerészést illeti, abban nem egyformák a kis nyávogók. Ez másutt is így van. Van, amelyik a bőséges élelem ellenére is vadászik. Ezt Terikével sétáink közben láttuk. Az egyik ordas anyamacska egeret hozott az erdő felől a kölykeinek. Egy másik – Csíkos Cincike – velünk sétálva ugrott a bokron alacsonyan gallyazó verébre, bár elvétette. Hiába egyszer hopp, máskor kopp. Hogy az énekes madarakat is vadásszák? Ha a madáretetők körül meglátom valamelyik télikabátos barátomat – elzavarom. Egyébként is, amelyik énekes, vagy más madarat a macska megfog, az már nem énekes madár, hanem élelem. Ez a természetes kiválasztódás rendje.
Egyébként Pamacska és Kormosorrú kölyökként nagyon vadóc volt, később megszelídültek, ma már, ha az udvaron járok – és a mostani szép, majdnem tavaszias idő ezt bőven lehetővé teszi - hangomat hallva, vagy akár Terikéét is, azonnal szaladnak hozzánk egy kis simogatásért. Tököli Musztafa már kissé félénkebb, Terikétől elugrik, de engem megtűr, igaz, ha magam vagyok szívesebben. Gerzson atyussal már méregetik egymást és Tököli Musztafa nem sok tekintélytiszteletet, mutat Cipő Pucoló Gerzson méretes karmú, első lábai iránt. Hogy ebből mi lesz még? Lehet, hogy macskajaj?

Pöszörlegyek tánca.

Egy délelőttön, a szokásos sétán, nem jött Terike társamul. Mint kiderült délben, elszundított, ezért nem jött. Így hát magam róttam köreimet.
Mikor a porta felől jöttem vissza, a fák közti padra ültem le kicsit. A szemközti fák közti napsütötte résben, a levegőben pöszörlegyek járták különös táncukat. Hivatalos nevüket nem tudom, de szép – a darazsakhoz hasonlóan – csíkos potrohuk van, a fejükön két nagy barna szem között egy jellegzetes, széles, sárga csíkkal. E csík színe megegyezik a potroh sárga csíkjainak színével, a barna szemek színe, pedig a potroh barna csíkjaival. Nagyon jól látnak a két, nagy, összetett szemükkel, két hártyaszerű szárnyukkal, pedig kitűnően repülnek. Mint egy kis helikopter, képesek egyhelyben lebegni, előre – hátra – oldalra libbenni, a pillanat tört része alatt.
Reggelente, ha korán indultam az étterembe, elsétáltam a kastély déli tornyáig, amivel szemben, az út túloldalán egy szép, lila, apró virágú cserje van. A virágai kúpos bugákat alkotnak, és a virágzat hosszában folyamatosan nyílnak. Sokszor látni, hogy a virágzat szélesebb, alapi része már elnyílott, a hegye felé a bimbók éppen nyílnak, a legvégén még fejletlenek a bimbók is. Ide járnak a pöszörlegyek reggelizni. Gondolom a friss nektárt szívogatják, a frissen nyílt virágokból.
Nos, míg a padon ültem, és a tó alatti mocsaras rész fáin rikkantgató sárgarigókat hallgattam, e gyorsröptü pöszörlegyek táncában gyönyörködtem az út túloldalán, a fák közötti fényben. Terikére gondoltam. Sajnáltam, hogy nincs ott, bár a pöszörlegyek röptét biztosan nem látta volna – sajnos egyre romlik a látása, egyre rosszabbul lát közelre, távolra egyaránt. Azt mondja, árnyszerű foltokat lát a látóterében időnként, homályosan, életlen határvonalakkal. Ismerős a kórkép. Az én bal szememben is ez volt a vakságon túli romlás kezdetének jele. De míg nálam a fiatalkori baleset, és az azt követő orvosi kezelések hibájából felszaporodott élettani só kikristályosodása okozta a jelenséget, addig Terikének bevérzése lehet. Javasoltam már, kérjen szemészeti kivizsgálást, új szemüveget. Mint mondja, a szemorvosa már korábban azt mondta, nem tud erősebb lencséket adni. Nem hiszem, hogy egy szakrendelés, vagy egy kórházi szemészeti osztály ne tudna valami gyógymódot a bajára.
