Ugyanaz egy kicsit másképp

Első pillanatra úgy tűnt, túl nagy feladat megírni öt évtized egyéni krónikáját egy olyan embernek, aki eddig – ifjonti ambícióit kivéve – a tollat csak receptírásra használta. Menet közben azonban rájöttem, hogy az írás önmagát gerjesztő kényszerré válhat. (Felfedeztem a spanyolviaszt!) Bármelyik pontját idézem fel emlékeim tárházának, a kor melyben éltünk kinyújtja utánam csápjait, és már nem én diktálok a billentyűknek. Így lett rövid beszámolómból egy csokor emlék. Jobb szót nem találok ezekre az írásokra. Ezekből szeretnék most egyet összegyúrni.

Azzal kezdődött, hogy 1937-ben Derecskén megszülettem, „mint egészen kicsi csecsemő”. Édesapámnak ott volt ügyvédi irodája. Kilencszáznegyvenig laktunk ott, amikor is Nagyváradra költöztünk, mert most ott nyitott édesapám irodát a Stern palotában. Tehát magyar állampolgárnak születtem, és ez az állapot addig tartott, amíg az orvosi egyetemre nem jelentkeztem. Akkor lemondattak a magyar állampolgárságomról, mert csak román állampolgár jelentkezését fogatták el – legalább is nekem akkor ezt mondták. Nem is volt román személyi igazolványom, csak egy igazolás a rendőrségtől. A „buletin” kiállítása majdnem egy évet váratott magára. Magyarországon történő letelepedésemkor lett ennek furcsa következménye. Amikor a legjobb román barátunk beállt a VATRA-ba, feleségem este azt súgta a fülembe – „súgd, …mit férfi fülbe nő súghat csupán” – keressek egy kicsi falut „valahol Magyarországon”, ahol befogadnak, és elfogadnak.

Másnap kiváltottam szülőfalumban az anyakönyvi kivonatot, és azzal elmentem egy ismerőshöz Szegeden – rokonok segítségét nem óhajtottam igénybe venni.

A rendőr főkapitányságon ennek az aktának alapján kiállították órákon belül az ideiglenes személyazonossági igazolványomat. Úgy, mint ötven évvel ezelőtt, csak akkor románt, most meg magyart. Ezzel vettem lakást, fogadtam be a családomat, és szereztem állást a feleségemnek, magamnak. Egy év múlva, mikor már berendeztük szegedi életünket, derült ki valamelyik hivatalban, hogy annak idején Kádár János és Ceausescu egyességet kötöttek: aki, amelyik országban lakik, annak az országnak az állampolgára. Így visszavonták az ideiglenes személyimet, és átadtak az idegen rendészetnek. Feleségemnek és a gyerekeknek már megvolt a végleges letelepedési engedélyük. Most ők fogattak be engem…

Az egyetemi felvételi sok izgalommal járt. Ott volt az említett állampolgársági ügy, azután a beiratkozás utáni rostálás izgalma, a vizsgáról ne is beszéljek, mert a vegytan vizsgán összekülönböztem az egyik vizsgáztatóval, és azt hittem vége a felvételinek. Már éppen állás után néztem, mikor jött a hír, hogy felvettek – ösztöndíjjal!

Élmény volt megismerni Marosvásárhely világát. A székely főváros, a Civitas Novum Forum Siculorum különös világát. Már az emberek beszéde, szavaik, mondat szerkezetük, kifejezéseik a váradi fülnek különösnek hatottak. A magatartásuk még inkább. A „Ne hagyd magad Mózsi!” egy életfilozófiát fejezett ki. Magyarságuk keményebb, konokabb, ugyan akkor hajlékony is. Mikor ezt otthon a barátaimnak elmondtam, megsértődtek. „Mi is magyarok vagyunk!” - oktattak ki.

Nekem személy szerint soha konfliktusom velük nem volt, hamar átvettem a „stílusukat”. Lehet az is közrejátszott, hogy felmenőim Csíkból jöttek Biharországba. Tipikus erdélyi család a miénk: magyar, német, román keveredik egybe, mint a nagy olvasztókemencében az ércek. Innen a türelem mások elvei iránt, az empátia, és a tevékeny segíteni akarás. Ezek lettek orvosi pályám vezérelvei (minden egyéb híresztelés dacára).

Családi hagyomány szerint Drágos Anna – deszei, dragomérfalvi és thurnai – rokoni látogatáson volt a nagybányai Perger családnál 1785 farsangjakor. Drágosék deszei kúriáját a fellázadt parasztok feldúlták, szüleit megölték. Anna ott maradt a Perger családnál, mivel mindenét elvesztette, nem volt otthona, nem maradtak rokonai sem. Mint ilyen helyzetben történni szokott ifjú Perger József bele szeretett, és nőül is vette. Az ő Erzsébet nevű leányuk az én nagyapám nagyanyja. Ennyi.

Az évfolyamunk is olyan vegyes volt, mint maga Erdély, de bárhonnan jöttünk is a hat év alatt igazi közösségé kovácsolódtunk. Sok bántás, igazságtalanság ért. „És mégis élünk”.

A hat év alatt sokat tanultunk, sokat szerettünk, és sokat megéltünk. Az állandó fenyegetettség ellenére vidámak, bizakodók maradtunk. Tanáraink igazi személyiségek, példaképek voltak, és maradtak.

Nem voltak nagy igényeink. Vizsgázni ellenben rendesen felöltözve mentünk. Pantalló nadrág, fehér ing, nyakkendő, rendes zakó. Máskor abban jártunk, amink volt. Nem volt szégyen a megfoltozott ruha, csak tiszta legyen. Enni, aki tudott a menzán evett. Lehetett néha potyázni: levest bárki ehetett, s ha egy kollega megszánt és repetát kért, megehetted. Egyik nyáron nem utaztam haza, és nem volt más tartalékom, mint egy üveg méz, és napjára öt lej. Ezzel vehettem egy joghurtot, két kiflit, és egy tányér tehéntúrós puliszkát. Egy hónapig bírtam. Közben magamon tanulmányoztam az éhezés kórélettanát.

A kötelező tevékenységeken kívül, mint az udvarlás, és a tanulás, legfontosabb a sport volt. Több fajta sportot űztem egyszerre: szertornát és kerékpározást, sítúrázást és úszást, bokszot, súlyemelést és kirándulásokat. Mikor minek volt az idénye.

Nyári szünidő alatt iratkoztam be Nagyváradon a bokszklubba. Nem mondtam meg, hogy egyetemista vagyok, hanem, hogy ipari tanuló. Nem akartam kilógni a sorból. Nem is volt ezzel semmi baj, de az edzés közbeni szünetben mindig összejöttünk egy kis beszélgetésre, ismerkedésre. Volt egy szőke fiú, akit nagyon érdekelt a „szakmám”, és mindig mellém ült, és érdeklődött, hogy milyen a vasesztergályosság, kik oktatnak, hova járunk gyakorlatra. Jobban megizzasztottak ezek a beszélgetések, mint a legkeményebb erőnléti gyakorlatok. Egész regényre való történetet hoztam össze neki, hogy a kíváncsiságát kielégíthessem. Mondta is, hogy ő is szeretne oda járni, és vigyem el az iskolába, ismerje meg jobban a helyet. Szerencsémre vége lett a nyárnak, s én visszamentem Vásárhelyre.

Vívó edzésekre is eljártam, de a lábiskolát nagyon untam, úgyhogy hamar abbahagytam, pedig Szántai papa oktatott, aki országos bajnok volt a maga korában.

Minden fajta sport vonzott a labdajátékokat kivéve. Rövidlátó szemem volt az oka. Szemüveg nélkül egy méternél tovább már csak foltokat láttam. Ott megszűnt a látható világ számomra. Így jártam valahányszor eltörtem a szemüvegemet.

Ez történt, mikor a Kelemen havasokban voltunk sítúrán. Akkora volt a hó, hogy ki kellett magunkat ásnunk, és a sípályára sem tudtunk elmenni. A menedékház mellett tapostunk ki egy kis pályát. Egészen jól sikerült. Mikor kipróbáltam, az alján levő puhább hóban a sítalpam megakadt, s én akkorát szaltóztam, mint egy akrobata. Fejjel előre érkeztem a hóba. Vaksin pislogva másztam ki a hó alól. Társaim segítségével szemüvegem darabjai előkerültek. A keret összetörve, de a két lencse ép. Mint a monoklit úgy próbáltam használni. Nem nagyon ment. Elkeseredve üldögéltem a menedékházban, a többiek vígan síeltek, Tóni barátom vígasztalt, „meglátod, találunk valami megoldást!” Nem tudtam elképzelni semmiféle megoldást. A havason nincsenek látszerészek. Végül mégis neki lett igaza. Leukoplaszttal összeragasztottuk a keretet, és ha csúnya is volt a szemüveg, de újra láttam a világot…

Úgy a sikeres, mint a kevésbé sikeres vizsgáink is tömény élményekkel töltötték fel a hat év alatt magunkkal cipelt szellemi tarisznyát.

Első éven Szentpéteri Zsigánál izzadtunk először, bár előtte bemelegítésként parazitológiából és szövettanból vizsgáztunk. Az igazi kemény próba az anatómia volt. Azt mondtuk, ha ezen túl leszünk, már félig orvosok leszünk. Igaz Jani úgy határozott inkább hazamegy barcasági szülőfalujába, minthogy vizsgára jelentkezzen. Szerencsére reggelig meggondolta magát, és sikeresen túlesett a megpróbáltatáson. És orvos lett! Nem is akármilyen…

Minden évnek megvoltak a maguk megpróbáltatásai. Ha nem a diszciplínák részéről, akkor a hatalom potentátórai részéről. Százszor is meggondoltuk, és odafigyeltünk (de hát nem lehet mindig mindenre figyelni, mint egy jakuzának), kinek, mikor, mit mondunk.

Egy baráti beszélgetés során, ahol jelen volt Dali Sanyi is, a DISZ titkár, a Főtéren felállítandó Avram Iancu szoborra mondtam valami szellemesnek szánt butaságot. D. Sanyi nem szólt egy szót sem, csak kérdően reám nézett. Gyanús csend lett. Csoporttársam Saci, hogy mentse a helyzetet, azt mondta „Szabolcs rendes ember, demokratikus gondolkozású”. „Nem demokratikus, hanem liberális gondolkozású, ami egyáltalán nem ugyanaz.” Nagyot nyeltem, és vártam a folytatást. Nem lett…

Nem minden beszélgetés végződött ilyen szerencsésen. Nagygyűlésen, példát statuálva távolítottak el sokat kollegáink közül. Koholt vádak, neves és névtelen feljelentések alapján. Nem csak kollegáinkat, hanem tanáraikat is piszkálták, zaklatták, letartóztatták, mert emberségre neveltek minket.

Egyik szemináriumon a diákok a katedra oldalára felírták a – várható – fontosabb válaszokat. A felelő ily módon jó támpontot kapott a feleletéhez. A tanár úr sejthette, hogy valami történik a felelés körül, ezért figyelmesen szemlélgettte a csoportot. Egyikük odasúgta az éppen felelőnek, hogy „vigyázz! Figyel!” Tanár úr olyan nyugtalan, ideges lett, hogy hamarosan be is fejeztette az órát, de azt a diákot, aki szólt a társának, visszatartotta. Mikor a többiek kimentek, megkérdezet: „Ki figyel?”. Azt hitte szegény, hogy a szeku figyelteti. Humorosnak tűnő keserű szájízű történet, de nagyon jellemző az akkori feszült hangulatra.

A sok lélekemelő élmény mégis mélyebb nyomot hagyott, mint a tehetségtelen, kisstílű akarnokok lihegése a hatalom körül.

Nekem még volt szerencsém koccintani a sikeresen befejezett műtét után Mátyás Mátyással, aki megköszönte „a beteg türelmét, és a szíves asszisztenciát”. Volt szerencsém hallgatni Csőgör Professzort, vizsgázni Lőrincz Ernő András szülész-nőgyógyász professzornál, aki a szülészeti előadásain a miskolci Bábaképző Intézetben szerzett tapasztalataira hivatkozott, miközben bal kezével tekintélyes pocakját simogatta. Idős korában is elvárta, hogy ha kollega felesége szül, ő ott legyen a szülőágynál.

Folytattam filozófiai vitát Miskolczy Dezsővel – vizsga közben –, aki Ramon Y Cajal munkatársa is volt, és úgy a Román, mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Nem vette rossz néven okvetetlenkedésemet, sőt megkérdezte, volt-e a családom felmenői közt filozófus. Mondtam, hogy az nem, csak jogász. „Akkor értem.” és megadta jó-közepes osztályzatot.

Családunkban valóban hagyománya volt jogásznak lenni. Édesapámon kívül, nagyapám, nagybátyáim, unokatestvérem, mind jogászok, ügyvédek voltak. Csíkból hozott csavaros, székely eszük jól érvényesült ezen a pályán. Érvényesülésüknek csupán merev becsületességük szabott olykor gátat. Közszájon forgott a családban egy eset, amikor egyikük egy kétes kimenetelűnek tűnő örökösödési pert megnyert, és szokás szerint táviratozott az ügyfelének. „győzött az igazság!” Mire az ügyfél visszaírt: ”Fellebbezünk!”

Édesapám Nagyváradon a 1780-ban alakult kir. Jogakadémiát végezte, de nem tudott levizsgázni, mert közbe szólt a háború, az orosz fogság. Ott készült fel az ügyvédi vizsgára. Míg a társai, a többi fogságba esett tiszt saját sanyarú sorsán kesergett, ő könyveket kért otthonról. Kapott is, csupán az volt a gond, hogy a cenzúra a magyar nyelvűeket nem engedte be, mivel a nyelvet nem ismerve, nem ellenőrizhették. Ezért Anyuka német nyelvű tankönyveket küldött. Azokból tanult. Mikor hazajött jelentkezett vizsgára, és engedélyt kért, hogy németül tegye le. Nem volt akadálya. Így lett ügyvéd előbb derecskén, majd nagyváradon.

Az első nyári gyakorlatot Váradon végeztem, családunk régi ismerősénél, a Gilányi úti rendelőben.  Nagy élettapasztalattal rendelkező, régi vágású doktor bácsi volt a mentorom. Anyanyelvi szinten beszélt románul, magyarul, olaszul, németül. Diplomáját a harmincas években szerezte Olaszországban, és nyári szabadságait meghosszabbítva, minden évben egy-két hónapot külföldi – java részt német – klinikákon töltött, hogy napirenden lehessen az orvostudomány, a gyógyítás időszerű állásával. Különösen az ideggyógyászat és a belgyógyászat vonzotta. Ezekből szakképesítést is szerzett. Mégis családorvosként dolgozott. Úgy látszik akkoriban rangja volt ennek a szakmának.

A nyári szünidő másik nagy elfoglaltsága a hathetes gyalogsági kiképzés volt. A hadsereg is kikérte részét a nyári időtöltésünk megszervezéséből. Az elsőt Nagyváradon végeztük. A Rulikovszki úti kaszárnyában. Egyik oldalon voltak az oroszok, másik oldalon a sorkatonaság egységei. A mi egységünk közöttük. Úgy szólítottak, „tanuló elvtárs”. Ott voltak a medikusokon kívül a tanárok, a mérnökhallgatók, a színi akadémia növendékei. Szigorú fegyelemre szorítottak bennünket, a fürdőbe, WC-be is csak kettős sorokban, parancsszóra mehettünk.

Igaz, az első alkalommal nevetségesben fulladt az esztelen fegyelem megkövetelése, amikor a hátsó sorokban vékony, magas hangon valaki felkiáltott, „de nekem sürgős!” Egészséges humorral küzdve a „bunkósság” ellen, hamar eltelt az idő. Végül azért az utolsó napot Gyuri barátommal fogdában töltöttük, tudniillik vacsora közben a lekváros grízben (brr!) talált egy fél egeret, Gyuri pedig bevitte a konyhába azzal a felkiáltással, hogy „kérem a másik felét!” Nagy ribillió lett hirtelen, de a rövidet mégis ő húzta, mert csúfot űzött a hadseregből (!). Bezárták a karcserbe. Az ablakán belestem, és láttam, hogy csak egy puszta vaságy van bent, se pokróc, se matrac. Persze a vacsora is elmaradt. Visszaosontam az étkezdébe, és elvettem négy, öt szelet kenyeret. Egy katona meglátott, kérdezi, mit akarok? Mondom, szeretnék egy szelet kenyeret kérni, mert még éhes vagyok. Adott és gyorsan elkergetett. A többi szelet a zubbonyom zsebében lapult. Visszamentem a fogdához és beadtam az ablakon. A barátom egy pokrócot is kért, mert le se tudott feküdni az ágy vasrácsaira. A hálóból felpakoltam két pokrócot, és indultam, de az udvaron elkaptak. Az ügyeletes tiszt elé vittek, és nem voltak boldogok, hogy pokrócot akartam a barátomnak vinni. Meg éppen nem vertek, de nagyon haragudtak. A tiszt arra ítélt, hogy menjek be én is a karcserbe a barátom mellé, ha már annyira a szívemen viselem a sorsát. Betessékeltek az a fogda ajtaján. Gyuri kérdően nézett rám, hogy mi van? „Hoztam a pokrócokat”- mondtam. „Köszönöm, nagyon rendes vagy!” – örvendezett. „De én is maradok” – folytattam. Így volt…

A hat év is tovaszállt, és már is itt volt az államvizsga. Szülész-nőgyógyász testvérem biztatására nőgyógyászati témát választottam diploma-dolgozatnak. A szakmai vezető tanársegéd csak a készdolgozatot látta, sokat nem fáradt az összeállítás nyomon követésével.  Péter Misinek mutattam meg, elfogulatlan véleménykérésre. Dicsérő szavai, hogy „le lehetne közölni a Szemlében!” örömmel töltöttek el. A vizsgán kapott maximális érdemjegy igazolta értő véleményét. Nem mindenkinek ment ilyen simán a dolgozat írása, és megvédése. Volt olyan, aki fogorvos apuka dolgozatát adta be, de lebukott, és ujjat kellett írnia. Másik kollega a császármetszésről írt dolgozatot, feldolgozva a Klinika tíz éves anyagát. Ami ebből kiderült nem volt hízelgő, ami parázs vitához vezetett a vizsga alatt a vizsgabizottság tagjai között. A kollega értékelése megsínylette a tagok közötti vélemény különbséget. Magyarán mondva, alacsony jegyet kapott, de azért orvos lett belőle!

Zsebünkben a diplomával - tervekkel, és reményekkel telve - vágtunk neki a sűrűjének. Nekem a tartomány kiválasztásánál szerencsém volt – ez is kellett a jegyek mellé! – Sztálin (Brassó) tartományt kaptam.

Brassó – Dicsőszentmárton – Kóródszentmárton – Erdőszentgyörgy – Püspökladány útvonalon haladtam hol simán, hol döcögősen.

Első munkahelyemre, Dicsőszentmártonba október elsején érkeztem. A SANEPID (Köjál) járványügyi osztályára kaptam kinevezést. Három nap múlva bevonultam a fertőző osztályra vírus hepatitisszel. Abban az időben ez hathetes kórházi kezelést jelentett. Első fizetésemet is ott kaptam a kórházi ágyban fekve. Mire kijöttem, nemsokára Karácsony lett, de előbb még megszületett Csilla leányom. Amikor a szülészetről haza vittem, még nem volt más bútorunk egy ágynál, s egy asztalnál. Könyveim is dobozokban, meg a fal mellett rakáson.

A pólyába bugyolált babát is egy ilyen könyvcsomóra helyeztük néhány napra, ameddig sikerült kicsi ágyat szerezni. Van valami jelkép abban, hogy élete első napjain könyvek tartották a hátukon!

A munkahelyemen – később mondták el – azt hitték, hogy dadogós vagyok, mert annyira nem tudtam románul. Később, persze jól belejöttem. Néhány hónap elteltével pedig már tudományos értekezésekkel színesítettem a havonta megrendezett orvosi összejöveteleket.

Hiányzott azonban a gyógyító munka. Hiába kísértem el délutánonként Sanyi barátomat a rendelésekre, az nem volt az igazi. Szakmai, szervezési, és politikai tényezők összejátszása teremtett lehetőséget, hogy otthagyjam a hivatali munkát és kimehessek Kóródszentmártonba körzeti orvosnak. Az eltöltött kétévi adminisztrációs munka nem segített a szakmai gyakorlat megszerzésében. Újra kellett tanulni. Volt segítség: könyvek, kollegák. Zoli, a kórház patológusa is itt kezdte orvosi működését, így oktatott: ”aki éjszaka bezörget hozzád, lehet, hogy nincs életveszélyes állapotban, de azt ő nem tudja”.

A tengelyig érő sártól, és a primitív, babonás világtól egy év múlva úgy tűnt sikerült szabadulni. Erdőszentgyörgy nagyközségbe kerültem.

Itt volt alkalmam megtapasztalni, hogy a kicsinyesség, önzés, és rosszindulat nem az egyszerű emberek sajátja.

Rajoni székhelyből lett sima nagyközség, nosztalgiával emlékezett vezető szerepére. Voltak jó iskolái, múzeuma, rendelőintézete (poliklinika), kórháza, szép művelődési háza könyvtárral, helyi rádióval – bár lassan mind alacsonyabb színvonalra süllyedtek – és lecsúszott pártfunkcionáriusok regnáltak. Kulturális szintjüket jelzi, hogy nem egy közülük egy hét alatt levizsgázott minden líceumi tantárgyból, és két nap múlva sikerrel vette az érettségi akadályait – soron kívül. Egyikük a biológia vizsgán a házinyúlról elmondta, hogy „a házinyúl egy kicsi állat, hosszú fülekkel, és nagyokat ugrik”. Átment a vizsgán…

A másik behívatta a tanárt a pártbizottság irodájába, - nem fáradt azzal, hogy az iskoláig elmenjen – és felszólította, írja meg a vizsgatételt helyette, és osztályozza is le. A tanár megírta a dolgozatot, körülbelül olyan szinten, mint amilyennek a titkár elvtársat gondolta. Egy kicsit azért magasabb szinten, mint amire képes lett volna, és jó közepes osztályzatot adott rá. Nagyon meg volt magával elégedve, hogy milyen ügyesen megoldotta a „pártfeladatot”. Másnap újra hívták a titkár elé. „Azért nem gondoltam volna, tanár elvtárs, hogy csak közepesre tudja a saját tantárgyát!” És ez szóról szóra így igaz! Sőt az illető pártos elvtársból néhány év múlva tanfelügyelő lett. Megyei!

