1./ A fonott kenyérkosár

 

Abban az évben is, ahogy szinte minden Húsvétkor, már nagypénteken elutaztunk szüleimhez, együtt tölteni ezt a gyönyörű, új reményt ígérő ünnepet. Ragyogó tavaszi délutánon érkeztünk. A kapu várakozóan tárva-nyitva, a ház előtti öreg járdán szüleim álltak, megint hajlottabb háttal, távolba révedő tekintettel az utat fürkészve, ahogy minden érkezésünkkor. Mellettük öreg Csibész kutyánk csóválta türelmetlenül a farkát, jelezve féktelen örömét. Évek óta így álltak ott, így vártak minket minden érkezésünkkor, ők hárman.

Boldog, megnyugtató mosolyok, hosszú, szelíd ölelések után már a házban voltunk. Újra itthon, ahol a nyugodt változatlanság, az ismerős süteményillat, az ismerős bútorok ódon meghittsége fogadott most is. Koccintottunk, mint ilyenkor mindig, és mire a Papa megfontolt, lassú mozdulataival készített kávé ismerős ízét éreztem a számban, a Mama tekintete lassan megnyugodott rajtam. Szeme megpihent az arcomon, s az enyém ekkor titokban vizslatni kezdte az övét, kutatva elhallgatott bánata, eltitkolt fájdalma után, amit egyre mélyebben rejtegetett a lelkében, csak hogy megóvjon minden aggodalomtól. Szívem összeszorult, látva egyre fehérebb haját, mélyülő, sokasodó barázdáit az arcán, s a kezén is, és bizonytalan mozdulatait. Istenem! Megint öregedett, mióta nem láttam, és soványabb is talán…de milyen boldog, hogy itthon vagyunk! S mire szemeim megteltek volna a lelkiismeretfurdalás könnyeivel, a Mama már új erőre kapva tessékelte kifelé a férfiakat a konyhából, mert hát nagy napra készülünk, mindjárt itt van a Húsvét vasárnap, és rengeteg még a dolog! Pedig mindent előkészített már: nagy fazékban főtt a húsvéti sonka, kis láboskában aranysárga tojások mozgolódtak a békésen fortyogó víz ütemére, csészében duzzadó, friss kovász várta, hogy a gondosan átszitált liszthez keveredve illatos kalácsot hízlaljon. Büszke, de bíráló tekintete követte a kezem nyomán formásra tekeredő fonott kalács készítésének minden mozzanatát. Mert hát a kalácsot én sütöm, már évek óta. Tőle tanultam, a Mamától, mint annyi mindent…

Másnap aztán minden készen állt az ünnepre. Ragyogott a ház, aranyszínű tyúkleves gőzölgött a tűzhelyen, illatos sütemények sorakoztak a polcokon.

Vasárnap hajnalban a kakas kukorékolása már mindannyiunkat a parányi konyhában ért utol. Az ünnep legmeghittebb órájára készültünk, a nagy, közös húsvéti reggelire, amely a család, de különösen a Mama számára a legszentebb minden ünnep közül. Ezen a friss tavasz illatát hordozó hajnalon Ő már pirkadat előtt serényen készülődött, zizegő zsírpapirba csomagolta a főtt sonkát, a fonott kalácsot, - melyből az ünnepi asztalnál majd mindenki tör egy darabkát - a mosolygó hímes tojásokat, a friss tormát, és az asztalra kerülő sót is. A templomba igyekezett a Mama, hogy ezen a gyönyörű ünnepen a hagyomány szerint megszentelt étel kerüljön a nagy családi asztalra.

De valami hiányzott az asztalról…igen, a kenyérkosár! Hol lehet az öreg kenyérkosár? Már legutóbb is olyan kopott volt, de hát ki érti ma már ezt a mesterséget, hogy megjavítaná? Így panaszkodott a Mama akkor is. Átkutattam a konyhát, a kamrát, tűvé tettem a házat, de a kenyérkosár sehol. Sem a régi, sem új. Majd a Mama, ő biztosan talál megoldást, mert hát a megszentelt kalácsot és cipót mégsem tehetjük csak úgy az asztalra.

Végre megérkezett a templomból, s míg elmesélte sorban a falu népét, asztalra került a megszentelt reggeli, és előkerült a kosár is a szekrény mélyéről. Kívül több réteg újságpapirból, belül fehér csomagoló papirból előbújtatva, magához ölelve hozta a Mama az öreg kenyérkosarat. Szemét könnyfátyol borította, és szinte csak magának suttogta: jól eltettem, nehogy tönkremenjen, amíg én élek. Ez az egyetlen emlékem édes jó apámtól. Maga készítette nekem, a saját két kezével fonta… velem volt egész életemben, suttogta, és megeredtek a könnyei.

