Ha jól emlékezem Lao Cse mondja, vagy írta valahol, hogy : “Ültess egy fát, nevelj egy gyermeket, írj egy könyvet, és már nem éltél hiába.” Az első kettőn már túl vagyok, ültettem fákat, egész kis ligetre való gyümölcsfát az általam művelt szőlőkben. Feleségem segítségével felneveltünk egy jóra való gyermeket, aki már önálló, megáll a saját lábán. A könyv megírásával most próbálkozom. Kérem fogadják érdeme szerint.

Nagyapám az órásmester

Abban az időben, amikortól nekem már emlékképeim vannak a gyermekkoromból – az 1940 – es évek eleje – az emberek többsége még zsebórát hordott és nem karórát. Ezen kívül voltak még az ébresztő órák, azaz vekkerek, az álló – és fali órák Egy dologban egyeztek csupán, ugyanis mind rugóerővel, vagy súlyerővel működtek. Így időnként fel kellett húzni a rugót, vagy a súlyokat a működéshez. A nagy álló órák láncon, vagy zsinóron lógó súlyok húzó erejével működtek. Ezek az órák sokszor szépen faragott külsejű faházban, nagy álló, vagy fali órák voltak. A fali órák között divatosak voltak akkoriban az úgynevezett kakukkos órák, melyeknek padlásterében lakott az a madár, amely minden fél – és egész órában elő jött és elkakukkolta az időt.
Nos ezeket, a szerkezeteket javította a Nagyapám, tudtomra, közmegelégedésre, mert műhelyében mindig sok javításra váró óra volt. Nagyapa a mesterséget Pécsen a Tóth és Csikós órásműhelyben tanulta. Utána a kor szokásai szerint külföldön tanult még különböző műhelyekben, vándorolva Európa útjain, azaz valcolt. Bár abban az időben hárman is űzték ezt a mesterséget nálunk, azért megéltek valahogy. Emlékeim szerint a két másik órás szőlőt is művelt és boruk nagy részét a Mózeráj kocsmárosa vette meg év, mint év. Nagyapa is tudta mindig mikor van „műsoron” Mózer bácsi vendéglőjében Bruszt Gyuri bácsi bora és ilyenkor gyakoribb vendég volt a Mózeráj különtermében. Néha engem is magával vitt, mert a Mózeráj a Nagyállomással szemben volt. Így nagy örömömre láthattam ilyenkor a vonatot. Nagyapával kézen fogva körül jártuk a folyton pöfögő, sistergő mozdonyt és persze elmagyaráztattam magamnak, hogy is működik. Akkortájt én is, mint a többi gyerek „gépész” szerettem volna lenni.
Nagyapa a műhelyében nem szívesen látott, de ha csendben elbíbelődtem azzal az öreg, már semmire sem jó szerkezettel, akkor megtűrt a sarokban. Így maradt emlékem egy ébresztő óra, melynek számlapja egy néger fejet ábrázoló porcelán ház két oldalán volt, az óra járása szerint a néger szemei jobbra – balra, a nyelve ki s bejárt. Emlékezem még egy másik porcelán dísz órára is, melynek teste egy kutya volt, a számlapok az oldalán voltak és az óra járása szerint a kutya farka billegett, a szemei jobbra – balra - a nyelve ki s bemozgott. Emlékem még ebből az időből a lakásunkban álló nagy ingaóra. Ennek az órának olyan zengő hangja volt, hogy ha közel álltam hozzá mikor ütött, úgy éreztem, hogy a hang bennem szól tovább. Szép nagy faragott fa háza volt, üvegezett elő és oldallapokkal. Nagy leveses tányér méretű sétálója egykedvűen szeletelte az időt. Nagyapa minden reggel pontban hét órakor húzta fel a súlyokat, mert a pontossághoz az is hozzá tartozott, hogy minden nap ugyanabban az időben kell felhúzni.
Nagyapám mellékfoglalkozása volt, hogy a mostani Társadalombiztosító jogelődjének az akkori O. T. I. – nak a helyi képviselője volt. Így a környék falvainak népe nem csak a javításra váró órákat hozta, hanem a nyugdíj, árvaellátási és egyéb az O. T. I. – ra tartozó ügyeit is. Ez némi plusz munkát és még inkább csak némi pótjövedelmet jelentett. Mégis – emlékeim szerint – jól éltünk, úgy a tisztes polgári nívón, pedig a lakás is, a műhely is bérelt helyiségek voltak nem a tulajdonunk.
A ház, amelyben laktunk, és amelyben a lakásból nyílóan az utcára is, nyíló órás műhely is volt egy idős özvegyasszonyé, Gombos nénié volt. Nagy ház volt, úgy értem terjedelmes. Az utca frontján – akkor Pécsi utca – két lakás, mindkettőből az utcára nyíló két műhely volt. Közöttük egy fedett kapubejáró, melyből egy hosszú udvar nyílott hátrafelé. Ha az utcán szembe álltunk a kapuval, akkor a kapu melletti jobb oldali lakás és műhely a Nagyapám bérleménye volt. A műhelyből egy kis ajtón át az utcai szobába jutottunk, ahonnan két ajtó nyílott. Az egyik az udvari szobába, a másik az udvari szoba és az udvar közötti fedett verandára nyílott. Az udvari szobából nyílott a konyha, onnan a kamra és ismét a fedett veranda. Itt volt az én játszóterem, ha odakint rossz idő volt. Innen indult a pince az egész lakás alá. A pincelejáró után volt egy újabb kétszobás lakás, a szobák közötti konyhával, kamrával. Ebben a lakásban is bérlők laktak, akiknek személye többször változott. Akkoriban lakott itt egy özvegyasszony a lányával, vele is sokat játszottam. Az özvegy, főleg a háború után gyakorta rendezett spiritiszta szeánszokat a háborúban eltűntek hozzátartozói számára. Nem tudom ebből jött – e össze a pénzük arra, hogy Budapestre költözzenek, állítólag azért, hogy a lányát – Zsuzsit – balettra tanítsák. Vajon mi lett Fekete Zsuzsából, a balett nagy ígéretéből? Még tovább menve egy újabb kétszobás lakás következett konyhával, de ez már kisebb alapterületű volt, mint az eddigiek. Itt akkoriban egy Lajkóné nevű özvegy lakott, aki házaknál vállalt mosást, kézzel, fateknőben. Ez után keresztben, vagyis az udvart lezáróan volt egy gyertyaöntő és bábos műhely. Mellette egy keskeny folyosó nyílt a telek hátsó részébe, mely a valamikori vár árkáig nyúlott és veteményesnek, csibe és disznó ólaknak adott helyet. Ezeket is a lakók használhatták. A bábos műhellyel szemben, a folyosó túloldalán – még mindig az udvart lezárandó – egy egyszoba – konyhás lakásban lakott egy kocsis a családjával. Ez olyan ember volt, aki ló vontatta kocsival vállalt fuvarokat és ebből élt. Akkor az autó mifelénk még úri huncutság volt és főleg ritka. Még a tűzoltók is lófogattal jártak, autója csak a kórháznak – egy mentő – és a Községnek volt egy utak locsolására nyáron használt öreg M. A. N. lajtos kocsi. Sofőrje mindkettőnek egy ember – Probszt bácsi – volt, aki néha elvitt magával a locsoló autóban és ilyenkor én kezelhettem a „spricnit”. Nagy élvezet volt és utána büszkén dicsekedtem Nagyapának, vagy Apámnak, hogy a Probszt bácsi megkocsikáztatott, és én kezelhettem a spricnit. De visszatérve a házunkra, a kaputól balra is volt egy kis üzlet, a háztulajdonos Gombos néni üzlete, ahol az udvarvégi műhelyben sütött mézeskalácsot, öntött gyertyát, mécsest árulta Gombos néni. E bolt mögött is volt egy kétszobás, konyhás lakás, melybe az üzletből a konyhán át vezetett az út. Míg élt itt lakott Gombos néni. Az Ő lakása után az udvarban egy kerekes kút állt, innen húzta a vizet mindenki magának. A kút után kamrák a Lajkóné mosókonyhája, a bábos műhelyhez tartozó kétrészes raktár, ez után a két pottyantós W.C. és a kocsis által használt istálló és kocsiszín következett, majd a kocsis lakása. Ez volt a ház, ahova születtem, ahol gyermekéveimet töltöttem. Megannyi búvóhely, lehetőség a játékra, lehetőség az új, a csodás meglátására.
Nagyapa a valcolás közben eljutott „Stájerba” is, innen hozott magával egy igazi bernáthegyi kutyát, a Lordot. Lorddal én már csak, mint kikészített bőrrel találkoztam Nagyapa ágya előtt. Mint egyszer mesélte, szegény kutya nem bírta az itteni éghajlatot, megbetegedett. Ekkor, hogy ne szenvedjen tovább, elaltatta az állatorvos. A sintér megnyúzta, Bajomi úr a bőrt kikészítette, így lett azután ágyelő szőnyeg Nagyapa ágya elé. A vándorévek hozadéka volt, hogy Nagyapa jól beszélt németül. Akkoriban – szerintem helyesen – szokás volt németre tanítani a gyerekeket, lévén kishazánk német érdekeltségű terület. Mivel várhatóan az Apácák iskolájába iratnak be és ott kötelező a német nyelv, tehát előképzés gyanánt nekem németül kellett vizet kérnem és bemutatkoznom Nagyapa jelenlétében. Ich bin Georg Bobdai. Nem voltam egy nyelv zseni, így csupán ennyi maradt Nagyapa áldozatos tanításából. Vigaszul elmondhatom, hogy a több mint tíz évig tanult – szintén kötelező – oroszból sem maradt több, csupán a sok nehézfejű magyar nebulót keserítő répamese egy sora: Tyanyúli – tyanyúli nye vü tyanyúli – ami nyersfordításban annyit tesz, hogy húzta, húzta, de nem kihúzta. Félre ne érts kis Unokám, nem vagyok büszke a nyelvek nem tudására, főleg azért nem, mert az élet felkínálta ezt a két lehetőséget és én nem éltem velük. A németet főként kevés ideig tanultam, Apám sem tudott németül, így Nagyapa halála után nem volt, aki tanított volna, az Apácáknál csak egy évig tanultam a nyelvet és jött a háború. A háború után csak kötelező oroszt tanultunk. Az orosz nyelv, pedig túl a kötelező voltán, mégis csak egy elnyomó hatalom nyelve volt, és mint ilyen, nemkívánatos. Most mégis azt mondom kis Unokám, hogy tanulj nyelveket, mert túl azon a bölcsességen, hogy minden ember annyit ér ahány nyelvet tud, ismét e két nyelvterület lehet a magyarság működési területe. Hiszen az új technológiák főleg német és angol nyelvterületről jönnek és a szláv nyelvterületek, lehetnek számunkra, a jövő piacai, ahová mindezt tovább adhatjuk. Tehát abban igaza volt Leninnek, hogy tanulni, tanulni, tanulni, már ha mondott egyáltalán ilyet.
De térjünk csak vissza az én mesémhez. Gyermekkorom nagy élménye volt a házban levő bábos és gyertyaöntő műhely titkainak felfedezése.

Knopf bácsi gyertyaöntő és mézeskalácsos műhelye.

Mikor az első felfedező utamat tettem a gyertyaöntő műhelyben, ugyancsak tátottam a szám a csodálkozástól. Hogy is ne, mikor azt láttam, hogy egy vízszintesen forgatott, kocsikeréknél valamivel nagyobb kerék oldalán vékony madzagok lógnak, ezekre egy üstből nehéz szagú folyadékot önt egy ember és lassan – nagyon sok forgatás után, újabb és újabb öntések után – gyertyák lesznek a lógó madzagokból. Persze ez így csupán a lényeg, de nézzük csak részletesebben az öntött gyertya készítésének folyamatát.
Elsőnek is a műhely és berendezése. A ház leírásakor említett folyosóról nyílott a műhely. Először egy előtérbe lépett be az ember, itt volt egy épített üstház, benne egy zárt kazán, melyből a gőz egy csövön a belső helyiség padlóján álló duplafalu üstbe jutott a kettős fal közé. Ez a gőz tartotta folyékonyan az üstben levő viaszkeveréket. Ezt öntötte egy csőrös merőkével a kerék oldaláról lógó gyertyabél szálakra Knopf bácsi nagy türelemmel és szakértelemmel. Egy öntés, egy rövidke fordítás. Ez így ment órákon át, míg a felaggatott bélre elég viasz tapadt. Akkor tizesével leszedték a gyertyákat és a helyiség hosszanti falát végig érő nagy asztalra tették. Ez az asztal vaslemezzel volt fedve, hogy rajta a gyertyákat egyenletes vastagságúra mángorolják egy olyan simára gyalult fával, mint az asztalosok hosszgyaluja. Következett a gyertyavégek egyforma hosszúra vágása egy nagy késsel. A leeső viasz ment vissza az üstbe. Most jött a gyertyák hegyét kúposra – vállasra alakító mángorlás. Ehhez a mángorló fa másik – vésett – oldalát használták. Így készült a sima világítási gyertya, a sima templomi gyertya. Azonban, ha díszes körmeneti gyertyát akartak készíteni, akkor ezek után még -– a még mindig lágy gyertya kerületére szélesebb – keskenyebb sztaniol csíkokat raktak többféle színben. Egy alakos végű csipeszsorozattal bele – bele csíptek a sztaniolgyűrűknél a gyertya testébe. Az így készült díszes körmeneti gyertyákra még illő színű szalag, masnira kötve, került olcsó díszítő szalagból. Volt még két időszakosan gyártott világító eszköz. Az egyik a halottak napja előtt készített mécses, a másik, pedig a szőlős gazdák „pince gyertyája”. Ez utóbbit igen vegyes viaszból készítették, sajtolással. Tudni való, hogy a templomokban a papok összegyűjtötték a gyertyacsonkokat, lecsepegett viaszt. Ez rendszerint piszkos kormos volt. Knopfék olcsón megvették és a méhészektől vett méhviasszal, összeolvasztották. Tettek bele némi sztearint – fehér viaszt – is, lett ebből egy barnás színű folyadék, ezt öntötték ez után a gyertyaprésben levő szalmabélésre. A prés aljára erősített spulnin volt a bél, a prés elé egy vizes teknőt tettek némi vízzel és már készült is a pincegyertya. Egy ember a prést szorította, nyomva kifelé a prés alján lévő nyíláson a viaszt, egy, pedig a viasz útjában húzta a belet olyan gyorsan, hogy a bélre elegendő viasz rakódjon. Így lett a ceruzánál kissé vékonyabb, hosszú gyertyaszál, mely a vízbe érve dermedni kezdett. Mire a teknőt végig úszta, éppen elég merev lett, hogy a bélhúzó ollóval elvágja, átadja a következő kezekbe, melyek egy deszkalapon gyorsan, ügyesen csigába tekerték, a végét kissé felhajlítva. Így lett azután egy sárgás, lapos, csigavonalba tekert gyertya, mely kitűnően megállt a hordó domború felületén is. Előnye volt még a méhviaszból származó propolisz tartalma, mely a gyertya lángjában elégve jó illatot árasztott és némi fertőtlenítő hatása is volt a pince levegőjére. És még egy különlegesség – a fogadalmi gyertya. Ez is ugyanabból a fehér viaszból készült, mint a többi gyertya, csakhogy formába öntéssel. Voltak két darabból álló fa kockák, melyek belsejében – fele – fele arányban – szív, kéz, láb, fej, egész test mintája volt faragva. Ezek a fakockák összecsukva csak egy kis öntő lyukat mutattak a külvilág felé. A kockába beraktak egy darab gyertyabelet, majd beöntöttek egy kis viaszt és a kockát bedobták egy lassan forgatott fahordóba. Némi forgatás után a kocka a vizes teknő vizébe került. Mire átúszta a teknőt, addigra megdermedt benne a forgatás következtében a minta felületére tapadt viasz. A teknő végénél ülő személy kiemelte a kockát, lerázta róla a vizet, szétnyitotta, kivette a kis alakos gyertyát, késsel eltávolította az öntési sorját és óvatosan egy kosárba tette. Az ujjra zárt kocka ment vissza az öntőhöz. Az öntés végeztével a mintákat különböző színű sztaniol darabkákkal díszítették. Ezeket főleg a Máriagyűdi búcsúban árulták. Kinek keze, lába, szíve fájt, olyan mintájú fogadalmi gyertyát vett, azt az oltár előtti homokkal teli nagy edénybe állította a kanóc meg gyújtása után. Míg a gyertya égett, Ő imádkozott és ez vagy segített, vagy nem. Mindenképp olcsóbb volt, mint az orvos, hiszen annak minimum egy tyúkot illett vinni.
Ennyit hát a gyertyákról, de volt itt még egy ennivalóan érdekes dolog, a mézeskalács. Nagyteknőben – némi ételfestékkel színezve – készült a puszedli, a hosszúkás mandulás kalács, a lovas huszár, a biciklista és minden akkori falusi lány álma, a mézeskalács szív – tükörrel a közepén – tésztája. A tésztát az előbb említett vaslapos asztalon kinyújtották és a megfelelő alakú szaggatóval, kiszaggatták. A kiszaggatott formákat rárakták a nagy sütőlapokra és az asztal végében nyíló kemencében, kisütötték. Ez után adjusztálták, vagyis vászonzacskóba töltött, ételfestékkel színezett lágy tésztával díszítették. Különböző zacskóvégek voltak bádogból, ezek nyílásain át zsinórszerű, vagy virág alakú tészta pacsnikat nyomtak a kisült kalácsra, miután felrakták rájuk az éppen aktuális papír díszeket, tükröt. Evvel rajzoltak zsinóros mentét a huszárnak, ebből nyomtak a szívre rakott tükör négy sarkába egy – egy rózsát, hogy megtartsa a tükröt. Girlandot, feliratot a szívre, hogy aszongya: szív küldi szívnek szívesen, á lá falusi romantika. Néha, ha már ott voltam én is kaptam egy – egy félre sikeredett puszedlit, vagy törött figura darabját. A puszedli jobb volt, mert a figurákon a díszítés íze keserű volt. Még egy dolog volt keserű és néha dohos a figurális darabokon. Ugyanis a mandulás kalácsot és az összes figurális kalácsot az előző vásárból megmaradt és ledarált süteményből kapott morzsával szórták be díszítés gyanánt.
Így tanultam én ki a mézeskalácsos mesterséget sokszor láb alatt levéssel, néha segítséggel. Váltig mondogatta is Knopf bácsi, hogy de jó lenne, ha beállnék inasnak, de aztán jött egy új szerelem, és én már nem voltam meggyőződve, hogy mézeskalácsos – gyertyaöntő akarok lenni. Ez az új szerelem a vasmívesség netovábbja az üllő és melldöngető kovácsmester – Jenő bácsi – mestersége volt. Mert puha tésztát akármilyen puhány legény gyúrhat, de vasat alakítani, az ám a férfi mulatság. Következő mesém róla szól, aki gyakran patkolta a lovakat, szükség szerint húzta a ráfot, ritkán egész kocsit vasalt, de legritkábban hintót, homokfutót vasalt, pedig ez volt az igazi, fizetségben is.