A gáncsoskodás, az igazságtalan kritika felülről jött, ahonnan segítőkészséget, megértést vártam volna. A rajoni főorvos részrehajló cinizmusa évek alatt fokozódó feszültség forrása volt. Baj volt, ha a nyolc faluba vöröskeresztes aktivistákat képeztem ki, legyen, aki segít, amíg orvoshoz kerül a beteg – nem jutott minden helyiségbe káder. Baj volt, ha sürgősségi esetre gyógyszert hagytam a paplakban, ha nem jött elég ingyenes véradó az akciókor, ha a tífuszoltást vasárnapra szerveztük. (Párthű főorvos úr, később nyugatra disszidált).

Meglepő tapasztalat volt, amikor a területi átszervezés következtében Segesvár lett a területi kórházunk. Nemzetiségi különbség föl se merült, a román és szász kollegák, azonnal elfogadtak, és befogattak, minket, Kis-Küküllő menti magyarokat. A kórház vezetősége, főorvosa képességeink szerint ítélt meg, és pozitívan. Véleményünket, kívánságainkat tiszteletben tartva irányították a terület munkáját. Nagy volt a különbség a mostani, és az azelőtti vezetőség hozzáállása, a kollegákhoz való viszonya, munka stílusa között. A segesvári kórházigazgató, ha kellett megrótt, ha kellett megvédett, ahogy hozta a helyzet. Volt úgy, hogy kikértem magamnak, amikor a középkáder előtt tett nekem szóló kritikai megjegyzéseket. Elismerte, hogy a kirohanása nem volt „fair”, én pedig igyekeztem jóvátenni a hibát, ami miatt kitört a vita.

Az időnként felszínre törő magyarellenesség nem a kollegáktól, hanem hatalom képviselőitől indult. Ez történt a szomszéd körzetben, mikor a rendelő felújítására került sor. A munka befejezésekor, lejött az adminisztrációtól egy megbízott, hogy a munkát a kivitelezőtől átvegye. Szép pasztellszínekre voltak festve a különféle termek. A rendelő halvány rózsaszín, a folyosó gyenge kékre, kívül a ház világossárgára, és a váró halványzöldre. Na, ez volt a baj, mert a falra ki lettek téve a Ceausescu Maros megyei látogatását ábrázoló képek – a párt utasítására. A képeken pedig vörös zászlót lengető ünneplő tömeg volt látható. Zöld fal, piros zászlók fehér alapon! Nagy cirkusz lett belőle. A megbízott kiabált, fenyegetőzött, majd „ő megmutatja” a magyarkodó doktornak, és így tovább. Mivel a képeket nem lehetett bántani, a falat kellett újra festeni. Sárgára…

Bonyolult, összetett viszony volt az együtt élő különféle anyanyelvű, különféle vallású, különféle kultúrájú emberek viszonya. Vonzalmak, és ellentétek ütköztek, de mindent beborított a hatalom árnya, és egyé kovácsolta ezt a konglomerátumot. Ugyan az a rendőr, aki megszólította zöld, fehér, piros blúzban sétáló tini lányt (nem tudta hogy a párttitkár lánya, és olasz a blúz (!), nekem olyan igazoló papírt adott, aminek az alapján nyugodtan autózhattam a fővárosban a „maros” rendszámú autómmal, ami akkoriban nem volt egy életbiztosítás.

Amikor Szentgyörgyre megérkeztem a rendelő összesen egy nagyobb szobából és a váróból állt.

Néhány hét múlva felajánlották a régi kastélyt, ami a Zeyk család tulajdona volt valamikor. Most gabonaraktár.

Amikor kiüresítették olyan rossz állapotban voltak a falak, ajtók, ablakok, hogy hónapokba telt, ameddig sikerült használható állapotba hozni.

Csodás épület volt, állapotától eltekintve, méter vastag falakkal, boltíves ablakokkal, fegyverteremmel – ez is boltíves – hatalmas tetőszerkezettel, óriási pincével. Még kasza börtön is volt benne. Mostani állapotában a régi gazdája alig ismerne rá, mert nem csak rendbe tették, hanem milliószor átalakították, falakat húzta, ajtókat vágtak, hozzátoldtak. Fegyverterme teljesen el is tűnt. Eleinte nagy tervei voltak a kórház igazgató főorvosának, Köble Jocónak. Nőgyógyászati-sebészeti műtőt tervezett az öreg falak közzé. Nem rajta múlott, hogy semmi nem lett belőle.

Akkor még nem létezett az u.n. abortusz törvény. A terhesség megszakításokat a nőgyógyászati rendelőben végezték. Személyi igazolvány sem volt szükséges, és harminc lej volt a díja. A születések számának remélt emelkedése érdekében vezették be 1966-ban az abortusz törvényt. Amilyen szélsőséges dolog volt eddig a műtétek engedélyezése, olyan szélsőséges lett most a tilalom. A törvény hatályba lépésének percétől nagyon szigorúan ellenőrizték, és büntették a kihágásokat. A műszereket lepecsételték, és csak életmentés esetén vehették elő egy ügyész (!) jelenlétében. Minden napos eset lett, hogy éjszaka az ügyeletes ügyészt behívták a kórházba, és ameddig oda nem érkezett vártak az életmentő beavatkozással.

Az igaz, hogy a túlzottan liberális abortuszvégzéseknek meg volt a maguk veszélye, és az áldozata, mint Szentgyörgyön is. A hatályba lépés előtti utolsó nap a nőgyógyász éjfélig dolgozott, és az utolsó paciensnél perforálta a méhet. Bár az asszony életét megmentették, de a méhét eltávolították. Ha akart volna, se szülhetett több gyereket!

Az évek folyamán számtalan átszervezést szenvedtünk el, mert annak ellenére, hogy évtizedeken keresztül ugyanazon az egy helyen dolgoztunk, a munkakönyvemben annyi bejegyzés volt, hogy a fordító irodában Balázs ügyvéd úr csak pislogott! Először a Maros rajoni igazgatóság, utána a segesvári kórház, később a helyi néptanács, majd az erdőszentgyörgyi kórház, megint a néptanács, újra a kórház volt az adminisztratív felettes. Nyomon követni sem lehet. Közben az egészségügyi körzetből átminősítettek egészségügyi központtá, ami igazából semmit nem jelentett. Legfeljebb annyit, hogy valahányszor Becus Mirela megyei főorvos-asszony kijött ellenőrzésre, vagy más ügyben, azzal kezdte ”te vagy a községi főorvos, intézd el, old meg, jegyezd meg!” Mikor elment, minden maradt a régiben, dehogy is szóltam én bele a kollegák dolgaiba!

Mikor lehetőség adódott jelentkeztem különféle szakvizsgákra, de végül is maradtam körorvos. Általános orvostanból is lehet egy idő után vizsgát tenni. Így lettem először pricipális (azaz szakorvos), azután III. fokú primar (azaz szak főorvos), végül II. fokú primar. Soha nem használtam a címeket. De a többi kollega sem.

Különösnek hatott, amikor Bukarestben ügyintézni jártam az Egészségügyi Minisztériumban, az ügyemmel foglalkozó orvos kollegát egyfolytában főorvos urazta a titkárnője. „Domnu medic primar” (főorvos úr) így, „Domnu medic primar”úgy. Gondolom azért, mert szaktudás helyett csak rangja volt. Ez a gondolat nem volt szép tőlem, mert az ügyemet gyorsított tempóban elintézte, miután odaadtam az otthonról hozott kisüsti szilvapálinkát.

Érdekes tulajdonságú anyag a pálinka. Messze érzik az illata. A hosszú folyosó egyik végén volt a főorvos úr irodája, és mire a másik végére értem, ahol iktatni, és ellen jegyeztetni kellett az aktát, már olyan szívélyesen fogadtak, mintha én tennék nekik szívességet a jelenlétemmel. Csodás illata volt annak a hazainak!

A hazainak mindig csodás illata van …

          Jegyzetek (csak a körön kívüliek részére):

 „s az évek szállnak, mint a percek,” -  François Villon: Haláltánc-ballada, Faludi György ford.

Stern palota – A Fő utca 10. szám alatt álló STERN-PALOTÁT (33) Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte. Az 1905-re elkészült bérpalota külső stílusjegyei alapján a lechneri irányzathoz tartozik.

„mint egészen kicsi csecsemő” - Rejtő Jenő: A láthatatlan légió.

VATRA: nacionalista magyarellenes párt Romániában.

„súgd, … mit férfi fülbe nő súghat csupán” -  Karinthy Frigyes: Így írtok ti - Madách Imre: Tizenhatodik szín. Az emberke tragédiája.

Valahol Magyarországon - Katonadal, énekelte Karádi Katalin, / Film, rendezte Kovács András (1987),

Civitas Novum Forum Siculorum - Először 1107-ben említik a várost Novum Forum Siculorum néven.

1785 – a híres, hírhedt Horea, Cloşca és Crişan parasztlázadásának éve

„És mégis élünk” - Vitéz Somogyvári Gyula regénye

Szentpéteri Zsiga - DR. habil. Szentpétery József az orvostudomány kandidátusa

Dali Sanyi – Dali Sándor (szül. Szováta, 1930. jún. 29.): újságíró. [Rom}

Mátyás Mátyás - A sebészeti klinika élén, majd kilenc éven át az Erdély-szerte híres Mátyás Mátyás állott.

Csőgör Professzor - 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kar önállósult, Csőgör Lajos lett a rektora.

Lőrincz Ernő András - Az 1946-ban létrehozott Szülészeti és Nőgyógyászati katedra első oktatója és vezetője Dr. Lőrincz Ernő András egyetemi tanár volt.

Miskolczy Dezső – (Baja, 1894. aug. 14. – Bp., 1978. dec. 31.): orvos, egyetemi tanár, a MTA tagja (lev. 1939, rendes 1946), Állami díjas – 1945 – 64 között Marosvásárhelyen az Idegklinika igazgatója.

Ramon Y Cajal – (ejtsd: - káhál), Santiago - spanyol anatómus, született Petillában 1852 máj.1.

A madridi egyetem a kórbonctan tanára. 1906-ban Nobel-díjjal tüntették ki.

kir. Jogakadémia – A premontrei Főgimnázium épületében, az Úri utca és Akadémia utca sarkán levő épületben működött. 1934-ben Kolozsvárra költözött.

Fertőző sárgasággal feküdt a Marosvásárhelyi Fertőző Klinikán a nagyfiam, Csaba 1989. december második felében. Váratlan megbetegedése aggodalommal töltött el, de aggodalomra adott okot az ország politikai helyzete is. Feszült volt a hangulat, zavargások, tüntetések, lövöldözések voltak Temesváron. Halottak is! Az államelnök meg elment Kubába baráti látogatásra. Azt kívántuk, bár haza se jönne. Furcsa, nyugtalanító álmaim voltak. Hajnal felé úgy éreztem, része vagyok több millió emberi tudat közös vágyának. Döbbenetes „transzcendentális” érzés volt.

A zavargások más városokra is átterjedtek. Mikor bementünk Vásárhelyre, meglátogatni Csaba fiunkat a Klinikán, feltűnt, hogy milyen sűrűn járnak az autóbuszok. A megállókban alig három, négy ember várakozott, már jött is a következő járat. Így akadályozták meg, hogy nagyobb tömeg –„kritikus tömeg” – gyűljön össze. A tank kaszárnya udvarán menetkész állapotban sorakoztak a tankok, harckocsik. Körülöttük szorgoskodott a kiszolgáló személyzet: töltötték az üzemanyagot, szedték le a ponyvát, hozták működő képes állapotba a járműveket. Láttuk a sógornőm lakásának az ablakából.

A Klinikán kértem a főorvost, Oprea doktort, hogy engedje haza Csabát, jó kezekben lesz, hiszen orvos az apja. Örömmel engedte el, hiszen ő is aggódott a fennálló helyzet miatt a betegeiért, és szívesen engedte őket haza. Gondolta ez így biztonságosabb.

Az emberek lesték a híreket. A betegek is a rendelőben többet kérdezték, hogy mi újság, mit tudunk – feltételezték, hogy tájékozottabbak vagyunk náluk – mint azt, hogy mi van az egészségükkel. A testi bajok hátrébb szorultak a fontosság sorrendjében.

Bukarestben is nőtt a feszültség, és amikor Ceausescu Kubából megjőve, nagyülést rendeztetett és bejelentette, hogy mindenkinek ad száz lejt, betelt a pohár.

Mikor a rádióban bejelentették, hogy elfoglalták az adót, és a TV-ben is megjelentek az új arcok, Szentgyörgyön is meglódultak a dolgok. A fiatalok egy csoportja elindult, és minden eddig érvényes jelképet, feliratot, képet eltávolított. Spontán gyűlésre került sor a kultúrházban, ahol megalakult egy ideiglenes szervező bizottság. Vegyesen magyarok, románok részvételével, vita nélkül.

A szervezők a falu központjába hívták a lakosokat, döntsenek a saját sorsukról.

A tér megtelt. Volt ott közel ezer ember. Soha még ennyi ember nem gyűlt össze a faluban egy helyen. Az üzletház lépcsője tetején levő nyílt területen álltak a szervezők, és egy előre elkészített névsorról olvasták azok neveit, akiket méltónak ítéltek a község élére állítani.

A tömeg, ha egyet értett, tapsolt, éjjenezett, de ha nem tetszett a jelölt tiltakozott, fütyölt, „nem kell”- t kiáltott. Körülbelül tizenöt különböző személyiség került fel az ideiglenes listára: tanárok, gazdálkodók, technikusok, mérnökök, papok. Ott szorongtak a lépcső tetején.

A tömeg egyszer csak – anélkül, hogy a szervezők említették volna – elkezdte skandálni a nevemet. Még a hideg is kirázott, de nem volt mit tenni. Mentem én is föl a lépcsőn, miközben „zúgott a tömeg”. Közben néztem, hol vannak a terroristák, mikor ugatnak fel a fegyverek. De semmi ilyesmi nem történt.

Átment egy temesvári rendszámú gépkocsi a téren, az emberek megállították. A gépkocsivezető rémülten kérdezte, hogy mi van? „Csak köszönetet akarunk mondai nektek.” És valaki átnyújtott egy csokor virágot. A gépkocsi vezetőnek könnybe lábadt a szeme…

Ez a gyűlés, vagy ami volt, ott a téren ezért nem ment olyan simán. Az elutasítottak, a kifütyültek természetesen, megsértődtek, mint például az iskola igazgatónője, vagy a volt néptanácselnök, alelnök, egyes intézményvezetők. Ennek később következményei lettek, fölösleges viták, a lelkeket mérgező vádaskodások.

Nem tartott azonban sokáig a szabadság öröme. Amikor a bukaresti rádióban magyarul üdvözölték a hallgatókat, amikor Karácsonykor kiírták a TV képernyőjére, hogy „kellemes ünnepeket”, amikor az újság hasábjain a falvak, városok nevei magyarul is napvilágot láttak, kitártuk a szívünket az ország előtt, és úgy éreztük, végre itt itthon vagyunk.

Első gyanús jel volt egy máramarosi pópa gyűlölettől izzó fröcskölődése. Főleg az volt gyanús, hogy nem intették le. Amikor pedig az államelnök kiejtette a száján a „szeparatizmus” szót, helyükre kerültek a dolgok. Szabad utat kapott a nyílt sovinizmus.

Nálunk is, és országszerte…

A délelőtti falugyűlésen az emberek, a nép egészséges, józan ítélete kizárta a falu életéből azokat, akik talpnyalói, kiszolgálói és kihasználói voltak a Ceausescu rendszernek, és olyanokat vállaszott – negyven éve először - akik becsületesen végezték a dolgukat, nem törleszkedtek a hatalomhoz, és segítettek ahol lehetett.

Délután megalakult a kijelöltekből az első szabad helyhatósági testület a helyi nemzeti tanács. Elnöke egy fiatal, talpraesett mérnök – román ember. Alelnökök: nyugdíjas magyar szakos tanár és a községi főorvos. A beválasztott papok felmentésüket kérték a tanácsban való részvétel alól, mivel tevékenységüket nem tartották összeegyezethetőnek a politizálással.

Sok sürgős feladat várt az új testületre: megakadályozni a túlkapásokat, megvédeni a községet ivóvízzel ellátó kutat, felügyelni a közbiztonságra, hiszen a rendőrök lapítottak.

Az emberek haragudtak a rendőrökre, és keresték őket, hogy verjék meg őket – jobb esetben. Ezt meg kellett akadályozni. 

A forradalom tisztasága úgy követelte, hogy erőszakos cselekedetekre ne kerüljön sor – szerintünk. Ezért a rendőröknek lehetőséget teremtettünk, hogy titokban elhagyhassák a községet. Nem is történt velük később sem atrocitás.

A forradalmi hangulat vadhajtása volt az a garázda csapat, amelyik a kocsmában kellő bátorságot gyűjtve elindult „igazságot tenni”. Mivel a rendőröket nem találták, a volt néptanácselnök lakására vonultak, ütemesen kiabálva a bukarestiek jelszavát. Ott azonban zárt kapu, és dühös kutya ugatás fogatta őket. Ez aztán újabb célok keresésére indította a „bátor” csapatot. Ha nem sikerült az elnököt megbüntetni, gyerünk az alelnökhöz!

A blokkban (tömbházban), a szomszédunkban lakott a néptanács alelnöke, gazdasági alelnöke. Görög katolikus hitű román asszony, módos gazdálkodó szülők sarja. Ő felelt a beszolgáltatásokért, a község gazdasági tevékenységéért.

Minden vidéken élő család köteles volt havonta, évente bizonyos termények leszerződését, és leadását. Burgonyát, tojást, húst. Ha a kirótt szerződéseknek nem tett eleget a család, a néptanács megtagadta a hivatalos ügyiratok kiállítását. A szövetkezeti üzletekben (a faluban más üzlet nem is volt) bizonyos árucikket csak akkor adtak, ha eleget tett a szerződési kötelezettségének. Például szőnyeget úgy tudtunk vásárolni, hogy a vásárban vettünk egy tehenet – nem vicc (!) – és leadtuk szerződésben, persze fele annyiért, mint amennyiért vettük. Az igazoló aktával ezután mehettünk szőnyeget venni. Mi falun élő értelmiségiek – tanárok, mérnökök, egészségügyiek – havonta tyúkot, tojást kellett szerződjünk. Megvettük a piacon, hogy odaadhassuk. Munkatársainkkal közösen vettünk egy disznót, és így teljesítettük a hús beadásunkat. 

Ezekkel a dolgokkal foglalkozott a szomszédasszonyunk. A magánéletben nem volt semmi bajunk vele, sőt több mint jószomszédi viszonyban voltunk évtizedeken keresztül. Gyermekeink közel egykorúak, egymás ünnepeit tiszteltük, közösen ünnepeltünk, ha elutaztunk, egymásra bíztuk a lakást. De a párt és kormány utasításainak végrehajtásában nem ismert se rokont, se szomszédot.

Őket jöttek megtámadni. A feleségem szaladt ki a bejárat ajtóhoz, hogy állítsa meg a feltüzelődött embereket. Ha bejönnek a házba, beláthatatlan következményei lehetnek. Pillanatokon belül magam is csatlakoztam az egyszemélyes véderőhöz. Rövidesen a szomszédban lakó számtan tanár is mellénk állt. Ott álltunk hárman, s velünk szemben az ittas, botokkal, fejszével hadonászó emberek. Vezérük egy Szarvasnak becézett izompacsirta. Farkas szemet néztünk egymással. „Mi az? Pár órával ezelőtt a nevemet skandáltátok, most meg be akartok törni a házunkba?” – kiáltottam. „Csak az alelnökhöz akarunk bemenni, lássuk mennyit harácsolt össze!” - mondta Szarvas. „Csak a testemen kesztől!” – kiáltott rá a nejem. „Küld haza a bandádat, és gyere be hozzánk beszélni.” - ajánlottam. Ráállt, és elküldte az embereket. Figyeltem, hogy milyen bizonytalanul mozognak, dülöngélnek, egyikük el is esett, s a földön fekve el is aludt.

Leültünk Szarvassal a lépcsőre, hoztam neki egy pohár pálinkát – nem mintha hiányzott volna neki. Beszélgettünk. Kissé nehezen ment, mert csak a sajátját fújta, hogy ő az alelnöknővel akar beszélni. Hiába magyaráztam, hogy ha törvénytelenségeket követett el, majd felelőségre vonjuk, elszámoltatjuk – de mindent törvényes keretek között. Mintha nem is hallotta volna…

Egyszer csak megszólalt a telefon, feleségem szólt, hogy egy ijedt női hang engem keres.

Sírós hangon mondta, ő a telefonközpontból beszél, most értesítették Balázsfalváról, hogy terroristák jönnek a vonaton, és Erdőszentgyörgy a céljuk. Fel akarják robbantani a hőerőművet. „Egyedül vagyok a központban, nagyon félek, tessék segíteni!” könyörgött.

- Na, itt az alkalom, - mondom a „barátomnak” – milyen bátor vagy. Jönnek a terroristák, menjünk elébük az állomásra.

Azonnal felugrott, és indultunk. Úgy ahogy voltam: házikabátban, papucsban. Feleségem utánam, aztán a számtantanár, meg még egy-két szomszéd. Útközben nőtt a csapat. Gyermekeim az ablakból kiabáltak, „gyertek vissza, lelőnek!” De mi mentünk, fegyvertelenül, nagy lelkesedéssel, tenni akarással.

A postafőnököt odaküldtük a telefonközponthoz, vigyázzon rá, meg a telefon kezelőre. Többiek mentünk az állomásra. Megjött a vonat. Este tíz óra volt. Láttuk, fekete ruhás idegenek, szállnak le. Kik ezek?