A kenyérkosár szerencsére ma is előkerül minden nagy ünnepen. Egyre kopottabb, de ott áll az asztalon. Csibész kutya sajnos, már nem vár farkát csóválva mellettük. És eggyel kevesebb unoka érkezik. Egyiket már eltemették…De Húsvét hajnalán minden ugyanúgy történik, ahogy régen. Talán így lesz az idén, és azután is, még nagyon sokáig…

De vajon hol vár majd megszentelt kalácsra az öreg kenyérkosár, ha egyszer nagypénteken a régi ház előtt nem vár többé haza senki már?

*

2006. február

A kis kosár

 

Erdő szélén, folyó partján

domb ölében, kicsi völgyben,

édesanyám lágy ölében

éltem boldog életet.

 

Enyém volt az egész világ,

kis patak, rét, erdő, virág,

tavaszt hozó barkaág,

rügyfakadás, hóvirág.

 

Ott várt rám a gondtalan nyár,

téli estén mesevarázs,

álmot hozó simogatás,

kosárkában fonott kalács.

 

Város zaja elcsábított,

boldogságom is elhagyott.

Álmomban, ha jön az este,

megyek Anyámhoz sietve.

 

Álmot szövök, boldog álmot,

szaladok a régi házhoz,

ahol kalácsillat vár, s asztalon

a régi, kopott kis kosár.

 

 

 

Az élet szép

(de vajon nem szebb-e a halál?)

 

Tört fényben, fotelben, ruhástól ébredek. Hol vagyok? Úristen, megint elaludtam! Néhány másodperc múlva csoszogást hallok. Azután ütemes koppanásokat, majd megint csoszogást: csissz - csossz… kipp-kopp. Rémülten kiegyenesedem a kényelmetlen fotelben, és kábultan figyelem a hangokat, a konyhából kiszűrődő tompa fényű éjszakában: kipp-kopp, csissz-csossz…Már látom, anyám csoszog át az ósdi előszobán. Apám járókeretével. Megrémülök: ezt még sohasem csinálta. Eddig csak felejtett… Elfelejtett inni, enni, a gyógyszereit bevenni. Elfelejtette, amiről egy perccel azelőtt beszélgettünk, és azt is, amiről tegnap. Nem tudja, hol lakik a falu fodrásza, akihez évtizedekig minden hónapban elment. Mindent elfelejtett. Azt is, hogy a fiam, az unokája már sohasem látogatja meg. Egyetlenegy dolgot nem felejtett el: naponta megszámlálhatatlanszor közölni, ha bármilyen apróságra emlékeztetni próbáltam: elfelejtettem. És mosolygott hozzá. Mindig. Mint egy pajkos kisgyerek. Huncutul. Ma, a gyógyíthatatlan kórral, az Alzheimer kórral való szembesülés óta is gyakran úgy érzem: nem lehet igaz. Talán csak játszik velem. Szeretne felvidítani. Csak felcserélődtek kis időre a szerepek: most ő a kisgyerek, de sajnos, nem így van. Nem játszik velem. Ez a valóság. Visszafordíthatatlan valóság. Anyám Alzheimer kóros, gyógyíthatatlan beteg. Egy másik világban él, amelyből gyakran kirekeszt, néha meg szeretne belekényszeríteni. Talán, mert fél egyedül. Nem tudom. Azt sem tudom, hogy egyedül van-e ott. Pedig rengeteget beszélgetünk. Mesél, órákon át. A múltról. Ezerszer hallott történeteket. Szépen, hibátlanul, és mindig ugyanúgy. Szó szerint ugyanúgy, sohasem másként, egyetlen szóval sem.

Figyelem a hetek óta éjszaka is kényszerű világítás szűrt fényénél, ahogy lassan, ütemesen elcsoszog a fürdőszobáig… apám járókeretével. Mint egy elfáradt angyal, lekonyuló szárnyakkal, földig érő, világoszöld hálóingben, mezítláb. Az előszoba közepén megáll, és hosszan néz a mindig nyitott ajtón át felém. A félhomályban még rosszabbul lát, így ma sem tűnik föl neki, hogy nem vagyok az ágyban. Hetek óta egy fotelben ülök, hogy el ne aludjak, még véletlenül sem. Most mégis elbóbiskoltam. Rémülten figyelem. Bemegy a fürdőszobába. Apám járókeretével. Nem hagyja kint. Betuszkolja a szűk ajtón. Várok. Zubog a víz. Csoszog vissza. Csissz-csossz. Kipp-kopp. Becsoszog a szobájukba. Megáll a járókerettel az ágy mellett. Óvatosan kiosonok. Kíváncsian szemléli a papát. Majd lassan a sarokba csúsztatja a járókeretet, és bebújik az ágyába, ahova mindig - közel hatvan éve - a papa mellé. Kicsit kölcsönvette a járókeretét? Talán most azt játssza, hogy anélkül ő sem tud járni?