Így hát magam gyönyörködöm a pöszörlegyek táncában, mely tele van villanásszerű előre – hátra – oldalra történő libbenésekkel. Úgy látom, időnként két – három rovar lebeg egymással szemben, kis fel – le rezzenésekkel. Sokszor egy másik pár, pár arasznyi távolságból velük együtt mozog. Egyszer csak az egész kis raj – mintegy varázsütésre – ellibben, valamerre oldalt, és lefelé. E pillanatban, mint egy forgó golyó lebegnek, talán össze is kapaszkodnak egy pillanatra, majd újra szétválva mindenik a helyére libben, és az egész mutatvány kezdődik elölről. Néha egyik – másik a középen táncolók közül a szélre tér vissza, de helyére libben egy másik, hogy a tánc töretlenül folytatódjon. Szempróbáló, és mégis üdítő látvány. Szempróbáló azért, mert a rovarok holléte szerint a tér különböző pontjára kell fókuszálni a látást, úgy gondolom ez szemtornának sem rossz.
Miközben a pöszörlegyek táncát nézem, hálát adok a Sorsnak, hogy a megmaradt szemem még ilyen jól működik. Nem is tudom, mit tennék, ha rám borulna a vakság éje? Így belegondolva döbbenek rá, mily sokat jelent nekem a látás. Szórakozásom, hobbim nem képzelhető el nélküle. És a sok csinos asszony körülem, üdítő a látásuk. De ha nem láthatnám Őket? Tapintanám, mint holt környezetem élő részeit? Jó volna?

Megnyitottam vendéglőmet.
Csak beszálló vendégeknek.

A mai napon (08. 11. 15.) elkezdtem kirakni a madáretetőimet. Ma reggel, elsőnek egy 2 literes szörpös műanyag edényből készült etetőt tettem ki, sokféle finomsággal. Először is tettem bele 2×2 deci ocsus napraforgó magot, a napokban tört dió, belének hulladékát, és a sütésre vett sonkatök magját, melyet megszárítottam egy kockasajtos dobozban. Remélem, hamarosan felfedezik a kosztosok, és megint gyönyörködhetek a nyüzsgésükben. Megfigyeléseimet ide jegyzem fel.
Minden évben, immár hat éve, így szoktam kezdeni. Először egy etetőt teszek ki, aztán várok fél, vagy egy napot, mire felfedezik a kis kosztosok az eleséget. Ha már egy-kettő ide téved, hamar terjed a hír, jön a többi is. Mikor már hűvösebbre válik az éjszaka, előtte, délután, este nagy a hordás. Ekkor már két etetőt is ki kell tennem. A másik etető egy kicsit kisebb, csak 1,5 literes műanyag flakonból van. Ebbe kevesebb mag fér. A kisebb etetőt ilyenkor naponta kell újratölteni, a nagyobb etető eleinte két napig elég, de a csoportos étkeztetés idején azt is naponta fel kell töltenem.
A fagyos napokon még növelem a választékot, volt narancsos műanyaghálóban teszek ki félbe választott diószemeket, esetenként teszek közé pörkölt földimogyorót, megroppantott mogyoró szemeket. Ilyenkor többször kapunk kolozsvári szalonnát, aminek a bőre kemény, ezért úgy vágjuk le Terikével, hogy maradjon rajta némi zsírréteg is. Ezeket késsel kilyukasztva, rajtuk valami zsineget áthúzva, szintén kiakasztom a kis légtornászoknak.
Miközben ezeket írom, az etetési hely közelében mókust láttam elvonulni. Úgy látszik még nem vonultak ők sem téli álomra, hiszen enyhe még az idő. Az ő etetésüket úgy oldom meg, hogy mikor a műanyaghálóból kifogy a dióbél, mielőtt behoznám a hálót újratöltésre, kiöntöm az etetésre kiszemelt fa tövébe a dióhéjakat, szétválogatva a teljesen üreseket, azokat máshová dobom. Így azután, mikor a mókusok fel-felébrednek egy kis élelempótlásra, az etetőfa aljában számíthatnak némi dióbél maradékra. Még akkor is, ha a kis kosztosok közül, aki nem akar az etetőkön tolongani, sort várni, lelátogat a mókusoknak félre dobott diókra. Jut is, marad is.
Nem kellett sokáig várni, mikor ebéd után visszajöttem a lakásomba, akkor jöttek az első előőrsök. Aztán már ment minden, mint a karikacsapás. Jöttek a cinegék, jöttek a csúszkák, hordták a napraforgó és sütőtök magjait, egész estig. Már napokkal ezelőtt kitettem a folyosónk ablakába egy kerek, kockasajtos doboz fedelében egy kevéske tökmagot. Napokig rá sem néztek a madárkák, legalább is én nem vettem észre, hogy a mag kevesebb lenne. Most, hogy az etetést megkezdtem tegnap, ma reggelre a doboztető üres lett. Volt a konyhaablakban egy ugyanolyan doboz alsó részében már megszáradt tökmag, azt vittem ki a kis légtornászoknak.