A másnapi temetésre érkezett gyászoló munkatársak. Jó, hogy az állomásfőnök felismerte egyiküket, s nem támadtunk rájuk.

A terroristákat lekapcsolták Dicsőszentmártonban.

Valóban a hőerőmű ellen indultak. A térképen tudni illik, úgy szerepel, hogy erdőszentgyörgyi hőerőmű. A valóságban ez Gyulakután van, mert amikor felépítették, a szentgyörgyi nagy gazdák, a mérnököket „meggyőzték”, hogy ne az ő földjükre építsék, hanem a szomszéd falu határába.

Nem tudom, mi puszta kézzel, mit tehettünk volna, ha megérkeznek a terroristák? Ha voltak egyáltalán (!). Mivel nem jöttek, hazamentünk. Közben le is csillapodtunk, lehűltünk. Elmúlt a „tenni akarás pszichózisa”.

Jöttek a „dolgos hétköznapok”, és megkopott a lendület, megjelentek az ügyeskedők, a zavarosban halászók. A nép bölcs ítélőképességét elmosta az egyéni érdek, a kicsinyes sérelmek megtorlásának vágya, a hatalom megszerzésének óhaja.

Az ideiglenes nemzeti tanács ideje lejárt, és ki kellett nevezni a polgármestert és a jegyzőt. Sokat gondolkoztunk, ki legyen a polgármester. A régi struktúrából nem akartunk senkit. Napokig beszélgettem a szomszédokkal, barátokkal, ismerősökkel, kollegákkal, bárkivel, aki hajlandó volt a kérdésben állást foglalni. Így esett a választás a hőerőmű egyik technikusára, akiről mindenki csak jót mondott. Tehát már a gyűlés előtt megtaláltam a megfelelő választottat.

Eljött a gyűlés napja. Azt javasoltam, először döntsünk a jegyző személyéről, mert az végez minden érdemi munkát. Legyen az, aki eddig is ezt végezte, gyakorlott tisztviselőnő, hozzáértő, és román. Nagy tetszéssel fogadták a javaslatot. Jegyzőnk már volt, és akkor javasoltam a község által is kedvelt, javasolt személyt, aki magyar nemzetiségű. Semmi kifogás nem merült fel lévén, a jegyző román, s így nem sérült az öntudat.

Telefonon értesítettük, jöjjön sürgősen be a hivatalba, mert miről van szó.

Nagyon meglepődött, nem is álmodott róla, hogy ilyen megtiszteltetésben lesz része. Órányi gondolkozási időt kért, és elfogadta.

Becsületes, jó polgármestere volt a községnek több cikluson keresztül - haláláig.

Ha valaki manapság Erdőszentgyörgyre látogat, a helybeliek, mint különleges attrakciót említik a „tavat”. Néhány kilométerre a falutól – bocsánat a várostól – a Küsmöd-patakát hatalmas gát zárja el. A gát mögött keletkezette a tó. Lehet a partján kirándulni, sátorozni, a tóban pecázni, csónakázni. És nagy mulatságokat rendezni. Senkit nem zavar.

Legfeljebb az árnyakat. A tó fenekén alvó falut. Péchi Simon késői híveinek emlékét. Egy, a világon egyedül álló kultúrtörténeti relikvia iszapba süllyedt temetőjét, a vízbe roskadt házakat, templomokat.

Háromszáz év viharai, nyomora, üldöztetése nem tudta elpusztítani, és most víztükör borítja a helyet, ahol egymás mellett, egymásra utaltan éltek öt felekezet hívei. A gyakoribb családnevek is árulkodtak részben a hovatartozásról: Ács, Boros, Máthé, Lupuj, Farkas, Rózencz, Geréb, Bartha, Kovács, Szombatfalvi, Csupor, Györfi, Jakabfi, Kutasi, Lovász, Nagy, Papp, Tós, Sallós, Sükösd, Újfalvi, Volf, (Isztujka, Máté, Balázs, Rostás, Demeter cigányok).

Tetten lehet érni ezekben a nevekben az ősi családok, a beköltözöttek és a felvett nevek eredetét. Külön érdekes a Lupuj és Farkas nevek viszonya. A Lupuj a román lupu szóból ered, ami farkast jelen. Ők behozott jobbágyok leszármazottaik, római katolikusok, elmagyarosodott románok. A Farkas hasonló származásúak, de megőrizték ortodox hitüket, nevüket magyarosították. Bár az utóbbi időben Farcaş-nak írják. A Rózencz, Lovász, Kovács, Csupor, Volf, Ács nevűek zsidók, a székely szombatosok leszármazottai. A Geréb, Bartha, Szombatfalvi, Jakabfi, Újfalvi családok székely kisnemesek utódai. Református és unitárius hívek is voltak közöttük. Bözödi parókia szórványaként folytatták hitéletüket.

Az egymás mellett élést a közös sors, a különállást a szokások, és az egyedi kultúra konzerválta.

Mikor Erdőszentgyörgyre kerültem ismertem meg a falut, s az embereket. Az ellátandó területhez tartozott. Később még házat is vettem ott. Akkor körülbelül 600 lakosa volt, és ebből volt 3, vagy 4 román (feleségek), 40 cigány, a többi magyar. Felekezeti megoszlás pedig így nézett ki: római katolikus: 300, unitárius 160, református: 90, izraelita: 40, ortodox: 10.

Az a negyven izraelita, tulajdonképpen zsidózó, vagy szombatos jelzővel illethető. A XIX. Század végén szerepeltek a nyilvántartásban száznál többen, például 1869-ben 137, 1890-ben 157 személyt jegyez a statisztika. Kicsiny magja egy négyszáz éve szárba szökkent hitnek. A reformáció megteremtette vallási türelem, hozta létre, és a türelmetlenség sorvasztotta el.

A tordai országgyűlés 1568-ban kimondja szó szerint: „…ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, …és nem engedtetik meg az senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”

Néhány évre rá a tiltások kereszt tüzébe kerültek a hitújítók. Bethlen Gábor fejedelem már így utasít: „hogyha kik publice vagy privátim akár tanítók, akár egyéb rendek a recepta religiókon kívül való sectákban találtatnak most és ennek utána is minden kedvezés nélkül büntetődjenek mind személyökben s mind javokban.”

Ennek az lett a következménye, hogy azok a főurak, birtokosok, akik az új hit követőivé szegődtek, most visszatértek valamelyik hivatalos egyház kebelébe, legtöbbször a római katolikusba. Ilyenkor a hozzájuk tartozó falvak népe is követte urukat. Hiszen ő tartotta a papokat! „Cuius regio, eius religio”

Az engedmények, tiltások, üldöztetések zűrzavarában, hitüket megőrizve, Bözödújfalu szombatosai magukra maradtak. Átkeresztelkedni nem akartak, papot, prédikátort nem kaptak. Így is tovább gyakorolták makacsul hitüket, székely módra. Templomuk nem volt, otthon imádkoztak. Titokban. Színleg keresztények, de titokban szombatos hitüket gyakorolták. Péchi Simon imádságos könyvének másolatait használták. Kézzel írták a másolatokat. A kiegyezés utáni szabadabban fújó szelek alkalmat adtak, hogy szombatosságuk hivatalos formát kapjon, mint zsidó. A kultuszminiszter Eötvös József szabad utat adott. Ez sem ment könnyen, és mire évtizedek tapasztalatával gazdagodva nyíltan gyakorolhatták volna vallásukat, jött a hitlerizmus elmebajos terrorja. A katolikus plébános mentette meg őket a haláltábortól. Lóra ült, és belovagolt Marosvásárhelyre anyakönyvi kivonatokkal, levéltári bizonyítékokkal felszerelve, bizonyítandó a bözödújfalusiak székely, magyar eredetét.

És most még az emlékük is a víz alatt! Anyagi és szellemi téren egyaránt. A feledés iszapja is egyre vastagabb…

Én magam jól emlékszem minden utcára, házra. Ha lehunyom a szememet, megjelennek előttem a falú képei. Látom a nyolc ortodox számára épült templomot. Illetve épülőben levőt. A harmincas években kezdték építeni, de túl nagyra méretezték, és az anyagi források kimerültek. Mementókánt állottak a falak, a félig felhúzott tornyok, a tető nélküli templomhajó. Szállóige lett belőle: a megesett leányra mondták a környéken, „úgy járt, mint a Bözödújfalu-i román templom, felcsinálták, s úgy hagyták.”

Látom a katolikus templomot is vasárnap reggel. Fekete kendős idősebb, tarka kendős fiatalabb asszonyok igyekeznek a szentmisére, s az ajtó előtt megigazgatják kendőjüket, kabátjukat, hogy méltóképpen léphessenek be Isten házába.

Látom a kora reggel munkába sietőket. Szerszámaik a vállukon, kenyér, meg egyéb a tarisznyában, korondi korsóban ivóvíz. Vagy az autóbuszhoz menőket, akiket a közeli gyárak, műhelyek várnak.

Látom a tanító urat, a tanító nénivel együtt, ahogy az iskola kapujában várják az érkezőket, meg a zsibongó gyerekhadat, ahogy tódulnak befelé a két osztályterembe. Négy osztályos iskola, két tanteremmel. A gyerekek szorgalmára nincs panasz, a tanító házaspár igazán értően terelgeti kis nyáját a tudás izgalmas magaslatai felé. Még a cigány gyermekek is szívesen járnak iskolába. A tanító úr aggódva kérdezi, hogy mi a baj, ha beteg van az osztályban. Emlékszem egy mozgássérült cigányfiúcskára, akit kerékpárral hoztak fel az iskolába minden reggel nagyobb testvérei. Ne maradjon el kortársaitól.

Látom télen a havas utakat, ahol lovas szánokkal hozzák a tűzre valót. Erdőre fáért télen kell menni, mert akkor lehet a fagyos földön könnyen a kitermelés helyét megközelíteni, és mert akkor ér rá a falusi ember. Ilyenkor szünetel a mezei munka. Kora reggel mennek ki az erdész által kijelölt területre. A kivágásra szánt fák is ki vannak jelölve. Csak azt szabad kivágni. Mást nem is lehet, mert az erdész sasszeme észre veszi. Nem is néz a földre, csak a fák koronáját figyeli. „Innen kivágtak egy fát, keresd csak meg a csonkját!” szól a kísérőjének. Nincs előtte titok az erdőben.

Látom Volf Zsuzsa nénit, amint a beteg fiáért aggódva jön az orvosi szobába – Geréb tekintetes úréknál volt a tisztaszobában berendezve. Látom továbbá Lovász Pepi nénit, ahogy a díszes tálalóból kiveszi a teasüteményt, és az asztalra teszi, poharat vesz elő, és édes borral kínál: „kóser, most küldték a rokonok”.

Látom a kis falusi boltot, ahova az esti buszra várva behúzódtunk a szeles, havas idő elől. „ Jöjjön – hívott félre a boltos bácsi – van egy kis vad pénzem, a feleségem nem tud róla, igyunk egy üveg sört.” (Végül is nem ittunk, mert megérkezett az autóbusz.) Az utódját is látom, aki követte a boltban, miután nyugdíjba ment. Tragikusan végezte az „utód”. Valami kis hiánya volt a boltban, és attól való félelmében, hogy felelősségre vonják, öngyilkos lett. A sors fintora, hogy a záró leltár alkalmával nem találtak semmilyen hiányt.

És látom a duzzadó vizet, az otthonukhoz az utolsókig ragaszkodó embereket, a házukat szomorú szemmel bontókat, az összeomló falakat… Emlékezem.

Aztán én is körbejárom a tavat, vallatva a megmaradt köveket, sövény maradványokat: itt ez lakott, ott az, a kút ott kinek is állt az udvarán? Mígnem egy gyerek hang visszarángat a jelenbe: „bácsi, adjon egy kis pénzt, csak egy lejt!” „Kié vagy?” „A Demeter Gizié.” Csecsemő volt még Gizi, amikor a falú eltűnt. A magasabb helyeken megmaradt néhány házat lakják a túlélők.

Folytonos átszervezések kereszttüzében éltünk. Jól átgondolt átszervezések voltak ezek. Céljuk elsősorban az egy tömbben élő magyar lakosság szétszórása, széttagolása, valamint a létbizonytalanság érzetének fenntartása. A területi és munkahelyi átrendezések olyan feszültségeket keltettek, ami bizonytalanságban, és főleg függőségben tartotta az embereket.

Miután első munkahelyemet elfoglaltam rövidesen megszüntették a Magyar Autonóm Tartományt és új megyehatárokat kijelölve létrejött a Maros-magyar Autonóm Tartomány. Így Dicső rajon átkerült ide Sztálin (Brassó) tartománytól.

Az első tartományi egészségügyi gyűlés még magyarul folyt, de többet ilyen nem fordult elő.

Még egy évtized sem telt el, bevezették a megyéket. Ekkor Erdőszentgyörgyön dolgoztam. Marosvásárhely rajonhoz tartozunk.

 A tartományi főorvost, Kovács Andort, „Ezüstrókának” becéztük, mert hófehér hajkorona díszítette a fejét, és olyan ravasz volt, mint a róka. Magyar létére így maradhatott nyugdíjazásáig főorvos. Soha semmit nem tett, nem döntött, nem utasított. Ezeket a dolgokat beosztottjaira bízta. Bárkit fogadott, bárki bemehetett hozzá. Meghallgatott, és amikor mondandód lényegéhez értél, elkezdte a homlokát, tarkóját nyomogatni, masszírozgatni: „olyan fejfájásom van, nincs véletlenül egy fájdalomcsillapító tabletta nálad?” Mit lehetett ezek után mondani? Az ember el kezd dadogni, a táskájában, zsebeiben kotorászni, vizet kér a titkárnőtől, és így tovább. De hogy miért jött, mit akart arról már nem lehet beszélni, hiszen szegény főorvos úrnak úgy fáj a feje! Az én bajommal meg majd valamelyik inspektorhoz fordulok…

A rajoni főorvost már egészen más fából faragták. Alapszakmája talán röntgenes volt, de nem tudok róla, hogy gyakorolta volna. Szubjektív és ezért sokszor igazságtalan, hatalmi mámorban szenvedő ember volt. Nem nagyon értettük meg egymást, de ebben én is ludas voltam. Még a kezdet kezdetén rossz pontot szereztem, mert nem vittem el ebédelni a vendéglőbe.

Kiterjedt, nagy körzet volt az erdőszentgyörgyi egészségügyi körzet. Nyolc kisebb-nagyobb falu, három tanya tarozott hozzá, és nyolcezer lakos. Ezt három orvos látta el: két felnőtt és egy gyermekgyógyász körorvos. „Terepnapokon” igyekeztünk legalább hetente egyszer eljutni minden faluba. Nem mindig sikerült. Az egészségügyi szoba vagy a tanítónál, vagy egy-egy módosabb gazdánál volt berendezve. Geges nevű faluban például a paplakban. Lett is belőle bonyodalom, hogy azt mondja: a doktor az osztályellenséggel, a pappal barátkozik. Igaz volt, mert máig őrzöm szeretettel az Geges egykori református papjának: Fülöp Dénes tiszteletesnek az emlékét.

Mindig hagytam nála néhány doboz gyógyszert, hogy a beteg ameddig orvoshoz eljut, ne szenvedjen hiányt. Olyasmit, amiket egy laikus is adhat. Hét országra szóló cirkusz lett belőle. Pártbizottság elé került az ügy, kijött a főorvos a rajontól: Dr. Fenke Ferenc. Bement a községi néptanácshoz, oda hívatta a tiszteletes urat, meg engem, hogy megleckéztessen. Igaz is, milyen dolog az, hogy a papnál fájdalomcsillapító, vagy görcsoldó tabletta van? Megrovásban részesültem, mint egy kisiskolás. A rajoni gyűléseken hónapokig téma volt ez a szocialista erkölcsbe nem illő cselekedet. Fülöp Dénes döbbenten fogadta az eljárást, kérdezte tőlem, ezek most komolyan is veszik, amit tesznek? A főorvos a megbeszélés előtt beszélgetett-e velem, hogy mire megy ki a játék? Alig hitte el, hogy nem. (A főorvos úr aztán a nyolcvanas évek elején kivándorolt nyugatra).

Nem csak a feletteseink voltak „veszélyesek”, hanem sokszor a pacienseink is igyekeztek kellemetlen helyzetbe hozni. Tudatosan. Például: Sorin nevű munkatársunk az egyik szomszédos faluból, megnyerő modorú fiatalember, többször teljesített délutáni szolgálatot a rendelőben. Ilyenkor egyedül oldott meg egyszerűbb eseteket, kezeléseket, kötözéseket végzett, és beadta a soros injekciókat. Mint derült égből a villámcsapás érte az idéző. Gyermektartásért perelte be egy leányanya. Sorin alig ismerte, annyit tudott róla, hogy hol lakik, és hogy körülbelül egy éve vitamin injekciókra járt. A hölgy tanukkal bizonyította, hogy napi rendszerességgel, délutánonként bejárt a rendelőbe, amikor Sorin ott volt. Kilenc hónap múlva megszületett a kislánya. A bíróság a bizonyítást elfogadta. Genetikai vizsgálatokról még nem is hallottunk, nem hogy felhasználhattuk volna. A fiú mit tett? Elfogadta a helyzetet. Odaköltözött a leányhoz, mint élettárs. A megítélt gyermektartást, lévén családtag ő vette fel, volt tető a feje felett, rendes étele, itala. Mindenkinek mutogatta a lányát, egy kis gúnyos felhanggal, ha jó barátok közt volt. Csodáltuk alkalmazkodó képességét. Ez így ment majdnem két évig. Befogadta a család, kiszolgálták, bizalmukba férkőzött. Egy este, meghitt hangulatban, csendesen rákérdezett. ”Most már igazán megmondhatod, ki az igazi apja a kislánynak?” Megmondta. Sorin másnap elvitte a magnó felvételt az ügyvédjéhez, és véget ért az idill.

Okulva az eseten, soha sem engedtem, hogy tanuk nélkül fogadjam a betegeket. Ha máshol nem, a szomszéd rendelőben, vagy a kezelőben ott volt egy munkatárs.

Az első időben még számosan laktak a dombok között meghúzódott tanyákon. Voltak tanyasi iskolák, volt tanító is, aki ott lakott a szolgálati lakásban. Az egyik volt Szőcs Endre. Szőcs úr! Büszke volt rá, hogy a faluban csak három úr van: a tiszteletes úr, a doktor úr és Szőcs úr. Mikor az iskola gyermek létszám hiány miatt megszűnt Lóc-on, átkerült a község központi iskolájába, Bözödre. Bözöd faluban erősen őző nyelvjárással beszélnek. „mögyök a högyön, hogy hamarabb lögyön” (megyek a hegyen, hogy hamarabb legyen). Mondják, a falu neve is onnan származik, hogy midőn honfoglaló őseink erre a helyre értek,és a hegytetőről meglátták a szép völgyet, a csobogó patak partján elterülő dús legelővel, így kiáltottak fel: „bö ződ!” (be zöld!)

Szőcs úr ide került tanítónak. Zsuzskó néninél lakott, aki köztudottan boszorkány volt: egy akkora békát tartott az ágya alatt, mint egy férfikalap. A tanító úr saját szemével látta: mikor benyitott Zsuzskó néni éppen etette. Máskor meg, amikor a fiának sürgősen szüksége volt pénzre, hajnalban a nap aranyát egy rézüsttel felfogta, és úgy öntötte bele egy nagy zsákba. Ezt is látta a tanító úr, pedig azon a napon még egy kortyot sem ivott. Egyik alkalommal pedig a szomszéd embertől kért kölcsön egy jó summa pénz, hogy csak reggelig kéri, mert akkor meg is adja. Úgy is tett. Reggel korán már vitte is vissza a kölcsönt, friss, ropogós bankókban. Volt úgy, hogy a keresztúri vásárról hazafelé tartó szekeresek utolérték, és mondták, üljön föl, hazaviszik.”Nem ülök fel fiam, mert sietek!” – válaszolta. Bolond vénasszony! Gondolta a fogatos. Később, mikor érnének be a faluba, meglepődve látták, hogy Zsuzskó néne jön szembe velük. Igaza lehet a tanító úrnak, az ördöggel cimborál, igazi boszorkány. „Boszorkányok márpedig nincsenek.” Mondá bölcs királyunk, csak ravasz falusi asszonyok, akik a misztikum ködével védték családjuk vagyonát, mint Zsuzskó néni, aki maga terjesztette a híreket boszorkány mivoltáról, és így adott „elfogadható” magyarázatát kereskedő fia anyagi gyarapodásának.

Szőcs úr körül történtek ennél komolyabb események is. Politikaiak. Abban az időben jelent meg a Pravdában egy tanulmány és térkép a középkelti Európai országok geopolitikai-gazdasági felosztásáról. Ebben Romániának nem jutott volna szerep. Ennek a térképnek a másolatát mutatta meg, és magyarázgatta szűk baráti körben. Az eredmény: kihallgatások és Szőcs Endre letartóztatása lett. Tanítói pályája ezzel véget is ért. Politikailag ilyen megbélyegzett emberre nem volt szabad az ifjúság nevelését bízni.

A párt és a szeku éberen őrködött felettünk: mit mondunk, kinek mondjuk, hogy mondjuk, miért mondjuk. Ha pedig ezt rosszul tesszük, megbüntetnek. A kibédi kisbíró is megjárta, mert amikor Ceausescu elvtárs megváltoztatta az útirányát, és lemondta a megszervezett és megtervezett látogatását, az üdvözlésére kivezényelt lakosokat a következő szavakkal küldte haza: „mindenki menjen vissza dolgozni, mert pártunk és kormányunk más útra tért!” Jól meghurcolták szegényt.

Ősszel az volt a „szokás”, hogy mindenkit kivezényeltek minden fajta mezőgazdasági munkára. Orvost, tanárt, diákot, molnárt, tűzoltót, szóval minden állami alkalmazottat. Mentünk mi lent nyűni, takarmány karalábét kapálni, kukoricát szedni, cukorrépát ásni, meg amit kellett.