Biztosan megint féltékeny, mert most mindenki a papát ápolja, de az is lehet, hogy fogalma sincs, ki az ott az ágy másik oldalán. Időnként dühösen megkérdezi: mikor kel már föl az az öregember?

Most szorosan odabújik arcával az ő arcához, és két percen belül mélyen alszik, reggelig. Mint egy kisgyerek. Vajon álmodik? S ha igen, miről? Nézem őket, és halkan sírok.

- Jó éjszakát, szép álmokat, gyerekek…Mama… Papa… kicsi gyerekeim…Mit tehetnék még értetek?

Jut eszembe - „Az élet szép…” – mondtátok gyakran. Talán tényleg így van. Most megint érzem, egy pillanatig.

Gondolataimból felriaszt az ijesztő, már-már őrjítő hang, ami napok óta tart, rövid - csupán néhány perces - szünetekkel. A papa csuklik. Egyre hangosabban. – Segíts… - suttogja. Behozom a kacsát. Próbálom felültetni. Visszazuhan. Megint megpróbálom.

- Próbáld átkulcsolni a nyakamat, papa, kérlelem halkan. Megpróbálja. Lezuhannak rólam a karjai. Óvatosan visszacsúsztatom a vállaimra mindkettőt, hirtelen átfogom a derekát, és emelem. Próbálom felültetni. Talán sikerül.

- Ki… ki…! - suttogja. Végre felültetem. Szorítom a derekát. A lábai ernyedten lógnak. Eligazgatom egyik kezemmel. Pislant a járókeret felé. Ki akar menni. Még mindig… Ma is… Halálos beteg. Áttétes tüdőrákja van. Végső stádium… Napok… Talán órák… Tegnapelőtt  még kimentünk a mosdóba. Kivittem, de napról-napra erőtlenebb, és én is. Valamennyien. Nem akarja a kacsát, sem az ágytálat, sem a pelenkát. Eddig még sikerült minden nap kivonszolni. Ha kérleltem, hogy nem szabad, és én sem bírom, és a nővérem sem, haragos szemekkel nézett rám, és próbálkozott. Állandóan próbálkozott, bár mindig visszazuhant az ágyba. Éjjel-nappal rettegtem, hogy elesik. Lecsúszik az ágyról. Egyik éjjel megtörtént. Talán akkor is elbóbiskoltam a fotelban. Ott feküdt a küszöbön, és összegömbölyödve, nyüszítve sírt, mint egy védtelen, apró kisfiú. Fogalmam sincs, hogyan tudtam felemelni, és visszatenni az ágyába. Valahogy sikerült, bár közben megszakadt a szívem, akkor, és most is, és mindig, ahányszor mondja, erőtlen, suttogó hangon: ki… ki…!

Tegnap megint kivittem. Már majdnem a fürdőszobában voltunk. Nem tudom tartani… -suttogta. Csuklott, és sírt. Nem baj, papa! - és szorítottam, cipeltem. Valahogy elértünk a fürdőszobáig. Bal kezemmel szorítottam őt, meg a járókeretet, jobb kezemmel fölbillentettem a tus csapját, középre húztam, hogy langyos legyen a víz, ahogyan szereti, és leemeltem a tust, hogy rázúdítsam a vizet, és felfrissül talán kicsit - ahogy mindig - a tusolástól, bár nehéz volt elhitetni vele, hogy már sohasem szabad a kádba lépnie, csak a fürdőszoba közepére, a lefolyóhoz, ott majd elfolyik a víz, és feltöröljük, legalább mindig tiszta lesz.

Megcsúsztunk. Átbukott a járókereten, és fejjel lefelé lógott a hatalmas fürdőkád oldalán, én meg a mellkasomnál fogva. Hangosan sírunk. Szerencsére, a fejét nem ütötte be. Nem tudtunk megmozdulni. Végre sikerült. Erőtlen lába belegabalyodott a félig alája dőlt járókeretbe.