Ma reggel, a nagy köd miatt alig láttam el az etetőig. Míg ágyaztam, ki-kilestem, vajon jönnek – e a kis kosztosok? Jöttek. Mit nekik köd, nyirkos idő, mikor a has üres. Ahogy néztem őket, milyen ügyesen manővereznek a sűrű ködben is, megirigyeltem egy pillanatra ügyességüket. Meghökkentem a gondolatra, vajon valóban irigylem e a kis madárkákat? Mert, ugye, nekik nincs fűtött szobácskájuk éjszakára, nincs pihe-puha ágyacskájuk, mint nekem, örülhetnek, ha enni kapnak, na ebben az egyben egyformán vagyunk. Mert itt tartunk már, örülni kell, ha kapunk vacsorát. De ez más téma, bocs, hogy kiszaladt belőlem. Térjünk vissza a madarakra. Már az etetés megkezdése előtt szétnéztem az Interneten, madáretetés okán. Találtam is hasznos tanácsokat, mit etessünk, mit ne etessünk. Találtam olyan leírást is, milyen madárkákra számíthatunk az etetőn. Találtam olyan leírást is, ami az én megfigyelésemmel nem egyezik.
Elsőnek a csúszka leírása lepett meg. A következő szöveg a sulinet lapjairól való: „ez az egyetlen madár, mely fejjel lefelé is tud futni a fatörzsön. Az etetőn óvatos, egy szem napraforgó maggal távozik, amit egy közeli fán kopácsol fel, vagy egy kéregrepedésbe szorít, ha nem éhes.” Én nem így láttam. Eléggé rámenősnek látom az itteni csúszkákat, sokszor végeznek zavaró repülést az etetőnél, ha nem győzik kivárni a sorukat. Bizony el-elzavarják a cinkéket, ha már nagyon éhesek. A cinegék – itt most a leggyakrabban látott széncinegékre gondolok – csapatosan jönnek az etetőre, de a fenyőfa ágain „sort ülnek”, egymás után reppennek az etetőre. Ők valóban egy-egy maggal távoznak, de a csúszka néha többet is felszed a csőrébe, csak aztán megy el.
Könnyen felismerhető madárfaj. Alakja hosszú, áramvonalas, fejtetője, háta acélosan kék, farka, hátsó, alsó testtája fekete, melle, hasaalja sárgás-pirosas, csőre hosszabb, kissé lefelé ívelt.
Az etetőn a leggyakrabban látott madár a széncinege. Ügyes légtornászok, a mozgó etetőre is könnyen reppennek rá. Úgy látom, hogy a cinegék közül vannak olyan egyedek, akik kétszer-háromszor repülnek rá az etetőre, főleg ha az mozog, mire egyszer célt érnek. Ezt ma reggel figyeltem meg. Azt gondoltam, hogy ezek lehetnek az idei költésű madárkák, még gyakorlatlanok, ezért tévednek oly sokat. Reggelire várva a folyosón, elmondtam Laci bácsinak a gondolatom. Nagyvonalakban egyetértett velem, bár ő még hozzá tette azt is, hogy a fiatalok bizalmatlanok, azért próbálkoznak többször.
Könnyen felismerhetőek a fekete fejről, fehér pofáról, fekete nyakkendőről, mely a hímeknél a lábak közé is lenyúlik, szürke hát, fehéres-sárgás has jellemzi.
Gyakori vendégeim a házi verebek is. Ezek a „minden lében kanál” madárkák az Intézet kastély épületének saroktornyainak falrepedéseiben, téglahiányos falában laknak. Mindenütt ott vannak, ahol élelemre számíthatnak. Lakóhelyükkel szemközt, a fák alatt, van egy nagyobb, ácsolt asztal. Valaha padok is voltak hozzá, de azok mára elkorhadtak. Ez alatt az asztal alatt tesznek ki a lakótársak élelmet a macsekoknak. Mikor a cica jóllakott, elvonul, és jönnek a verebek. Most, hogy etetem az énekes barátaimat, ide is ellátogatnak, de mert nem elég ügyesek ahhoz, hogy a szinte mindig mozgó etetőből vigyenek eleséget, megelégszenek azzal, ami lehullik. Mikor feltöltöm az etetőt, mindig mellé hullik egy kevés, erre vendégek a verebek. Nekik is enni kell, én pedig nem vagyok rasszista.