Kellemetlen havas eső esett és a cukorrépa nagy része még a mezőn volt, ráadásul sürgetett az őszi szántás is. Nosza, vezényeljük ki az intézményeket! Mentünk is. Nagyon kellemetlen volt a hideg, esős időben répát ásni. Ráadásul megérkezett egy fekete autó is pártos elvtársékkal. Télikabátosan, kesztyűsen, meleg sapkával a fejükön jöttek nézni, hogyan haladunk a munkával. Nekünk meg fagyott rá a kezünk a szerszámra.

„Megjött a segítség!” – kiáltottam. „Jöjjön elvtársam, van itt egy villa, lehet nekifogni!”. El is vette az egyikük a villát, de csak beledöfte a földbe, ment is tovább. Oda sündörgött az igazgatónkhoz. Suttogva kérdezte: „ki az az ember ott?” – intett felém. „Odatett répát kiszedni!” „Vajon kinek az ismerőse?” A főorvos csak vállat vont. Pártos elvtárs pedig fejcsóválva beült az autóba, és elhajtott.

Lám, a nagyhatalmú kiskirályoknak is van mitől félni: vajon kinek a kicsodája?

 1968-ban a megyésítés átrendezte az egészségügyi rendszert is. Minket területileg a kijelölt területi kórházhoz, Segesvárhoz rendeltek. Megszabadulva a rajoni hatalmaskodóktól, újabb, ismeretlen hatalmi rendszerhez kerültünk.

A megyéket úgy osztották fel, hogy a magyar ajkú lakosság aránya sehol se legyen nagyobb, mint negyven százalék. Az egészségügyi hálózatban sem.

Ezért kerültünk Segesvár vonzáskörébe.                                                                                                                                                                                                                       Hatvannyolcban Segesvár még nagyrész németajkú város volt. Az utcán, az üzletekben szászul beszéltek az emberek. Kedves, tiszta város, történelmi hagyományokkal, a várban középkort idéző szűk, meredek utcácskák, és a városházára felírva „RATHAUS”. Tarka világ volt, szászok, románok, magyarok éltek együtt. Heti vásárok alkalmával a Nagy-Küküllő völgyének székely lakosai keveredtek a szász falvak népességével, a Küküllő-közi dombság románságával, valamint az Erzsébetvárosból feljövő örményekkel.

A kollegák elfogadtak, barátságosak voltak. Egészen más jellegűek, hangulatúak voltak az összejövetelek, gyűlések. Szokatlan volt a zömében román kollegák latinos magatartása. Azt hiszem, örültek nekünk. Gyűlések után mindig beültek velünk valahova, egy kis kötetlen beszélgetésre. Megismertük és tiszteltük egymást.

Az igazgató főorvos Maior Romulus volt, szülész-nőgyógyász. A mi erdőszentgyörgyi igazgatónk is szülész volt. Jól megértették egymást, bár a két egymástól sokban különböző munkahelyi körülmény, más hozzáállást követelt. Míg Segesváron a kórház jól felszerelt műtője, szakorvosokból álló csapata állt a szülész háta mögött, addig Erdőszentgyörgyön, ahogy mondani szoktuk „suhogó egyedül” volt, egyedül a tudásával, a több évtizedes szakmai tapasztalatával. Ezért eshetett meg, hogy amikor este elmentőztette a szülőnőt, a területi kórházban, fejcsóválva fogadták, „mi az a kollegának nincs kedve éjszaka szülést vezetni?”

Egy óra sem telt el olyan atóniás vérzés lépett fel, hogy alig tudták uralni. Másnap azt kérdezte Maior doktor: „Honnan tudtad Jocókám, hogy baj lesz?” „Onnan, hogy évtizedek óta magamra vagyok utalva, megérzem, ha baj van!”

Az orvosi rendelő egyik kisegítő személyzete, aki a fertőtlenítéseket végezte nyugdíjba ment, és kerestünk helyette valakit. Többek között jelentkezett egy lecsúszott pártaktivista is. Amióta onnan kikopott volt vasmunkás, pincér, juhász, most az egészségügynél próbálkozott. Ajánlkozott, hogy majd minden fajta karbantartási munkát is elvégez, meg a lovat is gondozza, meg minden. Csakhogy nekem semmi bizalmam nem volt iránta, s mondtam is, hogy nem tudom alkalmazni. Erre ő: „elmegyek én az igazgatóhoz is Segesvárra, ha kell, és megmondom neki, hogyha ő major (őrnagy), akkor én kapitány vagyok!” Ilyen értelmes ember volt a jelentkező!

 Mentőállomás is működött Erdőszentgyörgyön, ha döcögősen is, sok nehézséggel küzdve: benzin hiány, alkatrészpótlás, javítás, de működött. Volt három, négy mentőkocsi, sofőrökkel és betegkísérőkkel ellátva. Betegért, szülőnőért kimentek. Szakasszisztens kísérőt a körzet adta. Bába, védőnő, körzeti nővér. Kire, ahogy sorkerült. Előfordult, hogy a mentőben szült az asszony, és aki kísérte – legyen védőnő, vagy bába – levezette a szülést, és mindent rendbe téve érkeztek a kórházba.

Vadasd - egyike a nyolc falunak - határában, kicsi putriban lakott Róza. Nyolcadik gyermekét várta. Mikor eljött a szülés ideje, ment a mentő, hogy hozza be a szülészetre, mérgesen kifakadt: „Várjanak már! Nem látják, mi van? Éhesek a gyerekek. Meg kell, keverjem a puliszkát, mielőtt elmegyek. Várjanak!” Majdnem ott pottyantotta ki a gyereket, puliszkafőzés közben.

Másik humoros eset: éjszaka a portás volt a telefon mellett. Ő vette fel a hívásokat, ő riasztotta a mentőt, ha kellett. Egy este szüléshez kérnek mentőt, a portás szólt a gépkocsivezetőnek, betegkísérőnek. Egy 15 kilométernyire levő faluba igyekeztek - Kendre. Két kis falu épült az évek folyamán egybe: Kis-kend és Nagy-kend, így maradt a név: Kend. Megérkezik a mentő, végigjárja a települést, kérdezi az éjjeli őrt, a kocsmárost, beszól azokba a házakba, ahol világosság van. Szülőnő sehol. Dolguk végezetlenül visszamentek.

A telefon újra megszólalt: „Bözödről beszélek. Hallja kend? Jöjjenek már, mindjárt megszül az asszony.” Félórával azelőtt is ő telefonált, de az álmos portás csak annyi hallott meg, hogy „kend”.

Hogy újra szóba került Bözöd, el szeretném mondani a „bolond ember” esetét.

Téli időben mentünk terepkiszállásra, Bözödre. Még kevéssé ismertem a helyi viszonyokat, de a kocsis megnyugtatott, hogy majd ő elrendezi a dolgokat: begyújt a rendelőben, és amíg a helyiség kimelegedik, elvisz valakihez, ahol melegben lehetek. Még enni is ad, meg egy korty itókát is szervez. Be is mentünk egy kis házba, a templommal szemben. Bent a szobában jó meleg volt. Sarokban egy kis széken ült egy vastag szemüveges ember. Köszönök neki illedelmesen, de nem is válaszolt. Valami papírdarabokkal bíbelődött. A kocsis intett, hogy ne törődjek vele. Ez a „bolond ember”. Üljek le az asztalhoz, mindjárt jön, és mindennel ellát. Így is történt. Hozott egy kis kancsóban pálinkát, egy nagyobban bort. Kenyeret tett az asztalra, s a padlásról hozott szalonnát, kolbászt. A „bolond ember” nem törődött velünk. Falatozás után mentem az emberhez, köszönjem meg a „vendéglátást”. Csak legyintett. Azt mondja a kocsis, beszéljek hangosan, mert süket. Kérdezem –kiabálva – udvariasan, mit dolgozik azokkal a papírokkal. Azt mondja, könyvet ír a székelyekről. „Ne kínlódjon ezzel,” mondom neki, „van nekem egy könyvem erről. Kölcsön adom!” „Ki írta azt a könyvet?” kérdezte. „Bözödi György. Ismeri?” „Igen. Én vagyok Bözödi György.”

 Ebben az időben keresett fel Málnási Géza tanár úr. A gyomorrák elterjedését, járványtanát kutatta. Ehhez kérte több körzeti orvos segítségét. Sok kis eldugott székely faluba látogattunk el, az életkörülményeket, táplálkozási szokásokat vizsgálva. Az egyszerű emberek nagyon segítőkészek voltak mindenütt. Érdekes hangulatú megbeszélések alakultak ki. Tanítónál, iskolában, vagy kultúrházban összejött tizenöt, húsz család és egymás szájából véve át a szót, mondták el, hogyan élnek, mit esznek, isznak, az asszonyok hogyan készítik az ételt. Igazi csapat munka alakult ki. „Brainstorm”. Alig győztük lejegyezni a sok adatot, információt. Érdekes tudományos dolgozatok születtek. Előadásokat tartottunk a feldolgozott anyagból Iaşi-ban, Bukarestben, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen. Iaşi-ban egyik egyetemi tanár azt kérdezte Málnási Gézától, nem is nagyon gúnyosan, mikor kap Nobel-díjat?

Eredményeink bemutatására felkérést kaptunk a Magyar Onkológiai Társaságtól is. A Tudományos Akadémia székházában tartott konferenciára kaptunk meghívót. Tudott dolog, hogy turista útlevelet csak kétévenként adtak, így ez szóba se jöhetett. Málnási tanár úrral kihallgatást kértünk az útlevélosztály főnökétől. Nagyúr volt, de fogadott. Mutatjuk a meghívót, a programot, ahol ott szerepelt a nevünk, meg a dolgozat címe. Türelmesen meghallgatott és másnap kezünkben volt az útlevél. Ez volt szerdán, és szombaton már az előadás. Délután telefonáltam az igazgatónak Segesvárra, hogy kérek két nap szabadságot, s hogy miért. Csütörtök este indultunk, szombaton előadás, vasárnap fogadás, hétfőn vissza. Kedden reggel a rendelőben azzal fogadnak, de jó hogy visszajöttem már, mert tegnap volt itt nagy baj. Jött a megyétől egy inspektor, meg valaki a minisztériumból és nagyon felháborodtak, mikor megtudták, hogy Budapesten vagyok tudományos gyűlésen előadni. Nem kértem engedélyt, hozzájárulást a megyei igazgatóságtól. Jól meg leszek büntetve! Bementem hozzájuk és mondtam, hogy a közvetlen főnököm tudott róla. Sasu Petre volt a segesvári területi kórház igazgatója, Maior doktor után. Szó nélkül igazolt engem, s így a büntetés elmaradt. Azért kissé furcsállottam, hogy a nagyhatalmú rendőr az útlevélosztályról értette, miről van szó, de a megyei főorvos megsértődött, hogy az ő tudta nélkül tartottam más országban tudományos előadást.

A tudományos rendezvényeken való gyakori szereplés, felvillantotta tudományos cím elnyerésének lehetőségét. A Kolozsvári Onkológiai Intézet igazgatójánál, Chiricuţă professzornál jelentkeztem a kandidátusi cím megszerzése érdekében. Elfogadott, de mire az anyagot összeszedtem és felkészültem a vizsgákra, közbeszólt a sors. Meghalt Chiricuţă professzor is, és mentorom Málnási Géza is. Emléküket szívemben őrzöm.

Már egy fél éve voltam Kóródszentmártonban körzeti orvos…

Nos, az is érdekes, hogy hogyan kerültem ide. Végzés után, egy kis szerencsével, országosan hetedikként választhattam, és megkaptam Sztálin tartományt. Ma Brassó megye. Oda tartozott Dicső rajon is. Szálin-város – Brassó – volt a tartomány székhelye, oda kellett menni állást (posztot) választani. (Akkor mondták nekem életemben először, hogy doktor úr!) Volt egy üres hely a Dicsőszentmártonban a Közegészségügyi és Járványtani Intézetben (SANEPID). Ezt választottam, hogy közelebb legyek Marosvásárhelyhez. Így lettem járványtanász gyakornok (stagiar).  Pénzem nem volt, ezért siettem jelentkezni, hogy minél hamarabb kaphassak fizetést. Nagy ovációval fogadtak, és az volt az első kérdésük, hogy találkoztam-e Mihaileanu Rodica-val, aki labor orvosnak jön ide. Mondtam, hogy nem, nem volt ott az állás-választáson, nem pályázott. Azért másnap mégis jelentkezett érvényes kinevezéssel. Az apukája helyi nevezetesség volt. Szülész-nőgyógyász főorvos. Ő hozta el a tartománytól a leánya kinevezését. Persze neki nem kellett választani, pályázni. Erre mondják, hogy „egyenlőbb az egyenlők között”.

Szóval, elfoglaltam első állásomat és több, kevesebb odaadással dolgoztam, de nem szerettem az adminisztratív munkát. Gyógyítani akartam. Kértem a rajoni (járási) főorvost, adjon nekem egy falusi körzetet, engedjen ki vidékre. Nem engedett, nem akart ellentétbe kerülni a járványügyi főorvossal.

Történt aztán két egymással párhuzamos dolog: a párt utasításba adta, hogy az értelmiség menjen ki vidékre. Mérnökök, pedagógusok, stb. Például a cukorgyári mérnökök menjenek ki mezőgazdasági mérnöknek a kollektív gazdaságokba. Ez volt az egyik. A másik pedig az, hogy jött egy utasítás a minisztériumból, közegészségtani szakképzés indul és a SANEPID-től fel kell valaki menjen Bukarestbe félévre. Természetesen rám esett az igazgató választása, mint a legfiatalabbra. Mondtam, én járványtanász vagyok, nem „közeges”, és különben is családom van, kicsi gyermekem. Nem megyek. Akkor ki küldenek falura. – volt a válasz. - A mérnökök is kimennek.

Amikor kértem nem engedtek, most meg „büntetésből” kiküldenek?! Nem sokat gondolkoztam, hanem kijelentettem, inkább falura, mint Bukarestbe. Keresnem kellett valakit a vidéki kollegák közül, aki hajlandó elmenni közegesnek. Modorcea doktor Kóródszentmártonból kötélnek állt.

Ez volt egy hétfői napon és kedden már mentem is Kóródszentmártonba. 

A járási főorvos Dr. Chiusdea Ion elkísért az első napon. Felkészült, korrekt kollega volt. Kezdődő gyógyító pályám nagyon rögösnek, bizonytalan tűnt előttem. Szorongtam.

Vonattal utaztunk, az állomástól pedig gyalog a négy kilométerre levő rendelőig. Út közben beszélgettünk. Kérdezgettem, mi vár majd rám, mint körorvosra. Igyekezett megnyugtatni, és az orvos szerepéről beszélt a falú életében. Fontos, hogy példamutató módon viselkedjen: legyen mindig tiszta a cipője, a ruhája, mosson kezet beteg vizsgálat előtt és után, ne részegeskedjen, legyen barátságos, de ne alázatos, legyen mindig segítő kész. Ilyen és ehhez hasonló jó tanácsokkal látott el a közel egy órás utazás alatt.

Alig történt meg a bemutatkozás a rendelőben, jött is az első beteg. Mellettem ült az asztalnál a főorvos is, és miután a beteg a panaszait elsorolta, a kollega rám szólt: „vizsgáld meg!” Később sok kellemetlenségtől óvott meg ez a tanács. Ennek párhuzama az Albert Schweizter története a „kis fényes varázslatról”. Az történt tudni illik, hogy megsértődött az egyik törzsfőnök, mert terhesvizsgálat során a „nagy fehér varázsló” nem hallgatta meg a sztetoszkóppal a feleségét. Pedig azelőtt mindenkinek, még a gyerekeknek is a hátára tette a „kis fényes varázslatot.” Magam is azt tapasztalom, még ma is, hogy a fizikális vizsgálat elengedhetetlen része az orvosi munkának.

Szóval, már fél éve dolgoztam itt, Kóródszentmártonban, és jól megismertem az embereket, csak a református papot tudtam nehezen kiengesztelni, mert nem fogadtam el szívesen pénzt, és nem szerettem kártyázni. A pópával szívélyes viszony alakult ki köztünk, annak ellenére, hogy a mumpszos gyerek arcára tintával fölírta a gyógyító imádságot. Kérdeztem tőle, hiszi–e, hogy az ilyesmi használ? Erre azt válaszolta: „nem én kell higgyem!”

A babonaság, és más népi hiedelem sok fejtörést, gondot okozott.

A rendelő mellett volt a szobám, ahol laktam. A szülőotthon használaton kívül állt ott, de nem volt alkalmas lakás céljára.

Egyik vasárnap reggel bekopogtatott a szobámba egy ismeretlen cigány ember. Középkorú, markáns arcú férfi volt, különös, feltűnő öltözetű: bőrmellényén furcsa, szögletes ezüstgombok („ezüstpityke”), széles karimájú kalap. Ennyire emlékszem. Akcentus nélkül beszélt magyarul. Bemutatkozott, hogy ő a szebeni vajda. Mondtam, örvendek, és betessékeltem a várószobába, várná meg ameddig felkelek, rendbe teszem magam, megmosakszom (azt is szoktam!), felöltözöm, meg amit ilyenkor vasárnap reggel az ember csinál. Nem tudtam elképzelni, mit akarhat tőlem egy cigányvajda? 

Hamarosan megtudtam. Elmondta, hogy van a szomszéd faluban egy Máté nevű ember, akit ismernem kellett, hiszen járt már nálam. Valóban emlékeztem rá: körülbelül egy hónapja keresett fel, pszichés panaszai miatt. Tőlem először azt kérte, hogy adjak neki B6 vitamin injekciót, mert egy „szebeni professzor” is azt adott neki. Megvizsgáltam, elláttam recepttel, tanáccsal. Szinte minden napos látogatóm lett. Takaros, fekete szemű felesége mindig elkísérte, és aggodalmas tekintettel figyelte minden szavamat. Sajnos állapota nem javult. Szakorvosról, kórházi befekvésről hallani sem akart sem ő, sem az asszonya. Nem értettem, mi van pszichés zavarai mögött. Szép, láthatóan ragaszkodó hitves, saját ház a faluban - nem a cigánysoron - jövedelmező foglalkozás (bádogcsatorna készítő), tudtommal semmi konfliktus a falu lakóival.

A vajda világosított fel a baj gyökeréről. Már hat éve házasok és nincs gyerekük. Ez náluk nagyon nagy probléma – magyarázta a szebeni vajda. Válás nincs. A közösség törvényei nem ismerik el a házastársak válását. „Csak a halál választhat el.” – idézte. Eleinte nem értettem hová akar kilyukadni, de a végén kimondta, hogy vagy meggyógyítom Mátét, vagy haljon meg. Az ára egy kétszáz kilós kövérdisznó!

Se akkor, se máskor nem vágtunk kétszáz kilós hízót.

 Egy évet töltöttem ebben a Kis-Küküllő menti faluban. Igazából ott tanultam meg az orvosi mesterséget. Teljesen magamra hagyottan kellett mindent megoldanom. A legközelebbi kórház 30 kilométerre, fogorvos tizenöt, a gyógyszertár öt kilométernyire, a mentő nehezen elérhető, a telefon akkumulátorról működő kurblis készülék, ami egy helyi központhoz kapcsolódik, és a telefonos kisasszony jóindulatára volt bízva, milyen hamar adja a kért számot, aki sokszor azt is megengedte magának, hogy a beszélgetésekbe bele-bele hallgasson, vagy akár bele is szóljon. „Márpedig oda hamar ki kell menni, mert a tanácselnök testvére a beteg”!  Maradjak ez után tovább is udvarias, kedves a Mancikával? Mert ha nem, akkor legközelebb csak óra múlva kapcsolja majd a mentőket!

Ilyen viszonyok között gyorsan kialakul a helyzet megoldó képessége az embernek. Közben egyre-másra érkeztek a területi kórházból az ellenőrző szervek. Csoportosan jöttek, több szakma képviselői egyszerre: gyermekgyógyász, belgyógyász, szülész-nőgyógyász. Na, nem segíteni jöttek, hanem a nyilvántartásokat, a naplókat, kartonokat (fisákat) ellenőrizni. Igaz, hogy ha megkértem a kollegákat, egy-egy problémás beteget megvizsgáltak, önszorgalomból, barátságból. Soha nem voltak rosszindulatúak, ha valamit rendben levőnek találtak, elismerték. Ha hibát észleltek, segítettek helyrehozni.

A SANEPID külön jött, oltásokat számolni, közegészségtani tevékenységet ellenőrizni, járványos megbetegedések körüli tennivalókban közreműködni. Voltak járványok: hastífusz, fertőző sárgaság, skarlát, mumpsz.

A vörhenyjárvány éppen akkor tetőzött, amikor a faluba kerültem. Egy gyerek meg is halt a kórházban, veseelégtelenségben. Dicsőben laktam, onnan ingáztam (navétáztam). Annyi munkám volt, hogy minden nap késő estére értem haza. Kora reggel vissza. A járvány pedig szépen kezdett a leszálló ágba érni. Részben a védekezésnek, prevenciónak köszönhetően, de maga a járvány lezajlásának normális menete is hozzájárult a megbetegedések számának csökkenéséhez. Ekkor hívtak a rajoni (járási) pártbizottság előtt tartandó egészségügyi nagygyűlésre. Ott mindenkit jól megkritizáltak, kit ezért, kit azért. Reám is rám került a sor. Mondjam, csak, hogy is van az a járvány? Magyaráztam a jelen helyzetet, a várható kimenetelt, a szövődményeket. Az egyik bizottsági tag megállított: „maga járványtani előadást, továbbképzést tart itt az elvtársaknak?” „Csak a tényeket…” próbáltam válaszolni. „A tény az, hogy ingázik! Erre mi a válasza?” „Többet nem teszem” - mondtam, mint egy jó gyerek. Felragyogott az arca: „ezt vártam az elvtárstól”.

Persze, ahogy a gyerekek sem tartják meg ígéreteiket, én is tovább ingáztam, de nem kötöttem senki orrára. Nem is az orromnak lett baja, hanem fülemnek, mert, olyan hidegben kellett reggelenként az állomásra kikutyagolnom, hogy mindkét fülem megfagyott.