Marits Jenő bácsi a kovács.

Történt egyszer – úgy emlékezem nyáron, hogy Nagyapa elszalajtott egy levélkével az utcánk végére Jenő bácsihoz, a kovácshoz. Mikor oda értem a sokat emlegetett kovácsmester műhelye elé, Jenő bácsi éppen egy ló patáját igazította patkolás elé.
„No mi az gyerek? Tán téged is körmölni kéne?” Így szólt rám, mivel egy ideje csak álltam ott és néztem. Miután illőképpen bemutatkoztam és mondtam, hogy írásos üzenetem van Böhm Nagyapámtól, azt mondta pihenjek addig, míg végez a ló körmével. „Tudod, a ló dologra megy, tehát siet. Te hírhozó vagy, tehát nyilván fáradt, hát pihenhetsz kicsit. ’’ Miután szabadkoztam, hogy dehogy vagyok én fáradt, huncutul végigmért és behívott a műhelybe.
Nagy pajtaszerű épület volt, az ajtóval szemben, a műhely közepén a tőke, rajta az üllővel, jobbra a fal mellett satupad, két satuval. Egy nagy kovács satu és egy kisebb párhuzamos satu. A satupad után a másik falban egy ajtó nyílott a fedett kapualjba, itt állt az új kocsi, vagy hintó, vagy homokfutó, ha vasalni kellett. Az ajtó mellett – a műhelyben – egy kézi hajtású kovácsfúró állott. Mellette a sarokban vasanyagok, egy körmölő bak és ide került az a kis hokedli – forma szerszámos – szeges készség is, ami szintén a patkolásnál volt használatos. A tőke mögött – egy jó lépéssel – volt az épített kovácstűzhely, alatta salak és széntároló rekesz. Bal oldalán egy hatalmas bőr fujtató. A bal oldali fal mellett, pedig szerszám tartó állvány, félkész patkókat tartó állvány nyújtózott. Volt itt tűzi fogó kisebb, nagyobb, gömbölyű szájú, lapos pofájú, üllő betétek, melyek hasznát később láttam. Nekem első látásra olyan volt minden, mint egy elvarázsolt kastély és a purgatórium vegyesen.
„ No barátocskám! Ebből nem élünk meg! ’’- riasztott fel Jenő bácsi az álmodozásból. „Mint mondtam, a ló siet, te ráérsz, de ha még nem vagy fáradt hadd lássam hasznodat. Lássam, tudod – e húzni a fujtatót? Azután csak szép komótosan, végig húzzad, mert végig van kifizetve.. Ne rángasd, hanem húzzad komótosan – mondta, míg én az első bátortalan húzásokat tettem – és ne siess, mert ha elhiccel a patkó, néked verem fel! ’’ Azzal otthagyott és ment a lóhoz, aki tudvalevőleg siet, mert dolga van. Voltam én gondban! Hát hogy is ne, mikor azt sem tudom mikor hiccel a patkó, a fujtatót húzni sem olyan könnyű, mint mikor azt néztem Jenő bácsi, hogyan teszi. Ráadásul úgy röfögött az egész bőr miskulancia, hogy nehezen tudtam eldönteni, féljek – e, vagy húzzam – e? Megváltásomra már jött is Jenő bácsi és a lefelé görbülő számat látva megkérdezte:„Talán csak nem égetted el azt a drága patkót te gyerek? Én bizony hüppögve feleltem, hogy én azt nem tudom, mert én csak húztam a fujtatót, ahogy kell. „ No lássuk, mire jutottál fiam? ’’- azzal kivette egy alkalmatos fogóval a patkót a parázsból, de mindjárt dugta is vissza.„Remek! Majdnem jó! Hallod – e nem akarsz beállni inasnak? Pont egy ilyen ügyes legényre gondoltam. Nem baj, ha gondolkodol rajta, csak a fujtató meg ne álljon! ’’
Így szegődtem el kovácsinasnak – úgy három – négy napig. Mert ugye micsoda különbség az, ha az emberfia arra poroszkál, aztán megáll és nézi, mint izzad két sűrű kötésű magyar az üllő mellett, az egyikük – a kovács vezényel a kalapácsával, a másik meg a nagykalapáccsal ráver a tüzes vasra. A vas, pedig alakul, engedve az erőnek. Ha kell, ellapul, ha kell, ívben hajol, ha összeér, lehet hicceltetni, azaz tűzi forrasztani és már kész is a kocsikerékre a ráf. Nem gyönyörű – nézni? De ott állni a nyáron meleg kovácsműhelyben a tűz mellett és szakadatlan húzni a csúful röfögő fujtatót? Na nem! Ezt nem nekem találták ki. Különben is a Gerendás gyerekek légpuskát kaptak húsvétra és meghívtak engem is egy kis verebészetre. Így hát hamar felmondtam az inasságot Jenő bácsinak. No abban azért megegyeztünk, hogy jöhetek máskor is nézni, mit készít, és ha kedvem lesz, fujtathatok is. Így voltam én vendég ezen a nyáron még párszor Jenő bácsinál. Valahogy mindig megtudtam, hogy aznap kocsitengely forrasztás lesz, két ráverővel. Mert az egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács az egy kovács. Az volt ám a zene! Vagy kerék ráfolás várható, netán saroglyavasalás, lőcsvasalás. Nagyapa szólt ilyenkor:„Benézhetnél Jenő bácsihoz, úgy tudom ma érdekes munkája lesz.’’ Én mentem Jenő bácsihoz fujtatót húzni, de leginkább nézni, hogy táncol a kalapács, hogy pereg a reve, miközben alakul az előbb még egyszerű rúdvas.
Jenő bácsi nem csak a kovácsmesterségből élt. Az Ő – ma így mondanánk adózatlan jövedelme – a téli húsfüstölés volt. Közel esett a Spitzer-féle fatelep és onnan a gatter fűrész alól annyi fűrészport hozhatott, amennyire szüksége volt – ráadásul ingyen. Így azután egy – egy munkát még a nyáron azért készített el egy – egy fuvarosnak, hogy hozzanak neki fűrészport egy – két kocsival. Ezt az udvarban lévő kamrába hányták be, ahonnan azután télen a húsfüstöléshez is, meg a dobkályhába is ez használódott. Ügyes dolog volt ez a kályha is. Egy üres 200 literes benzines hordónak 3 alacsony lábat és alul a meghagyott fenék közelében egy huzatszabályozós ajtót készítettek. Az ajtóval szembeni oldalon felül egy kályhacső kivezetést is tettek rá. Egy másik egyfenekű edény – mely a hordóba úgy illett, hogy körülötte 1 – 1.5 centiméter rés volt – rövidke 3 lábbal lefelé került bele a hordóba. Ennek az edénynek a fenekén volt egy 10 – 15 centis lyuk, ebbe állították bele azt a kúpos fa rudat, mely köré a fűrészport tömködték. Kellő tömörítés után óvatosan kihúzták a kúpos rudat, a helyén maradt üregbe újságpapírt tömködtek és óvatosan, a kályhába állították. Begyújtáskor az alsó ajtót nyitva, a kályhára a tetőt rátéve, alulról begyújtották a papírt. A papír elégése után beljebb hajtott ajtó mellett meg kellett várni, míg a fűrészpor beizzik. Ez után már minimális huzattal égett tovább. Egy átlagos nagyságú lakást kora délelőttől késő estig égetve, jól befűtött egy ilyen alkalmatosság. Csak reggel a betétdobot kellett nagyon óvatosan kivinni, huzat, szél ne legyen, mert a finom hamu szállt, mint a tollpihe.
Miért volt sokat emlegetett Jenő bácsi? Kártyázók mondták felénk, ha az osztó rossz lapot adott: „El kellene küldeni az osztót a Marits kovácshoz körmöltetni.” Így emlegették sokat iparos társukat az emberek. Következő érdekes látni valóm a Spitzer fatelep volt.
Még annyit előbb Jenő bácsi jól fizető munkájáról, hogy egy új lovas kocsi szinte teljes vasalását volt szerencsém látni. A kerék ráfolást, puskázást ugyan kihagytam, de az érdekesebb részeket, a lőcsök, kocsioldalak, első – hátsó saroglyák, a kocsirúd vasalását a hámfákkal együtt láttam. Szép volt, a nyár végi, aratás utáni vásárba készült. Úgy tudom egy tótföldi gazda, vette meg. A hintó és a homokfutó vasalását csak kis részben láttam, de az volt a csúcs. Virág és levéldísz alakú vasalatok díszítették a hintót is és a homokfutót is. Ezek készítése időt rabló, Jenő bácsi szerint pepecs munka volt, de nagyon mutatós. A homokfutó a környék leggazdagabb téglagyárosáé Ekunfeldzt tulajdona lett, a hintót nem tudom ki birtokolta, de nem kellett szégyenkeznie benne, az már biztos. Mikor ezek a különféle díszek készültek, akkor láttam a sokféle üllő betét hasznát, a különböző nyeles lyukasztók, vágók használatát. Ezek segítettek a hajlításokban, a virágszirmok élethűbbé tételében, a levelek erezetének kialakításában. Ezek voltak az igazi mestermunkák, a többi a „tömegtermelés”.
Jöjjön hát a Spitzer fatelep a maga érdekességeivel.

A Spitzer fatelep.

Szépen sorba rakott deszkák, fafajták szerint válogatott rönk rakások, melyekből a nagy függőleges mozgású gatter fűrész vágta a deszkákat, pallókat. Ezek között futó kisvasúti sin, melyeken a deszka és rönkszállító csillekocsik mozogtak, ez volt a Spitzer-féle fatelep. Mi gyerekek – ha néha bemehettünk – segítettünk deszkát rakni, persze csak a könnyebbeket, azért, hogy a végén kitoljanak a fatérre a csille tetején és ott is segítettünk lerakodni.
Nekem legnagyobb élményem volt, ha a gépteremben a gatter mellé, vagy a körfűrész közelébe mehettem. Érdekes volt nézni, ahogy a többlapú nagy gatter fűrész kerete le – föl járva „ette’’ a farönköt, melyet szorítópofás csillekocsik tartottak, recés adagoló kerekek húztak a nagy fogú fűrészlapok elé. A gép túloldalán – a már deszkává vágott rönk – újra szorítópofás csillére került, ezen gurult tova. A nagy szélező körfűrészen a deszka széleit vágták egyenesre, a másik – lengő körfűrész – pedig méretre vágta a hosszát. Ez után került a csillére, hogy kiszállítsák a fatérre, és deszka máglyába rakják.
Ennél is érdekesebb volt, mikor a gatter kezelőjét „rajta értem’’ a fűrészlap cserén, vagy a deszka vastagságának megfelelően „hézagolta ’’ a fűrészlapok közeit. Láttam azt is, hogyan élezték a nagy fűrészlapokat. Satuba fogva, kézzel, fűrészreszelővel. Egy lapon kétszer kellett végigmenni, mert az egyik irányból a fogak egyik oldalát, a másik irányból a másik oldalát élezték, megtartva a megfelelő dőlésszöget. Ez időigényes, lassú munka volt. A gatter kezelője akkor tette, ha éppen nem volt felvágni való rönk. A már élezett csere lapok a falra szerelt fogas szerű alkotmányon lógtak, ha kellett innen azonnal használatba vehető volt akármelyik. Elkülönítve itt függtek, az eléletlenedett lapok is, melyeket amint lehetett azonnal munkába vett a gatter kezelő. Ha az éppen satuba fogott fűrészlap élezése befejeződött, akkor egy foghajlító kézi szerszámmal a fogak „terpesztését ’’ is kiigazították. Ez után a satuban a fűrészlapot egy szakasszal tovább húzták és így haladtak a lapon végig. Érdekes volt mindezeket látni, mert ez a fatelep korának egyik legkorszerűbb fatelepe volt. Tulajdonosa – Spitzer úr – rokonsága Németországban élt, szintén fatelepük volt, így volt honnan ismerni a haladó technikát. Évente egyszer – kétszer járt kint a rokonainál Spitzer úr, ilyenkor rendszerint hozott haza valami újdonságot. A háború előtti utolsó kintléte után elektromos fűrészélezőt hozott. Ezzel már könnyebb, gyorsabb, pontosabb volt az élezés. Egy léptetős szorító pofa közé befogták a fűrészlapot és egy több irányban is állítható, beosztással ellátott kis köszörű berendezés, a megfelelő köszörű tárcsa segítségével a fűrészlap fogát élesre köszörülte. Ez után a léptetős pofa egy fognyit lépett és újra a köszörű dolgozott. Ha eluntam a nézelődést, lementem a többiek után a fűrészpor kamrába játszani, vagy elmentünk a gőzmalom alá a rétbe csíkot és törpeharcsát keresni a patakban.
Mint afféle érdeklődő gyerek az élményeimet otthon elmeséltem a hivatalból késő délután haza jövő Édesapámnak. Nem csupán elmeséltem, hanem kérdéseket is tettem fel, mert nem mindent értettem. Így tudtam meg, hogy a kemény acél fűrészlap nem csak a farönköt vágja fel deszkává, hanem még a nagy márványtömböt is márványlapokká. Ez mind látható, nem is messze, a mi utcánkban, a túlsó oldali utcavégen. No nekem sem kellett több, azonnal látni akartam a követ vágó fűrészgépet. Így az aznapi esti séta arra vezetett és én a palánk résein át láthattam a kővágó fűrészt munkában és az azt hajtó stabil gőzgépet is. Édesapám megbeszélte a sírkőfaragóval – övé volt a csodamasina – hogy másnap délelőtt eljönnék, ha nem leszek alkalmatlan.
Így lett érdeklődésem új tárgya a márványtömböt szeletelő gép és a sírköves műhelye, ahol láthattam, mint csiszolják simára a márványlapokat, a csiszolt lapokat, mint vágja méretre egy körfűrész a különleges lappal. Láttam a felirat vésés előkészítését, magát a vésést és végül a betűk kifestését. Új mesém ezekről fog szólni.

Márványtömb a boncasztalon.