Később vendégek lesznek még a feketerigók is. Most még a kastélyépület keleti frontját befutó vadszőlő az eledelük. Amíg ez tart, addig nem szoktam elcsábítani őket, had fogyasszák el a természet kínálta eleséget. Egyébként, mivel a macskáknak sok főtt tésztát raknak ki azok a lakók, akik szinte naponta főznek maguknak tésztafélét, a feketerigók egy koszton vannak a verebekkel. Ha már hidegebb lesz, hull a fehér, pelyhes, a lakótársak sem szívesen jönnek ki, nem hordanak annyi tésztát a madaraknak, macskáknak, akkor szoktam, műanyag tányérra rakott főtt zöldséget, sárgarépát, cukorborsót, egyebet tálalni nekik az etető közelében, olyan nyíltabb helyen, ahol a hívatlan cicát hamar meglátják.
Mégis előfordul, szerencsére ritkán, hogy reggelre az épületünk kijáratánál lévő lábtörlők egyikén vagy egy fél egér, vagy egy madár maradványait találom. Ugyanis az épületünk sarkánál macskatáppal etetem az egyik macskuszt. Tőle kapom, viszonzásként, amit ott hagy, nekem. Aranyos, nem? Én jól nevelt fiú vagyok, ezért minden esetben megköszönöm, a nekem hagyott falatokat. Ugyanakkor mindig mondom a cicusnak, miattam, ne fáradjon, elvagyok azon, amit az intézetben kapok, meg amit a boltban veszek. De, hát egy cicából a vadászösztönt nem lehet kiirtani. Ez (is) elemi ösztön.
Most, hogy hidegebbre fordult az idő, már láttam barátcinegét is. Bejött a mellettünk lévő erdőből, egy kis pótkosztra. Örömmel látom. Méretét tekintve a kék,- és a széncinege között van. Kicsit olyan, mintha bármelyik cinegénket fekete-fehér tv. – n néznénk. Uralkodó színe a szürke, az etetőn nem erőszakos, kivárja a sorát, akár több madártársát is maga elé engedve reppen az etetőre, egy maggal távozik.
Megjöttek a fenyőpintyek, vagy télipintyek is. Az egyik leggyakoribb, legkönnyebben megfigyelhető vendég hazánkban. Kedveli a lakott területek környékét, előszeretettel látogatja a madáretetőket is. A mozgó etetőre főleg szélcsendes időben jön, egyébként az alatta található elhullott magokat szedi fel a földről. Az érő fenyőtobozokat bontogatják, szedik belőle a magokat. Elsőnek az Erdélyből származó Ciprusfenyőnek a termését bontogatják szét a méretes magokért. Veréb nagyságú madár, a hozzánk érkezők nagy része átvonuló, Dél-Nyugat-Európa felé. Költőhelye Észak-Európa, Szibéria. Legjobban a narancs-sárga mellfoltjáról, fekete szárny-csíkjairól ismerhető fel. Gyakran csatlakoznak tengelicek, zöldikék, citromsármányok, mezei verebek csapatához.
Megfigyeléseimet a lakásomból tehetem meg, mert az etetővel szembeni szobaablakomon nincs szúnyogháló, mely zavarná a megfigyelést, így a függöny elhúzása után, kényelmesen elhelyezkedve a forgószékemben, távcsővel figyelem hancúrozásukat az etetőn.
Mivel a mai napig is – dec.10. –e – enyhe az időjárás, csak egy-két napos lehűlések voltak, főleg éjszaka, még nem kellett kitennem felezett diót. Ma teszek ki először ilyen eleséget, már csak a változatosság kedvéért is. Ahogy megfigyeltem, növekedett a barátcinegék létszáma. Talán már kevesebb élelmet találnak az erdőn, a biztos etető előnyösebb, hát ide jönnek inkább. Szeretettel látom őket. A kitett felezett dióra, - melyet volt narancsos, műanyaghálóban teszek ki a vendégeknek – némi meg szokás után kezdtek jönni, először is a csúszkák. Jellegzetesen, fejjel lefelé lovagoltak a zsákocskán, úgy csipegették ki a fél dióhéjakból a tartalmas belsejét. Később már a cinegék is részt kértek ebből a finom táplálékból. A karácsonyi ünnepekre eljött hozzám Feróka, hozott a madárvendégeknek egy nagy zacskó csíkos napraforgó magot. Üzletben vásárolt, tisztább mag volt, mint amit én kaptam az Intézetnek hozott ocsus magból. Még az ünnepek előtt, a piacon járva Pécsett, vettem egy kiló tisztított, fekete, apró napraforgó magot – 400 forint/kiló áron – így az ünnepek alatt ezt a két, tisztább magot adtam a madárbarátaimnak. Mivel az idő is keményebbre fordult, vendégeim naponta 2×1,5 dl. magot fogyasztanak el, és háromnaponta egy zsákocska felezett diót pucolnak ki. Fiam hozott faggyú golyókat is, ezekből is raktam ki egyet az etetők mellé, de nem volt nagy keletje. Fiam szerint azért, mert a faggyúba nem csak olajos magvakat, de búzatörmeléket, és más gabonamag törmelékét is beledolgozták.