Elzárt, elmaradott falvak vették körül a várost. A rokonházasságok, és a mértéktelen italfogyasztás meghozta az eredményt. Bábahalmán – akkor 2000 lakost számlált – tömeges tífuszoltást végeztünk. Jöttek is a mozgósítottak: felnőttek, gyerekek. Érkezett egy anyuka két gyermekével. Kérdezem, hogy hívják a kisebbet? „Kirila Jankó.” - jött a válasz. Megkapta az oltást, és következett a nagyobb. „Őt hogy hívják?” „Kirila Jankó.” „Őt is?” „Igen.” Nem nagyon értettem, miért. Azt mondta, mert szereti a Jankó nevet, az apját, nagyapját is így hívták. „Hogy tudja megkülönböztetni őket akkor, ha ugyan az a nevük?” – érdeklődtem. „Az egyik a kicsi Jankó, másik a nagy.” - válaszolta, és még ő csodálkozott, hogy mit értetlenkedek.

Az ebben a faluban dolgozó körorvost, Doru-t behívták gyalogsági kiképzésre, katonaorvosi gyakorlatra. A kisbíró a következő képen hirdetett, verve a dobot: „Aki beteg, vagy meg akar halni, menjen Dicsőbe, mert a doktor elvitték a katonák.”

Doru kollegámat, mikor megérkezett Bábahalma rendelőjébe nagy örömmel fogadta a személyzet. Különösen Mariska, a takarítónő örvendezett: „Jaj, milyen fiatal a doktor úr, milyen szép ember. – Este eljövök hozzád! Jó?” „Nem kell!” – tiltakozott Doru ijedten. „Miért? Azt hiszed, nem tudok? De bizony én még visongani, kiabálni is tudok!”

A folytatásról hallgat a fáma.

Másik csodás falu Küküllősolymos (Soimus) – 1000 lakost számolt a hatvanas években, ma néhányszázat. Körülbelül négy kilométernyire van Kóródtól. Ősszel, télen tengelyig érő sár. Ha beteghez hívtak, szekérrel jöttek értem – legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal szülőnőhöz kellett mennem. Nem aggódtam, mert a klinikán több szülésnél is asszisztáltam, volt hogy engedték én veszessem le szülést. Arra azonban még nem volt példa, hogy háznál vezessek szülést. Mikor felzörgettek és mondták, miről van szó, szóltam a mentőállomásnak, de nem bíztattak, hogy időben odaérnek. Vettem a szülészeti táskát, és felültem a szekérre. Jól megdolgoztak a nagy sárban a lovak, mire odaérkeztünk a házhoz. Földes, vertfalu ház volt. Vertfalu, azaz veszőből font és sárral tapasztott falai voltak. Különös kellemetlen szaga volt, mert a tapasztáshoz lótrágyát használtak kötőanyagként.

A szülőasszony a nagyágyban feküdt, jajgatott. Megvizsgáltam, és a furcsa környezetben elveszítettem minden addigi magabiztosságomat. Mit lehet itt ilyen körülmények között tenni. Eszembe jutott Ludas Matyi, ahogy szétszalasztott mindenkit. Na, nem akartam én senkit sem megverni, de nagyon zavart, ahogy várakozóan ott állt az egész család. Várták, vajon az új doktor mit tesz? Kezdtem utasításokat adni: forraljanak vizet, húzzák ki a szoba közepére a kanapét, terítsenek rá pokrócot, tiszta lepedőt, hozzanak fehér gyolcsot. Gumilepedő volt a táskámban. Egy asztalkára kiraktam mindent, ami a táskámban volt. Az asszonyka megilletődve figyelte a sürgölődést. Átemeltettem a szülőnőt az elkészített szülőágyra, és ebben a pillanatban megérkezett a mentő és egy szakképzett szülésznő, aki áttétette a mentőbe az asszonyt, én pedig indultam vissza. Másnap reggel megtudtam, hogy útközben a mentőben megszült, de semmi szövődmény nem történt.

Mivel fogorvos legközelebb a hatodik faluban volt, fogat húzatni hozzám jöttek a betegek. A patika a harmadik faluban, és az érzéstelenítő a sürgősségi szekrényben hamar elfogyott. Ha a paciensnek, vagy társának volt biciklije, jó óra alatt megjárhatta a gyógyszertárat. Ha nem volt türelme, kihúztam „vokálban”. Segített a rendelővel szemben levő „vendéglátói egység”. A Félkarú volt a kocsmáros, szívesen szolgált érzéstelenítővel. Nem csupán a beceneve volt Félkarú, hanem valóban az volt, de a csonka karjával olyan ügyesen fogta az üvegeket, mint egy zsonglőr. Egyik alkalommal olyan sikeres volt a Félkarú közreműködése, hogy miután kihúztam a beteg odvas fogát, akkor kérdezte az meg kissé dadogva, hogy mikor kezdek már neki a foghúzásnak.

Megjegyzem, hogy a legtöbb sürgősségi beavatkozást a foghúzás jelentette. A sürgősségről különben nagyon tág fogalmai voltak a lakosoknak. Egyik este nyolc óra körül bekopogtatott egy asszony, hogy adjak neki, illetve a férjének egy igazolást, hogy nem beteg. Magyarázom neki, hogy ez nem alkalmas időpont az ilyen dolgokhoz. Csüggedten hallgatja, de amikor az okfejtésemben odaérek, hogy ez nem sürgősségi eset, felcsillan a szeme. „De igen doktor úr, ez nagyon sürgős, mert az uram reggel be kell, hogy vigye a tanácshoz, állás ügyben.” Valóban sürgős!

A valódi sürgősség céljából hoztuk létre az u.n. sürgősségi gyógyszer szekrényt.

Ebben volt minden fajta gyógyszer, hiszen a patika táválsága miatt gyógyszeres ellátásra szorult a fejfájástól kezdve, a csalánkiütésig minden. Ez egyrészt jó volt, de ha kijött Vijoli (ejtsd Vizsoli), a pénzügyi ellenőr bizony nem volt jó. Ugye mindent bejegyeztünk a forgalmi naplóba: kinek adtuk, miért adtuk, mit adtunk, hányat adtunk. Jött Vijoli úr – őt nem szólítottuk elvtársnak, mint ahogy az orvosokat sem – ellenőrizni a pénzügyi fegyelmet. Nagy hatalmú úr volt, a testvére pénzügyminiszter. Mikor megjött, elláttuk mindennel, ami szem-szájnak ingere. Kapott pálinkát, bort, kávét, ebédet, vacsorát. Sokáig maradt. Megszámolta tételesen az összes gyógyszert a szekrényben, megszámolta a kiadottakat a naplóba. A hiányt meg kellett fizetni, a pluszt ráterhelte a készletre. Az volt a szavajárása, mikor este végzett „pénzt az asztalra, öcsém!” Fizettünk, és két-három hónapig nyugtunk volt tőle.

A tél elmúltával, itt is megszépült a világ. A hosszabbodó nappalok, elűzték a téli esték szomorúságát. Az emberek megkezdték a munkát a mezőn, a kertekben. Engem is megfertőzött a tavaszi tennivalók láza: felástam a kertet a rendelő mögött, gyümölcsfákat ültettem, és majorságot - házi szárnyasokat – kezdtem nevelni. Városi fiú létemre, magával ragadott a vidék. Kutyát is szereztem. Egy kis fekete pulit. Legyen teljes a gazdaság. Nem volt a legjobb ötlet a kutya, mert ahogy nőtt, úgy kezdte a csirkéket kergetni. Egésznap a lépcső mellett heverészet, a jövő-menő emberekkel nem törődött, de este, vagy hajnalba indult vadászni. A mi csirkéinket nem bántotta, mert este bezártuk és reggel falusi viszonylatban későn – hét, nyolc óra körül – engedtük ki. A szomszédok, meg ha be is zárták az aprójószágot, hajnalban ki is engedték.

Reggel aztán vagy egyik, vagy másik szomszéd megjelent a levadászott csirkével. A legkellemetlenebb az volt, mikor a tanácselnök felesége – szemben laktak – is megjelent. A szomszéd faluba ajándékoztam el a pulit, a molnárnak. Ott a sok egér a gabona miatt, ott vadászhat kedvére.

A nyári szabadságok idején a szomszéd körzet helyettesített. Üresedés esetén szintén. Térkép szerint Nagytereme község körzete szomszédos Kóródszentmártonnal. Csak térképen. Mert a valóságban óriási kerülővel lehet oda jutni. Egyszer megpróbáltam toronyiránt átmenni, de szinte lehetetlen volt a hegyek, völgyek, erdők miatt. Szekérrel, motorbiciklivel körbe kellett menni Balavásár, Nyárádtő, Lukafalva községeken keresztül. Huszonöt kilométer. Egész nyáron odajártam helyettesíteni hetente egyszer. Természetesen ingyen. Nem volt szokásban a plusz munkát megfizetni. Ha anyagi hasznom nem is volt belőle, szellemiekben bőségesen megérte. Ott ismertem meg a Székelycsókán szolgálatot teljesítő református lelkészt: Horváth Lóránt írót, költőt. Az akkor három éves Csilla lányomról verset is írt és sokat mesélt a meghurcoltatásáról. Mi volt a bűne? Semmi. Nem akart informátor lenni. Ennyi elég volt, hogy meghurcoljanak, letartóztassanak.

Közben eltelt egy év, és felcsillant a remény, hogy nagyobb, központibb helyre kerülhetek: Erdőszentgyörgyön megüresedett a felnőtt körzeti orvosi állás.

Küküllőn innen és túl

Ó, boldog ifjúság!

 A zsúfolt autóbusz dülöngélve döcögött a kanyargós rossz makadám úton. Olyan sokan zsúfolódtunk benne, hogy az ajtaját alig lehetett becsukni. Mégis a következő faluban újabb emberek nyomakodtak be a jármű belsejébe.

 Úti célunk Dicsőszentmárton volt, ez a Kis-Küküllő menti, erdélyi városka, melyről azt írta Jókai: „dicsőnek nem dicső, szentnek mégúgy sem, Mártonnak is csupán Marci”. Ide szólt a kinevezésem október elsejétől. Pár nappal hamarabb érkeztünk, legyen időnk berendezkedni, elhelyezkedni, lakást igényelni.

 Mily balga jóhiszeműség!

 Mondták a Sanepid* nevű egészségügyi intézményben, ahová a kinevezésem szólt, hogy nagyon örülnek nekem, és másnap már be is állhatok, de lakás az nincs. Esetleg a kórházban van egy üres kórterem az elme osztály folyosójának a végén, esetleg ideiglenesen ott megszállhatok a héthónapos terhes feleségemmel. Azt hittem viccelnek. De nem. Komolyan gondolták, és mivel más lehetőségünk nem volt, kénytelen-keletlen elfogadtuk.

 Ne mondjam, hogy a szürke, örökké nedves mozaikpadló, a két vaságy és pléhéjjeliszekrények, nem váltottak ki osztatlan lelkesedést nejemből. Én annyira fáradt voltam az egész napos zötykölődés, kilátástalan lakáskeresés és egyéb ügyintézések miatt, hogy nem érdekelt semmi, csak hagyjanak hanyatt dőlni az ágyon. Mindegy, milyen! Legyen bár fa vagy vas, festett vagy nem, kemény vagy lágy. Csak ágy legyen…

 Másnap döbbentem meg, amikor felébredtem, milyen körülmények közzé kerültünk. Reggel mondtam az intézőnek, köszönjük, de keresünk mást.

 Kerestünk, kerestünk, de albérletre nem tellett - még nem kaptam fizetést - pénzünk éppen a mindennapi élelemre volt szűkösen elég. A lakáshivatalnál, három órás sorban állás után, felírták a nevünket a várólistára. A városi Pártbizottságtól a tanácselnökig mindenkihez elmentünk, de hiába instáltunk, a válasz lesújtó volt:

 „Vannak maguknál fontosabb káderek, akiknek lakást kell adnunk!” – mondta a fő pártos elvtárs.

 Végül a Sanepid egyik kis raktárát – kétszer hármas méretűt – ürítették ki nekünk, hogy ott húzzuk meg magunkat, ameddig kapunk lakást. Szerencsére egy rendes fekvőhelyet is szereztek számunkra, és egy főzőkályhát is beállítottak.

 Na, gondoltam, itt valameddig kihúzhatjuk. De nem így történt, mert a sors közbeszólt. Megbetegedtem. Olyan lázas, gyenge, erőtlen lettem, hogy a tanácsi irodából hazafele menet, hogy alig tudtam elvánszorogni az ágyamig.

 Belgyógyász kollegám – friss ismeretség – jött el megnézni, mi a baj velem.

„Hepatitis, fertőző májgyulladás!” – jelentette ki, ami egyenlő volt a kórházi beutalással.

 A hét-nyolchónapos állapotos feleségem kiköltözött a Szőlő utcába egy volt osztálytársnőéhez, én pedig bevonultam hathétre a fertőző osztályra. Ez volt akkoriban a törvény által előírt eljárás hepatitis esetén.  Gyógyszer ugyebár nem volt, s maradt a pihenés és májkímélő étrend. Olyannyira letört a betegség, hogy három napig egyfolytában aludtam, enni is alig keltem fel.

 Egy kétágyas kórteremben helyeztek el, ahol már feküdt egy beteg. Szintén sárgaságos, de már lábadozó állapotban. Ő költögetett fel, ha meghozták az ételt, vagy vizsgálatra hívtak.

 „Doktorkám, ébresztő! Itt a reggeli!”, vagy „vérvételre kell menni!”. Ami éppen esedékes volt. Nagy kábán, mámorosan, mint aki másnapos az előző esti mulatozástól, feltápászkodtam, megtettem, amit kell, és feküdtem vissza.

 „Hagyják aludni. Legalább az alatt gyógyul.” – mondogatta a főorvos, mikor nejem az ablakhoz jött aggódva érdeklődni.

 A fertőző osztályon ugyebár nincs látogatás, így aztán csak az udvar felőli ablakon keresztül érdeklődhetett, mi a helyzet velem.

 A táppénzemet kifizették, s ebből vásárolhatott magának, meg az eljövendő babának, ami szükséges. A lakásért nem kért bért a barátnője. Pedig ez a nagylelkű, rendes asszonyka sem élt túl nagy bőségben. Két kisgyerekről kellett gondoskodnia a férje egy szál fizetéséből. Hálával gondolok rá, hogy mellettünk állt a nehézségek idején.

 Letelt, ha nehezen is, a hathét. Egész nap csak feküdni és semmit sem csinálni fárasztónak tűnt. Néha a főorvos, amikor ügyeletes volt, behívott magához a szobájába egy kis beszélgetésre, néha elkísértem a délutáni viziteken is. Ezzel ki is merült a szórakozások tárháza. Olvasás, keresztrejtvényfejtés, és egy kis társalgás a betegtársammal – adódott még hozzá a napi időtöltéshez. Az olvasással akadt egy kis gond, tudniillik a behozott könyveket, folyóiratokat nem engedték többet kivinni. „Ne terjessze a fertőzést!” - felkiáltással.

 Megjegyzem a ruhaneművel sem tettek kivételt. Amiben bementem, azt lefertőtlenítve betették egy raktárba, ahol minden összepenészedet, hogy az egész a szeméttárolóban kötött ki. Mindenből újat hoztak be számomra.

 Kibocsátásom után egy „ágyhelyet” én is kaptam a Szőlő utcában. Közeledett azonban a szülés ideje. Nagy gondot jelentett, hogy nem lesz hová kihozni a babát. A természet pedig nem törődött a mi aggodalmainkkal, hanem amikor eljött az ideje, megkövetelte a jussát.

 Karácsony előtt két héttel következett be a rég várt nagy esemény. Megszületett a kicsi lányunk: Csilla. Én még táppénzen voltam a kórház után, így minden időmet a szülészeten töltöttem, csak éjszakára mentem fel a Szőlő utcába.

 A lakáshivatalban mondtam, mi az előállt új helyzet, de nem hatódtak meg és nem bíztattak semmi jóval. Letelt a hét, amit a szülés után a kórházban tölthetett a feleségem, de mivel nem volt hová menni, és az utcára kicsi gyerekkel mégse tehették ki, a főorvos engedélyével még maradhatott. Naponta kérdezték, van-e már lakás és én csak azt felehettem, hogy nincs. Így ment ez három hétig, hogy a Szent Karácsonyt is a kórteremben töltöttük, bizony elkeseredve.

 Végül a kórház igazgatója unta meg a dolgot és szólott valakinek, akinek volt valakije valahol, és ünnep harmadnapján azzal fogadott a lakáshivatal tisztviselője, hogy menjünk, nézzünk meg egy lakást, hátha megfelelő.

 Létezett a világon olyan lakás, amit ne találtam volna ilyen körülmények között megfelelőnek?

 Így nézett ki a felajánlott ingatlan: manzárdszoba fenn, konyha lent, falusi árnyékszék az udvaron. De folyik a víz a csapból a konyhában, ég a gáz a főzőkályhában, és fent a szobában is a csempében. A szoba előtt széles erkély, nagy ablakokkal, és a padlástéren található egy lomtár, ami minden lakás legfontosabb kelléke.

 Gyorsan aláírtam a szerződést, jelentkeztem a tulajdonosnál a hivatalos iratokkal, megállapodtunk a bérben, és kész. Igaz, a bérmegállapítás nemhogy nem kétoldali megegyezés alapján jött létre, de még a tulajdonosnak sem volt beleszólása. A lakáshivatali tisztviselő állapította meg, mi érdekelt felek csak tudomásul vettük.

 Rohantam a kórházba a hírrel. Nem csak nekünk szerzett örömet ez a fejlemény, hanem a szülészeti osztálynak is. Végre kiírhatták az enyémeket.

 A gyermekágyas asszonykát nem lehetett fárasztani. A sógornők segítségével szépen kitakarítottuk a lakást, vettünk egy nagy sezlont, ruhás szekrényt, asztalt-széket. A konyhát is elláttuk a szükséges dolgokkal, amit így hirtelen eszünkbe ötlött. Mire elkészültünk szinte lejárt az év. Harmincegyedikén mehettem értük. 

 Becsomagoltam egy táskába a babaholmikat: pólyát, rékliket, takarót. Az anyukának ruhát, fehérneműt, kabátot. Rendeltem taxit és nagy büszkén megjelentem a kórteremben.

 Lett sürgésforgás, segítettek a többi kismamák, a nővérek. Egy-kettőre menetkész lett Csilla is, és az anyukája is.

 „Hol a cipő?” - kérdezte. Bizony azt elfelejtettem. Így majdnem mezítláb, egy kórházi papucsban hagyta el az osztályt. (Délután a papucsot visszavittem.)

 Megérkeztünk a lakásba, ahol jó meleg, tisztaság fogadott, és amíg a kórházban intéztük a hazajövetelt, sógornőm egy kis karácsonyfát díszített fel, ha utólag is, de legyen meg az ünnepi hangulat. A kisded Jézusnak mondtunk köszönetet, hogy saját otthonunkban búcsúzhatunk az óévtől.

 Gyerekágyra már nem tellett a keretből, de gondoltam, egy-két hónapig nincs is rá túl nagy szükség. Összeraktam négy vastag könyvet, lexikonokat – lám mire jó a tudomány (!) - arra fektettük a babát. Ott töltötte első éjszakáját a lakásban, szülei társaságában. Jó kislányként viselkedet, nem sírt, csak egy kicsit nyugtalankodott, amikor éjfélkor a rádióból felhangzott a Himnusz.

 Könnyes szemekkel álltunk mellette.

 „Kérlek, Uram, áld meg ezt az ártatlan gyermeket, ne legyen számára súlyos teher a kisebbségi sors!” – suttogtuk miután elhaltak az ISTEN, ÁLD MEG A MAGYART lélekbemarkoló, felemelő hangjai…

………….

*Sanepid = Közegészségügyi és Járványtani Intézet (román)

Gyerünk vidékre!

Egy évig bírtam a Sanepid (KÖJÁL) nevű intézménynél, ahova kineveztek. Nem mintha nehéz lett volna a munka, de mivel én betegeket akartam gyógyítani, azt ott nem lehetett. Kértem, engedjenek ki körzetbe, de hallani sem akartak róla.

Jegyzékeket írni, okoskodni, nálam idősebbeknek utasításokat, tanácsokat adni… Brr. Nem nekem való!

Mindennek a tetejében még be is hívtak katonai kiképzésre.

Éppen tüdőgyulladással feküdtem a bel osztályon, mikor jött a behívó. Természetesen mentesítettek akkor a bevonulás alól, de a hadsereg nem mondott le rólam, mert egy év múlva újra behívtak.

Ekkor már nem volt mentség. Hiába mondtam, hogy kicsi gyermek, meg anyagi gondok, nem érdekelte a hadsereget. Temesvárra vittek, három hónapra. Feleség, meg kilenchónapos kisbaba otthon egy fizetésből, mert a kiképzés alatt nem járt a fizetés, hiszen zsoldot kaptunk, és két helyről nem származhat „jövedelem”. Ez a zsold, mint jövedelem – idézőjelben – nem tett ki többet havonta egy kiló sertéshús áránál (!). A kaszárnyában adtak e mellett ugyebár enni naponta háromszor, és egy csomag cigarettát két napra. Ki voltunk fizetve…

Fizikailag nem volt semmi baj a katonáskodással. Még híztam is két-három kilót. A rendszeres testmozgás és mennyiségileg, kalória szempontjából elegendő étkezés járult hozzá a súlygyarapodáshoz, és jó testi kondícióhoz. A baj a semmittevéssel volt, meg azzal, hogy mindent csak parancsra lehetett tenni.

Néha – hetente egyszer – hazatelefonálhattunk, és minden vasárnap kimehettünk a városba. Ezek tartották bennünk a lelket. Vasárnaponként az otthonról kapott kicsi pénzt persze a kocsmába vittük. Berúgni nem sikerült egyszer sem. Nem volt annyi pénzünk! Inkább tekeregtünk a városban, bámultuk az embereket, a nőket. Ismerkedni, nem ismerkedtünk. Nem volt annyi pénzünk! Tamás barátom, akit jóképű gyereknek tartottak, és az egyetemen sikerei voltak a medikáknál, megpróbált leszólítani egy csinos leányt a cukrászda előtt, de megkapta a magáét.