Mintha kicsit visszatért volna az ereje… Mintha megint a lábán járna…

- Nincs lábam…- suttogta, és sírt. Sírtunk. Valahogy visszavonszoltam az ágyhoz. Zokogtunk, ő csuklott.

- Ne haragudj, suttogtam…Bár meghalnék veled én is…. Ezt már szerencsére csak gondoltam.

 

Hajnal felé felébred újra. Órákig csuklik. Hívom a nővéreméket. Hívom az ügyeletes orvost. Embertelen fájdalmai vannak. Segítsetek! Nem bírom…! – suttogja rekedten.

Ez már a negyedik fájdalomcsillapító injekció ma. Elkábul. Alszik, csuklik. Szünet nélkül csuklik. Mennyi ideje is? - kérdezi reggel a háziorvos. Nem tudom. Napok óta. És a tapaszt is duplán kapta, egy nappal előbb, az újabbat…

- Feladtam. Hívom a mentőt. Talán a kórház… Talán ott kaphat erősebbet…

Beülök a mentőbe, melléje. Szorítom a kezét, ahogy otthon is, némán, hetek óta, éjjel-nappal szorítottam, míg el nem szenderült néha egy-egy fél órára.

- Talán még időben odaérünk…mormolom félhangosan.

- Talán – mormolja alig hallhatóan a mentős.

A papa nagyon szomorú, és csalódott. Egyszer sem szorítja meg a kezemet, ahogy otthon, hetek óta, mindig, amióta mellette vagyok.

Talán haragszik rám, de szólni már nincs ereje. Becsukja a szemét, elalszik, és szünet nélkül csuklik.

Nem hagylak egyedül, a kórházban sem, suttogom - talán hallja.

Hazudtam neki. Azt ígértem, nem kell kórházba mennie, ha mindig megissza a folyadékot, amivel szinte ötpercenként kínálgattam, nehogy kiszáradjon.

Azóta is, a kórházban is folyamatosan csuklik, és nagy fájdalmai vannak.

Haza kellett utaznom. A többiek most ott vannak, amennyit csak lehet. Muszáj volt hazajönnöm kicsit, legalább egy napra. Feladtam. Nem bírtam tovább. Nem tudtam nézni a szenvedését. Elhagyott minden erőm. Pedig csak néhány hét telt el azóta, hogy kiderült, végzetes kór gyilkolja. Azt ígértem, mindig vele maradok… akkor is…

Bocsáss meg, Papa! Holnap jövök újra… de nem haragszom, ha már nem vársz…

Szeretlek.

Örökké szeretlek.

 

Utószó:

2008. novemberében eltemettem az édesapámat, édesanyám a testvéremhez költözött. A családi fészek azóta üresen áll…

 

„Apám meghalt.

Közelebb jött vele a világűr magánya,

hidege”

Szabó Lőrinc

árván 

álomba bújva
könnyű ütemű dalra
szállok a fénybe
égi világod járom
halk mosolyodra vágyom

(2009)

 

Hol jársz, Anyám?

 

visszarévedsz

a múlt fényébe

utad a végtelen

visszaút

ott élsz a nyüzsgő emlékekben

sorsod a múlttal

összefut ott

ahová senki

nem kísérhet

magadban bogozod

múlt-batyud

magányos mosolyú

révületben

szemeden tört fényű

tűnt borúd nyomán

a búcsú

hangtalan

csendedbe ájulsz

nem kísérsz többé

utamon

soha

soha  már

lépteim fáradt

üteme

halkul

indulok

némán

nélküled

járok

féltelek

félek

hol jársz

Anyám…?

(2008)

***

Kő alól bújva

 

Kő alól bújik egy gyenge fácska,

félénken megremeg, csodálkozik.

Ámulva néz a fénylő világra,

fatönkhöz hajolva kapaszkodik.

 

Nem sejti még, hogy magányos, árva.

Fatönk-anyja már régóta halott.

Hiába vágyna a fény csókjára,

s hogy átöleljék óvó ág-karok.

 

Hajtása gyenge. Riadtan rebben

szellő dalára, míg egy kis levél

szárnyait bontva nyílik épp’ széjjel,

s halk rezzenéssel víg táncra kél.

 

Ámul a fácska, s bánatát rejtve

nyújtózik büszkén az ég felé,

s a kicsiny levélre párát lehelve

fohászát susogja: esőt remél.

 

Könnyekre vágyik, de fél gyökérrel

is kapaszkodik a napfény elé,

levelet érlel  ágán, s gyengéden

árnyékot borít a fatönk fölé.

 

(2009)