Az a tavaszi reggel még most is bennem él

Amikor nagymamával a hegyre mentem én

A napkorong már kúszott fel az égen

Zöldfű harmata még csillogott a réten…

Zökkenő lépte után lebbent a bő szoknya,

Elő-ruhájának  kötőjén himbálódzott pincekulcsa…

Erdőbe érve körülöttünk illatozott sok színes virág

Leszedtem volna, de ő nem ált meg, csak ment tovább…

Az útvégi tisztáson egy kis nádtetős pince állt

És az elő-ruhakötőről a kulcs a zárba szállt

Fáradtan rogytam a fűbe a pince elé

A sok virág virítva integetett felém…

Kaptam egy kis szörpöt és elemózsiát,

Majd keskeny derekamra kötötte a rafiát

Néztem rá, nem tudtam, mit kell vele csinálni

Hogy megtudjam, nem kellett sokáig várni…

- A szőlőhajtást felszeded és a karóhoz kötöd,

Vigyázva, lassan, le nem töröd!

Csináltam én odaadón, tiszta szívemből…

De, hol a szőlővessző, hol a rafia szökött meg kezemből

Óvatosan próbálkoztam újra és újra sikertelenül én

Aztán feladva elterültem a rend közepén…

Az égen kergetődző felhőket bámultam,

Majd, nagyanya kereső, hívó hangját hallottam…

- Gyere kis unokám! Mutatok neked valamit!

Szaladtam hozzá. – Nézd csak mi pirul itt!

Kitágult, csillogó szemekkel bámultam,

Mikor a sok mosolygó szamócát megláttam

- Látod kislányom, ezt az égiek ültették,

Friss esővel gondosan öntözték…

Én pedig csokorszám szedtem és ettem…

A szőlővesszővel való kudarcot  hamar feledtem…