A lány megfricskázta az orrát ezekkel a szavakkal kísérve a mozdulatot: „Nekem pénz kell, szépfiú, nem a kékszemed!”

Kacagott Tamás a kudarcon, és nem próbálkozott többet. Mi sem…

Így telegettek a hetek kimenőtől kimenőig, és telefonhívástól telefonhívásig. Akkor omlott össze a kártyavár, amikor a telefonkagylóban meghallottam a kicsi lányom gőgicsélését.

Azért mégis csak letelt három hónap.

Otthon meglepetés várt a munkahelyemen.

- Most indul egy továbbképzés a fővárosban – fogadott az igazgató -. Rád gondoltunk, hogy végezd el. Közegészségtan és csak hat hónap. Szakorvos leszel, miután befejezed. Nyersz három évet, mert ennyi máskülönben a szakosodás ideje.

- Köszönöm! Megbeszélem otthon.

- Reggelre kell a válasz! Ha te nem mész, majd megy más, úgyhogy ne sokat gondolkozz.

Mondom délután a feleségemnek. Láttam rajta, nem nagyon lelkes, de hát az én bőrömre megy a dolog. „Jó lenne kihasználni, a gyors előmenetel adta lehetőséget!” – morfondírozok félhangosan -. „De akkor egy életre bezáródik a lehetőség a gyógyító munka előtt…” Nem tudok dönteni. Éjszak is csak forgolódok, töröm a fejem, mi lenne a helyes, az ésszerű, a kedvemre való? Ott van még az a félév is távol a családtól. Reggelre döntöttem…

- Igazgató úr! – kezdtem másnap – Nem fogadom el az ajánlatot.

- Akkor mész ki falura! – válaszolta dühösen – úgyis az a párt utasítása, hogy minél több értelmiségi dolgozzon falun, vidéken. Mérnök, tanár, orvos. Meg kell javítani a vidék, a mezőgazdaság színvonalát. Ezt akarod?

- Megyek ki falura, körzetbe! – feleltem számára érthetetlen lelkesedéssel.

Amit nem sikerült elérnem kérvényekkel, kérelmekkel, azt tálcán hozta elém a sors. Két nap múlva már el is foglalhattam a helyemet Kóródszentmártonban. Az ottani kollega ment helyettem Bukarestbe.

Mit mondjak? Madarat lehetett volna velem fogatni, úgy örvendtem a lehetőségnek, hogy saját rendelőmben betegeket gyógyíthatok. Végül is ezért tanultam az egyetemen hat évig!

Azért nem ment olyan simán a kezdet, mint ahogy elképzeltem, pedig az eltelt év alatt gyakorolgattam, ahol lehetett a beteggel való kapcsolatot. Kijárogattam, Fazekas Sanyi barátom rendelőjébe, amikor délutános volt, és figyeltem mit, hogyan tesz. De ez mégsem volt igazi orvosi tevékenység. Csak a partvonalról figyeltem, mi történik a pályán…

Most pedig már ott is ül előttem az első paciens, mondja a panaszait, és én borzasztó zavarban vagyok. Nézek rá a járási főorvosra, aki elkísért az új munkahelyemre, most vajon mit kell tennem?

 - Te, ennek mi a baja? - szaladt ki a számon a kérdés.

 - Hát, vizsgáld meg! – válaszolta mosolyogva. Biztosan eszébe jutott az ő első napja a rendelőben.

Igen, ilyen egyszerű volt a dolog. Meg kellett vizsgálni a beteget. Azóta is itt cseng a fülemben ez a mondat. Nem elég a panaszáradat meghallgatása, nem elég a tízmillió lelet, meg kell vizsgálni a beteget!

Hamar berendezkedtem, és megismerkedtem az új környezettel. Egy hét múlva már jó viszonyba kerültem a református pappal, a román pópával, a néptanács elnökkel és a mezőgazdász mérnökkel. A pap még a szószékről is üdvözölt, kihangsúlyozva, hogy egy a törekvésünk. Ő a lelkeket, s én a testet gyógyítom. Azt az igét pedig, amelyik szerint „nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is”, úgy magyarázta, hogy bizony azért a kenyérről ne feledkezzünk meg. Hiába mondtam aztán este a kártyaasztalnál neki, hogy ne csináljon nekem reklámot, főleg ne ilyen egyértelműt, csak legyintett.

 - Majd megtanulod a hálát jó szívvel fogadni.

A román pópa - alacsony, középkorú férfi – szívélyesen fogadott, mikor szerény hajlékában felkerestem. Atyámnak kellett szólítani. A felesége és az édesanyja is így szólította. Gyorsan kihasználta a jelenlétemet és betegeskedő édesanyját a gondjaimra bízta. Áhítatos figyelemmel kísérte minden mozdulatomat, amíg vizsgáltam a nénit.

 - Nagy csodálója vagyok a tudományodnak! – hízelkedett nekem, bár tudtam, hogy a hívei sokszor veszik igénybe ráolvasó gyakorlatát.

Hallottam a pacienseimtől, hogy minden féle-fajta testi-lelki bajra van imádsága, sőt elemésztő rigmusa is. Miután már jobban összemelegedtünk, rá is kérdeztem, igaz-e? Nem tagadta, s csak nevette megrökönyödésemet.

 - Tudod, igény van rá, és ezt jobban megfizetik, mint az egyházadót – magyarázkodott.

A tanácselnökkel kissé nehezebben ment az ismerkedés. Fantáziátlan hivatalnok ember létére nehezen értette, miért nem járok gyűlésekre, meg délelőttönként, miért mindig csak e rendelőben rostokolok, ahelyett, hogy átmennék hozzá egy-két pohár pálinkára. Ameddig a faluban dolgoztam, végig azzal gyötört, hogy cseréljük el a rendelő épületét a tanácséval. Hiába mondogattam, hogy azt a nép maga közadakozásból vásárolta, és nem én vagyok a tulajdonos, hanem az egész falu - így is van telekkönyvezve – nem tágított. Végül a következő ciklusban más lett az elnök, s azt nem érdekelte a csere. Megmaradt a mai napig a helyén a rendelő.

Úgy osztottam be a munkámat, hogy esténként hazamehessek Dicsőbe, ha nem fárasztott ki nagyon a nap. A hétvégét azonban mindig otthon töltöttem. Nem mondom, nem volt egy leányálom korareggel a mínusz húsz, huszonöt fokos téli hidegben kikutyagolni az állomásra. Jó másfél kilométer végig a városon. Kint a falu kis állomásán a homokfutóval, vagy szánnal várt Antal bácsi a fogatos. Jól bebugyolált két pokrócba is, mégis megfagyott a fülem. Akkora lett, mint egy fél alma. Kacagták is a munkatársaim a rendelőben. Még meg se haragudhattam, hogy kikacagnak, mert valóban viccesen néztem ki. Akkor nem fájt, csak másnap, meg nyaranta, ha megsütötte a nap.

Délutánonként, esténként mindig igyekeztem, hogy elérjem otthon az esti fürdetést, hiszen ez az est fénypontja. Gyönyörűséges percek! Nagy hancúrozás, pancsolás közepette zajlott ez az esemény a jól befűtött szobában. A kislány egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy belekapaszkodott a hajamba és úgy állt fel fekvő helyzetből. Nagyszerű tornamutatvány, még ha számomra kissé fájdalmas is. Mit számított ennyi kellemetlenség ahhoz az örömhöz képest, amit Csillának jelentett, ha sikerült!

Ahogy elmúlt a tél, s kitavaszodott, kipróbáltam a falusi élet minden elérhető lehetőségét. Neveltem libákat, csirkéket, felástam a kert egy részét, ültettem gyümölcsfákat – szép kert tartozott a rendelőhöz, legalább egy hektárnyi. Lenyúlt a vége a Küküllőig.

Kora reggelenként szívesen leszaladtam a folyóig a friss levegőn. Vidámabban kezdődött így a nap. Látom, ám, egy reggel, hogy a takarítónő, Mariska, meg a 7-8 év körüli kislánya a kerítés mentén szednek valamit.

 - Csalán – válaszolták a kérdésemre -. Zsenge, fiatal hajtások. Levest főzünk belőle.

Közelebb lépve láttam, valóban a néhány centis lilás-rőt hajtásokat tépegették és gyűjtötték egy kis kosárkába.

 - Úgy kell elkészíteni, mint az öntött salátát. Hozok belőle, ha megfőtt, kóstolja meg!

Megkóstoltam és ízlett, sőt azóta bevonult háztartásunk tavaszi különlegességeinek sorába.

A szép idő beálltával a kis családom kijött hozzám, a községbe. Tartozott a rendelőhöz konyha is rendes, jó főzőkályhával. Még edényeket is találtam a tálalószekrényben, meg minden konyhai kelléket. Szülészetet akartunk berendezni, s ahhoz kellett mindez. Hogy nem valósult meg az elképzelés, nem rajtunk múlott. A község is akarta volna, a tanács is támogatta, a személyzet is meg lett volna. Hiszen három középfokú végzettségű káder dolgozott a körzetben: Lujza védőnő, Júlia-néni közegészségügyös, Ácsné bába (szülésznő), továbbá ott voltam én az orvos és Mariska a teljes munkaidős takarítónő. Megváltozott azonban az egészségügy megítélése magasabb szinten. Minden fejlesztést megvétóztak…

A rendelő melletti orvosi szobát alakítottam át ideiglenesen lakószobának. Ideiglenesen, mert túl szűknek bizonyult, mikor kisgyerekestől beszállásoltuk oda magunkat. Annyi előnye azért volt, hogy bármikor beléphettem hozzájuk napközben is, ha kicsi időm adódott. Egyetlen ajtó választott el csupán.

Első reggelen még aludtak, mikor én már megkezdtem a rendelést. Éppen a panaszait sorolta egy hangos beszédű román bácsi, mikor a két helyiség között kivágódott az ajtó, és megjelent egy pöttöm leányka borzaszó dühös, felháborodott arccal.

 - Ez az enyém apa! Az enyém! – kiáltotta.

 - Ne félj kicsim – csitította a bácsi -, nem vesszük el, a tied, csak beszélgetünk vele - és megsimogatta a buksi fejecskéjét.

Ettől a nem várt kedvességtől pillanat alatt megnyugodott a gyermek, de még oda szólt „Jó!” - és visszavonult a szobába. 

Költözünk

A vidéki élet nem volt ellenemre, de több akadálya is volt a végleges letelepedésnek. Lakás, iskola, állás a feleségemnek. Ezek képezték az itt maradás feltételeit, s mivel hiányoztak, körül néztem, mit lehetne változtatni. Dicsőszentmártonba nem akartam visszamenni, de nem is nagyon volt hova.

Felkerestem a közeli kisvárosban – Erdőszentgyörgyön - dolgozó évfolyamtársamat, aki úgy tudtam belgyógyász a helyi poliklinikán (rendelőintézetben), hátha volna valamilyen ötlete.

Kitörő örömmel fogadott, mivel éppen helyettesként ő látta el a körzetet, és alig várta, hogy valaki átvegye tőle, s mehessen vissza belgyógyásznak. Az előző körorvos, M. Miki bácsi áthelyeztette magát szülőfalujába: Nyárádszeredába. 

Gyors ügyintézés következett és én már szeptembertől az új munkahelyemen voltam – Erdőszentgyörgyön. Az igazságnak megfelelően el kell mondanom, hogy akkor ez a helyiség még csak községi ranggal bírt, annak ellenére, hogy előbb 1950-ig járási, utána 1960-ig rajoni székhely lett és a Maros Magyar Autonóm Tartományhoz tartozott. 1968-ban lett községközpont, amikor megszüntették Bözöd községet és Szentgyörgyhöz csatolták.

Ennek az adminisztratív központi helyzetnek köszönhetően az ötvenes években kiemelkedő fejlődést mutatott. A mindenféle hivatalok mellett jelentős kulturális központtá nőtt. A kultúrotthon széleskörű tevékenységet folytatott, rendelkezett régészeti múzeummal, rádiósítási központtal, állandó amatőr néptánccsoporttal, kórussal, könyvtárral, 7-8 tagú személyzettel. Az igazgató B. Jancsi lelkes hozzáértéssel irányította a művelődési-ház működést, és a múzeumot Kusztos Endre később országos hírű grafikus művész, aki a környék ásatásaival gazdagította az anyagot. Találtak ugyanis a határban bronzkori leletektől a római korig szép számmal tárgyakat. A rádiósítási központ a vezetékes rádiókon keresztül a legtávolabbi tanyákra, kicsi falvak szegény embereihez is eljutatta az ország és a nagyvilág híreit. Persze mindennek propaganda célja volt, de mellette a napi kétszeri félórás saját adás alatt a klasszikus értékek is továbbítódtak.

Mikor legelőször bementem ismerkedni, éppen N. Antal magyar szakos tanár olvasott be szépen hangsúlyozva egy Petőfi verset két hivatalos közlemény között. Később magam is bekapcsolódtam ebbe a munkába: egészségügyi tárgyú gyermekmeséket olvastam be.

Rövid időre még a frissen végzett Visky Árpád színművész is dolgozott a kultúrotthonban mielőtt szerződést kapott volna a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar színházhoz. (1986-ban a Securitate öngyilkosságba hajszolta a kiváló színészt, akit Latinovits Zoltán halála óta a legjobb magyar versmondóként emlegettek!)

A rajon 1960-as megszüntetésével gyökértelenné váltak a megvalósított kulturális értékek. Fokozatosan elsorvadtak az intézmények. A múzeum anyagát széthordták, jutott belőle még Kolozsvárra is. Természetesen dák leletnek címkézve. A rádiósítási központ csak a bukaresti rádió műsorát közvetítette, a helyi adások megszűntek. A személyzetet leépítették, a kórusvezetőt és a többi metodistát szélnek eresztették.

Szóval ide kerültem, és úgy éreztem akkor, ez a nekem való közeg. Az egészségügy messze fejlettebb volt a vártnál. Működött egy, az akkori időknek megfelelően felszerelt poliklinika (rendelőintézet); belgyógyászat, gyermekgyógyászat, fül-orr-gégészet, szemészet, nőgyógyászat, röntgen, klinikai laboratórium, szülészet és újszülött osztály tartoztak hozzá, az agilis, kitűnő szervező és jó szakember Köble Jocó vezetésével. Az ő irányítása mellett ez az ágazat, nem hogy elsorvadt volna a fokozatos leépítések, megvonások hatására, hanem évről évre bővült, fejlődött. Lett belgyógyászati osztály, gyerekgyógyászati fektető. Egy időre még a kör is kapott valamilyen fektetőt, ahol a mandulaműtött betegeket helyezte el pár napra a fül-orr-gégész Sz. Bálint.

Zökkenőmentesen működött az orvosi ügyelet is – eleinte ingyenes-önkéntes alapon, később javadalmazva.

Csak éppen a megígért szolgálati lakást nem tudták számomra átadni. Miután Miki bácsi kiköltözött, a lakás egy ideig üresen állt, várva a következő körorvost, s hogy addig se legyen kihasználatlan, odaadták ideiglenesen a mentősofőr S. Attilának. Időközben a felesége egy fiúcskának adott életet, s így ahogy én megérkeztem, a lakást nem tudták átadni, az utcára mégse tehették ki a kisgyerekes családot, másik üres lakás pedig nem állt rendelkezésre. 

A közös gond összehozott Attilával (egykorúak is voltunk), megbarátkoztunk, és együtt jártuk a hivatalokat, hogy oldódjon meg a lakáskérdés mindkettőnk kedvére. Először a néptanács elnökéhez mentünk, aki kíváncsian nézett ránk, vajon mit akarhatunk mi ketten? Mikor megérette, hogy lakást kellene kiutalni, rövid tömörséggel válaszolt.

„Lakás, az nincs!” – majd álmodozva kitekintett az ablakon és felderült a képe. „De ott a templom. Költözzenek oda, mind a két család elfér!”

Megbántódva hagytuk ott a saját tréfáján kedélyesen kacarászó potentátot. Hónapokig húzódott a lakásügy. Addig ingáztam – reggel korán érkeztem és késő délután mentem haza. Csak tavasszal sikerült Attila részére lakást találni. Egyik tanár a líceumból elköltözött és az ő lakását utalták ki a gépkocsivezetőnek.

Végre költöztünk!

Feleségem egyik unokatestvére, Sanyi, aki sofőr volt Dicsőben, költöztetett. Kemény „maffiózó” hírében állott, de jó gépkocsivezető! A rossz Küküllő menti úton baj nélkül felhozta a bútorokat és egyéb háztartási dolgainkat. Még egy pohár sem törött el. Mivel a törvénnyel is nem egyszer ellentétbe került, az édesanyja, Ágnes néni így panaszkodott: „látjátok, mennyit vertem, mégis hitvágy ember lett belőle!” Akkor nyugodott csak meg, mikor Sanyi megnősült és komoly felelősségteljes családapa lett.

A lakást kitakaríttattuk, és beköltöztünk. A nagyobb szobába került az ebédlőasztal, s még el sem volt minden rendezve, mikor a kicsi lányom körbe ugrálta, szaladgálta az asztalt, saját maga költötte dalocskáját énekelve:

„Nem megy el ’sapjám, itthon marad ’sapjám!”

Nulla

  Nulla, mert ez a fejezet nem az egyetemi évekről és az azt követő évtizedekről szól, hanem az azt megelőző, de szorosan hozzátartozó időről nyújt ízelítőt.

 Komolytalan középiskolás koromban vegyészmérnök szerettem volna lenni, kedves osztálytársam egyikével – Pikó Jancsival - együtt. Volt saját laboratóriumunk is. Lelkesen végeztük az egyszerűbb szervetlenkémiai kísérleteket. A vegyi folyamatok logikája elbűvölt. Mégsem lettünk vegyészek. Belőle számtan tanár, belőlem orvos lett.

 Családi bíztatásra döntöttem végül is az orvosi pálya mellett.

Vegyészeti kar legközelebb csak Kolozsváron, vagy Temesváron lett volna. Kispénzű tisztviselő, özvegy édesanyám pedig anyagilag nem bírta volna a tanitatásom költségeit: bentlakás, menza, tankönyvek. Még tandíjmentesség esetén is jelentős összeg a mi jövedelmünkhöz képest.

Édesanyám Biharpüspökiben dolgozott a Nagymalomban, mint mindenes tisztviselő. Rajta kívül természetesen ott voltak a molnárok, mázsálók, raktárnokok és a malomfőnök, aki civilben autófényező volt. A párt állította a malom élére megbízható párthűsége és munkás származása miatt. 

 Mivel édesanyám „négy polgárit” végzett, ismerte a kettős könyvvitel rejtelmeit, és így a malomban könyvelőként alkalmazták. Ő intézett aztán minden fajta irodai papírmunkát, meg egyéb hivatalos ügyeket. Ha valaki a központból jött, vagy más akárki, akinek a malomban volt ügyes-bajos dolga, küldték az irodába. „az elvtársnő majd megmondja, az elvtársnő majd tudja, az elvtársnő majd elintézi!” Szóval ő volt az „elvtársnő”, aki született váradi és micskei Baranyi Hedvig, és aki monosnagyszántói Dr. Bige Gyula özvegye volt. Ettől ugyan még egyik napról a másikra éltünk, de soha nem panaszkodtunk. Azt ettük, amit a kert termet, meg a baromfiudvar adott. Egyszer még cukornádat is vetettünk. Édes melaszt lehetett belőle főzni, ami inkább barna lett, mint finom. Kecskét is tartottunk. Tejéből még sajtot is készítettünk, és eladtuk a fölösleget. Édesapám egyik régi ügyvéd kollegája, a család jó barátja vett tőlünk tejet, házvezetőnője élénk tiltakozása ellenére. Előítéletei voltak az asszonyságnak a kecsketejjel szemben, mint sok más embernek is.

 Nagymamám házában laktunk, mert a mi házunkat a hozzátartozó egy holdnyi szőlővel együtt elvették tőlünk az úgy nevezett Petrescanu-törvény értelmében. Ez azt jelentette, hogy a „magyar időben”, - negyven és negyvenöt között - megkötött ingatlan adásvételi szerződéseket semmisnek nyilvánították, ha valaki romántól vásárolta az ingatlant. Pedig a szüleim nem is román embertől, hanem az édesapám ügyvédirodai társától Dr. Barcsai ügyvédtől vásárolták a házat. De „vae victis”!

 Aki visszaperelte a házunkat, egy Mangra nevű váradi ügyvéd kissé mohó volt, mert annyi ingatlant perelt vissza a negyvenes évek második felében, hogy negyvenkilencben mindet államosították. Később a család visszakapta, de azt már ő nem érte meg

Testvérbátyám Marosvásárhelyen dolgozott, mint szülész-nőgyógyász orvos, a klinika orvos-igazgatója. Együtt dolgozott olyan híressé vált szakemberekkel, mint Győry György, Lőrincz Ernő András, Borbáth Andor, Boga Kálmán, Rosenfeld Tibor, Tótfalusi Károly, Márton Gergely, Gönczy Kornél, Beke Gabriella, Berger Béla, Medler Partin, Flórián Kálmán, meg még sokan mások. Külön volt a szülőszobai és külön a nőgyógyászati ügyelet, de az orvosok névtáblája egymás alatt állt az előcsarnok falára kifüggesztve. Az egyik hétvégi ügyeleten a következő nevek szerepeltek sorban egymás alatt: Beke, Bige, Veress, Boga. Évekig ezen derült a Klinika. Még most jó ötven év távlatából is felemlegette egy karcagi kollega, aki akkoriban gyakornok volt a Szülészet-nőgyógyászati klinikán, ezt az ominózus ügyeleti táblát.

 Maga az orvosi mesterség nem volt idegen számomra, hiszen a családban, bátyám révén, mindennaposak voltak a gyógyítással, betegségekkel, betegekkel kapcsolatos beszélgetések. A háború alatt pedig, mikor Sopronban voltunk édesanyám ápolónőként dolgozott.