Az a gépezet a sírköves műhely melletti telken állott. Az utcafronttal szembeni telekvégben állt a stsbil gőzgép, mely hatalmas lendkerekével szíjáttéttel hajtott egy másik tengelyen lévő szabadonfutó, vagy hajtó kereket. Ez a tengely két falazott oszlopon nyugodott. A tengely végén lévő nagy kerék oldalán egy hajtókar volt szerelve, ez mozgatta a kővágó fűrész keretét előre – hátra. Ez a keret négy vasúti sínből készült oszlopra volt felfüggesztve, oly módon, hogy az oszlopokon fent, csigákon átvetett drótkötél tartotta egyik végével a fűrészkeretet, másikon pedig a kiegyensúlyozáshoz való súlyok lógtak. A súlyok változtatásával lehetett a fűrésznyomást szabályozni. Az oszlopok között egy 3 x 2.5 méteres beton felület volt, szélein kis árokkal – a csorgóval – és a sarkokon egy – egy zsomppal, melyekben a kőporos öntöző víz összegyűlt. Ez volt a boncasztal. Innen meregette az egyik munkás kis nyeles merőkével és a fűrészlapokat öntözte vele, hogy hűtse őket.
A boncasztalon alátét fákon állt az a két köbméteres márványtömb, melyet 4 – 5 centiméteres szeletekre vágott fel a gép. A telket az utca felől deszkapalánk és kapu zárta le, itt hozták be a kőtömböket. A munka úgy folyt, hogy a gőzgép a lapos szíjjal forgatta a szabadonfutó kereket, melyről a szíjat egy szíjváltóval a meghajtó kerékre lehetett csúsztatni. Ekkor forogni kezdett az a tengely, amelynek egyik végén a szabadonfutó kerék és a meghajtó kerék volt, a másikon pedig a nagy hajtókaros kerék, mely mozgásba hozta a fűrészkeretet. A fűrészkeret a már említett vasúti sín oszlopok között mozgott előre – hátra, mozgását a keretre kent némi zsír segítette.
A kéttagú kezelőszemélyzet közül az egyik a gőzgépet fűtötte, időnként vizet szivattyúzott a gőzgép kazánjába egy hordóból, vizet hordott a hordóba szükség szerint a kőfaragó műhelyből. Másikuk a fűrészlapokat öntözte, ha kellett a fűrésznyomást állította be a függesztő köteleken levő súlyok változtatásával. Hát nem egyszerű?
Így azután nem csoda, ha szívesen látott vendég voltam: „Legalább öntözöd a követ, míg nézelődsz, te gyerek.’’ Lassú és unalmas munka volt. Két – három nap kellett, míg a gép – reggeltől estig járva – átvágta a kőtömböt és az, lapokban állt. Ez után a lapokat csiszolták és a lehető leg gazdaságosabban felszabták. Lett belőlük sírkőre márványlap-betét, kisebb darabjaiból sírkeresztre névtábla és ha - nagy ritkán – praxist nyitó orvos, vagy prókátor névtáblája az iroda, rendelő ajtajára, hadd lássa a betérő, hogy itt adnak a módira. A csiszolás maga igen vizes, piszkos munka volt. Utána a kő – legyen az, márvány, vagy gránit – úgy fénylett, mint „Salamon tökéletessége.’’
A már szinte semmire sem jó – szélezésből származó és egyéb törmelék sem mehetett veszendőbe. Összetörve lett belőle olcsóbb műkőlap, némi cement és homok hozzáadásával. Készült ebből kőkereszt a sírokra, középen kis csiszolt márványtáblával, nagyobb sírkő, benne nagyobb csiszolt lappal, melyre egész családok nevei, születési és halálozási évszámai íródtak fel. Nagy volt a választék, kinek – kinek teherbírásához mérten. Mert a sírkő-állítás akkor is drága volt. Nagyapa halála után Apám leváltatta az egyszerű fa-keresztet Nagyanyám sírján és mivel Nagyapa is oda temetődött, sőt maga is ott kívánt nyugodni majd, hát egy nagyobb sírkő, benne nagyobb márványtáblával, került a műkő sírkeretre. Erre egy műkő fedél is került, benne egy kis urna befogadó mélyedéssel, Apámat várva, kinek neve és évszámai a márványlapon még bőven elfértek Nagymama és Nagypapa nevei és számai alatt.
A márványtáblák csiszolásáról csak annyit, hogy egy keményfa darabokból összeállított asztal állott egy beton emelvényen, melyet árok futott körbe és egy nagyobb zsomp is volt az egyik sarokban. Az asztalon ékekkel rögzítették a csiszolni való lapot és az asztal mellett álló csuklós-lábon lévő, csiszoló géppel csiszolták a követ. A csiszoló gép a csuklók segítségével az egész kőlapot bejárhatta, miközben a csiszolókő alá állandóan folyt a zsompból visszaszívott hűtővíz. Ezért volt vizes és piszkos munka ez, csak egészalakos gumikötényben, gumicsizmában végezhető.
A vésés előtt a szép csiszolt felületet bekenték egy könnyen lemosható, barnás színű anyaggal. Mikor megszáradt, karctűvel, vonalzóval felkarcolták a szövegmezőt, a sorokat, a betűket, a számokat. Ezt követte a vésés, melyhez többféle véső és fakalapács volt használatos. Vésés után hajlékony tengellyel hajtott kis köszörűvel igazították, szépítették a betűket, számokat. Ezt követte a betűk, számok arany, vagy fekete színű festése. A festék minőségétől függött annak tartóssága. Öt – tízévente, általában újra kellett festeni a betűket, számokat.
Ennyit tanultam a díszköves szakmából és úgy éreztem ez elég is. Tovább álltam hát új kalandok reményében. Ebben az időben olvastuk társaimmal a nagy indián történeteket, Winetou – t, Bőrharisnyát és persze így mind Old Shetterhend – ek akartunk lenni. Ehhez megfelelő wigvam – ot az elvadult, bokros várárokban építettünk, ahonnan persze a lányokat igyekeztünk távol tartani. Következő mesém nem ezekről a – nem mindig veszélytelen – kalandokról szól. Inkább szólnék a Gerendás tanyáról, a Gerendásék nagy gőzmalmáról.

Verebészet a Gerendás tanyán, galambok a gőzmalom padlásán.

Gerendás tanya a váralja utcán is túl, egy nagy disznóhizlaló telep volt. Hogy nagy volt, ezt onnan tudom, hogy szinte órákig lopakodtunk a górék – csöves kukorica tárolására, lábakra épített szellős fa épület – és az ólak között verebekre vadászva. Az utcákat alkotó disznóólak között patkányokra vadásztunk.
Emlékeim szerint Gerendás bácsi nagydarab, nyers modorú tőzsér volt. / Tőzsérnek nevezték azokat, akik élő állatok adásvételével foglalkoztak, nagyban. Vásárokon, vágóhidaknál értékesítették az általuk nevelt, vagy felvásárolt marhát, sertést, birkát, juhot. Gerendás úr sertéseket nevelt, és a hízott állatokat adta el vásárokon, vagy a vágóhidaknak. / Így azután Gerendás úr szinte állandóan úton volt, hol kismalacokért, hol a hízók eladása miatt./ Volt a telepen egy nagy házuk, Ők is ott laktak, időnként vendégeik is voltak – gondolom az állatkereskedelemmel kapcsolatban. Házukban soha nem jártam, nem hívtak be sohasem.
Gerendáséknak volt két fia, nálam három, négy évvel idősebb fiúk, de egy iskolába jártunk, innen az ismeretség. Nagy volt a baráti körük, mivel jómódú gyerekek voltak, és mindenük volt, amiről mi többiek csak álmodoztunk. Ilyen dolog volt az a két légpuska, amit a fiúk húsvétra kaptak. Gerendás Öcsi, az ifjabbik Gerendás gyerek, barátságosabb volt bátyjánál, én is vele kötöttem véd – és dac szövetséget – mármint Öcsi megvédett engem, én, pedig így nyugodtan dacoltam támadóimmal. Ő hívott meg a nemes úri passzióra, vadászni verebekre, patkányokra. Nagyon élvezetes volt – az első lelőtt veréb kínhaláláig, akkor elment a kedvem az egész hajcihőtől, pedig a java ez után jött. A visítva menekülő patkányok között vágott rendet a két Gerendás gyerek, nagy élvezettel. Én már csak a holtak összegyűjtésére vállalkoztam, mert értük a fiúk fejpénzt kaptak a szüleiktől. Mivel többször a vadászatra nem hívtak, én sem erőltettem a dolgot.
Gerendáséknak a Váralja utca végén volt egy nagy gőzmalmuk is. Ebben az emeletes épületben rengeteg látnivaló, és még több galamb volt. Először is a két nagy, stabil-őzgép a földszinten. / a stabil-gép beépített, nem mozdítható gépezet, a mobil gép kerekeken vontatható, elmozdítható. / A gépészt ismertem, megengedte hát, hogy megcsodáljam a masináit, és elmagyarázta, hogyan működnek. A tűztérben elégetett tüzelőanyag hője melegítette a vízcsöves kazánban lévő vizet. / Vízcsöves az a kazán, melyben a kazán vize csövekben jut a tűztér feletti lángzónába, és itt a csövek nagy felülete miatt hamarabb melegszik fel, válik gőzzé. Ennek egy másik változata a lángcsöves kazán, ahol a láng a tűztérből a kémény felé haladva csöveken át jut a kéménybe, miközben a csövek nagy felületén át jobb a hőleadás a kazán vize felé. / A keletkezett gőz egy nagy átmérőjű dugattyút mozgatott vízszintesen, úgy, hogy egy automatikus működésű szelep a gőzt hol a dugattyú elé, hol mögé vezette. A dugattyú mozgását egy hajtókar és egy tengely segítségével forgómozgássá alakították, és egy nagy átmérőjű lendkerékkel adták tovább. A lendkerék és a mennyezet alá szerelt közlőmű között laposszíj vitte át az erőt. Ez a közlőmű egy hosszú tengely volt, melyre annyi szabadonfutó, és meghajtó kerék volt szerelve, ahány berendezést kellett működtetni. A közlőmű szintén laposszíjjal adta tovább a forgató erőt a különböző berendezéseknek. Így hozták működésbe a harmadik emeleti garatrázót, az első emeleti őrletszitákat is. A zsákokat a földszinten töltötték meg a szitáktól érkező liszttel, darával, korpával. A második gőzgép, ugyanolyan, mint az előző, az őrlőköveket hajtotta.
Az olyan melléktermékeket, mint a korpa, a vörösliszt, Gerendásék a saját hizlaldájukban használták fel. Ennek a malomépületnek a padlásán, azaz a harmadik emelet feletti nyílt tetőtérben éltek a szelíd, és vadgalambok – jól. Itt mindig volt csipegetni való, hát jól éltek és sokasodtak. A fiatal galambokat a Gerendás gyerekek időnként kiszedték a fészkekből, egyrészt, hogy az állományt gyérítsék, másrészt, hogy haza vigyék levesnek, pörköltnek. Így kötötték össze a kellemest a hasznossal.
Gerendásékról még annyit, hogy a háború után Őket is kitelepítették, így szerezve meg tőlük a környék legnagyobb hizlaldáját, és a környék egyetlen nagy gőzmalmát. A hizlaldából lett a helyi Sernevál, a gőzmalom egy ideig még működött, majd először a gőzgépeket – mint korszerűtlen gépeket – lecserélték villanymotorokra, de mert a környéken nem termett az újonnan alakult szövetkezetekben elegendő gabona, és a szükséges felújításokat is rendre elhanyagolták, az egész berendezés lassan tönkre ment. Felújítása gazdaságtalan címszóval szétverték, lebontották. Ilyen volt a kommunisták hozzáállása a dolgokhoz. A hamar cserélődő kisebb, nagyobb vezetők csak avval törődtek, hogy az Ő regnálásuk alatt minél kisebb ráfordítással, minél nagyobb hasznot mutassanak ki. Hogy az elhanyagolt berendezés – másnál – holnap felmondja a szolgálatot? Kit érdekel? Elavult és kész. Majd építünk újat. Miből? Kölcsönből, amit a nyugat szívesen adott, hogy elmondhassa, kisegítették a virágzó szocializmust.
Nem folytatom, mert ez már megint politika. Jöjjön inkább a havi vásár 1944 - ből.

Havi vásár 1944. – ben.

Utolsó, békebeli élményem, egy havi vásár volt – emlékeim szerint 1944. – ben, a nyár elején, ahol hivatalból voltam jelen én is. Mármint Apám a marhapasszus írást végezte hivatalból, a mázsaháznál – némi plusz keresetért – és ez idő alatt én is ott tébláboltam. Megunva a sok hivatalos beszédet, no és a körhinta is közel volt, úgy gondoltam, nincs rám itt szükség.
A körhintát csak néztem, de felülni rá nem volt kedvem. Igaz, felajánlotta a hintás, hogy hajthatom is a hintát, tíz menet hajtás után egy menetre felülhetek, de mondtam inkább nem. Különben is a hajtásra sorban álltak a váraljai surbankók, tíz hajtásért 20 fillért kapva, így hát nekem jobb volt onnan tágulnom. Különben is! Micsoda strapás dolog volt tíz meneten át egymást kergetni a hinta emeletén a sugárirányú rudakba kapaszkodva, így hajtva a körhintát. Így működött akkoriban az egyszerűbb, fa szerkezetű körhinta.
Elvétve egy, egy motoros változat is látható volt. Ezeket agyafúrt mesterük egy kimustrált teherautó hátsó hídjából, és egy M.I.A. motorból alkotta meg. A meghajtómotor – egyhengeres, petróleum, vagy dízel motor – állandóan járt, és egy lapos szíj segítségével, vagy a hajtókereket forgatta – akkor forgott a hinta – vagy a szabadonfutó kereket pörgette, akkor állt a hinta. Ezen kívül még egy fékező kerék is volt a függőleges tengelyen, egyszerű szalagfékkel. Ez rögzítette a hintát állás közben, ezzel fékezték a forgását a menet végén. A hinta sebességét a motor lassúbb, gyorsabb járatásával szabályozták. A motor a teherautóhíd differenciálját hajtotta, a függőlegesre állított híd egyik féltengelyét rögzítették, a másik hajtotta a hintát. Ezek a hinták már nagyobb fémszerkezetek voltak, melyekről a hintaszékek két pár láncon lógtak alá, gyorsabbak is voltak, néha a sebesség hatására a székek akár 10 – 15 fokban is kilendültek oldalt. És persze drágábbak is voltak. Erre sem ültem fel, hanem mentem az orrom után, a sorok között.
Árultak ott mindent. A cipészek során csizmát, bocskort, mamuszt – ez utóbbi posztó lábbeli volt, talpalt, vagy talpalatlan és főleg a gazdák, szőlőmunkások vitték. A szűcsök kucsmáikat, szőrmegalléraikat, bekecseiket – némelyik szépen hímzett volt – bundáikat árulták. A mézeskalácsos soron mézeskalácsaikat, gyertyáikat, törökmézet, méhsert és márcot, valamint krahedlit árultak. A méhsert a méz aljából és vízből erjesztéssel készítették, jéggel hűtött edényből árulták. A márcot az előző vásárból megmaradt, kiszikkadt süteményekből és vízből erjesztették, inkább üdítő volt, mint alkoholos ital. A krahedli, pedig az akkori üdítő ital volt, úgy, mint ma a kóla és társai. Ehhez is tartozott egy különleges palack. Az üveg nyaka hólyagos volt. Ebben a hólyagban – az üveg szája alatt – volt egy gumi- tömítés és ehhez szorított egy üveggolyót a folyadékból feláramló szénsav. Így záródott az üveg. Inni csak úgy lehetett az üvegből, ha a golyót előbb lenyomta az ujjával az ember, és nyomva tartotta egy pillanatra, hogy a szénsav egy része elszökjön. Egy korty után az üveggolyó újra lezárt, ha nem úgy ivott az ember, hogy az üveg hólyagos nyakában lévő lapítás megakadályozza a golyó zárását. Cseles egy szerkezet volt annyi biztos, mert, ha nem elég gáz távozott, a golyó iváskor újra zárt, ha sok gáz távozott, úgy maradt a nem túl jó ízű ital. Ez volt a krahedli.
Voltak még bognárok kocsikereket, szerszámnyeleket árulni, kádárok árulták hordóikat, hússózó kádakat, kármentőket, tőtikéket, kötélverők a marhavásár közelében árulták a borjúkötelet, zsinegeket, egyéb kötélféleségeket. Árultak üstöt és bográcsot – kicsit és nagyot – késesek kést, húsdarálót, hasi hurkatöltőt, fa dugattyúval. Akkor még a fogaskerekes, fogasléces hurkatöltő nem létezett. Külön csoportban árulták a klumpakészítők a fából készült, cipő alakú lábbelit, mely akkor volt jó, ha a kelleténél három számmal nagyobb, mert akkor több szalma fér bele, ami jó melegen tartotta a lábat. Falun ez volt a lábbeli a sok sár miatt, ősztől a májusvégi melegekig. A klumpába a már említett posztó mamuszban, vagy vastag házi fonású, kötésű gyapjú harisnyában léptek bele. Készruhát a szabók, kelmét, sifont ágyneműnek a posztókereskedők árusítottak, kékfestő anyagokat köténynek, otthonkának, ingnek, női ruhának a kékfestők árultak.
Ha elkelt egy, egy borjú, vagy tehén, ló, vagy a disznait adta el a gazda, a kötelező áldomás – a farkapénz – után a hóna alá kapta a családot, s vettek új kucsmát a gyereknek, egy szoknyára, pruszlikra való kékfestőt az asszonynak, új klumpát, kalapot, pipát a ház urának. Lehetett kapni szűzdohányt – ez finánc nem látta dohány volt – külön a pipába való durvább vágásút, a pödörni való cigaretta dohányt és leveles dohányt is külön.
Ezzel vége is volt a vásárnak, hacsk nem volt jobb a vártnál az állat ára, mert akkor még a lacikonyhák tájára is ellátogattak némi sült hús és bor irányában. A húsról kötelezően megállapíttatott, hogy „száraz, zsíros, különben sem olyan jó, mint amilyet Anyád süt otthon, a borról meg az járta, hogy ugyan csak nem a Józsi sógor lőréjét vette meg ez az égetnivaló kellner, és még nem átallja ilyen drágán mérni”! Hazamenet már nem sokáig szólt a hamar széteső papírtrombita. A jól elhelyezkedett sült hús sem sokáig volt az éhség ellenszere, csak a löre gőze szállt fel kissé a fejbe a rázós hazaúton, de ki bánja, hisz lámpagyújtó idő lesz, mire haza érnek, és ugye a sötétben minden tehén fekete.
Ezek az emlékek a háború előtti emlékeim, az utolsó békés időkből. Ez után már jobbára rossz idők jöttek, jött a háború. Még egy kis történet maradt a békésebb világból, Trúdi néni, a művirágkészítő. Most róla szólok.

Trudi néni művirágai.

Trudi néni olyan volt, mint a mesék jó tündére. Kedves mosolyú, halk szavú, könnyen nevető és valami furcsa akcentussal beszélte Édesanyám nyelvét. Később megtudtam, hogy Francia országból került hozzánk, férje – a temetkezési vállalkozó – az első világháború után került Francia honba, mint ifjú megélhetést kereső ember. Ott ismerték meg egymást. Trudi néni apjáé volt az a temetkezési vállalkozás, ahol a férje kitanulta ezt a munkát. Később haza jöttek, hogy itthon folytassák, temetkezési vállalkozást alapítottak. A férj sajnálatos módon hamarosan meghalt és Trudi néni eladta a temetési vállalkozásukat, csak a művirág és koszorúkészítést tartotta meg. Így hát saját nevén – Martin Gertrúd – vitte tovább a koszorúkészítő, művirágkészítő munkát. Akkor még egyedül a szakmában. Volt is munkája elég és Trudi néni boldogan temetkezett a munkába.
Azóta a koszorúkészítők, virágkötők jóval többen vannak, és mégis megélnek. Igaz nem csak a végtisztesség körüli teendőkből, rendezvények, esküvők is adnak munkát szépen.
Aki a temetési vállalkozást átvette, az is egyedül dolgozott ebben a munkakörben jó ideig, ma már két vállalkozó harcol a munkáért, és tudtommal megél mindkettő. A koszorú és művirágkészítők is hozzájuk kötődnek, aki elnyeri a temetési munkát, az ajánlja a koszorúk, csokrok készítőjét is. Csupán a társadalmi rendezvények, lakodalmak adnak szabad munkát a virágkötőknek és az örvendetesen szaporodó virágdísz használat a lakásokban, irodákban.
Trudi néni művirágai szinte megszólaltak! Egyszerű anyagokból készültek pedig. Papírból, viaszból, némi drótból sok – sok kézügyességgel. Például egy levél úgy készült, hogy megfelelő minőségű zöld papírból – előrajzolás nélkül – ollóval kivágta a levél alakját. Ráfektette egy sima falapra és egy olyan szerszámmal, mint a derelyevágó, bele nyomta az erezet mintáját. Fogott egy darab lágy drótot és betekerte zöld krepp papírszalaggal és befektette a levél főér nyomatába. Egy – két csepp ragasztóval rögzítette, majd száradás után az egészet lekente olvasztott viasszal. Míg a viasz lágy volt, ügyes ujjaival formálta a levelet a valódihoz megszólalásig hasonlatossá. Ugyan így készültek a margaréták, rózsák, tulipánok szirmai is. Ezek is nagyon élethűek voltak, szirmaik, porzóik, mint az igazi virágoké. Csendes, nagy kézügyességet kívánó munka volt ez. Szerettem Trudi nénit és szívesen voltam a boltjában, ha tehettem, mert olyankor csendesen dalolgatott szép hangján, édes – bús hazai – Francia dalokat. Szegény hamar követte a férjét, azt mondták bánatában.
Nekem, pedig új élményeket kellett keresnem és hála Édesapám barátjának – Sebi bácsinak – meg is találtam, majdnem egy életre – a fazekasságot. Következő mesém szóljon hát Gerencsér Sebestyénről – a gölöncsérről.