Az ünnepek után próbát tettem a faggyú golyóval. Észre vettem, hogy a madaraim, mikor akár egymást riogatva, vagy más okból megriadva elspriccelnek az etető környékéről, egy nem távoli, bokros helyen keresnek menedéket. Próbaként az egyik bokor ágára kiakasztottam egy másik faggyú golyót, valamint egy másik fára is egyet. Egy nap volt a megszokási idő, ez alatt, bár ott jártak néha a madárkák, csak nézegették a kis hálóban kiakasztott faggyú golyót. Másnap már örömmel láttam, hogy csipegetik is a golyócskát. Ez a golyó négy nap alatt felére fogyott, míg az etető mellettin alig látszik, hogy fogyasztottak volna belőle. Tehát nem a golyó anyagával van a baj, hanem a bőség miatt a kevésbé kedvelt eledelt nem látogatják annyira, hiszen van napraforgó mag, és van fél dió is.
Ma volt szerencsém látni egy kékcinegét rövid időre az etetőn. Teste kisebb, mint a széncinegéé. Ám, mintha rámenősebb volna, bátran zavarta el a széncinegéket, a csúszkát is, míg jól nem lakott. Akkor eltűnt, azóta nem láttam. A kék sapkáról és kék szárnyról ismertem fel.
Meggyvágót is felfedeztem minap a madárkák között. Sapkája barnás-pirosas, háta úgyszintén, szárnyéle fekete, kis teste zömök, csőre rövid, kúpos, fekete torok és szemsáv jellemzi. Eléggé erőszakos, de nem annyira a lengő etetőn, mint inkább a földön szedeget. Ám nem szereti, ha más is mellérepül. Sokáig szedegetett, aztán elrepült, talán jól lakott. Azóta nem láttam.
A következő ritka vendégem a süvöltő volt. Jellemző színei: fekete fejtető, a szárny fekete-fehér sávos, a farok fekete, a hát kékes-barack színű, a has barack színű. Rövid, erős csőre van. Nem a lengő etetőn, hanem a földön szedegetett, nem zavartatva magát a folyton repdeső barátcinegéktől, széncinegéktől, házi verebektől. Mikor jóllakott, elrepült, azóta sem láttam.
Néha, szinte csak villanásszerűen láttam egy madárkát, melyet aztán egy napon sikerült hosszabban megfigyelnem. Ő a vörösbegy. Ez a poszáták rendjébe tartozó madárka a jellegzetes sárgás-vörös mellfoltjáról kapta a nevét. A hasa kékes-szürke, a háta zöldes-szürke. Őt is a földön láttam szedegetni, úgy láttam, könnyen megriadó madárka. Elég egy cinege zavaró repülése, és máris a levegőbe pattan, gyorsan elszárnyal, soká vár, mire újra visszajön.
A napokban (09. 01. 10. – én) láttam egy csonttollú madarat is az etető alatt, a földön szedegetni. Ez a madár nevét a szárnyának megkeményedett tolláról kapta. Az a faj, mely nálunk is látható a teleken, átvonuló madár, költőhelye a Tajga-övben, Eurázsiában van. Hozzánk többségében Finnországból, Skandináviából és Oroszország tundravidékéről érkeznek. Mikor otthon költenek, fiókát nevelnek, elsősorban rovarokkal táplálkoznak. Télen azonban kizárólag növényi táplálékot (bogyókat, rügyeket) fogyasztanak. Nálunk a Hóbogyó bokrok termését eszik, és azt a kökényt, amit fiam hozott, még a karácsonyi ittléte alkalmával, és megmaradt. A cinegéknek nem kellett a kökény, más madarak sem ették, ám a csonttollú madárkák lefejtették az összes kökényszemről a húst. Megfigyeltem egy érdekes jelenséget. Láttam, hogy gyakran csipegeti a havat. Az Interneten rákerestem e madár leírására, ahol megolvashattam, hogy ivás helyett csipegetik a havat. Mint ott írták (Sulinet) hóesésben vadásznak a hópelyhekre, a levegőben kapják el azokat. Ezt a mutatványukat nem láthattam, mert mikor itt volt a vendégem (a csonttollú) nem esett a hó.