 (Addig menekültünk a front elől. Mégis utolért. Hosszú keserves vándorlás volt az, szekérrel, nyílt pályán veszteglő vonatokkal, marhavagonokban. Volt, hogy kiugráltunk a vagonokból, és alája bújtunk, mert repülőgépek támadták meg a vonatot. Bukórepüléssel rárepültek, és géppuska tüzet nyitottak ránk. Éppen akkor értünk Pestre, amikor Szállasiék átvették a hatalmat, és a kormányzót letartóztatták. Hallottuk a rádióban a lövöldözést, ami után egy durva, német hang kezdett üvöltözni.

A nyilas hatalom elől tovább menekültünk, ötvenegy éves édesapám SAS behívójával a zsebében. Sopronig. Ott ért be az orosz megszállás. A „dáváj csász”, meg a „málenkij rábót”. Mindenünket elvesztettünk, de túléltük!)

Testvérbátyám által biztosított anyagi háttér – „koszt, kvártély” – is komolyan esett latba, elhatározásomban, egyetemválasztásomban.

Jelentkeztem tehát a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre, ahol kemény felvételi vizsgára lehetett számítani: tizenketten voltunk egy helyre.

A felvételi tárgyak felölelték, nem csak a szakma szempontjából fontos tárgyakat, hanem az általános műveltség széles skáláját is! Ezek voltak: biológia, állattan, vegytan, orosz nyelv, román nyelv, magyar nyelv. Az első háromból írásbeli és szóbeli is. Ez kilenc vizsga. Jó hogy számtanból és fizikából nem kellett vizsgázni.

Azt hiszem, hogy e kettőből nem kellett vizsgát tenni, annak is része volt abban, hogy az orvosit választottam és nem a vegyészmérnökit. Az igazsághoz tartozik, hogy számtantanárunk az iskolában jobb nevelő volt, mint tanár. Számtan helyett élettapasztalatairól mesélt, meg a színek összhangjáról, az erkölcsi tartásról. Szerettük az óráit, de számtanból bizony nagyon lemaradtunk.

 Kemény tanulás következett - egész nyáron! Még sorban állás közben is ott volt a könyv a kezemben. Sok hivatalos írat beszerzésével járt a felvételire való beiratkozás, és minden hivatalban órákig álltunk sorban. Ez alatt is tanultam.

 Gondoltam ilyen komoly tanulással csak lesz eredmény. Igaz, mondták a többiek, akik már bekerültek az egyetemre, hogy ez semmi ahhoz képest, amit ott kell majd tanulni. Igazuk lett!

A tanulás szüneteiben szerettem a város utcáin csatangolni. Nézegetni az embereket, a házakat, az utcák neveit. Érdekesen változtak az évek folyamán. Azt, ahol laktunk eredetileg Szigligeti utcának nevezték, majd Brăilei-re keresztelték, azután Eugen Răzvan-ra. Kísértetiesen hasonlított a helyzet a régi rossz vicchez. „És ha megkérdezik, hogy azelőtt hogy hívták?”

 Végre eljött a megmértetés ideje. Írásbeli után örömmel láttam a nevemet a hirdető táblán, hogy mehetek szóbelizni. Fél győzelem! A szóbelin azonban a kémia vizsgán szóváltásba keveredtem az egyik vizsgáztatóval. Öten ültek az asztal túlsó felén, és mind ellenem voltak. Azt figyelték, milyen hibát ejtek felelés közben. Buzgón jegyzeteltek. Soha sem lehetett tudni jót, vagy rosszat jegyeznek fel.

Az alumínium vegyületeiről értekeztem a fekete tábla előtt. Felírtam a képleteket, magyaráztam a reakciókat. Ebben otthon voltam, hisz már otthon vesszőparipám volt a szervetlen kémia. A bizottságban ülő tanárnő – gondolom, hogy az volt – beleszólt, hogy hibás a levezetés. Néztem, néztem, de semmi hibát nem találtam. Mondtam neki, minden rendben van, nincs hiba. Ő ellenben tovább erősítette, hogy de igenis hibás az egyik képlet. Felpaprikázódva vitatkoztam, mire legyintett: „Menjünk tovább!”. Le voltam forrázva. Valahogy befejeztem a tételt, és hazavánszorogtam. Mondom otthon, hogy vége, elvágtam magam alatt a fát. Testvérem vígasztalt: fejezzem csak be a többi vizsgát is, mert az átlag számít, és ha többire jó jegyet kapok, még nincs veszve semmi. Ha pedig nem, majd jövőre újra megpróbálom. Addig dolgozhatnék az egészségügyben valahol, hogy szokjam addig is a szakmát.

 Érdekes közjáték zajlott le a magyar nyelvvizsgán. Nem irodalom, hanem nyelvtan volt a vizsga témája. Nekem egy összetett mondat elemzése jutott osztályrészemül. Elég bonyolultnak tűnt a feladat, de én derekasan küzdöttem, hogy értelmesen fejthessem ki a tételemet. Egyszer csak megszólal a velem szemben ülő nyílt tekintetű tanár: „maga ezt honnan veszi, hiszen ez az accusativus cum infinitivo! Ezt magyarnyelvtanban nem tanítják! Milyen iskolába járt?” Na, gondoltam kettő nulla a vizsgáztatók javára. Néhány napja a kémia, most a magyar. Mondom nagy szerényen, a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban. „Akkor maga latin szakos volt?” Igen, rebegtem. „Így már értem.” Én nem értettem.

(A tanár Spielman József volt, az orvos történelem professzora, derült ki később.)

 De a felvételim végül is sikerült, és ezzel megkezdődött az a hat évig tartó rögös út, ami annyi élményt nyújtott – jót is, rosszat is, csúfat, szépet is -, hogy sok évtized után is élénken él bennem minden szakasza.

Négy

   Ebben a fejezetben a humor morzsáiból szeretnék szedegetni.

 A humor az erdélyi ember lételeme, védő pajzsa a világ milliónyi támadása ellen. A túlélés eszköze. A humor nélkül nem tudná felvenni a harcot az aljasság, a kishitűség, a megaláztatások ellen, és minél jobban sanyargatja a sors, annál sziporkázóbb a humora. 

Egyetemi – és későbbi - éveimet át, meg átszőtte a humor, a fonákságok meglátása, a tükör mögé tekintés vágya.

 Első évesként ott bolyongtam bizonytalanul a tősgyökeres vásárhelyiek, a diák bentlakások lakói, a székely városokból érkezettek, a váradiak és a többi Partiumbéliek által alkotott csoportok között. A törvényszék épületében levő bentlakás lakóitól hallom a titokban elsuttogott hírt, hogy megalakult a „diák akadémia”.

 A „törvényszéken” – diák bentlakás a Gecs Dáliel utcában - rendezték titokzatos, misztikus körülmények között. Éjfélkor kezdődött és a megjelenés kötelező öltözéke: szigorúan egy szál fehér lepedő. Alatta semmi! Az elnökség felsőbb évfolyamos diákokból állt, és számtalan érdekfeszítő tanulmányt mutatott be az érdeklődő közönségnek. Eleinte zárt ajtók mögött zajlottak az „akadémia” ülései. Izgalmas témakörök kerültek terítékre: „A napfolttevékenység hatása a levéltetvek lelkivilágára”, „ A földigiliszták nemi élete”, „ Egy eltévedt spermasejt kalandjai az Eustach-kürtben.”  Nagy sikerű előadások voltak, de nem sokáig lehetett folytatni, mert beleszólt a hatalom. Az történt, hogy behívták a kapust gondolván, hogy akkor nem leskelődik utánuk, hanem partner lesz a szervezésnél. Például, nem enged az ülés közelébe avatatlanokat. Sajnos nem így történt, hanem illetékes helyen jelentette, hogy gúnyt űznek a diákok a pártból. Ez főben járó! Az történt, tudni illik, hogy Sz. Sanyi másodéves, úgy nyitotta meg az ülést, hogy „pártunk és kormányunk támogatásának köszönhetően újabb tudományos esemény tanúi lehetünk”… Miután kiengedték, elvégezte a jogot.

 Tanárainkról számtalan már, már legenda számba menő történet keringett.

 Gündisch tanár úr például a vizsgán, megkérdezte a bizonytalankodó felelőtől, boncolt-e már oroszlánt. Nemleges válasz esetén, visszahívta egy későbbi időpontra, újra vizsgázni. Készüljön fel jobban. W.Viki csoport társammal sikerült megfejtenünk a tanári kérdés talányát. A Meissner-féle tapintó testek, melyek az ujjbegy mikroszkopikus méretű képletei, a macskafélék hashártya kettőzettében is megtalálhatók, és mivel az oroszlán a legnagyobb méretű macskaféle, esetleg jobban lehetne tanulmányozni a kérdéses szövettani képletet oroszlánboncolás alkalmával. Tehát a válasz így hangozhatott volna: „oroszlánt nem boncoltam, de ismerem a Meissner-testecske szövettanát.”

 Az orvosi fizika vizsgán Balogh László professzor úr, ha a diák felelete nehezen döcögött, türelmetlenségében az asztalon levő muskátli virágait, leveleit tépdeste és rágogatta. Gerő mesélte, hogy az ő vizsgáján szinte egy egész cserép virágot lecsupaszított és a végén majdnem elbuktatta fizikából, de ő letérdelt eléje, és úgy könyörgött: „de professzor úr a karrierem!” „Az más!” – szólt a prof és adott egy átmenő jegyet. Ettől még Gerő és sikerrel végezte el végül az egyetemet.

 Rektorunk Andrásofszky Tibor volt. Agysebésznek indult, de sajnos rektor lett belőle. Ha valaki felkereste, hogy valamilyen ügyében segítségét kérje, ez volt a válasz: „Jó szerencsét elvtárs!” – kezet nyújtott és oda se figyelve, miről beszél a diák, folytatta – „adjon be egy kérvényt.” V. táti is bement hozzá, ösztöndíj ügyben. Őt is így akarta leszerelni, de kollegánk nem ijedt meg, sőt dühösen megkérdezte: ”maga orvos?”

 A vásárhelyi fotósok nagyszabású fénykép kiállítást szerveztek a maguk és mások örömére. A kiállítók között ott volt Marx József is, aki akkor volt felfelé ívelő pályája kezdetén. És ott volt szeretett professzorunk Szentpéteri József (Zsiga) is. Grafikai hatású fotói nagy feltűnést keltettek. Már a téma választása révén is: szúnyogok, bolhák kinagyított képei voltak. Abban az időben engem is vonzott a biológia, különösen a vizek világa. Szerettem volna lefényképezni a pocsolyák apró lényeit. Ezért elmentem Szentpéteri Zsigához – tanácsért. Szívesen fogadott és elmondta, hogy az akkori hiányos felszerelések mellett, hogyan lehet megoldani a mikro fényképezést: egy karton csövet kell ragasztani a fényképezőgéphez és a mikroszkóp okulár lencséje helyére rögzíteni. Leukoplaszttal. Mert a leukoplaszt sok mindenre felhasználható - magyarázta a tanár úr – Még seb ellátásra is!

 Más legenda is járta Szentpéteri Zsigáról: Sok más fiatal magyar orvossal együtt őt is behívták sorkatonai szolgálatra. Kellettek az orvosi állások „másoknak”! Energiától duzzadó fiatal orvosaink nehezen bírták az agytompító katonai regulát. Mindenki keresett magának valamilyen elfoglaltságot. Szentpéteri Zsiga elkezdett kínaiul tanulni. Tankönyvet szerzett, és lelkesen belemélyedt a kínai nyelv és kultúra rajtelmeibe. A két éves szolgálat így hasznosan telt. Ez után kezdte meg anatómia professzori tevékenységét. Az egyetemen köztudott volt, hogy tud kínai nyelven. Történt pedig, hogy a Kínai Népköztársaságból delegáció látogatott el a városba, és természetesen az egyetemre is. Valakinek eszébe jutott Szentpéteri tanár úr, és gyorsan oda hívták, beszélgessen a kínai elvtársakkal az anyanyelvükön. Sajnos, nem értették egymást. Néhány percnyi kínos angol nyelvű magyarázkodás után aztán kiderült, hogy a tanár úr egy ma már nem használt, ősi nyelvjárást tanult meg, amiért aztán elismerő szavakat kapott a kínai elvtársaktól.

 Kötelező tantárgy volt a marxizmus, a tudományos szocializmus. Párt aktivistákból verbuvált áltanárok oktatták. Nagyon untuk a zagyva halandzsát.

 Egyik csoport társam óra előtt odament a „tanársegéd” elvtárshoz, hogy engedélyt kérjen távozásra, mondván, hogy orvoshoz szeretne menni.

– Mi a baj? –kérdezi az elvtárs.

- Aponeurosis palmarisom (a tenyéri bőnye latin neve) van. – jött a válasz. - Súlyos?

- Kétoldali.

 Elengedték az óráról.

 Ugyan ezzel a „tanársegéddel” esett meg, hogy a tanár-diák futballmérkőzés után – a kritika és önkritika szellemében kiértékelve a meccset – megjegyezte: „Látszik, hogy Vilmos elvtárs a koponyájával futballozik.”

 Alsóbb éves orvostanhallgatóként számomra misztikus titok fedte a „gyógyítás művészetét”. Klinikumokat még nem tanultunk, és hiába oktattak élettanból, anatómiából, kórtanból a beteggel való kapcsolat, a gyógyítás maga még ismeretlen területek voltak. Különösen a sebészet. Sokat csellengtem a sebészeti klinika folyosóján, a műtő körül, hátha megpillantok valami érdekeset, hátha beleshetek az ajtón. Fehér köpenyes tündérek libbentek ki-be azon a szárnyas ajtón. Ápolók toltak be kereken gördülő hordágyakat, rajta ijedt arcú betegekkel. Majd kifele is toltak ilyen alkalmatosságokat szendergő, sápadt emberekkel. Néha sikerült pillantást vetni az ajtón túlra, de csak egy fehér csempével borított előszobát lehetett látni, másik szárnyas ajtóval a túlsó felén. 

 Nem voltam egyedül a műtő iránti vonzalmammal, többen is álldogáltunk, sétálgattunk a folyosón fehér köpenyben, mintha itt lenne dolgunk. Egyszerre egy idősebb nővérke – lehet legalább harminc éves (!) – lépett oda hozzánk. Társaim, akikkel ott settenkedtünk, eltűntek egy szempillás alatt. Egyedül maradtam, szemben a „jelenséggel”. Emberi hangon szólt hozzám: „maga orvostanhallgató?” „Igen” - rebegtem. „Akkor jöjjön velem!” és elindult a műtő felé. „Megyünk bemosakodni, a professzor úrnak szüksége van még egy asszisztensre.” Kábultan hallgattam. „Harmadik kéz” - tette még hozzá.

Mi? Hogy? Én harmadik kéz? Azt hittem álmodom. De nem, mert már bent is voltunk a mosdóban. A kagylóknál már mosakodtak a műtétre készülők: sebészek, nővérek. Mindenki tudta a dolgát, csak én álldogáltam zavartan a szoba közepén. A nővér, aki behívott mondta, hogy medikus vagyok, és asszisztálni fogok, a prof kérésére. A többiek bólintottak, és valaki mondta, menjek a kagylóhoz gyorsan bemosakodni, mert nagyon telik az idő. Szappan, körömkefe, körömtisztító, minden ujjat külön-külön, öblítés, ne érj a csaphoz, könyökkel zárd el! Ez volt a menet. Utána fertőtlenítő oldatos leöblítés egy olyan csap alatt, ami a legkisebb érintéstől is billegni kezdett. Akkor pedig lehetett a bemosakodást elölről kezdeni. A prof is ott mosakodott be velünk.

 Megkezdődött a műtét. Előtte még a nővér ránk adta a hátul-kötős köpenyt, és a gumikesztyűket. Kezembe nyomták a lapocot. Gyomor műtét volt és mikor a hasfal megnyílt az asszisztáló tanársegéd az én lapocomat is elhelyezte a megfelelő helyre. Ahol én álltam a műtéti területből semmi nem látszott, de azért szorgalmasan meresztettem a szemem és nyújtogattam a nyakam. Közben a tanársegéd úr pontosan beszámolt minden mozdulatról, minden láthatóvá vált szervről, érről, kötegről. Professzor úr pedig halkan kérte a műszereket, a műtősnő adogatta habozás nélkül. Sőt még meg se szólalt a prof már nyújtotta is a megfelelőt. Közben a csipesszel fölemelt valamit én meg a kis buzgó megkérdeztem mi az? Mátyás Mátyás professzor úr ránézett a tanársegédre, és halvány mosollyal a szája szélén csak annyit szólt: ”mit szoktunk mondani?” Várakozás teljes csend, pillanatra mindenki rám nézet, mire a tanársegéd úr azt mondta: „a harmadik kéz tartja a lapocot és a száját!” Hamarosan vége lett a műtétnek. A professzor úr megköszönte „a beteg türelmét és a szíves asszisztenciát”, s miután a köpenyeket, kesztyűket levetettük, szólott a főnővér, hogy az „igazgató úr” vár a szobájában. Bementünk mindannyian, akik résztvettünk az operációban.  Mátyás Mátyás kinyitott egy üveg bort, megkínált, és még egyszer megköszönte együttműködésünket. Három hónap múlva temettük…

Úgy látszik az írás útjai is kiszámíthatatlanok. Humorral kezdtem, és temetéssel fejezem be.

Három

 Október 24. szerda, délelőtt 11 óra: ijedt arcú diákszövetségi aktivista jön be a tanterembe előadás közben. Elnézést se kér. – Elvtársak, Magyarországon győzött az ellenforradalom! – kiáltotta. Döbbent csend lett. A szívekben reménysugarak ébredeztek a „győzött” szó hallatán, de hamar elhamvadt.

 Nagygyűlést hívott össze gyorsan a hatalom. Magyarázták, hogy milyen súlyos következményekkel jár a szocialista táborra nézve ez az esemény. Úgy mondták, hogy „magyarországi sajnálatos események”. (Később lett belőle OSE: Októberi sajnálatos események.) Estére szimpátia összejövetelt terveztünk a temetőben a Bolyai sírnál. Az utolsó percben, aztán lefújták. Szerencsére, mert a securitate emberei ott ólálkodtak a temető körül. Magam is láttam őket, mikor arra csellengtem.

 Az elkövetkező napokban izgatottan hallgattuk a híreket a rádióból. Sokan kitették a készülékeiket az ablakba, hogy a jövő-menők hallhassák.  A Kossuth rádióban egyfolytában az Egmont-nyitány szólt (azóta is ez a zene ötvenhatra emlékeztet), csak a híreket mondták be időnként. Megállni nem volt szabad. Csoportosulni sem. Hallottuk, hogy letartóztatások voltak a városban. Hamar szertefoszlottak titkos remények…

 Sovány eredményként könyvelhettük el, hogy a menzán látványosan megjavult a koszt… Továbbfolyt a tanítás, a tanulás. És mi diákok megtanultunk félni. Telt az idő, de a lelket bénító félelem megmaradt. Pislákoló halvány remény lángocskák a szívek mélyén még maradtak, hátha nem lesz itt megtorlás.

 Megtorlás miért?

 A ki sem mondott szavakért?

 A bizalmas körben elsuttogott vágyakért?

 A szabadság iránti néma sóvárgásért?

 Testvéreink sorsán való aggódásainkért?

 Együtt érző gondolatainkért?

Aztán robbant!

 Jött a látványos színjáték:

  Egyetemi nagygyűlésen a besúgók, feljelentők szavaira hivatkozva kipellengérezték, kicsúfolták, megszégyenítették társainkat és nagy csindarattával „eltávolították”, azaz kirúgták őket az egyetemről…

 Az egyetemi élet ez után is tovább folyt. A rettegés is. Mi lesz még?

  A forradalom egy éves évfordulója idején, Marosvásárhelyen „értelmiségi gyűlést” szerveznek, Csupor Lajos, a tartományi pártbizottság első titkárának vezetésével. A gyűlésen sokan felszólaltak, egyengetve politikai karrierjüket. Sok tehetségtelen, kisstílű politikai konjunktúra lovag arcpirító módon kritizálta, sértegette szeretve tisztelt professzorainkat: Mátyás Mátyást, Lőrincz Ernő Andrást, Kótay Pált, és másokat. Szavaik mélyén meg lehetett hallani a félelem nyüszítését: nemhogy Romániában, Erdélyben is bekövetkezzen egy ötvenhat.

 A hatalomban tobzódók cirkuszi mutatványa került aztán megrendezésre 1959 tavaszán. A Kultúrpalotában szervezett nagygyűlésen jelen volt Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor), a Román Munkás Párt Központi Vezetőségének tagja is.

 Koholt vádakkal pellengérezték ki tanárainkat, társainkat.

 A legkisebb félreértés, félrehallás, egy rossz vicc elég volt, hogy megvádoljanak.

 A gyűlést vezető Moghioroş elvtárs beszédében, viselkedésében száz százalékig megvalósította a pszichopata elmebeteg minden ismérvét. Nem túlzok, úgy viselkedett, mint egy cezaromániás, szkizoid személyiség. Mindenki szavába belevágott, a mondottakat kiforgatta, félre értelmezte, csak az volt helyes,amit ö mondott, kiabált, fenyegetőzött.

 Egyenként szólították felszólalásra a megvádoltakat. Megalázó tetemrehívás. Egyik ártatlan áldozat volt Sz.László, akinek az volt a „bűne”, hogy azt mondta „ tapsolunk a saját temetésünkhöz”. Amikor ezt a kijelentést tette a klinikán, csak hárman voltak. Valaki mégis „befújta”. A plénum előtt kellett magyarázkodjon, mentegesse magát, hogy ez csak egy közmondás és nem a magyar tannyelvű egyetem megszüntetésére utal. Persze nem hittek neki, fel is mentették egyetemi tanársegédi állásából.

 A fő vádlottak egyike K. Ferenc tanár úr, aki az egyetemi kórust szervezte, irányította. Sok sikeres fellépés volt neki köszönhető – országos szinten is. Diákjai rajongtak érte. Ez is bűn? Megvádolták, hogy irredenta, soviniszta magatartása (próba után elénekelték a székely himnuszt) káros hatást gyakorolt az ifjúságra, hogy pártellenes, hogy bujtogat.