Sebi bácsi a fazekas.

Teljes nevén Gerencsér Sebestyén, tehát a nevében is fazekas. Apám gyerekkori barátja. Néha elmentünk hozzájuk, és míg a felnőttek beszélgettek én ámulva, néztem, hogy a forgó massza hogyan alakul a csontos, inas kezek alatt tányérrá, tejes köcsöggé, boros kancsóvá. Ugyanaz a sár, ugyanaz a kéz, ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok az eszközök – és mégis! Ez kész csoda! A másik csoda Ilonka néni kezében volt, az íróka. Használatával születtek az iménti tálra virágok, levelek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.
Sebi bácsi még igazi fazekas volt nem keramikus, mint manapság. Ő még a vásárokban árulta egyszerű, dísztelen tejes köcsögjeit, csibeitatóit, bögréit, boros kancsóit poharakkal együtt. Szerette a környék népe a szép formájú edényeket, melyek a kemence poklában szép pirosra és csengő hangúra értek. Díszített edény, korsó kevesebb fogyott. Szerencsére, mire fölös dolog lett falun is a tejes köcsög, meg a csibeitató, addigra a Népművészeti Intézet is felfedezte Sebi bácsit és – főleg külhonba – sok szép díszes „cserepet ’’ rendeltek tőle. Ezek árán tanult fia – lánya egyetemen, főiskolán. Ők nem folytatták apjuk gyötrően nehéz, de gyönyörű mesterségét.
Miből születik a tányér, a korsó? Agyagból. Ezt az agyagot úgy 10 – 15 kiló méterről kellett hoznia Sebi bácsinak, lovas kocsival. Egy kocsi agyag megszedése, kocsira rakása, hazahozatala, lerakása egynapi munka volt. Másnap az udvarra leszórt agyagot át kellett mozgatni, kavicsot, gyökeret, egyéb idegen anyagot kidobni közüle, és az agyag máris mehet a taposóba. Ez egy téglával bélelt 2×1 méteres gödör volt, ahol az agyagra folyamatosan öntötte a vizet Ilonka néni, miközben Sebi bácsi taposta, gázolta azt – mezítláb. Így miközben törött a rög, felvette a kellő vízmennyiséget és a még megbújó kavics, gyökér is jelezte hollétét a taposó lábnak. Ez a „tánc ’’ addig tartott, míg az agyag szép egyenletesen nedves, pépszerű állapotba került. Ez után még került rá egy vékony vízréteg – úgy két újnyi – és letakarták deszkával, zsákkal, lópokróccal. Pihent az agyag és pihent a mester másnapig. Másnapra az agyag tetején egy vékony – pár centis – nagyon finom és tiszta agyag réteg ülepedett le. Ezt alkalmas szerszámmal leszedték és eltették nedves zsákvászon között a hűvös kamrába. Ebből készültek a finomabb „csipkés ’’ azaz nyomott mintás korsófülek, vékony falú pálinkás poharak. A többiből, pedig tányér, tejesköcsög, csibeitató. De előtte még – mint a pék a kenyérnek való tésztát – át kellett gyúrni a napi adagot négy – ötször. Ezután különböző vastagságú hurkák készültek az agyagból, ezekből kisebb – nagyobb darabokat lemetszve lett a korongra való „pogácsa ’’. A hurka vastagsága, a lemetszett pogácsa nagysága szerint változott, hogy mi készült belőle. Korsónak, köcsögnek majd araszos, míg a tányérnak való ugyan nagyobb átmérőjű, de keskenyebb pogácsa volt. Ezután jött az elsőszámú csoda a korongolás. Sebi bácsi korongja, munkapadja épp oly egyszerű volt, mint a vásárra szánt tejesköcsögök.
Házuk konyhája volt a – szinte egész napi – munka színtere. Az udvarról egy előtéren át lehetett belépni ide. Az előtér szárító helyiség volt, ahol polcokon, deszkákra rakva száradt a korábban korongolt árú. Az előszobával közös fal mellett – a konyhában – egy terebélyes, nagy tapasztott tűzhely volt, sütővel. Ez is Sebi bácsi keze munkája volt. A hátsó falat és a mennyezet alatti teret is deszkákon száradó árú foglalta el. Az udvarra néző fal és a kamra falának sarkában volt a kézi forgatású mázőrlő. Szakasztott olyan, mint az ősök gabonaőrlő köve. Ez mellett az udvarra néző ablakok alatt volt egy hosszú pad, melynek szerepe az volt, hogy rajta az árutartó deszka elférjen. A deszkára került a frissen korongolt áru. Mellette állt a lábbal hajtott korong. Ez egy függőlegesen álló vas tengelyre ékelt alsó – és felső korongokból állt. Az alsó – mintegy 1 méter átmérőjű – fa korongot a lapjánál hajtotta lábbal Sebi bácsi, a felső sima felületű – mintegy 25 – 30 centi átmérőjű korongra került a korongolni való pogácsa. Előtte egy egyszerű deszka- pad volt az ülőke. A korong után volt még egy állvány, melyen a nagy fateknő állt, ebben gyúrta korongozás előtt az udvarról behozott agyagot Sebi bácsi. A másik előszoba fala előtt volt egy másik, kisebb, gyermekméretű korong, ülőpaddal. A fiának készítette Sebi bácsi, de az nem lett fazekas, elment tanárnak. Ebben a döngölt agyagpadlós, fagerendás helyiségben születtek azután Ilonka nénivel közös remekeik, melyek akkor is szépek voltak alakjukban, arányaikban, ha csak egy keskenyebb, szélesebb fehér csík díszítette például a tejes köcsögöt.
Hogyan kelt életre az agyag Sebi bácsi keze alatt? Nos egyszerre egynapi agyag mennyiséget hozott be az udvarról. Ezt jól átgyúrta – többször is – majd hurkákat formált belőle és azokat pogácsákra vagdosta. Tíz, tizenöt pogácsát a korong közelébe rakott és fel ült a padra. Elkezdte lábbal hajtani a korongot, először lassan, majd később, ha kellett gyorsított a tempón. Első mozdulata volt, hogy a korong mellett álló rontott edény vizében megnedvesítette a kezeit és vizes kezeivel a korong lapját is, benedvesítette. Ez után a korong közepére csapta az első pogácsát és a kezeit újra vizezve, mintha imádkozna, újait kulcsolva szorította az agyagra. És ettől az imától az agyag élni kezdett. Először lassan, majd gyorsuló tempóban forogva mélyült a közepe, magasodott az oldala. Azután már a két kéz külön dolgozott és mégis együtt. Egyik kéz mutató úja belülről simogatta, a másik kéz mutató úja kívülről cirógatta és az agyag pocakos lett, majd karcsú nyaka nőtt, míg végül szép széles szájú köcsög lett belőle. A simítás is kétféle módon történt. Belülről nedves bőrdarabbal, kívülről egy kis fémlemez háromszög egyik oldalával. Ha ez a köcsög egyszerű vásári portékának született, akkor vagy karcolt „ gallért ’’ kapott a nyakára, vagy később festett csíkot. Ha viszont népművészeti lett az Istenadta, akkor születése után – még puha állapotban – a szája szélét az újaival hullámosra mintázta Sebi bácsi. A készárut, miután megállt a korong egy vékony drótdarabbal, melyet két kezével feszített ki, levágta a korongról. Óvatosan, két kézzel fogva emelte át a szárító deszkára. A korong, pedig ismét forogni kezdett, rácsapva az új pogácsa, készen arra, hogy az iménti csoda a születés csodája, újra kezdődjék, mint annyi év alatt, annyiszor. A szárító deszkára került árú először az előszobába került a szárító állványra. Itt szikkadt néhány napig, akkor átkerült – deszkástól – az udvar lábjában lévő szárítóba. Itt is eltöltött egy hetet rendszerint, míg összejött egy kemencére való árú. Ekkoron egy reggelen Sebi bácsi bebújt a kemencébe, Ilonka néni, pedig a szárítóból kihordott edényeket, egyebeket, egyenként adogatta be a kemencébe. Sebi bácsi úgy rakta el, hogy minél több árú férjen be egyszerre, de a tűz jól átjárja mindet. Mikor kész lett a berakással, újra rakta a kemence tetejét és kezdődött a zsengélés. Először csak csuta szárral, aprófával, gallyal tüzelve, később egy – egy hasábfa is a tűztérbe került. Ez a tüzelés eltartott két nap és éjjel, megállás nélkül. Mikor kialudt a tűz, a kemence még egy napig bontatlan maradt. A hűlő árut azután kiszedték, behordták a konyhába a mázoláshoz. Ami hibás cserép akadt – mindig volt ilyen – az összetörve ment a szemétbe. A mázolás azt jelentette, hogy az egyszer égetett agyagedényt – máz segítségével – víz átnemeresztővé teszik és díszítik. Külön válik a két dolog, mint célszerűség és esetleges, finom, ízléses, soha nem hivalkodó, egyszerű dísz. Tejes köcsögünk - ebben az esetben – belülről egy öntet só mázat kap, kívülről pedig a szélesebb – keskenyebb szalagot a nyakára – a tűzben hófehérré váló – piszkosfehér ólommázból. Ha népművészeti, akkor kívül is kap egy alapmázat és ennek szikkadása után, jön Ilonka néni az írókával és álmai szép virágaival, hogy az egyszerű agyag köcsögből gyönyörű váza szülessen majd a tűz poklában.
Az íróka egy kis formás agyag edényke – gömbölyded, hogy jól kézbe fogható legyen – melynek egy kis csőröcskéje van kakas, vagy lúdtollból és a tetején egy beöntő nyílás. A tollszárában folyik a színes máz az edényre. Ügyes kezekben virágok, levelek, csodás növényi girlandok születtek az íróka nyomán. A tányérok, köcsögök, korsók egyszerű szélesebb – keskenyebb csíkjai a korongon születtek – ecsettel – Sebi bácsi kezétől. A belső, vagy külső alapmáz is az Ő dolga – öntéssel. Mikor a máz is megszárad, újra tűzbe kerülnek az edények, hiszen a máz ekkor ég rá az edényre lemoshatatlanul és valódi színe is ott alakul ki. A só máz üvegszerűvé válik, a matt piszkosfehér ólommáz, pedig ragyogó fehér lesz.
Mint látod kis Unokám, a szép cserepek is nehéz munka árán születtek, sok vesződség volt egy – egy darabjával, mire a durva agyagból formás kancsó lett, szép virágdísszel a hasán, csillogó színekben. Ennyi nehéz munka mellett is Sebi bácsi vidám ember volt, szeretett kijárni néha, néha a szőlőnkbe, nem annyira a borért, mint inkább a baráti társaság, a jó diskurálások okán. Mára már Édesapád örökölte egy keze munkáját, melyet annak idején Édesapámnak készített. Egy olyan csalikorsó ez – poharai már elvesztek az idők viharaiban – melynek szájára egy nő hajol, s tekint belé, mint a kútba. Ha óvatosan töltik belőle a bort, az a női figura lába közül bugyog elő. Pincében, férfitársaságban, az első harminckét csepp bor után igen hangulat keltő jelenet, ha a gazda ebből tölt, mondván: „kóstoljátok meg ezt is.” Erre az autentikus felelet az lehet: „Ez igen! Ez finom, de más a hordóíze.” Sajnos ötvenegynéhány évesen Sebi bácsi is meghalt, vélhetően a fémtartalmú mázak ásták alá az egészségét. Kevés olyan mesterember volt, akinél olyan maradéktalanul jól éreztem volna magam, mint Sebi bácsinál. Látva érdeklődésemet, megpróbált tanítani a fiának épített korongon, de ezt Apám nem vette jó néven. Volt is ebből adódóan vitájuk és utána – bánatomra – már egyre ritkábban kerestük fel Sebi bácsit és Ő is ritkábban jött ki hozzánk, a szőlőbe.
Az ám! A szőlő! Ifjú éveim megkeserítője – már ahogy akkor éreztem. Nyilván Apámnak is csak nyűg volt a nyakán, de Ő erről nem nyilatkozott. Hogy akkor, mégis mint volt szőlőnk? Örököltem. Nos ez az az eset, mikor az örökös nem örül az örökségnek. A következőkben erről mesélek.

Az örökölt szőlő.

Röviden elmondom hát életem első szőlőbirtokának történetét. Anyai Nagybátyám, Anyám és egész famíliája a II. világháború előtt kitántorgott Amerikába. Tulajdonuk volt a község határában egy nagy kiterjedésű szőlőbirtok, amit vincellérek, német telepesek – sváboknak is nevezték őket – műveltek, kezelték a borokat. Göntér volt a neve e becses helynek.
A szőlőn és a pincén kívül állt a területen egy emeletes épület, amolyan vadászkastély stílusban. A földszinten laktak a szőlőmunkások, ott voltak a terménytárolók és egy négyállásos lóistálló. Az emeleten körben fa erkélyfolyosó futott, innen nyíltak a vendégszobák és egy nagy ebédlő, társalgó. Anyai Nagybátyám – főleg nyáron – egy, két hétre jött, évente két, három alkalommal Pestről, ahol lakott. A nyári iskolaszünetben rokon gyerekek is jöttek és azok apáca nevelői, ilyenkor én is egy, két napot ott tölthettem. Minő öröm! Anyai Nagybátyám – családostól – gazdag, előkelő emberek voltak. Piperecikkeket gyártó laboratóriumuk – nem gyár! – volt Pesten és egynémely drogéria is a kezükben volt. Nos tőlük örököltem – Isten bocsássa meg nekik – egy részt a göntéri szőlőből, egy részt a vadászlakból, egy részt a felszerelésből, pincéből. Ez a pince vízszintesen volt a hegy gyomrába ásva és a főfolyosón egy szekér is elfért, olyan széles volt. Belőle mellékfolyosók nyíltak – úgy emlékezem négy – ezekben álltak a hordók ászokfákon, borral többé, kevésbé tele.
A háború után, mikor megkezdődtek az államosítások – az állam mindent, gyárat, boltot, szőlőt, egyszóval mindent, amiben gyors haszon volt – a kezébe kaparintott, hol így, hol úgy, néha emberéletek árán is. Ekkor vették el Göntért is, hiszen egy tagban, szép, nagy, jól művelt, bőven termő, így biztos hasznot hozó érték volt. Annyit még megengedtek – nagy kegyesen – hogy az előző év borterméséből rám eső részt elvihettük. A pince, a vadászlakbeli és felszerelésbeli részemet, azt mondták öt éven belül, kifizetik. Azóta is várom a pénzem, hiába. Szőlő helyett adtak másikat, mert Apám úgy kívánta. Persze, mert a zűrzavaros idők miatt nem lehetett tudni, a pénz mit ér holnap. (Mintha ma lenne.)Az újonnan alakult Állami Szőlészetnek is mindegy volt, hogy mennyi tartozását nem fizeti meg.
Az új szőlőnk közelebb a községhez, az akasztófadűlőben volt. Nomen est omen. Mellette szintén egy elkobzott, államivá tett szőlő, amit egy német család, Petz Péter bácsi és családja művelt, nagyon szépen. Apám velük egyezett meg, hogy némi bor és fizetség fejében nálunk is elvégzik a szakmunkákat. Nekünk marad a gyomkapálás, hónaljazás, tetejezés, szüret. Így hát nem lehetett olcsó a borunk. Pedig akkor még a mai vegyszerek java ismeretlen volt, csak gálickő, kén, réz, rovarpor – bizonyos virágok porított anyaga – volt használatban. Kötözéshez, pedig a rafia – szintén környezetbarát, növényi anyag. Ebbe a szőlőbe – amelyhez egy villannyal ellátott, lakható, egyszobás, préstermes, pincés épület is tartozott ciszternával – jártunk ki, Apám szinte minden hétvégén. Vele természetesen én is, hogy gondozzuk az örökségemet. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az itt rám ragadt ismereteknek később hasznát láttam, mikor telket béreltem később Pécsett a Tanácstól, vagy mikor Józsinak – a feleségemnek, Irénkének az öccse – megvettük Pellérden a Menyecske völgyben a szőlejét, hogy a házáért kapott pénze megőrizze az értékét, mivel akkor ismét vágtató infláció volt.
Visszatérve az én szőlőmre, megfordult itt néha neves személyiség is, már a mi környezetünk neves személyiségei. Volt itt kvaterkázni a Siklósi Kórház igazgatója Grúber Béla bácsi – Apám gyerekkori barátja – jártak ott Apám kollegái, volt nálunk Sebi bácsi is többször és járt nálunk Kauder úr is, az Állami Szőlészet pincemestere, mint Apám barátja. Ő csupán pincemester volt, nem volt felelős a munkaadói tetteiért. Úgy tudom ők is parancsot hajtottak végre, a Párt parancsát. Mivel a Párt nem nézte jó szemmel azokat, akik a feloszlatott Kisgazda Pártból nem igazoltak át hozzájuk, mint Apám is. Ha még ráadásul burzsujok is voltak, mint mi – volt egy tőkét kívánó, a magánembernek hasznot alig hajtó szőlőbirtokunk, amit ugyan az állam elvett, de a hasznosító a vállalt kötelezettségeit nem teljesítette, nyilván a Párt utasítására. Később volt módja Apámnak szépen, csendben és főleg hivatalosan visszavágnia. A M.N.B. – ahol dolgozott – a szőlészetnek is számolatlanul nyújtotta a hiteleket, hogy ne menjenek csődbe. Pedig a borpiacon egyeduralkodók voltak, megszűnt az, hogy a kocsmák a magángazdák borait felvásárolják. Szóval Apám a Bank nevében sokszor kellemetlenkedett a szőlészetnek hitelkérelmeik elbírálásánál, azok felhasználásának ellenőrzésénél.
Régvolt, elmúlt, csak azért mondom el, hogy tudd, a kommunizmus építése a kisembernek sokszor fájdalmas, kisebb, nagyobb egyéni veszteséggel, sérelemmel járó, de megtisztelő feladat volt, illett lelkesen tenni.
De térjünk vissza az örökségemhez és Kauder úr egyik látogatásához. Több pince borai tartoztak a keze alá, többek között a göntéri és a szomszédságunkban lévő kisajátított szőlő is. Ha oda jött ellenőrzésre és mi kint voltunk, biztos benézett hozzánk is. Hozzá fűződik életem első nyereménye – öt liter bor a jobbikból. Kérdésem az volt – akkortájt hallottam – meg változik-e a bor minősége, ha két fehérboros hordó csapdugóját átcserélik? Kauder úr – iskolázott borász lévén – letette a nagyesküt, hogy ilyen márpedig nem létezik! Én mondtam, de igen lehet. Fogadjunk! Az én boromból egy litert tettem fel az Ő – államiból származó – öt liter bora ellenében. Nos halljam gyerek, hogy változik a bor? Ha van két hordó fehérbor, de két fajta, tegyük fel, hogy szürkebarát és egri leányka. Ha a szürkebarát dugóját az egri leánykába teszi, abból ezerjó lesz. Így nyertem öt liter bort Kauder úrtól, hogy Ő mennyit, azt csak a jó ég tudja.
Hogy nem érted ezt a bormizériát kis Unokám? Nem baj! Ráérsz még megérteni, mint ahogy a bort is ráérsz még megkóstolni. Inkább mesélek tovább a régi – gyermekkori – világról, az akkori mesterekről, nem hallgatva el az elkövetett csínyeket sem. A következő, amiről, és akiről mesélni fogok, az Igert féle téglagyár és annak leendő tulajdonosa, az én iskolatársam, Frici – becsületes nevén Igert Frigyes.

