2009. Június 27. Szombat
A cseresznyefa meséje
| Szervusztok, nyugodtan tegezlek le benneteket, mert már öreg vagyok, vagy negyven éves. Még az öreg gazda ültetett egy gyönyörű kertbe, ahol azokban a régi időkben, amikről én már csak meséket hallottam, keresztben, hosszában és átlósan is azonos távolságban sorakoztak az almafák. Mintakert volt az egykor, a tanító nénik megmutatták az iskolásoknak, az öreg gazda pedig szívesen magyarázta el nekik a fák életét. Ez a gazdám még megkóstolta ropogós, zamatos gyümölcseimet, fel is jegyezte ezt a tényt a naplójába. Aztán egyre többször csak egyetlen szó került abba a naplóba a napi feljegyzésekhez. Beteg… beteg … beteg. Az öreg gazda halála után el akarták adni a kertnek azt a részét, ahol én is voltam. Engem már nem mertek átültetni, fájó szívvel váltak volna meg tőlem. Végül maradhattam, s kis gazdám kezdett el kezelni. Szépen visszavágta az ágakat, ahol kellett, megvakargatta a törzsemet, leszedte a gyümölcseimet. Közben mindketten felnőtt korba léptünk. Én olyan terebélyesre nőttem, hogy egy magaslest ki lehetett volna építeni ágaim között, s olyan magasra, hogy a legnagyobb kerti létra csak derékig ért nekem. Túlnőttem a szőlőlugason, amit meg is szüntettek a kedvemért. Ágaimmal kihajoltam a kerítésen, amit azért készítettek, hogy baromfit neveljenek. Lombommal nagyon jó helyet biztosítottam a pipiknek, akik annyira szerettek, hogy sokszor ágaimra is felültek, s szépen megtisztogatták a földet alattam azoktól a kicsi fehér kukacoktól, amiket annyira nem szeretnek bennem az emberek. Nem is volt a termésemmel baj abban az időben a piacon. A kert szép fái lassan kicserélődtek, én maradtam. Sokan sürögtek körülöttem, hogy le tudják szedni gyümölcseimet, ami egy mázsánál is több volt. Fiatal gazdaasszonyom mert a legmagasabbra felmászni, a legtöbb gallyat behúzgálni, hogy a számára érlelt kincsekhez juthasson. Szívesen adtam neki. Sokan meglátogattak engem abban az időszakban, amikor szép piros bogyóimat kínálgattam. Mind megdicsértek, milyen szép fa vagyok. Aztán sokan nem jöttek többé, elköltöztek, ki más városba, ki az égi hazába. Korosodtam, de még mindig jól tartottam magam, nem volt egyetlen száraz gallyam, nem tört le senki alatt. Szerettem volna még sokáig szolgálni gazdáimat, és kínálni zamatos gyümölcseimet az évente változó szedőknek, akik segítettek kis gazdaasszonyomnak. Ő még mindig fel mert mászni a legmagasabb ágakra is, jól ismertük egymást, tudta, hol kínálom neki ágaimat. Az évente változó szedők nem ismertek ennyire, így történhetett a baj. Fiatal, vékony asszonyka volt a segítség, nagyon merészen helyezkedett a vékony ágakon is, hogy minél több gyümölcs terhétől szabadítson meg. Megbírtam én az ő kis súlyát, szépen meghajtottam alatta ágaimat, de ő megszédült, s ez ellen nem tudtam mit tenni, Odanyújtottam egy kis gallyat, de az még pehelysúlyának sem volt elég, hogy megtartsa. Próbáltam szétteríteni lejjebb álló ágamat, hogy arra essen, de az sem sikerült. Szegényke lezuhant, arccal a kemény földre. Akkor nagyon megijedtem, meg sajnáltam is, ahogy ott feküdt, mert láttam, hogy nagyon szenved. Gazdaasszonyom is ott volt, nagy szaladgálás kezdődött. Azon a nyárom már fel sem tűnt nekem, hogy senki nem mászott fel rám többet, pedig még kínálgattam a gyümölcsöt, ami szép feketére érve potyogott le végül. A szenvedésem a következő tavasszal kezdődött. Két idegen jött be a kertbe, valami szerkentyűvel, ami iszonyúan zúgott, aztán belemart a húsomba. Hallottam gazdaasszonyom hangját: - Erről a fáról nem fog leesni segítség, de én sem. Az idősebb ember, aki azt az iszonyú szerszámot fogta, azt válaszolta: egészséges fa, túl fogja élni a csonkázást. Hatalmas sebeket ejtettek rajtam, amiket a gazdaasszony bekent valamivel, hogy kicsit hűsítse, csillapítsa a fájdalmat. Meggyógyultam. Termettem még évekig, szép új gallyaimon nagyobb gyümölcsöket, mint bármikor is. A gond tavaly kezdődött, kegyetlen gombabetegség támadott meg, ágaim üszkösödnek, száradnak, de a törzs környékén még mindig meg tudom tartani gazdaasszonyomat, aki az idén újra megölelgetett, megtisztogatott a fölösleges és elszáradt gallyaktól. Olyan szomorúnak tűnt közben. S valami olyasmit mondott: - Meglátjuk, mi lesz velünk jövőre. Nem szívesen vágatlak ki, mert árnyékot adsz a veteményeimnek, no meg én is szeretnélek még megmászni egyszer-kétszer. De ha elszáradsz, csak az lesz a sorsod, nem csúfoskodhatsz itt. Bólogattam, s megígértem neki, minden tőlem telhetőt megteszek a kedvéért. Úgy meghatott ragaszkodása ehhez a csonka, csúnya, beteg, öreg fához, amivé lettem, hogy frissen levágott gallyaimból könnyeket hullattam |