 Felszólalásában, arra hivatkozott, hogy az életét, és munkáját az ifjúságnak szentelte, mindent az ifjúságért tett. Égő tekintettel nézett végig hallgatóságán, és felcsattant a taps! Hátborzongató, félelmetes helyzet volt. Néztem, vajon belénk lőnek a szekusok? Minden sor végén ott ültek a pókerarcú emberek.

Aztán csend lett. Nagy csend. Ebbe a csendbe dörrent bele Moghioros elvtárs hangja ”ez provokáció!”

 A tanár urat kivezették a teremből és még abban a percben, letartoztatták.

 A gyűlés vezetője kihívatta a sorok közül P.Andrist-t, a hallgatói pártalapszervezet titkárát. Azt kérdezte szomorú hangon: „fiam te is tapsoltál?” „Igen” – válaszolta – „a demagógia megtévesztett!”

Ez év nyarán Bukarestbe voltam több évfolyamtársammal nyári gyakorlaton a Viting kórházban. Többek között egy szombatesti diákbálra hívtak a bukaresti orvostanhallgatók. Néhányan nem mentünk el, részben azért, mert nem nagyon tudtunk románul, meg nem is voltunk anyagilag olyan helyzetben hogy rendesen kiöltözhessünk. A gyűlésen ez is szóba került, olyan címkével, hogy soviniszta-nacionalista magatartásunk miatt maradtunk távol a román diákok által szervezett báltól. Velünk együtt gyakornokoskodó kolleganőnk volt a felszólaló és név szerint felsorolta a megvádolt diákokat. Az én nevem is elhangzott. Harag és félelem kavargott bennem. Néztem, nem szakad-e rám a mennyezet, a sor végén ülő blazírt alak nem ugrik-e fel, hogy kirángasson a székből? Semmi sem történt, csak a gyűlés vezetője ismételgette: „nem jön senki a megszólítottak közül önkritikát gyakorolni?” Na hiszen önkritika! Egyenlő az öngyilkossággal. Minden szavadat kiforgatják, félre magyarázzák, ellened fordítják. Senki sem jelentkezet. Szerencsénkre békén hagytak.

 Voltak súlyosabb „bűnök” is terítéken, mint egy elmaradt diákbál…

 (Fél év múlva Kádár János Marosvásárhelyi látogatásán kijelenti, hogy nem tart igényt az erdélyi magyarságra. A kisebbségi kérdés Románia belügye. Szabad a gazda!)

 És jöttek a hírek letartoztatásokról, ítéletekről, házkutatásokról.

 A romanizálás árhullámai kezdtek felénk hömpölyögni. Legyenek román nyelven leadott tantárgyak! Legyen a vizsgák nyelve román!

A törvényszéki orvostan volt az első vizsga, amelyen románul kellett volna vizsgáznom. Ander Zoltán tanár úr megengedte, hogy magyarul vizsgázzunk, de akkor egy jegyet levont a feleletből. Bár az előadások románul hangzottak el, a régi magyar nyelvű jegyzetekből tanultunk.  A vizsgán a szúrt sebekről kellett értekeznem, eléggé sikeresen. Tanár úr sajnálkozva mondta, hogy nem tudja a maximális jegyet megadni, mert magyarul feleltem. Mondjam meg legalább a tétel címét románul, és megkapom a megérdemelt jegyet. De én inkább az egy jegy levonását választottam.

 Ez volt az első, majd jöttek a többi román nyelven leadott tantárgyak is. „Önkéntes” alapon!

 Közben készülődtünk – egyelőre lelkiekben - a végzés utáni életre. Lestük a híreket már végzett, kihelyezett kollegáinktól. Sokan kerültek a Kárpátokon túli országrészekbe. A Regátba (Órománia) kihelyezett orvosok a mostoha viszonyokra panaszkodtak nem az emberekre. Az egyszerű emberekben akkor nem volt gyűlölet a magyarság iránt. Tisztelték, szerették az Erdélyből odakerült orvosokat. Gyermekgyógyász kolleganő mesélte a következőket. Egy Bákó (Bacău) környéki faluba került. A férje is vele ment és segített a rendeléseken – fordítani. Ugyanis a kollegina nem nagyon tudott románul. Mondták az emberek, milyen kedves a doktor néni, kár, hogy olyan tájszólással beszél, amit mi nem értünk. Erdélyi román. Hiába magyarázta, hogy ő magyar, nem hitték. Mire a nyelvet megtanulta, egy év múlva, haza jött egy Marosvásárhely melletti kisvárosba.

 Mások is sokan visszajöttek Erdélybe. Így aztán nem sikerült maradéktalanul a párt terve, a magyar orvosok szétszórására vonatkozóan.

Kevesen voltak, akik végleg Moldovában maradtak. Ez történt Zs. barátommal, akit a körzeti ápolónő zsarolással vett rá, hogy feleségül vegye. Gyerekeik is születtek. Leszakvizsgázott. Ott ragadt. Ő az anyanyelvét nem felejtette el, de gyermekeinek már más az anyanyelvük.

Kettő

Természetesen nem csak a tanulásból állt az élet. Ott volt a sport (– szertornáztam -), a fényképezés (– a Szakszervezeti Kultúrház fotó körébe jártunk -), az udvarlás (!!!), az olvasás (- különösen a Kultúrpalota könyvtára és olvasó terme vonzott -), télen a síelés, nyáron a strandolás, kerékpározás, és minden időben a kirándulás.

Télen a Kelemen-havasok volt a kedvelt sítúrázó hely. Both Karcsi bácsi vitt fel először a Kelemen-havasokban levő Fehérmező menedékházba (Poiana alba). Tél volt és nem sok gyakorlatom volt a téli túrázásban. Azt hittem soha nem érünk fel. Hajnali 5 óra körül érkeztünk meg Palotailvára.  Vonattal mentünk Marosvásárhelyről. Innen aztán a keskeny vágányú havasi vasút nyitott platóján mentünk fel a havas lábáig, ahol katonák táboroztak, és elnéző jóindulattal figyelték, ahogy hátizsákosan, sítalpainkon nekiindultunk a hegynek. „Ezek a furcsa civilek!” gondolták magukban. Még alig pirkadt, mikor eltűnt a szemünk elől az emberi jelenlét utolsó nyoma is, és mi beolvadtunk a fenyves homályába. Egész nap mentünk a többé - kevésbé, inkább kevésbe jelölt ösvényeken. Egyre feljebb és feljebb. Dél fele kezdett a vidék kitárulni. Láthatóvá váltak a völgyek szabdalta hegyoldalak, sziklabércek. Mindegyre kérdezgettem, mikor már érünk oda. „Az ott fenn nem a menedékház?” – kérdezgettem. De Karcsi bácsi csak hümmögött, hogy még van menni valónk. Félóránként megálltunk pihenni, a hátunkat neki vetve egy fenyőfának, vagy sziklának. Már jó délutánra járt az idő, amikor kezdte mondogatni, már nincs sok hátra, csak azt az oldalt kell még megmásznunk. Sűrű fenyves takarta el a kilátást, alig láttam az ösvényt a fák alatti homályban. És egyszerre, mint a mesében ott volt előttünk a tisztás és a túlsó felén a HÁZ. Igaz kissé kopott, az ajtaja nyitva, sarkából kifordulva, egyik ablakszem szalmával kitömve, bent üres deszkapriccsek. De nekem felért a legszebb palotával is. Sítalpakat lepucolni, beállítani a sarokba, a hátizsákot az asztalra és gyerünk rendet tenni! „Gondnok évek óta nincs. „Az ideérkező turisták tartják karban, és az erre kószáló pásztorok rongálják” - jegyzi meg Karcsi bácsi, és a zsebéből előkerül egy marék szeg (számított rá, hogy reparálni kell ezt-azt). Perceken belül az ajtót rendbe tette. Ezután mentünk fenyőcsapot gyűjteni. Ez kerül a priccsre, arra a pokróc és kész is a fejedelmi hálóhely. Tűzifáról is kell közben gondoskodni. Elődeink hagytak a kályha mellett jó ölnyi száraz fát. A többit adja az erdő. Így mire lemaradt társaink megérkeztek, már ropogott a tűz, elő volt készítve a fekvőhely. A fáradt turistának életet ad a forró havasi tea. Málna szárból és kakukkfűből készül. Mi is feltettük a nagy fazekat a kályhára. A kályha felett kihúzott spárgán száradtak az átnedvesedett zoknik, harisnyák. Már javában főtt a tea, mikor megtörtént a baj. Leszakadt a gyenge spárga és a félig megszáradt gyapjú zoknik beleestek a teába. A jó nedvszívó gyapjú mind felszívta a vizet. A többiek kint vágták a fát, várva a boldogító hívó szóra, hogy kész a tea. Ijedten Karcsi bácsira néztem, de ö csak hunyorított egyet. Megértettem. Kicsavartam a zoknikat és visszatettem tovább főni a teát. Nem volt már idő új teát főzni, hiszen máris jöttek kintről a megfázott, fáradt társaink. Még évek múlva is emlegették, hogy olyan ízletes teát soha nem ittak, mint akkor azon a télen a fehérmezői kabanában. 

Volt úgy is, hogy ott fogott a hó. Nagyobb társasággal mentük fel. Szép napsütéses időben indultunk. Már akkor gyakorlott havast járó voltam, és nem én kérdezgettem, hogy mikor érkezünk? Nem tévedtünk el? Magabiztosan vezettem a kis csapatot. Ügyesen berendezkedtünk. Nem történt semmi baj és késő reggelig aludtunk. Reggel aztán nem tudtuk az ajtót kinyitni, az ablakokat is elfedte a hó. A tűzifánk a ház háta mögött volt az eresz alatt. Kemény munkába került, amíg eljutottunk odáig. Ennivalónk még volt valamennyi, de a kenyerünk volt fogytán. Reméltük másnapra járható lesz az út. Olyan mély volt a frissen hullott hó, hogy sível se lehetett egyelőre közlekedni. Három napig rostokoltunk a menedékházban. Szó se lehetett arról, hogy leereszkedjünk a havasból. Tőlünk 5-6 km távolságra egy völgyben volt a bélbori kisegítő iskola.

Sikerült oda átmenni B.Barna kollegámmal. Ez a bentlakásos iskola itt működött a havason jól ellátva a téli nehéz napokra is. Kaptunk tőlük kenyeret, zsírt, hagymát, burgonyát és cigarettát.

Egy hét múlva tudtunk csak végül haza menni. Külön gondot okozott az utólagos igazolás. Hétvégére mentünk csak fel és így hiányzásaink igazolása okozott problémát. Nem tudom a többiek, hogyan intézték, én magam elmentem a dékán úrhoz és megmondtam, mi történt, de láttam a szemén, egy szavamat sem hiszi el. Jó sztorinak tartotta. De végül mégis igazolta a napjaimat, és ez a lényeg.

Igazolást lehetett egy kis csellel Metz István doktor úrtól, az iskolaorvostól is szerezni. Semmire nem adott igazolást, de ha betegként jelentkeztél és a nyilvántartásban nyoma volt a megjelenésednek, utólag arra a napra kaphattál igazolást. Nekem idült gyomor-bélhurutom volt, gyomorsav hiánnyal komplikálva. Reggel jelentkeztem, elmondtam panaszaimat, meghallgattam jó tanácsait, különös tekintettel a libapimpó tea jótékony hatására. Nővérke bejegyezte a „fisámba” (kartonomba) és egy hét múlva kérhettem igazolás az adott napra. Be voltam jegyezve, megkaptam, amit kértem.

Másik csodálatos tája az erdélyi havasoknak a Madarasi Hargita. És a legendás menedékház gondnok: Csoma Pista. Télen, nyáron érdemes volt oda felmenni. Megközelíteni elég nehéznek tűnhetett a tapasztalatlan havast járóknak. Egyik útvonal Csíkrákosról indult. Ez hosszú húsz kilométeres út. Gyalog. Rákosra vonattal érkeztünk, jókor reggel, mert egész napos gyalogtúra várt ránk. Az út lassan emelkedett, csak a végén volt egy 7 – 800 méteres meredek kaptató. A másik Kápolnásfaluból indult. Ez rövidebb, de nehezebb út. Közepe táján egy kemény kaptató a ”döglesztő” nevet viseli – méltán.

Ide autóbusszal lehet jönni. Ha előre értesítettük, Csoma Pista bácsi elibünk jött, hogy segítsen, utat mutasson. Egy téli sítúra alkalmával szekeret fogattunk, hogy vigye a csomagokat. Több napra készültünk, így több volt a terű. Csoma Pista is velünk jött. A szekéren vitette a heti ellátmány. A csomagoktól megszabadulva könnyedén tapostuk a havat a szekér mellett. Egy idő múlva Pista bácsi elvált tőlünk, arra hivatkozva, hogy dolga van. Hátizsákkal a hátán, egy ösvényen el is tűnt a szemünk elől, Kiss Ernő bácsira bízta a további útirány betartását. Mire a döglesztőhöz értünk Pista bácsi már jött is velünk szembe. Vidáman siklott le a hegyoldalon, és nagy hófelhőt verve fékezett mellettünk. Jól jött a segítség, mert a lovacska nem bírt a meredekkel. Hátizsákjaink felvettük, hogy könnyítsünk a szekér terhén, és teljes erővel taszítottuk, nyomtuk. Lihegve értünk a tetőre és hamarosan a menedékház is feltűnt. Kéményéből vígan szállt a füst az ég felé. Hát azért sietett előre Pista bácsi, hogy tüzet gyújtson, hogy meleg tea és meleg szoba várja a fáradt társaságot.

Csoma Pistáról sok történet kering. Hogy melyik igaz, melyik csak a fantázia terméke, nem az én tisztem eldönteni. Életét a havason töltötte. Ott is van eltemetve. Mikor nyugdíjazták, a barátai egy kis faházat építettek számára a tisztáson, ahol leélte az életét. Ott faragta szarvas agancsból csodálatos havasi gyopárjait. Mondják, hogy egy télen magányos farkassal találkozott és puszta kézzel megfojtotta. A küzdelem nyomait ott viselte mellkasa hegeiben. Egyszer szamarat vásárolt Marosvásárhelyen, hogy azzal vigye fel majd az élelmet, meg az egyéb szükségest a Hargitára. Az útiköltséget azonban megtakarította, mert a több napos utat gyalog tette meg. Pár hét múlva túl kellett adjon rajta mégis, mert a medve éjszakánként ott feszegette az istálló ajtaját. A menedékháza a marosvásárhelyi Szakszervezeti Kultúrház gondozása alatt állt. Csoma Pista az ö alkalmazásukban volt. Ők látták el minden szükségessel, élelemmel, itallal, meg ami még kell. Az ágyak egyszerű deszkapriccsek voltak, és egy szobában akár húsz, huszonöt ember is megalhatott. A középen álló dobkályha ontotta a meleget, ha raktuk a tüzet (!). Ez volt akkor a „központi” fűtés. Az érkezőket mindig forró havasi tea várta. Bár a raktárban volt bor, pálinka, nekünk Pista bácsi soha nem adott. Azt mondta, a havas nem szereti az italos embert. Elveszejti. Ha a beérkező turisták közül valaki nem érkezet be a csoporttal, lemaradt, késett, addig nem nyugodott, amíg be nem futott a lemaradó. Ha pedig az elvártnál több idő telt el, vagy besötétedett, mindenkit mozgósított a keresésre. Sokszor indultunk a tapasztalatlan, vagy felelőtlen turisták keresésére.

A felelőtlenség, sok bajnak volt a forrása. Magam is keveredtem hasonló helyzetbe. Szép késő nyári napsütésben indultunk az Istenszéke megmászására. Néhányan sokkal megelőzve társainkat, hamar felértünk a tetőre. Falatoztunk, pihentünk, de nem volt türelmünk megvárni a többieket, és egy kevéssé ismert ösvényen kezdtünk leereszkedni. Gondoltunk, majd rátalálunk egy összekötő útra a völgyben, és a vasútállomáson bevárjuk a visszaérkezőket. Jó tréfának tűnt, hogy így elébük kerülünk. Csakhogy eltévedtünk kissé, és Dédabisztra helyett Déda állomására érkeztünk. Közben beesteledett, jött egy vonat, s mi hazavonatoztunk. Másnap este találkoztunk a társainkkal a szokásos esti megbeszélésen. Elmondták, hogy órákig kerestek, kiabáltak, amíg meg nem találták a helyet, ahol falatoztunk és meg nem látták a nyomainkat, melyek lefele vezettek Déda irányába. Másnap vissza akartak menni, a keresésünkre, de reggel a túravezetőt bár kissé késve, de értesítettük, hogy itthon vagyunk. Az esti letolást megérdemeltük és megjegyeztük!

Nem csak öncélú kirándulók voltunk. Rendes szervezett turista csapatunk volt. Tájékozódási versenyekre jártunk, és díjakat nyertünk. Megyei elsőt is. Versenyek lebonyolításában segédkeztünk, bírói feladatokat is elláttunk. De azért nem voltunk mi sem tévedhetetlenek. Egyik alkalommal, a verseny végeztével indultunk vissza a szálláshelyünkre. A verseny menete órára volt időzítve, és mikor a kijelölt idő letelt, az ellenőrző pontokon levő versenybírók is indultak a gyülekezési helyre. Először a legelső, legtávolabbi pontban levők indultak. A következő ellenőrző pontnál levők bírók csatlakoztak hozzájuk, és így tovább minden pontnál „felvettük” az ott „szolgálókat”. Ilyen módon ők is végig járták a terepet, összeszedték a kihelyezett táblákat, útmutatókat, a verseny egyéb kellékeit, és ellenőrizték, hogy a terepen mindent rendbe hagytunk-e. Végül a csapatokkal együtt indultak vissza a menedékházba. Az erdei ösvényeken hosszú sor alakult ki. Sereghajtók természetesen a bírók, akik tapasztalt, régi természetjárók voltak. Egyik alkalommal délután olyan köd ereszkedett le, hogy alig láttunk tovább 3-4 méternél. És a ködben addig jártunk körbe, amíg az elöl haladó túra vezető utolérte az utolsó menetelőt. Az egyik versenybírót. A jó út meg ott volt 200 méternyire.

Egy másik verseny alkalmával elvétettünk egy völgyet. Túlmentünk a helyes völgybejáraton, és egy párhuzamos patakvölgyben kapaszkodtunk fel a tetőre. A versenyt ugyan elvesztettük, de a hegy, a havas kárpótolt mindenért. Ragyogó napsütésben fürdött a tető. Az északi lejtőn hatalmas hómező csillogott. Megteltünk áhítattal és hálával a havas szépsége iránt. A Nagy Hagymás helyett a Felső Mező nevű hegytetőre másztunk ki. Ez persze csak este derült ki, amikor szálláshelyünkön elmeséltük kalandjainkat, és beazonosítottuk a térképen a mi kis külön túránk útvonalát.

Humoros dolgok gyakran előfordultak velünk. Sokat nevettünk egymás furcsaságain, tévedésein, ügyetlenkedésein. De soha sem rosszindulatból, gonoszságból. Történt, hogy egyesek a kiránduláson horgászni készültek. A hegyi vizekben sok jóízű halat lehetet fogni. Pénzes pér. Így nevezik ezt a hal fajt. Este későn kerültünk ágyba. Éjszaka Béla barátunk nagyon megéhezett. Fölkelt, és halkan, senkit fel ne ébresszen, ennivalót keresett, s a csomagok között rátalált valami finom sajtra. El is majszolta csendesen. Másnap reggel hiába kereste B. Imre a horgászatra előkészített kövér sajtkukacait.

Másik nagy szerelmem a szertorna volt. Középiskolás korom óta űztem ezt a sportot. Na, nem olimpiai szinten! De a megyei versenyeken mindig szerepelt a csapatunk. Egyetemi éveim alatt is szorgalmasan látogattam az edző termeket. Hetenként kétszer az egyetemi tornacsarnokba, és egyszer a városban a 2. számú Líceum tornatermébe jártam. Az egyetem vezetősége elég komolyan vette a tornacsapatot. Minden kiírt versenyen részt vehettünk városi, tartományi, sőt országos szinten is. Az edzéseken való részvétel éppen olyan kötelező volt, mint az előadásokon, vagy gyakorlatokon való megjelenés. Egyszer valamiért két edzést kihagytam. Másnap már írásbeli felszólítást kaptam a dékáni hivataltól, hogy igazoljam távolmaradásomat. Gyerekkori osztálytársam K. Lajossal állandó késhegyre menő vitáink volta. Egyfolytában szólongattuk, piszkáltuk egymást, de elválaszthatatlanok voltunk. Mikor Iaşiba mentünk lemaradt a vonatról. A többiek elkezdtek csúfolni, hogy mi lesz velem a hosszú úton, nem lesz, akivel vitatkozzak. Szerencsére a vonat olyan lassan ment, hogy a kis állomáson utolért minket Lajos és így nem maradtam vitapartner nélkül. Ez egy országos bajnokság volt, ott voltak a „nagyok” is. Közepesen szerepeltünk, díjat nem nyertünk, de a részvét a fontos! A nyújtó gyakorlat közben történt, hogy már a fellendülésem sem sikerült és persze a következő elem is gyengének mutatkozott. A barátom asszisztált, ott állt a szer mellett és látva gyenge gyakorlatomat, felkiáltott: „Szabolcs szállj le!” Leszálltam. Egy országos bajnokságon. Hiába mentem vissza a szerre, már csak nyolcból pontoztak. Szállóige maradt közöttünk: „Szabolcs szállj le!” No de jó dolog is történt azon a versenyen. Mint említettem, ott voltak a nagyok is, többek között az országos női tornabajnok, Lia Manoliu. Az a terület ahol ők végezték a gyakorlataikat, el volt kerítve, hogy mi többiek, ne zavarjuk őket. Amikor Lia Manoliu végzett a lóugrásával, a kordont átlépve odaszaladtam hozzá a rossz, kis szmena fényképező gépemmel és megkérdeztem, permiteţi? (szabad?). Mire bólintott és „beállt”.

Már rég nincs meg az életlen, gyatra szmena-kép, de az emléke bennem ma is él…