Frici meghív.

Az iskolában is külön baráti köröm volt – már akkor is vonzódtam az elithez – egy téglagyáros fia, Igert Frigyes és egy suszter fia, Schadt Tivadar. Mi hárman – szép szál legények – össze, összejártunk, mármint ha Fricit engedték. Egy napon sikerült elérnem, hogy Frici meghívott a gyárukba és megmutatta, hogyan lesz az agyagból tégla.
Gépek akkor még nem nagyon voltak, de volt sok – sok szegény ember, aki „boldogan” beállt a téglagyár poklába, a nehéz munkák valamelyikéhez. Mert ott kézzel termelték ki az agyagot, kézzel rakták csillékbe és a csilléket, lóval vontatták fel a bányagödörből az egyetlen géphez, a kollerjárathoz. A kollerjárat egy, nagy hengeres, lapos fenekű acél edény, amelyben egy elektromos motor forgatta tengelyen, lévő karokon, a nagy acélgörgők körbe jártak és összetörték a rögöket, a kisebb kavicsokat, összegyúrták az agyagot a vízzel. Az innen kikerülő agyagpép talicskával került a vetőasztalra.
Itt a téglavető egy téglányit szakít belőle, azt a fa formakeretbe gyömöszöli – amelynek alján a gyártó név betűi vannak kidomborítva, ez esetben az I.F.- és elviszi a szárítótér következő téglányi helyére – pár lépés – és ott kiborítja a sima földre. Így azután a vetőasztal, kollerjárat, és az emberek vándorolnak. Ahogy telik a szárítótér, úgy mennek odébb.
Egy – két napos szikkadás után csillékre, deszkákra rakják a megszikkadt téglákat és viszik a hosszú szárító színek alá. Itt felrakják hosszú üreges stószokba, hogy átjárja a levegő, hogy jobban száradjon. Ha kellően megszáradt, viszik a kemencébe égetni.
A kemence egy nagy téglalap alakú épület, fülkékre osztva. A fülkék a földszintről nyílnak, ezek egy – egy önálló kemence. Bennük a tégla üreges stószokba van rakva, közte némi szén, hogy a tűz minél jobban átjárja a téglarakatot. Fenn a tetőtérben vannak a – kemencénkénti – tüzelő nyílások, és ott dolgozik a tűzmester. Rajta áll, hogy összeég – e egy rakat – ha nagyon megtüzeli – vagy nyers marad egy része – ha nem elegendő szenet dobált be. Mindkettő hiba. Ide is talicskával hordták fel a szenet, meredek rámpán. A körben lévő kemencék egy része éppen ég, egy részét szedik ki, egy részét éppen rakják be. Ez a földi pokol. Nem ritka az ötven – hatvan fokos levegő, a tégla még süt, csak kesztyűben fogható. Itt csak egyszer jártam, de megértettem, hogy a vasárnapi kapálgatás ehhez képest smafu.
És akkor egy őrült ötlettől vezérelve beültünk az egyik agyagszállító csillébe és irány a dombon lefelé az agyagbányába. Hogy az ötlet kitől származott, azt szerénységem tiltja megemlíteni. Baj nélkül leértünk – pedig lehetett volna baj – és mert a csillék fékezhetetlenek voltak, a vágányvégnél egyszerűen és elegánsan repültünk a bánya alján összegyűlt talaj – és esővízbe. Így jártam itt először és utoljára Frici másnap kissé feszengve ült le közénk, de úri neveltetése megakadályozta Őt abban, hogy dicsekedjen az otthon történtekkel. Igert bácsi nagyon szigorú volt, ami a nevelést illeti. Nem nézték jó szemmel Frici velünk való barátkozását. Mert egy dolog az arra szorulóknak munkát adni, ezt jól, rosszul megfizetni és más dolog az egyszerű emberek gyerekeivel barátkozni. Egy biztos. A két „szomszédvár””- az Igert - féle és az Ekunfeltz téglagyár – maga körül egész kis lakókolóniát növesztett, ahol a téglagyári munkások laktak csak. És még ezek a majdnem páriák, az egyszerű napszámosok is kasztokra tagozódtak. Legszegényebb és legrosszabbul fizetett rétegeik az agyagbányászok, csillerakók voltak. Valamivel több bért kaptak a ló vezetők és kicsivel még többet a téglavetők. A kemencerakók, szedők még jobb bért kaptak, de legnagyobb elismerése és bére a bandavezető égetőnek volt. Neki szava volt abban is, hogy ki lehet a banda tagja, milyen munkakörben. Az előrelépésekről is Ő döntött. Az új ember általában bányász, vagy lóhajtóként kezdte, aztán ha bizonyított, feljebb lépett, téglavetőnek, majd kemencésnek. De ezt a munkakört csak régóta ott dolgozó kaphatta meg.
Így hát csak ennyit sikerült tanulnom a téglagyártásból, mivel Igertéknél persona non grata lettem, okkal azt hiszem. Most pedig változatosságnak egy kis állatmese. Figyelj csak…

Jéger bácsi és Hochwald bácsi péksége.

Jéger bácsi péksége a központban – a bankkal átellenben volt. Komplett egység volt – mondanánk ma – azaz hátul az udvarban voltak a kemencék, a műhely, a dagasztó, tésztakészítő helyiséggel, liszt raktárral, ezek előtt, pedig a lakóhelyiségek. Az utcafronton, pedig egy üzlet, ahol a kenyereket, péksüteményeket árulták. Volt itt sima, és sós kifli, zsemlye, fonott kalács – kakaós és sima – mind, mind nagyon finom, főleg frissen.
Sokan vették a kenyerüket, süteményeiket, még az akkoriban nyíló új állami üzletekbe is Ők szállítottak. És még egy apróság, bérsütést is vállaltak. Reggel hétkor az üzletekbe került a friss kenyér, péksütemény, hét órára a saját üzletükben is megjelent a friss pékáru. Ezt követően kilenc órától vették át a bérsütésre hozott kenyereket. Akkor még, akiknek volt búzájuk, abból lisztjük, így süttették a kenyerüket. És még valami finomság sült ilyenkor a kenyerekkel. A kenyértésztából készített lángos. Ez egy nagy, úgy 50 centiméter átmérőjű kenyértészta volt, a teteje kockásra irdalva, megsózva, köménymaggal megszórva. Mivel nekünk volt egy földdarabunk, amit részesművelésbe adott ki Apám, innen volt búzánk – évente egy, két zsákkal – amit a Dvorszki bácsi villanymalma őrölt meg lisztté. Ebből dagasztott a házvezetőnőnk – juliska néni – kenyeret, ennek tésztájából vett el a lángoshoz, ezt süttettük ki hetente egyszer a Jéger bácsinál. Juliska néni ilyenkor hajnalban jött, és megdagasztotta a kenyértésztát, leszakította belőle a lángosnak valót, a kenyér meg a szakajtóba került, és abban a kispadra a tűzhely mellé, hogy meg ne fázzon. Mellé egy nagy üstfedőre, kenyérruhára került a lángos. Kilenc óra után vittük át a pékségbe, hogy tizenegy és dél között érte mehessünk. Az én tisztem volt ilyenkor a friss, még meleg lángost átvinnem a bankba Apámnak, aki tört belőle magának és nekem is egy, egy darabot.
A pékséget – azt a jó meleg, friss kenyérszagú műhelyt – volt szerencsém belülről is látni, mert Jéger bácsi kisebbik fiával, Péterrel, egy osztályba jártam, párszor náluk játszottunk. Ő vitt be a műhelybe, ahol a segédek nagy teknőkben gyúrták a kenyértésztát, hosszú asztalon szaggatták, mérték, rakták hosszúkás szakajtókba, ezeket, pedig állványra. Ott kelt meg a tészta, onnan került a nagy péklapátra, majd a hosszúnyelű szerszám beszaladt a kemence száján, és ledobta terhét a forró kemencepadlatra. Dagasztógép, önjáró kemence akkor még nem volt, legalább is Jégeréknél nem. Mégis finom kenyeret sütöttek, az emberek sem dobálták úgy el, mint később a gyári kenyeret. Ha volt is száraz kenyér néhanap, az sem ment veszendőbe, mert feletették az állatokkal, vagy morzsát ütöttek belőle a vasárnapi rántott húshoz. Becsülete volt a kenyérnek, nem úgy, mint manapság is, még itt az Otthonban is. Pedig a csökkenő élelmezési pénzek miatt már azt fontolgatja a Vezetőség, hogy napi adagolásban, csomagoltan adják ki a kenyeret, hogy ne dobálják el az emberek. Napi 235 forintos élelmiszer norma mellett ez nem meglepő, ha egy kiló kenyér 160 forint. Akkor hol van még a háromszori étkezés?
Bocsánat a kitérőért, folytatom a Jéger pékséggel a mesémet. Jéger bácsinak két fia volt, Laci, az idősebb, és Peti, a velem egykorú. Apjuk igen szigorú volt fiaihoz, emlékezem az egyik ottlétemkor – a földön játszottunk, a jó hűvös szobában – Péter bácsi a kanapén ujjságot olvasott. Péter egyszer csak – a játék hevében – valami csúnya szót mondott. Apja felugrott a kanapéról, kiszaladt a konyhába, és a parázsfogóval egy darabka parazsat hozott be. Rászólt Petire, hogy dugja ki a nyelvét, és elborzadva láttam, hogy a parázzsal megégette, mondván ez a büntetés, amiért csúnyát mondott. Többet nem mentem Petiékhez játszani. Később megtudtam, hogy Péter bácsi akkoriban nagyon feszült volt, mert kezdték piszkálni, először csak olyan követeléseket állítva fel, melyeket nehezen, vagy egyáltalán nem tudott teljesíteni, így akarták elütni az állami boltokba való szállítás lehetőségétől. Később, miután a kommunisták hatalma megerősödött, egyszerűen elvették az egész vagyonát, és a családot kitelepítették az Alföldre. Felesége ott is halt bele a bánatba, Péter bácsi kocsisként dolgozott egy T.Sz. – ben, úgy is viselkedett, sokat ivott. Mikor – közvetlenül 1956 előtt – haza kerültek a fiaival, már megrögzött alkoholista volt. Fiai 56. – ban nyugatra mentek, ma is ott élnek, apjukat itt hagyták, még a temetésére sem jöttek haza.
Így hát a kenyérsütést át kellett raknunk Hochwald bácsihoz – a Vértanuk utca végére. Az Ő péksége jóval kisebb volt, egyedül dolgozott, és csak cserekenyeret sütött, de ez még a Jéger bácsi kenyerénél is jobb volt. A cserekenyér úgy készült, hogy vagy egy nagyobb adag lisztet, vagy egy veknihez 2 kiló lisztet, és egy, két forintot adtunk a kenyérért. A pénz a munka és sütési díj volt. Így nekünk kényelmesebb volt, mert a Dvorszki bácsinál őrletett lisztet mindjárt Hochwald bácsihoz vitettük, így nem kellett otthon tárolni. Hetente kétszer jártam a kenyérért, nyáron dél körül, télen az iskola miatt délután.
Dvorszki bácsi villanymalma nem sok látnivalót kínált. Két, villanymotor hajtotta hengeszék volt a helyiségben, a hozzájuk tartozó felöntő garatokkal, síkszitákkal, az őrlemények tárolására pár nagyobb ládával. Az egyik masina a búzát, a másik meg a kukoricát őrölte, darálta. Ez utóbbi járt többet, mert a kukoricájukat többen daráltatták az állataiknak, néha maguknak is prószának. Rozsot, búzát már kevesebben őröltettek, mert Dvorszki bácsi darálója a kisebb mennyiségeket fogadta, a nagyobb tételekkel a Gerendás malmot keresték fel. Az őrletés díja a mennyiségen felül attól függött, hogy a gazda elvitte – e az őrlés minden részét, azaz a liszt mellett a korpát, vöröslisztet is elvitte – e? Ha nem, annak ára levonásra került az őrletés árából. Mások megvették a fölös korpát, vöröslisztet az állataik takarmányozásához. Így megvolt a darálós számítása is. Egy család eltartására ez a kisüzem is elegendő volt, és a kommunisták szemét sem bántotta – egy darabig.
Ilyen kisüzem volt Aburkó bácsi szabó műhelye is, melyről a következő mese szól.

Aburkó bácsi a szabó.

Aburkó bácsi szabósága a lakás egyik szobájában működött, ott állt a közepén a nagy szabó asztal, az ablak alatt a lábhajtásos, öreg Zinger varrógép, itt készültek a javítások, ruha kifordítások, és nagyritkán az új ruhák.
A háború után kevés volt az emberek pénze, azt sem új ruhára költötték, főleg nem szabó készítette új ruhára. Józsi bácsinak is két fia volt, az idősebbik – Laci – később a rendőrségnél dolgozott, a fiatalabb - Józsi, azaz Dodesz – velem egykorú volt és sokat játszottunk együtt. Dódi az Apja vidám természetét örökölte, később tanító lett Kisharsányban, majd Beremenden tanított. Apja szépen tudott játszani a sokgombos harmonikáján, délutánonként, ha nem volt sürgős munka – és az ritkán volt – kiült az udvarba a műhelye elé, és szólt a kis harmonika. Folytak a dalok egymás után, mint a csermely vize, mi pedig körül ültük, és hallgatva merültünk el a dallamok árjában.
Józsi bácsi mást is tudott. Mesélni. Ő is megjárta a háborút, de mint szabónak könnyebb dolga volt. A seregben is „svájfolta” a tisztek ruháit, azaz a kincstári egyenméretű ruhákat testre igazította. Később Ausztriában fogságba – Amerikai fogságba – esve szintén ez lett a fő foglalkozása. Mesélte, mint vitték Őket az Amerikaiak romeltakarításra, hetente kétszer jött a Gigant, a nagy szállító repülő, hozta az Amerikaiak és a lágerlakók ellátmányát. Ilyenkor a reptérre vitték néhányukat, és a repülő gyomrából teherautókra rakták a ládákban érkezett árut. A sofőrök Amerikai katonák voltak, el tudták olvasni a feliratokat a ládákon. Amelyik ládára rámutatott a katona, az maradt lepakolásnál utoljára. Végül rá dobták a kocsi összehajtogatott ponyváját, és mentek újabb fuvarért. Útba ejtették a katona babáját, nepperét, és nála lerakták a ládát. Két, három fuvar után, az utolsó fuvarnál a jelzett ládát is levették a kocsiról, de hogy, hogynem az leesett, és pont a sarkára. Úgy nyílt szét, mint a virág, gurult a sok narancs, citrom, vagy cigarettás doboz. Az Amerikaiak nevetve szedték össze, és dobálták a kerítés mögött sorakozó lágerlakók közé. Aburkó bácsi is a ruhaigazításért csokoládék, narancsok, cigaretták halmait kapta, aminek egy részét Ő is tovább adta társainak. Mikor felszámolták a tábort, és Őket haza küldték, mindenki kapott több napi hideg élelmet, gyümölcsöt, cigarettát. Józsi bácsi az egyik néger szakácstól egy egész kiló borsot, több marék babérlevelet, egy kis vászonzsákban rizst kapott ajándékba. Nagy érték volt ez akkoriban, hisz fél Európa romokban hevert, termelés, kereskedelem szinte még sehol sem működött.
Nem sokáig örülhettek a kapott értékeknek a szabadulók. Az Amerikaiak a Magyar határig kísérték a szerelvényt, és ott átadták az Oroszoknak. Azok azon kezdték, hogy mindent elvettek, egy kupacba dobálták, az embereket, pedig nyitott és zárt vagonokban útnak indították az ország belseje felé. Így maradt Józsi bácsinak az egyedüli emléke egy sokgombos tangóharmonika, amit egy Orosz tiszt ruhájának igazításáért kapott. Hát ilyen meséket tudott – persze bővebben – mesélni Aburkó Józsi bácsi a csendes nyári délutánokon.
A munkájáról nem sokat írtam, de – nagy bánatára Józsi bácsinak – nem is sokat dolgozott. Legközelebbi mesém sem munkáról szól, egész másról.