Mostanában láttam egy békés madárkát megint az etető alatt a földön szedegető társaságban. Ő a zöldike. Erőteljes, magevő csőre van, vaskos testalkatú, nem erőszakos madárka. Uralkodó színe a zöld különböző árnyalata, a testtájakon. A széncinegénél kisebb, szép, arányos testű madárka. Ritkán látom, de már többször előfordult megfigyeléseim alatt.
Még egy, eddig nem látott vendéget volt szerencsém megfigyelni. Fejtetője fekete, pofája piszkos fehér, csőre körül meggypiros folt van. Aranysárga szárnycsíkjáról jól felismerhető. Nosza siettem az Internetre feljutni, rákerestem ezen ismertető jegyek alapján és megtudtam, hogy a tengelicet, népies nevén stiglicet láttam. Sajnos nem sokáig láttam, a cinegék zavaró repülésének „köszönhetően” hamar elment. Mivel még tart a tél, remélem, látom még. Szép színfoltja a nálam kosztoló madárseregnek.
Most, hogy megenyhült az idő, mások is jönnek. Az etető alatti, kiszóródott magokra, a félig kipucolt, az etető hely körül kidobott fél diókra jönnek az eddig nem itt kosztolók. Van feketerigó, balkáni gerlepár, örvös galamb, és a napokban láttam egy kis harkályt, piros sapkában, amint a féldiós zsákon lógaszkodott, erősen munkálkodva. Békés madár lehet, mert tűrte, hogy a zsákocska túloldalán egy széncinege vele egy tálból eszegessen. Az elmúlt napokban még kétszer volt szerencsém itt látni a kis vörössipkást.
Ma viszont újabb harkályféleséget köszönthettem a frissen kitett diós zsákon. Egy szép fekete harkályt. Ez a madár sem zavarta el a vele együtt enni kívánó széncinegét. Igaz ugyan, hogy kevés cinege vette a bátorságot, hogy a nagytestű fekete harkállyal együtt lakmározzon.
Lassan egy hete enyhült meg az idő és a cinegék, és más kosztosok kevesebben jönnek, valamivel kevesebb mag fogy. Nem is baj, mert mint Marika, a kertész asszony mondja, – egyébként tőle kapom a magot a tollas barátaimnak – kevés már a mag, csak kétzsáknyi maradt, és még csak január 26. – ika van, tehát nincs még vége a télnek. Igaza van, így az enyhe idő alatt kevesebb magot viszek a kis kosztosaimnak, hadd pucolják ki jobban az etetőt. Eddig, ugyanis naponta vittem a 2×2 dl. – nyi magot, három, négynaponta a frissen töltött diós zsákot. Mindez ez idő alatt el is fogyott. Csak még azt kell kitalálnom, hogyan magyarázom meg a kis tollas buksiknak, hogy ide is begyűrűzött a vállság, aminek következtében a kevés megmaradt eleséget jobban be kell osztaniuk. De legalább az ő esetükben nem a „fejesek” hordták szét az élelmet, hanem ők maguk. Ennyivel vannak jobb helyzetben, mint mi. Ők kövéredtek a széthordott vagyontól, nem úgy, mint mi, akik csak bosszankodhatunk rajta, – mármint, hogy a vezetőink (már megint) széthordták, amit mi összekapartunk – és most kezdhetjük, előröl az összelapátolást. Még hányszor?
Jött, pár napos esős, havas esős, havas nap. Itt nálunk szinte azonnal elolvadt, ami leesett, de a hírekből látom, hogy a nyugat dunántúli megyékben milyen gondokat okozott ismét a hó. Mint az egyik elakadt kamion vezetője mondta a riporternek, nem igazán készültek fel a télre az útkarbantartók. Ráadásul a jeges hó súlyától sok elektromos vezeték elszakadt, sok faluban csak részlegesen tudnak áramot biztosítani, nagyméretű aggregátorok telepítésével. És ez már lassan egy hete tart. Amit megjavítanak, visszakapcsolnak, arról is kiderül, nem működik. Sajnálom a hálózat-szerelőket, de ugyanannyira sajnálom az ott lakókat.
Madaraim, most a nedvesebb, havasabb időben ismét többet hordanak. Igyekszem inkább féldióval jobban ellátni őket.
Ma – 09. 01. 31.- ismét enyhült az idő, nincs csapadék. Tegnap egy villanásra, ma pedig hosszabban láttam mókuskát. A tegnapi eset szinte látomásszerű volt, a mai napon azonban hosszabban láttam egy szép, nagyobb mókust és egy kisebb testűt. Az utóbbi vagy az előbbi párja volt, vagy ment valahová az anyjával. Gyorsan vittem ki az ismert útvonalukra két marék mogyorót, amit a fák alatt elszórtam nekik. Remélem, meglelik a nekik szánt eleséget. Két nap elteltével úgy láttam, hogy a mogyorók száma megfogyatkozott, de nem volt szerencsém látni a kis bundás kosztosokat.
Végre csapadékmentes napunk van. Ma -–09. 02. 05. – már reggel kisütött a nap, mikor reggeliért mentem egy cinege rámköszönt, ettől mindjárt vidámabb lett a napom. Tegnap tettem ki nekik friss diós zsákot, egy kevés tisztított mogyoróval megfejelve.
A cicus is érzi a tavaszt, igaz ő már több mint egy hete. Ha velem van, gyakran fekszik le elém a földre, fetreng, így vakarja a viszkető bundáját. Ám, azt, hogy én simogassam, vakargassam, továbbra sem engedi. Ez egy antimacska! Más macsekok örülnek, ha megvakarászom őket, de Cicaura ezt nem tűri, még tőlem sem. A faluból gyakrabban jár fel mostanában egy szürke, ordas kan, a farka törött lehet, mert a közepétől lóg és loncsos. Kezdünk megbarátkozni, már nem szalad el, ha meglát, ha ételt lát nálam, akkor még inkább közelebb enged. Időnként neki is adok a granulátumból. De, ha Cicaura hagy a magáéból, későbbre gondolva, azt is megeszi, ha itt jár.
Ma ismét láttam egy szép, nagy mókust. Szép idő lévén, kint sétáltam a parkban, megláttam a lakása előtt söprögető Margitkát, oda mentem hozzá kicsit beszélgetni. Beszélgetés közben szemmel tartottam a parkoló környékét, mert csütörtök lévén, a zöldségest vártam, hogy vásároljak nála némi gyümölcsöt. Miközben a parkoló felé figyelgettem, Margitkával egyszerre fedeztük fel a mókuskát, amint egy fa oldalán kezdett felszaladni. Szép, nagytestű, barna hátú, sötétebb barna farkú, szép világos fehér mellényű, bojtosfülü állatka volt. Margitka, és én is felkiáltottunk a szép állat láttán, én még néven is neveztem: Misike. Egy pillanatra megállt egy alsóbb ágon, felénk fordult, kicsit figyelt ránk, a füleit, mint kis antennákat forgatva, aztán folytatta útját a fatörzsön, hogy hamarosan szem elől tévesszük. Nagyszerű jelenség volt.
Ma -–09. 02. 12. – ismét láttam mókust, itt járt az etető körül. Megtalálta a kitett mogyorókat, láttam, hogy kettőt is elfogyasztott mindjárt, majd némi keresgélés után egyet felkapva felfutott az egyik fenyőfára, ott aztán nyomát veszítettem. A délutáni madáretetésnél ismét vittem ki mogyorót a mókusoknak, ha jönnének. Miaz, hogy jönnének! Másnap – 13.- án – ismét jött egy kisebb termetű bundás vendégem, válogatott egy kicsit a kitett mogyorókban, vagy kettőt elfogyasztott, szedett is fel párat, melyeket a fa törzsén tekeredő borostyán szárak közé dugott, majd ő is elment, mint a társa előző nap.
E napon – 13.- án – tolvaj járt az etető körül! Egy pár mátyásmadarat láttam a kitett mogyorók körül garázdálkodni. Az erdő felől jöttek, egyikük a felkapott mogyoróval felszállt egy vastagabb ágra, ott mindjárt kopácsolni kezdte szerzeményét. A másik a zsákmányával visszarepült az erdőbe, úgy látszik, ott érezte magát biztonságban. Az előző madár közben kibontotta a mogyoróját, megette, az üres héjat lazán ledobta a földre, leröppent egy másikért. A mókusok és a mátyások is reggel 7 – ½ 8 körül jártak itt. Mikor délután újra etettem a madarakat, láttam, hogy a mókus által a borostyánszárak mögé rejtett mogyorók még a helyükön vannak, a fa alatt, a földön is volt még pár szem, így most nem raktam újabb mogyorót nekik. Vendégem volt ismét egy törpe-harkály a diós zsákon lakmározott. Rendesen kipucolta a fél-diókat, nem sokat hagyott a cinegéknek.