Bajomi Lázár bőrös, az én színházam.

Bajomi úr a szomszéd házban lakott és bőröket árult az utcafronti üzletében. Volt ott marha bőréből talpbőrnek való, marha, és sertés bőre cipőfelsőrésznek, bakancsnak, bélésbőr, mely vékony és nem valami tartós, főleg gyereklábon nem az.
Bajomi úr az én életem kezdetét megelőzően nyers bőröket is vásárolt, és saját bőrfeldolgozójában készíttette ki azokat. Ez a bőrfeldolgozó a velünk szemben lakó Told Ede rádióműszerész házának a mi utcánkkal párhuzamos utcára – a Mária utcára – kiérő telekrészén volt. A Mária utca felöl volt megközelíthető, az utcával párhuzamosan egy nagy fészerszerű épületből állt. Ebben az épületben a nyitott tetőszékről kötelek és csigasorok lógtak a földbe ásott, kifalazott medencék felett. Valaha ezek a kötelek fa rudakat tartottak, melyekre a bőröket akasztották, mikor kiemelték a medencéből, hogy lecsöpögjenek. A bejárat közelében egy háromlábú húsoló bak, közelében egy hengeres bőregyengető, simító állt. A munka úgy ment, hogy a kocsival hozott nyers bőrökről először is egy húsoló szerszámmal, mely olyan volt, mint a kádár vonókése, letisztogatták a hús, és zsír maradványokat, majd a megfelelő cserzőkádba tették. Néha napokig, hetekig ott áztatták, hogy a cserzőlé jól átjárja a bőrt. Ha meg kívánták tartani a bőr szőrét – mint Nagyapa kutyájáét, a Lordét – akkor más cserző, tartósító folyadékban ázott, mint ha a szőr nem kellett. A cserző anyagokról csak annyit tudok, hogy a fehér volt a mésztej, a rozsdabarna a cserfa terméséből – a gubacsból – főzött cserlé, az okkersárga a krómcserzőlé volt. A gubacs gyűjtése a tímárok részére szintén kis mellékjövedelem volt a szegényebb emberek részére.
Kellő áztatás, cserzés után a bőrt szőrtelenítették, és ha kész volt a cserzés, akkor ment a hengeres tömörítő, simítógépre. A talpnak valót ezen kívül még sima felületű fa tőkén, fa kalapáccsal zömítették, tömörítették. A kész bőrök felületét bőrfestékkel színezték, majd faggyúval uránzsírozták, ez szép fényt adott a bőrnek. Ez a műhely nagyon büdös, és nagyon veszélyes is volt, a maga égető, maró folyadékaival, úgy hogy ott nem volt szabad játszani, nem is volt ajánlatos. A megtekintést, és a munkák folyamatát Fazekas bácsi tette lehetővé, mondta el, mivel ott dolgozott korábban a bajomi úrnak. Most asztalos mellett dolgozott, és ismeretségünk a fia, Fazekas Lali, osztálytársam révén adódott.
Volt itt még az udvarban, a szomszéd ház tűzfala előtt, és a fél udvart befoglaló, nagy bőrszárító szín. Ez olyan volt, mint egy nagy kukoricagóré, falazott, gyermekmagas lábakon, keményfából ácsolva, padlózva. A mestergerendák között bőrtartó rudak voltak. Itt szabad volt játszani, és sokat rohangáltunk itt Lalival, másokkal, no meg a Told úr két lányával – Zitával, és Margittal – ha engedték őket. Mert a Told – lányok zongoraórákat vettek – házhoz jött Magdi néni a zongoratanárnő – és különben is mindig szép, vasalt ruhákban jártak, és az ugye tudnivaló, hogy ilyenben játszani nem lehet. Ha mégis, akkor annak két, háromnapos eltiltás volt a vége.
Így voltunk mi barátok, egyben irigyek, és reménytelenül szerelmesek Zitába. Zita nagyon szép, sudár, babaarcú kislány, szépségével önmaga is tisztában volt. Így elvárta – természetes volt neki – hogy a fiúk versengtek érte, de azt hiszem egyiküket sem szerette, csak hidegen elfogadta udvarlásukat, mint ami természetes, ami jár. Az Édesanyja is pípes asszony volt, Ő járt a környezetünkben egyedül nyáron csipkés kalapban, napernyővel, télen bundában, szőrmemuffal, szőrme kalapban. Zita mindemellett szerette produkálni magát. Énekelt, kis verseket mondott, mórikálta magát közben, illegve, billegve. Ezért volt oda érte mindegyikünk, és ez adta az ötletet, hogy színházat kellene formálni. Persze a direktor, a férfi főszereplő, a fő – fő szervező én akartam lenni, Zita, pedig a királykisasszony - minimum. Laci és a többiek mellékszereplők lehettek csak, és mint ilyenek röhögve nézték, hogy kínlódom, míg meggyőzöm Bajomi urat, hogy vegye meg páholy jegyét, Apámat, szomszédunkat Zelefaiékat és másokat, hogy éljenek a soha vissza nem térő alkalommal. Csupán azt feledtem el a nagy tüsténkedésben, hogy a színház lényege nem az eladott jegy, hanem a darab, amely ha nem nyeri meg a közönség tetszését, soha többé nem teszi be a lábát az én színházamba. Mit mondjak? A bukás előre láthatóan nagy volt, a színpadon mind csak rögtönöztünk – talán az egy Zitát kivéve. Ő tapsot is kapott. De nem a színházat bántam. Megpróbáltam valamit, ami nem jött be. Ez még sokszor előfordult az életemben. De Zita! Egy ideig nem akart velem szóba állni sem. Persze, hogy én voltam mindenért a felelős, hiszen én voltam az igazgató, a fő szervező, a férfi főszereplő, és így főleg én formáltam bolondot – magamból.
Eddig tartott az én színházam. Igaz nálam nevesebb emberek is buktak meg már színházzal, de nekem ez egy életre szóló tanulság volt. Később – mint ipari tanuló – iskolánk színjátszó körében szerepeltem, és akkor megtanultam, hogy a jó előadáshoz sok tanulás, sok gyakorlás kell.
Zita elkerült hazulról a nyolcadik után – gondolom minimum Pestre – majd visszajött pár év múlva, teljesen megváltozva. Egy vamp lett, állítólag konkurált az Anyjával. Mikor kitört a botrány az egész család elköltözött.
Talán itt lezárhatom a gyermekkoromról szóló meséket, hiszen a kommunisták szinte csupán romboltak az államosításokkal, erőszakos T.Sz. – esítéssel, ahová úgy kényszerítették a magyar parasztot. Kiirtották a kismesterségeket, szinte egy szálig, lehetetlenné téve a működést, megszüntetve a természetes kapcsolatot iparos és felhasználó között azáltal, hogy korlátozták, gyakorlatilag megszüntették a vásárokat. Mert kellett az állandó megmérettetés az iparosoknak, amit a vásár jelentett. Amikor szövetkezetekbe tömörítették az iparosokat ez a megmérettetés megszűnt, kezdett a pártkönyv dominálni a fizetések megállapításánál, és ez kedvét szegte a jó iparosoknak. Ugyanez folyt a mezőgazdaságban is, a jó gazdák – akik azelőtt is jutottak ötről a hatra – egyszeriben kulákok lettek, kitelepítették őket, az agrár szövetkezetekbe a kevésbé sikeres emberek gyűltek össze, ezért azután nem is voltak sikeresek, vagy csak kevés kivétellel.
Ami ez után jön – az 56 – os forradalomról szól, ahogy én láttam – közelről, belülről.

A klumpakészítő.

Márkó bácsi tisztes foglalatossága a klumpakészítés volt. Hogy mi az a klumpa? Nos egyfajta facipő. Nem olyan hegyes orrú, mint a Hollandoké, nem is olyan díszes, inkább gömbölyded orrú, és nem is lakkozott.
A klumpát inkább falun viselték, ősztől tavasz végéig a sár miatt. Ez a fából faragott cipő rendszerint két – három számmal nagyobb volt, mint a gazdájának rendes cipőmérete. Így ki lehetett bélelni – főként télen – szalmával, lehetett benne vastag, házi kötésű harisnyát, nemez tutyit hordani, hogy ne fázzon a lába a gazdának.
A klumpában hordott vastag, házi kötésű, gyapjú harisnya – főként a Siklóstól délre élő Sokácoknál – színes fonállal bele kötött virágdíszekkel, és a szárán színes fonálból lévő „bütykökkel” díszes volt. Úgy is hívták „bütykös harisnya”. A tutyiról csupán annyit itt, hogy külön szakma volt a készítése, többféle formában készült, többféle célra. Erről majd később. Most a klumpakészítés hogyanjáról szólnék.
A klumpa anyaga fa volt, mégpedig puhafa. Ha jól emlékezem, fűz és hársfa legtöbb esetben. Alakra, egy cipőre hasonlított, amelynek oldalt és hátul – a boka vonalától a sarokig – csak alacsony fala volt, hogy könnyebben bele lehessen lépni. A talpa sima volt, némi alacsony sarokkal. Használata – mint említettem már – főleg az ősztől a tavasz végéig tartó időszak. Feladata a sártól, nedvességtől védeni a lábat. Egy klumpa élete addig tartott, míg el nem kopott a talpa, vagy esetleg el nem hasadt. Vagy amíg egy hozzám hasonló gézengúz meg nem kaparintotta.
Az új klumpa még a faluban járás, a templomba menés eszköze volt az említett időben, de ahogy kopott, avult, úgy vált a paraszti munka munkacipőjévé. Nyáron is használták az istállók, ólak körül, a kialmozáskor. Ez már az utolsó életszakasz volt egy klumpa életében. Ezeket a facipőket a készítőik, a vásárokban árulták, ott lehetett szert tenni rájuk.
Márkó bácsi a klumpakészítést a szalagfűrésszel kezdte. Először is leszabta a rönkből a készítendő facipő hosszának megfelelő kuglikat. Ez után felébe vágta, ez a felület lett a talp felülete. Ez után az alakját nagyolta le, az orrát némileg ívesre, a bokától a sarokig eső részt ékszerűen kivágta. Ez után a „lábítóba” fogta be – ez egy elmés lábbal szorítható, keményfából lévő satu volt – és kifúrta a facipő belsejét. Ehhez különböző nagyságú fafúrókat használt. Ez után a tőkén bárddal tovább nagyolta a klumpa alakját, majd újra a lábítót használva, vonókéssel befejezte a külsejét. Ezt követte a belső tér véglegesre faragása, nagyon éles vésők segítségével. A végén a klumpa hátsó falába fúrt lyukon átvezetett spárga segítségével összekötötte a párokat. A kész klumpákat méret szerint füzérbe kötötte, így vitte őket a vásárba. Ebből a munkából adódó bevételét, mint sok más iparos társa, gazdálkodással egészítette ki. Megélni csak így tudott, és még így sem valami fényesen. Igaz, akkoriban az igények is szerényebbek voltak, mint manapság.
Említettem, hogy mi ebadták is pusztítottuk a klumpát. Ez főként télen fordult elő, mikor már a Lanka csatornát, vagy a földeken meggyűlt talajvíz tócsákat kellő vastagságú jég borította. Mivel korcsolyára kevesünknek tellett – az különben is rongálta a cipőt, a kurblival szorítható felerősítő pofáival – szereztünk hát egy pár klumpát. Kellett még egy darab, a klumpa hosszának kétszeresét kissé meghaladó, vastag drót darab. Ezt a drótot felébe vágva, ha lágy drót volt hidegen kissé laposra kalapáltuk, reszelővel éleztük. A drótdarabokból a végein kb. egy centit behajlítottunk, így úgy nézett ki, mint egy hosszú ácskapocs. Ezeket a visszahajtott végeket a klumpa talpába, az orránál, és a sarkánál ütöttük be. Kész is volt az egyszerű korcsolya, melynek elkészítése számunkra úgy kezdődött, hogy lopj egy pár klumpát. Esni ezzel is kitűnően lehetett, így a téli örömök biztosítva voltak.

Sánta Dvorszky bácsi a kötélverő, Dobri bácsi a bognár.

Most, általam kevésbé megismert szakmákról lesz szó, bár ezek a szakmák is fontosak voltak abban az időben. Az akkori sok állatot tartó világban, hogy is lehetett volna meg az ember kötél, és aki ezt készíti, kötélverő nélkül? A bognár is megbecsült iparos volt, hiszen Ő készítette a szekeret, szánt, sok szerszámot, gereblyét, szénakazal rakó fa villát és sok, a paraszti élethez nélkülözhetetlen eszközt.
Dvorszky bácsi azért viselte a Sánta előnevet, mert egyrészt sánta volt, másrészt így különböztették meg Dvorszky bácsitól, a darálóstól. A kötélverő házának részben fedett udvarában, kapualjában dolgozott. Az udvar végében - keresztben – egy szintén fedett pajtaszerű épületrész volt. Ebben álltak a kötélverő gépek, úgy emlékezem kettő darab. A kisebbik segítségével készült a vékonyabb, kevesebb sodratból álló kötél, ilyen volt a marhák vezetésére használt marhakötél. A nagyobbik gépen, amely több orsós volt, a vastagabb, több sodratu, nagy teherbírású kötél készült. Ebből készültek például a lószerszám részei, úgymint a hámkötél és esetenként a nyaklókötél, mellyel a lovat a bőrnyaklónál fogva a kocsirúd elejéhez kötötték.
A kötélverés kétemberes munka volt. Sánta Dvorszky bácsi felesége a színben állt, a kötélverő gép mellett, Dvorszky bácsi, pedig sétált az udvaron át, hátrafelé, mint a rák. Derekán volt a vonókötél tartója, egy széles öv, rajta több akasztó kapoccsal. Szintén a derekára volt kötve egy nagy kékfestő kötény, hatalmas zsebbel, melyben a nagy csomó kenderkóc volt, ebből sodorta a kötelet. Első lépésben a pászmának nevezett, elsőnek sodort vastagabb zsineg készült az említett kócból. Dvorszky bácsi a kócból egy maroknyit megsodort és hurkot formálva a kötélverő gép főorsójára akasztotta. A sodrat két végét összefogva kócot húzott hozzá a zsebből, kissé hátradőlve húzni kezdte a derekán lévő övhöz erősített vonókötelet, miközben Annus néni – a felesége – megforgatta a kötélverő gép lendkerekét.
Innen már ment a dolog magától, azaz Dvorszky bácsitól, aki egyenletesen húzta a vonókötelet, kezeivel adagolta a kócot. Mindez ment addig, míg az udvaron át a kapualj végébe ért, vagy elfogyott a kóc a zsebből. Ha a kapuig ért, akkor visszasétált a géphez, közben Annus néni egy nagy kosárba szedte a kész pászmát. A gép főorsójára Dvorszky bácsi ráakasztotta a kezében tartott sodratvéget és már ment is a dolog és Dvorszky bácsi tovább. Mikor így elkészült a kellő hosszúságú pászma, akkor lekerült a nagy zsebes kötényből a kóc, helyét elfoglalta a pászma. Előbb azonban meg kellett keresni a pászma közepét és azt akasztani a gép főorsójára, ha kétpászmás kötél készült. Ha több pászmára volt szükség – például három, négy pászmára – akkor az első pászmát harmadolni, negyedelni kellett és három, vagy négy orsóra akasztani a nagygépen. Dvorszky bácsi kezébe vette a megfelelő fonó fát és a szerszám két, három, vagy négy vájatába fektette a pászmákat. Ez a szerszám egy jó nagy, tojás alakú, oldalain a már említett vájatokkal, fából készült eszköz volt. Újra indult a gép és Dvorszky bácsi is, hogy a pászmákból a megfelelő kötél fonódjék össze. Nos ez volt a kötélverés lényege. A kész köteleket Dvorszky bácsi is a vásárban árulta, a feleségével, Anna nénivel egy gyékényen.
Dobri bácsi a bognár a kocsik kerekeit készítette, gyakrabban javította, ritkábban kocsioldalakat, saroglyákat, kocsirudat faragott, leg ritkábban egész kocsit készített megrendelésre, vagy a vásárba. Télen a lovas kocsik helyett szánokat használtak, melyek ugyanúgy néztek ki, mint a kocsik, csupán kerekek helyett szántalpak voltak alattuk és alacsonyabbak voltak, meg szélesebbek. Ezeket is a bognár készítette, még ritkábban, mint a szekér részeket, egész szánt, pedig egy évben jó, ha egyszer. Az érdekesebb munka a kocsikerék javítása, vagy készítése volt. Szalagfűrészen kiszabták a kocsikerék pereméhez az íves darabokat, a küllők formáját. A kerékagyat megfelelő rönk darabból faesztergán esztergálták ki. Beléjük vésték a küllők csapolási helyét, a küllőket megfaragták vonókéssel, végeiket csapra faragták és már lehetett is összeállítani a kereket. Ez után kicentírozták – pontos kör alakura faragták a kerületét – és már mehetett is a Marits kovácshoz ráfolni, puskázni.
Ennyit tudtam meg az eltört ródli javítása közben Dobri bácsitól a munkájáról. Most pedig a Mozerájról és más eseményekről lesz szó.

A Mózeráj és más történetek.

Nagyapa sétái nem mindig a váraljába vezettek. Néha – főleg vasárnap – a vasút állomásra, azaz a nagyállomásra, mert volt egy kisállomás is – szőlők alja, néven. Ilyenkor, néha én is elkísértem Nagyapát és együtt néztük meg az állomáson a vonatot.
Nagyon vonzott a szurtos, sziszegő, pöfögő masina, mint minden, gyereket. Én is persze masiniszta szerettem volna lenni, meg minden, ami éppen tetszett. Mikor elment a vonat, átsétáltunk a Mózerájba, ami egy vasúti vendéglő volt, de főleg abban különbözött az átlagtól, hogy Mózer bácsi és családja vezette. Finom házias ételeket főztek – később Apámmal is jártam ott zónapörköltet enni – finom, hideg sörük volt a nagy jégveremnek köszönhetően. Akkoriban mifelénk ismeretlen volt a hűtőszekrény, csak kisebb, nagyobb jégszekrények voltak a gazdagabb embereknél, a vendéglőkben, kocsmákban és jégvermek a nagyobb mennyiségű jég tárolására. A jégszekrények duplafalú – kívül fa, belül horganylemezből készült alkalmatosságok voltak. A jeget a két fal közé rakták, és ez tartotta hidegen a benne tárolt ételt egy, két napig. Ha elolvadt a jég, a vizet egy csapon át lehetett kiengedni egy vödörbe.
De hol vegyen az ember jeget nyár derekán? A nagyobb városokban jéggyárak működtek, lovas kocsival hordták az utcán a jégtömböket, a kocsis jó hangosan kiáltotta: „Itt a jeges! Jeget vegyenek!” Akinek jégre volt szüksége, lekiáltott a jegesnek, megmondva, hány jégtömböt kér. Ezek a tömbök egységes súlyú és méretű, tömbök, úgy egy méter hosszú négyzetes oszlopok voltak. Falun más volt a módja a jégvételnek. Voltak emberek, akik a tél folyamán a közeli folyóra, tóra jártak jeget vágni, hosszú nyelű fejszével és még hosszabb nyelű csáklyával. A fejsze a daraboláshoz, a csáklya a jégtáblák kihúzásához kellett. Kocsira, szánra rakva haza fuvarozták és a saját jég vermükben tárolták. Ide járt el a tehetősebb családok cselédje vödörrel, vagy hozattak egy kocsira valót a vendéglőnek.
A jégverem egy nagyobb gödör volt, melyet beomlás ellen faoszlopokkal és deszkákkal biztosítottak. Alul és körben szalmával kibélelték, ez közé szórták be a télen haza fuvarozott jeget. Ugyanígy tárolt magának jeget a vendéglős, a kocsmáros is. A jégrétegek közé is szalma került, hogy ne fagyjon össze a sok jégtábla. Ha tele volt a verem, szalmával, kukoricaszárral, majd deszkával fedték, eső ellen egy ponyvát húzva rá. Így állt el a jég az újig, vagy majdnem addig.
A jégszekrényekben csak pár napig volt tárolható az étel. Akkor még ismeretlenek voltak a gyorsfagyasztott ételek, mások voltak a főzési szokások, legtöbbször friss alapanyagokból főztek. Tárolni inkább a száraz magvakat – lencsét, borsót, babot – lehetett hosszabb ideig. A húsokat füstölve, sózva, zsírban lesütve tárolták.
Szóval Nagyapát a jó hideg sör, engem meg a finom házikészítésü málnaszörp vonzott. Ez is egy külön szakma volt a szódagyártás. Több embernek adott munkát, hiszen az üres üvegeket meg kellett tölteni, a teli üvegeket ládákban kihordani, lerakni, felrakni az üres csereüvegeket és visszaszállítani a szódagyárba. Mindez aprópénz volt, hiszen egy, egy üveg szódán a nyereség fillérekben volt kifejezhető, de ha elég nagy vevőkört tudott magának szervezni, akkor megélt belőle a szódakészítő. Gazdag ugyan nem lett, de tisztes megélhetést biztosítottak ezek a kismesterségek is. Pedig adót is fizettek, alkalmazotti létszámtól függően O.T.I.- t is – ami a mostani T.B. járuléknak felel meg.
A sör, mint mindig hideg és habos, a málna is hidegen gyöngyöző volt. Míg Nagyapa egy, egy ismerőssel beszélgetett, én csendben ültem és figyeltem, mint panaszkodik a tímár, milyen messziről kell hoznia a bőröket, mint sóhajtozik a cipész, hogy nincs már jó békebeli bőr, kevés a megrendelő, szinte már csak flekkelés, sarkazás járja. Az ám! Nem volt akkoriban rangon aluli cipőt javíttatni. Ha elkopott, új vasat veretni rá, hisz tudta, akinek esze volt, hogy a talp, a sarok, ha elkopik, az egy pengő húsz fillérbe kerül, míg a vasalás csupán húsz fillér.
Így volt ez a ruhák terén is. Szomszédunk, Aburkó bácsi is ritkán varrt öltönyt, de sűrűn javított kiült ülepű nadrágot, hasadt bélésű zakót, új zsebet a régi, rongyos helyett. És az emberek mégis éltek és megéltek, vidámabban, mint ma – 1995 – jutott néha sörre, borra is, és idő a dolgok megbeszélésére a sör, vagy bor mellett. Kiszámíthatóbb volt a jövő, nem változtak a rendeletek, szinte azon nyomban, ahogy megszülettek. Gond persze akkor is volt, hogyne lett volna, de aki becsülettel dolgozott, az élni tudott, mert élni hagyták. Nem kényszerítették a csalásra, mint manapság. Ma egy Gerencsér Sebestyén típusú – úgynevezett zsűrizett kerámiát gyártó iparos / nem fazekas! / - ahhoz, hogy adóvétség nélkül éljen, nyugodtan aludjon, ahhoz, vagy adószakértőt alkalmaz, és ezért megy csődbe, vagy önmagát képezi adószakértővé és feladva művészi hajlamait, mások másolják műveit. Ő csak könyvel, adószakért és néha tervez egy, egy új figurát, esetleg legyárt egy etalon darabot. Azelőtt az emberek szeretteik nevét foglalták imáikba, ma főleg Vámosi Nagy Szabolcs, és a sűrűn változó pénzügyminiszterek nevét foglalják imáikba.
Volt még egy kocsmahivatal, ahova bejáratosak voltunk Nagyapával, vagy Apámmal. Ez, pedig az Inhoff éle vendéglő volt. Szép, udvari terasszal, nagy kerthelyiséggel, mely szabadtéri színpaddal is rendelkezett. Volt egy kiegészítő épület az utcafronti vendéglő és a mögötte lévő bálterem után. Ebben kapott helyet az Iparos Olvasó Kör könyvtára, és Ők bérelték legtöbbször a báltermet a benne lévő színpaddal együtt. A könyvtárba én is bejáratos voltam, ahol életem első legjobb könyveivel találkoztam. Az Iparos Olvasó Körnek választmányi tagja volt Nagyapám, Apám is sokat járt át jó könyvekért a sánta könyvtáros Béla bácsihoz. Ilyenkor én is mentem és a Magyar Királyi Földrajzi Társaság díszes kiadványait kölcsönöztem legtöbbször. Így olvastam az Ázsiakutató, Sven Hedin útleírását Tibetről, olvastam lord Carnarvontól Tuth Ank Amon fáraó sírjának felfedezéséről, és olvastam Teleki Sámuel Afrikai útjairól is. Akkortájban vett Apám egy könyvet, Mai Technika címmel. Sok képpel illusztrált érdekes olvasmány volt. Témakörök szerint mutatta be a kor – 1938 – technikai csúcsait. A képek az akkori nyugat Európai, de inkább az Amerikai csúcstechnikáról mutattak érdekességeket, legeket. Például az Amerikai Caterpilar mezőgazdasági, és útépítő gépek. Ott már akkor volt búza és kukorica aratógép. Szóval a legjobb úton haladtam a könyvmoly státusza felé. De láttam az Inhoff kertben igazi szüreti bált is. Volt szőlőlopás is. Én is loptam. A büntetést előbb Apám fizette a kisbírónak, aztán lerótta nekem is mogyoróhájjal.
Hogy mi volt a szőlőlopás? Egy megfelelő térség felett kötelet húztak kellő magasan, rájuk aggatták a szép, frissen szedett szőlőfürtöket. A legények, pedig megpróbáltak elcsenni egyet, egyet. A fürtöket csőszök vigyázták, akit elkaptak, azt a kisbíró elé vitték, és Ő kirótta a büntetést érdem szerint. A büntetés 20, 50 fillér volt általában. Csak halkan mondom, hogy akkoriban egy liter bor ára 1 pengő 20 fillér volt. És ez jó bor volt, mert a környék szőlősgazdái versenyeztek egy, egy vendéglős vásárlásáért. Szóval fizetett a legény, ha ügyetlen volt és elkapták. Ha tudottan szegényebb sorú volt, kevesebbet, ha gazdagabb, gazdagyerek volt, többet. Apám egy liter bor árán váltott ki engem. Ennyire azért nem voltunk gazdagok. Bár ki tudja? Mert aki a Kolepéknél veszi a fiának az igazi, magyaros, aranyrojtos, nyakkendős díszmagyart, az ugye boldogan és dalolva fizet a szüreti bálban egy fürt szőlőért és a maszatosképű, a sírástól görbeszájú fiáért 1 pengő 20 fillért.
Hát igen. A Kolepék boltja nagy szám volt akkor. Udvarias kiszolgálás, szép, jó, tartós áru, és a lényeg a gólya. Hogy mi volt a gólya? Ajándék. Minden gyermekes vásárló – ha vett valamit – gyermeke kapott egy gólyát. A gólya, pedig szép színes volt, nyekergett is, nem kelepelt. Hogy miért volt mégis gólya? Mert így hívták és kész! Egy hurkapálca végén, egy erősebb cérnadarabon függött egy fém lapocska. Ez alatt egy darab bodzabél volt színes papírba csomagolva, és rá színes erősebb papírból két faroklapocska erősítve, beleszúrva egy gombostű a farokrésszel szemben, mely a fémlemezkéhez ér. A farok a légáramlat hatására mozgatja a bodzabelet a tűvel, ez karcolja a fémkorongot, nyekergő hangot adva. Íme a gólya, a Kolepék logója. Sok gyerek nyúzta Apját, Anyját a gólyáért, ezzel biztatva vásárlásra a szülőket. És ez volt a cél. Ismét csak csendben jegyzem meg, hogy úgy tíz, tizenöt év múlva itt Pécsen láttam újra Kolepékat. Kolep Józsi bácsit és fiát egy slammos kocsin, kocsisként és rakodóként. Kolep néni a Belvárosi Áruházban volt eladó, majd később pénztáros. Ducika – a lányuk, valaha osztálytársam az elemiben – festőművész lett, mint olvastam róla, jó nevű festő. Persze közben volt egy háború, utána hamarosan átvették a hatalmat a kommunisták, negyven évre. Az államosítást a Kolep család sem tudta elkerülni. Mint ahogy a kitelepítést sem. De ez már történelem. Én csak arról szólok, hogy én mit, hogyan éltem meg, a többi a tudósok dolga. Övék a felelősség, ha ferdítik a tényeket, ha mást mondanak, mint ami a valóság volt.
A következő mesém Nagyapa haláláról, Apám “B” listára kerüléséről szól.

Nagyapa halála, Apám „B’’ listán.