Az a kis bundás vendég, amelyik 13. – án járt itt, és a borostyánszárak közé rejtett pár szem mogyorót, az tudhatott valamit, mert ma reggelre fehérbe öltözött a világ. Az este, éjjel, pár centis hó esett, eltakarva a földön maradt mogyorót. Reggel még pilinkélt a hó, a karbantartók hóekéztek az utakon, a lakókból verbuvált segéderők a gyalogutakat takarították le. Így azután csak a madárkák jöttek ma reggel, de ők is kicsit később, mint máskor.
Eltűnt a cicus! 14. – én reggel óta nem láttam, tegnap – 15. – én – kerestem, de nem jött elő, ma reggel – 16. – a – még nem jelentkezett! Máskor egy nap után, ha rossz volt az idő és egy napig nem jött elő – az éhsége előhozta, most már második napja van távol. Tegnap reggeliért jövet-menet a régi etetőhelynél rókanyomokat láttam a hóban. Lehet, hogy egy róka elhívta vacsorára? Nem olyan vacsorára gondolok, ahol cicus eszik, inkább olyanra, ahol őt eszik. Sajnálnám, ha így lenne. Szerencsére nem ez történt. Természetesen a történtekről nem hajlandó beszélni Cicaura, hiába is kérdezem. Lényeg az, hogy hétfőn, 16. – án, délkörül előjött. Szembe szomszédom szerint azért bújt el, mert egy asszony állandóan a nyakára jár, zaklatja. Ha látnám, megkérném, ne tegye.
Ma – 02. 18. án – ismét láttam törpeharkályt a diós zsákon. Rájöttem, hogy mégsem igazán örülök e madárnak, ugyanis hamar kipucolja a zsák tartalmát. A cinegék pedig nem tudják elzavarni, mert ugyan békésen együtt falatozik velük, de a zavaró repülések mit sem érnek ellene.
Most, hogy már március van, enyhébb az idő, kevesebbet kell etetnem. A hagyományos adagot már csak kétnaponta adom a kis kosztosoknak. A második napra már szinte nem is marad más az etető alján, mint a törmelék és a gyommagvak. Ezt az etető alatt a földre szórom, ezt még átvizsgálják a verebek, vadgalambok, más, földön is keresgélő madárkák. Még egy adag dióm van, és jó pár adag mogyoróm. Ezt tartogatom még, hátha lesz még cudarabb idő.
2008. – 2009.
Végül egy kis humor.

Az Intézetünk parkjában van egy kis tó, benne halak, egyébb vizi állatok. A halak és a tónál élő vadkacsák (javarészt tőkés récék) gondozója a már többször említett Tamás Laci bácsi. Sok mindent, amit nem tudtam az állatokról, tőle kérdeztem, tudtam meg. Neki meséltem ezt a kis történetet először.
Tudni való, hogy a kastély, melyben az Intézet működik, a Lublói (ma Szlovákia) Benyovszky családé volt, a parkot, a tavat ők készítették.
Kis mesém így szól: Mikor még nem állt a dölyfös, felföldi skót stílusban épített kastély, mikor még a park helyén természetes erdő volt, Görcsöny község csak pár házas, jobbágy falu volt. Élt itt akkor két árva fiatal - az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Juliskának és Jancsinak. A két fiatal szerette egymást, a falu is szerette volna, ha egybe kelnek, de ennek akadálya volt a földesúri jog. Mármint az első éjszaka joga. Az akkori földesúr nem kívánt vele élni, idős volt már az ebugatta, pénzbeni megváltást is elfogadott volna. Igen ám, de Jancsinak és Juliskának a rajtuk lévőn kívül semmije sem volt, nemhogy egy rénesi forintja a váltságra. Nagy pénz volt ez akkor, hízott ökröt, pár lovat, vagy egész kis kecskenyájat vehettek volna belőle.
Így hát a fiataloknak maradt a titokban való találkozás. A völgybe, a patak partjára jártak - ha ráértek. Egy alkalommal felfedezték a kis tavat, az árnyas fákat körüle, megszerették a helyet. Amint a tó körül sétáltak, amint illik, kéz a kézben, egyszer csak Juliska ezt kérdezi Jancsitól mámoros szemmel: - Jancsikám, mi szeretnél lenni, ha én aranyhal lennék itt a tóban?
Jancsi ijedten nézett körül, nem hallotta - e valaki e kedves szavakat? Mikor megnyugodott, mélyen Juliska szemébe nézve mondta: - Pszt! Halkan!
Köszönöm az olvasók kitartó türelmét, kívánok nekik jó egészséget: Gyuri.