A háboru után jöttek az újabb bajok. 1947 – ben Nagyapa halála. A gyomrával volt beteges már régebb óta. Nem merte idejében vállalni a műtétet, így meghalt, mert mire Apám meggyőzte, addigra már késő volt. Azt hiszem – így felnőtt fejjel belegondolva – hogy a háború alatt történteket nem tudta feldolgozni. A műhelyét kétszer rabolták ki, először az orosz csapatok előőrseiként érkező szedett, vedett társaság. Ez még akkor történt, mikor mi Tölgyessyéknél laktunk, erről Apám is csak jóval később szerzett tudomást, ez bántotta kevésbé. Hanem mikor Nagyapa is elhagyta a lakást, és csatlakozott hozzánk, hogy kiköltözzünk a koldusárokba, a lakással együtt, ugyanazok a népek, akiknek Nagyapa sokat segített az O.T.I. – val kapcsolatban, néha hozomra dolgozott nekik, kirabolták a műhelyét, elvitték, amit az oroszok otthagytak, és ezzel szinte tönkre tettek minket – köszönetképpen.
Én már akkor iskolás voltam, és iskolánkban az énekkar kötelező volt. Hiába derült ki a próbaénekléskor, hogy botfülem van, és nem tudok énekelni, Sátai József énektanár és karnagy azt mondta: semmi baj kisfiam, majd tátogsz, de ott leszel! Nagyapa temetése szép megemlékezés volt. Először a templomban gyászmise, ahol az iskolai énekkar is énekelt – most nélkülem. Még élt az Iparos Olvasó Kör, melynek Nagyapa választmányi tagja volt, a temetőben a sírnál Ők búcsúztatták, a dalárda is énekelt, a vezetőség, pedig szép búcsúztatóval köszönt el választmányi tagjától. Másnap az iskolában Sátai úr megkörmözött, mert „ha a többi énekkaros ott tudott lenni a Nagyapád gyászmiséjén, neked is kutya kötelességed lett volna ott lenni!’’ Hogy a gyászoló családdal ott voltam? Na és! Délután Apámnak elmondtam, miután látta, hogy kissé furán áll a kezemben a ceruza. Másnap elkísért az iskolába. Én a tanterembe, Ő az igazgatóhoz ment. Pont énekóra volt az első óra. Hamarosan jött a pedellus, és közölte Sátai úrral, hogy az Igazgató úr kéreti az irodájába. Többé nem volt kötelező az énekkar. Kis öröm, de öröm!
Később más bajok mutatkoztak. Apám – mivel Kisgazda párti volt, és nem kívánt engedni a Kommunisták hívásának – „B’’ listára került. Ahogy ma mondanánk, munkanélküli lett. Három napig. Ez alatt a három nap alatt eldöntötte, hogy hova menjen a négy, öt hely közül, ahová hívták. Persze nem úgy lett munkanélküli, ahogy manapság az emberek. Felfelé buktatták. Ez volt a neve közszájon akkoriban az ilyen manővernek. A Községházán – majd Tanács – pénzügyi osztályán volt elismert pénzügyi szakember, osztályvezető helyettes. Most pedig ki akarták nevezni Máriagyűdre tanácselnöknek. Mit keresne egy pénzügyi szakember egy államigazgatási poszton? Csak parazsat gyűjtene a fejére. Természetesen nem vállalta. Akkor B lista, az eredeti munkahelyén nincs rá szükség. Este már ott volt a cipész K.T.Sz. elnöke: Feri gyere könyvelőnek. Az eddigi fizetés másfélszeresét ígérte. Másnap a Bádogosipariak is megkeresték. Igen ám, de a K.T.Sz. – ek igencsak ügyeskedtek akkoriban, ha jól akartak élni. Ez, pedig nem mindig biztosított nyugodt éjszakákat, főleg a főkönyvelőnek nem. És végül, de nem utolsósorban jött a M.N.B. Akkori fiók vezetője Weireich – né, Emmus néni. Ő maga is kitűnő pénzügyi szakember, korrekt, jó munkatárs, Apám gyerekkori barátja. Apám végül is az Ő ajánlatát választotta, és kitartott a nyugdíjazásáig.
Kezdte, mint hitelügyi előadó, és nyugállományba, mint hitelügyi osztályvezető ment. Néha fura dolgokat hallottam Tőle a szőlőben, mikor a barátaival poharazgattak. T.Sz. elnök, aki disznókat vesz, vagy százat. Megjelölve a T.Sz. kondájához csapja, leadáskor Ő csak első osztályú disznókat ad le, százat, a rosszabbja marad a T.Sz. kondában. A nyereségből házat épít, azt az akkor ötéves fiára íratja. Lebukik ugyan, de a kapott három évet harmadolja, így egy év börtönnel nevet a markába. Az már csak természetes, hogy a Párt – melynek tagja volt – alá nyúlt és áthelyezte az ország más megyéjébe, ahol nyilván ott folytatta, ahol abbahagyta.
Akkoriban a T.Sz. – ek nyakra, főre kapták a hiteleket. Az egyik törlesztés még le sem járt, máris kapták a következőt. Az előző hitel hátralékát Párt utasításra elengedte a M.N.B. A megyei Pártapparátustól szóltak, és már kapta is a T.Sz. a hitelt, mondjuk tavaszi műtrágyára. Az lett belőle a legkevesebb. Kapott a Pártkorifeus, mert elintézte, vett belőle az elnök, a főkönyvelő, ha mert, és a műtrágya számlát „kiigazították”. Egyikük a siklósi W.C. pucolót alkalmazta a T.Sz. majorok, irodák W.C. – inek kitakarítására. Számla hatezer forintról készült. Csak egy nullácska, és máris ötvennégyezer a „prémium’’.
Akkor a Forint – haj – még pénz volt. Öt, hatszáz forintos kiskeresetek, nyolcszáz, ezer forintos nagyobb jövedelmek voltak ismertek általában. Így ment az országépítés akkoriban kis Unokám. Erre a pazarló életmódra pénzt a nyugat adott, szinte számolatlanul. Legalább is ezt hitték a Pártvezérek. Aztán folyton csak takarékoskodni kellett a népnek, takarékoskodtak a béreken, szedték az adók, járulékok hadát, mégis a „király” meztelen volt mindig. Persze épültek gyárak, lakótelepek, sőt egész városok – lásd Penteléből Dunaújváros – de ezek mellett sok Pártkatonának, T.Sz. elnöknek, ipari vezetőnek épült, szépült a szocializmus, ahol minden ember egyenlő, csak vannak egyenlőbbek.
Ami épült, az is sokszor feleslegesen, rossz helyre, megalomán módon, hogy később csak a baj, a gond forrása legyen. Miért kellett Ózdot olyan naggyá építeni, mikor vasércet a Szovjet Unióból, szenet Pécsről, külföldről kellett a kohókhoz szállítani. Ilyen példa sok akadt akkoriban. Akadt olyan, aki ezeket a hibákat látta, nem helyeselte, kevesebben, akik ki is mondták. Nos Ők adták a Recski, vagy más gulág – munkatábor – lakóinak nagy részét. Akkoriban a Párt egyik jelmondata így hangzott: aki nem velünk, az ellenünk.
Erről elég tán ennyi.
állomás is – szőlők alja, néven. Ilyenkor, néha én is elkísértem Nagyapát és együtt néztük meg az állomáson a vonatot.
Nagyon vonzott a szurtos, sziszegő, pöfögő masina, mint minden, gyereket. Én is persze masiniszta szerettem volna lenni, meg minden, ami éppen tetszett. Mikor elment a vonat, átsétáltunk a Mózerájba, ami egy vasúti vendéglő volt, de főleg abban különbözött az átlagtól, hogy Mózer bácsi és családja vezette. Finom házias ételeket főztek – később Apámmal is jártam ott zónapörköltet enni – finom, hideg sörük volt a nagy jégveremnek köszönhetően. Akkoriban mifelénk ismeretlen volt a hűtőszekrény, csak kisebb, nagyobb jégszekrények voltak a gazdagabb embereknél, a vendéglőkben, kocsmákban és jégvermek a nagyobb mennyiségű jég tárolására. A jégszekrények duplafalú – kívül fa, belül horganylemezből készült alkalmatosságok voltak. A jeget a két fal közé rakták, és ez tartotta hidegen a benne tárolt ételt egy, két napig. Ha elolvadt a jég, a vizet egy csapon át lehetett kiengedni egy vödörbe.
De hol vegyen az ember jeget nyár derekán? A nagyobb városokban jéggyárak működtek, lovas kocsival hordták az utcán a jégtömböket, a kocsis jó hangosan kiáltotta: „Itt a jeges! Jeget vegyenek!” Akinek jégre volt szüksége, lekiáltott a jegesnek, megmondva, hány jégtömböt kér. Ezek a tömbök egységes súlyú és méretű, tömbök, úgy egy méter hosszú négyzetes oszlopok voltak. Falun más volt a módja a jégvételnek. Voltak emberek, akik a tél folyamán a közeli folyóra, tóra jártak jeget vágni, hosszú nyelű fejszével és még hosszabb nyelű csáklyával. A fejsze a daraboláshoz, a csáklya a jégtáblák kihúzásához kellett. Kocsira, szánra rakva haza fuvarozták és a saját jég vermükben tárolták. Ide járt el a tehetősebb családok cselédje vödörrel, vagy hozattak egy kocsira valót a vendéglőnek.
A jégverem egy nagyobb gödör volt, melyet beomlás ellen faoszlopokkal és deszkákkal biztosítottak. Alul és körben szalmával kibélelték, ez közé szórták be a télen haza fuvarozott jeget. Ugyanígy tárolt magának jeget a vendéglős, a kocsmáros is. A jégrétegek közé is szalma került, hogy ne fagyjon össze a sok jégtábla. Ha tele volt a verem, szalmával, kukoricaszárral, majd deszkával fedték, eső ellen egy ponyvát húzva rá. Így állt el a jég az újig, vagy majdnem addig.
A jégszekrényekben csak pár napig volt tárolható az étel. Akkor még ismeretlenek voltak a gyorsfagyasztott ételek, mások voltak a főzési szokások, legtöbbször friss alapanyagokból főztek. Tárolni inkább a száraz magvakat – lencsét, borsót, babot – lehetett hosszabb ideig. A húsokat füstölve, sózva, zsírban lesütve tárolták.
Szóval Nagyapát a jó hideg sör, engem meg a finom házikészítésü málnaszörp vonzott. Ez is egy külön szakma volt a szódagyártás. Több embernek adott munkát, hiszen az üres üvegeket meg kellett tölteni, a teli üvegeket ládákban kihordani, lerakni, felrakni az üres csereüvegeket és visszaszállítani a szódagyárba. Mindez aprópénz volt, hiszen egy, egy üveg szódán a nyereség fillérekben volt kifejezhető, de ha elég nagy vevőkört tudott magának szervezni, akkor megélt belőle a szódakészítő. Gazdag ugyan nem lett, de tisztes megélhetést biztosítottak ezek a kismesterségek is. Pedig adót is fizettek, alkalmazotti létszámtól függően O.T.I.- t is – ami a mostani T.B. járuléknak felel meg.
A sör, mint mindig hideg és habos, a málna is hidegen gyöngyöző volt. Míg Nagyapa egy, egy ismerőssel beszélgetett, én csendben ültem és figyeltem, mint panaszkodik a tímár, milyen messziről kell hoznia a bőröket, mint sóhajtozik a cipész, hogy nincs már jó békebeli bőr, kevés a megrendelő, szinte már csak flekkelés, sarkazás járja. Az ám! Nem volt akkoriban rangon aluli cipőt javíttatni. Ha elkopott, új vasat veretni rá, hisz tudta, akinek esze volt, hogy a talp, a sarok, ha elkopik, az egy pengő húsz fillérbe kerül, míg a vasalás csupán húsz fillér.
Így volt ez a ruhák terén is. Szomszédunk, Aburkó bácsi is ritkán varrt öltönyt, de sűrűn javított kiült ülepű nadrágot, hasadt bélésű zakót, új zsebet a régi, rongyos helyett. És az emberek mégis éltek és megéltek, vidámabban, mint ma – 1995 – jutott néha sörre, borra is, és idő a dolgok megbeszélésére a sör, vagy bor mellett. Kiszámíthatóbb volt a jövő, nem változtak a rendeletek, szinte azon nyomban, ahogy megszülettek. Gond persze akkor is volt, hogyne lett volna, de aki becsülettel dolgozott, az élni tudott, mert élni hagyták. Nem kényszerítették a csalásra, mint manapság. Ma egy Gerencsér Sebestyén típusú – úgynevezett zsűrizett kerámiát gyártó iparos / nem fazekas! / - ahhoz, hogy adóvétség nélkül éljen, nyugodtan aludjon, ahhoz, vagy adószakértőt alkalmaz, és ezért megy csődbe, vagy önmagát képezi adószakértővé és feladva művészi hajlamait, mások másolják műveit. Ő csak könyvel, adószakért és néha tervez egy, egy új figurát, esetleg legyárt egy etalon darabot. Azelőtt az emberek szeretteik nevét foglalták imáikba, ma főleg Vámosi Nagy Szabolcs, és a sűrűn változó pénzügyminiszterek nevét foglalják imáikba.
Volt még egy kocsmahivatal, ahova bejáratosak voltunk Nagyapával, vagy Apámmal. Ez, pedig az Inhoff éle vendéglő volt. Szép, udvari terasszal, nagy kerthelyiséggel, mely szabadtéri színpaddal is rendelkezett. Volt egy kiegészítő épület az utcafronti vendéglő és a mögötte lévő bálterem után. Ebben kapott helyet az Iparos Olvasó Kör könyvtára, és Ők bérelték legtöbbször a báltermet a benne lévő színpaddal együtt. A könyvtárba én is bejáratos voltam, ahol életem első legjobb könyveivel találkoztam. Az Iparos Olvasó Körnek választmányi tagja volt Nagyapám, Apám is sokat járt át jó könyvekért a sánta könyvtáros Béla bácsihoz. Ilyenkor én is mentem és a Magyar Királyi Földrajzi Társaság díszes kiadványait kölcsönöztem legtöbbször. Így olvastam az Ázsiakutató, Sven Hedin útleírását Tibetről, olvastam lord Carnarvontól Tuth Ank Amon fáraó sírjának felfedezéséről, és olvastam Teleki Sámuel Afrikai útjairól is. Akkortájban vett Apám egy könyvet, Mai Technika címmel. Sok képpel illusztrált érdekes olvasmány volt. Témakörök szerint mutatta be a kor – 1938 – technikai csúcsait. A képek az akkori nyugat Európai, de inkább az Amerikai csúcstechnikáról mutattak érdekességeket, legeket. Például az Amerikai Caterpilar mezőgazdasági, és útépítő gépek. Ott már akkor volt búza és kukorica aratógép. Szóval a legjobb úton haladtam a könyvmoly státusza felé. De láttam az Inhoff kertben igazi szüreti bált is. Volt szőlőlopás is. Én is loptam. A büntetést előbb Apám fizette a kisbírónak, aztán lerótta nekem is mogyoróhájjal.
Hogy mi volt a szőlőlopás? Egy megfelelő térség felett kötelet húztak kellő magasan, rájuk aggatták a szép, frissen szedett szőlőfürtöket. A legények, pedig megpróbáltak elcsenni egyet, egyet. A fürtöket csőszök vigyázták, akit elkaptak, azt a kisbíró elé vitték, és Ő kirótta a büntetést érdem szerint. A büntetés 20, 50 fillér volt általában. Csak halkan mondom, hogy akkoriban egy liter bor ára 1 pengő 20 fillér volt. És ez jó bor volt, mert a környék szőlősgazdái versenyeztek egy, egy vendéglős vásárlásáért. Szóval fizetett a legény, ha ügyetlen volt és elkapták. Ha tudottan szegényebb sorú volt, kevesebbet, ha gazdagabb, gazdagyerek volt, többet. Apám egy liter bor árán váltott ki engem. Ennyire azért nem voltunk gazdagok. Bár ki tudja? Mert aki a Kolepéknél veszi a fiának az igazi, magyaros, aranyrojtos, nyakkendős díszmagyart, az ugye boldogan és dalolva fizet a szüreti bálban egy fürt szőlőért és a maszatosképű, a sírástól görbeszájú fiáért 1 pengő 20 fillért.
Hát igen. A Kolepék boltja nagy szám volt akkor. Udvarias kiszolgálás, szép, jó, tartós áru, és a lényeg a gólya. Hogy mi volt a gólya? Ajándék. Minden gyermekes vásárló – ha vett valamit – gyermeke kapott egy gólyát. A gólya, pedig szép színes volt, nyekergett is, nem kelepelt. Hogy miért volt mégis gólya? Mert így hívták és kész! Egy hurkapálca végén, egy erősebb cérnadarabon függött egy fém lapocska. Ez alatt egy darab bodzabél volt színes papírba csomagolva, és rá színes erősebb papírból két faroklapocska erősítve, beleszúrva egy gombostű a farokrésszel szemben, mely a fémlemezkéhez ér. A farok a légáramlat hatására mozgatja a bodzabelet a tűvel, ez karcolja a fémkorongot, nyekergő hangot adva. Íme a gólya, a Kolepék logója. Sok gyerek nyúzta Apját, Anyját a gólyáért, ezzel biztatva vásárlásra a szülőket. És ez volt a cél. Ismét csak csendben jegyzem meg, hogy úgy tíz, tizenöt év múlva itt Pécsen láttam újra Kolepékat. Kolep Józsi bácsit és fiát egy slammos kocsin, kocsisként és rakodóként. Kolep néni a Belvárosi Áruházban volt eladó, majd később pénztáros. Ducika – a lányuk, valaha osztálytársam az elemiben – festőművész lett, mint olvastam róla, jó nevű festő. Persze közben volt egy háború, utána hamarosan átvették a hatalmat a kommunisták, negyven évre. Az államosítást a Kolep család sem tudta elkerülni. Mint ahogy a kitelepítést sem. De ez már történelem. Én csak arról szólok, hogy én mit, hogyan éltem meg, a többi a tudósok dolga. Övék a felelősség, ha ferdítik a tényeket, ha mást mondanak, mint ami a valóság volt.
A következő mesém Umhaiser néni cukrázdájáról szól.

Umhaiser néni cukrászdája.

Ez egy fogalom volt. Ősztől tavaszig a finom torták, gesztenyepürék, és mindezek csúcsa a képviselőfánk volt kapható. Nyáron a finomabbnál finomabb ízesítésű fagylaltok, amiből azt hittem rengeteget meg tudnék enni. Akkor még a fagylaltevés szinte egy volt azzal a móddal, hogy bemegyünk az Umhaiser néni cukrászdájába, és kis ezüstözött tálkából, ezüstözött kanálkával megesszük a fagylaltgombócokat, hozzá kis csővé sodort, ropogósra sütött, mégis omlós sütemény járt. Szinte még ma is érzem enyhén vaníliás ízét, omlósan roppanó állagát. A torták, mignonok, leveles sós sütemények, mind, mind finom, de csak vasárnap megengedhető desszertek voltak.
Umhaiser néni – amióta az eszemet tudtam - özvegy volt, a boltját, cukrászatát Ő vezette egyedül. A cukrászatában volt segítsége, alkalmazottja, néha a nagyobb vendégsereg okán, a hétvégeken a boltban is, de mindig Ő volt a vezető, ha elmentünk cukrászdájába, mindig Ő szolgált ki minket, Apám Nála fizette ki a fogyasztásunkat.
Mint említettem már, Anyám kis koromban – három éves voltam akkor – elhagyott minket, és szüleivel, anyai Nagybátyámékkal kiment Amerikába. Levelek, és csomagok útján egy ideig tartották a kapcsolatot Apámmal, de amikor itthon ferde szemmel kezdtek nézni azokra, akiknek külföldön élő rokonaik voltak, és ezt a kapcsolatot ápolták is, megszakadt a csomagok, levelek sora. Később apám kerestette a Vöröskereszt Keresőszolgálatával, majd egy Bécsi ügyvéddel, az utolsó ismert Amerikai címe alapján, de az eredmény csak az volt, hogy ismeretlen helyre távozott. Így hát nekem nem volt – szinte soha – Anyám. Volt helyette – évekig – Juliskanéni, a házvezetőnő, aki reggel jött, hetente egyszer, kétszer kenyeret dagasztott, egyszer mosott – fa teknőben, kézzel – hetente kétszer takarított, és naponta főzött. Süteményt nem sütött, vasárnap nem jött, akkor Inhofféknál az Iparos Kör termében, vagy a Mózerájban az Iparosszobában, vagy később a Pelikánban – pátriám egyetlen szálloda, és vendéglőjében – ebédeltünk. Később Apám rájött, hogy többet kapunk ugyanazért a pénzért, ha elhozzuk az ételt éthordóban. Igaz így nekünk kellett mosogatni, de ez nem volt újdonság, hétköznap is mi mosogattunk, mert addigra Juliska néni már elment. Apám mosogatott egy nagyobb dézsában, én törölgettem az elöblített evőeszközt, tányérokat. Így azután már nem volt derogáló, amikor már nős voltam, hogy avval segítsek Irénkének, hogy elmosogatok. Óvta a kezeit, mert a finom tapintásra a kesztyűvarrásnál volt szüksége.
Mint mondtam az előbb, Juliska néni nem jött vasárnap, később hétköznapokon is én mentem az ebédért, mert Juliska néni férjhez ment, eztán csak takarítani jött, egy héten kétszer. A mosást a házban lakó mosónő – Lajkóné – végezte. Később az ebédet is úgy hozattuk, a temető mellett lakott egy idős zsidó asszony, aki másoknak is főzött, az ételt, pedig a kissé butácska lánya hordta ki a házakhoz. Egy dolog nem változott, a vasárnapi ebéd utáni séta a vár körül, a Gyűdi úton a kisállomásig és vissza, a temetőbe, vagy a nagyállomásra, hazafelé pedig meglátogattuk a Mózerájt, vagy betértünk Umhaiser nénihez. Közben beszélgettünk. Istenem! Azok a beszélgetések! Én kérdeztem, Apám, pedig a legjobb tudása szerint válaszolt, majdnem úgy, mint egy felnőttnek. Milyen sokat tudtam meg ezekből a beszélgetésekből! Mindenről beszéltünk, a világról, gépekről, gyártási folyamatokról.
De térjünk csak vissza Umhaiser néni cukrászdájába, az édes finomságokhoz, és a kedves mosolyú Umhaiser nénihez. Ezek a séták úgy végződtek, hogy betértünk a közelben – a bankkal szemben lévő – cukrászdába. A szezonnak megfelelően tortát, gesztenyepürét, képviselőfánkot, vagy fagylaltot ettünk. Hazára, pedig Apám csomagoltatott pár darab mignont, hogy otthonra is maradjon egy kis vasárnapi hangulat. A beszélgetések – ha úgy akartam – este az ágyban is folytatódtak. Bemásztam apám mellé, és hallgattam, amint mesél. Sokszor így aludtam el, Ő vitt a karjaiban át az ágyamba.
Hát így éltünk ketten, apám okos szeretetével, ha kellett korholásával, és mitagadás, néha megkent mogyoróhájjal is, de azt is mindig megérdemelten kaptam. Mert én is olyan voltam, mint a többi gyerek, csínyekre könnyen kapható, még rosszaságra is - így hát a szigor helyénvaló volt. Persze vannak, voltak jobb gyerekek is. Édesapád – emlékezetem szerint – soha nem adott okot ilyenmérvű fenyítésre. Nem az a fajta volt, nagyon szorgalmasan és eredményesen tanult, amit remélhetőleg Te is örököltél.
Ennyit hát Umhaiser néni süteményeiről, fagylaltjáról. Ízük valahol még ma is itt van a számban, illatuk az orromban, tálalásuk – mintaként – a lelkemben. Most onnan hívtam elő a magam kedvére, a Te okulásodra.
Most elbúcsúzom, legközelebb az állatokról írok.