Tizenhat évesen csak kullog az idő,

Nem tudod kivárni, míg a felnőttkor eljő.

De húszévesen már komoly a szerelem,

Azt hiszed, nem jön a vége sohasem.

Harminc felé már több a felelősség,

A szerelemben is csökken a jelerősség

.

Ha negyvenet taposod, rohan az idő

Azt hiszed, csakis feletted esik az eső.

Ötven év után is van élet a Földön,

Ezt a verset is ötven után költöm.

Hatvan felé, ha nem börtön a tested

A nyugdíjas évekkel új életet kezdhetsz.

Mikor a hetvenet taposod végre,

Egyre gyakrabban pillantasz az égre.

Nyolcvan évesen, még mindig tiszta fejjel,

Kakaóval edd a kalácsot, vagy tejjel.

Kilencven évesen is imádnak téged,

Azon csodálkoznak, miért nincs már véged?

Századikat hidd el, ünnepelni fogják,

Állanak majd sorban, s kezed szorongatják.

Ezek után meglásd, mindennap ajándék

Fent a Mennyekben, csak várjanak még!

De most harminc vagy, előtted az élet.

Legyél nagyon boldog, én az anyád kérlek.

Most már harminc vagy, és ez nem véletlen,

Édes, felnőtt fiam, az Isten éltessen!

2009. augusztus 2.

Isaszeg

Szilvia emlékkönyvébe

Amíg boldogan vártam a jöttödet,

testem óvott és lelkem csak rád figyelt.

Álmomban láttam apró gödröcskéid,

angyalarcod és szőke hajfürtjeid.

Majd elolvadtam, mikor megszülettél,

égszín szemeddel először rám néztél.

Apró kezecskéd kezembe simult,

szívemben a szeretet azonnal kigyúlt.

Csak az enyém volt az első mosolyod,

az első lépésed, az első kacajod.

Az első betűt is csak nekem írtad,

az első titkodat is nekem súgtad.

Az első szerelem, az első bánat,

jaj, a felnőttkor, hidd el még várhat!

Gyorsan elfutnak a szép gyermek évek,

a jövődben már emlékként élnek.

Valahol, valaki neked született,

megtalál téged, és te is megleled.

Szíved néki adod, a szíve az ára,

elcserélitek két aranykarikára.

Sír az egyik szemem, a másik nevet,

bánattal, az öröm elkeveredett.

„Vén” fejjel is ( persze nem kell szó szerint érteni), tud az ember gyerek lenni, és szerintem ez nagyon jó dolog.

A magas Tátrában voltunk baráti társasággal, és csuda jól éreztük magunkat. Jó volt a szállásunk, a kaja és szolgáltatások is nagyon a kedvünkre voltak.  Volt szauna, masszázs, úszómedence a szállodában. Az épülettel szemben pedig a sípálya.

 Sem a gyerekeink, és mi sem tudunk síelni, ezért a barátaink gyerekeit kísérgettük, és sétáltunk a környéken. Ez is nagyon jó volt, de én megláttam, hogy milyen klassz szánkópálya van. Sose láttam még ilyet. Széles, vályú alakú, néhol az oldalára lehetett futni a szánkóval. Erős késztetést éreztem, hogy kipróbáljam. Béreltünk néhány szánkót, és felvittük a pálya elejére. A lanovka jó magasra vitt bennünket. Csodálatos volt a havas táj. és az erdő. Látni lehetett a sípályát és szánkópályát is. A vidáman szánkózó gyerekeket és a felnőtteket is. Teljesen izgalomba jöttem.

-         Na ki jön velem?- Kérdeztem. A barátnőm erősen tiltakozott, hogy ő nem! A kislányom már tini, de még nem látott engem ilyen gyereknek. Le is becsült rendesen.

-         Anya én nem megyek veled, mert te nem tudsz szánkózni!-

-         Hát te azt miből gondolod? Én domboldal mellett nőttem fel, ki tudna jobban szánkózni mint én!- Nagyot nézett, és még egy kis rábeszélés, és fel is ültem mögé.

-         A lábadat semmilyen körülmények között ne tedd le! –

Parancsoltam rá. Féltettem azért, nehogy a lába törjön, nem ismertem a pályát, be is akadhat valamibe.

Hatalmas élmény volt neki is! Tényleg a szánkópálya oldalára felfutottunk a sebesség miatt. Jól felgyorsultunk, és ügyesen kikerültem minden akadályt. Kiáltoztunk az elénk kerülőkre, és sikítottunk a gyönyörűségtől. A legemlékezetesebb az volt, amikor a bokorba beugrott három síelő. Vesztükre a szánkópályán akartak ketten tanítani egy harmadikat. Közrefogták, és elfoglalták teljes szélességében a pályát, nem lehetett kikerülni őket. Amennyire tudtam, jobbra irányítottam a szánkót, de még mindig nem férünk el mellettük. Más választásuk nem volt, kettő ballra, egy jobbra ugrott ki a szélére. De baloldalon bokrok voltak. Szerencsére nem sérültek meg, csak a büszkeségük.

Kislányom azt mondta amikor leértünk:

-         Anya, én nem merek többet lejönni veled! Félelmetes vagy! De nagyon jól csináltad, nem is gondoltam volna rólad! –

Nagyokat nevettünk a bokorugrókon és jókedvünket nem szeghette semmi. Csodás jó levegő volt, nem volt hideg, szikrázóan sütött a nap. Persze, hogy még egyszer felmentünk és lecsúsztunk! Csak már nem volt idegen a pálya, még jobban tudtam irányítani a szánkót, egyszóval: csodásan éreztük magunkat. Mire leértünk, már jól elfáradtunk, a barátaink vártak már, mehettünk vissza a szállodába szaunázni és utána nagyon jól esett a finom és bőséges vacsora. Testileg kifáradva, de lelkileg megújulva utaztunk haza a néhány szép nap után.

 Ide még visszajönnék szívesen.

            Szeptember második hete van, gyönyörű kora őszi napsütés. Az iskola a gyerekeknek már elkezdődött, de amíg ilyen jó idő van, A nyaralóban töltjük velük a hétvégeket. Nagyon jól érezzük magunkat mindannyian. Vannak játszópajtások, jókat lehet horgászni és olvasni. Egy összecsukható kerékpárt is levittünk, hogy jobban elfoglalják magukat a gyerekek. A kislány hét, a fiú tizennégy éves.

Rengeteget bicikliznek, a fiú viszi a kislányt a hátsó csomagtartón. Körbe karikázzák az egész tavat. A tóparton szántóföld és legelő van. Ide hajtják ki a teheneket reggelente, este pedig vissza a tehénistállóba. Jó saras és tehénlepényes a földút. Ezt a területet megjárták többször is a gyerekek. Egyszer csak úgy jöttek vissza, hogy a fiú tolta a kislányt a biciklin, és nagyon fájdalmas és ijedt arcot vágtak.

-         Anya nem ő a hibás, nem ő a hibás! Én tehetek róla! –

És zokog, az arca tiszta mocsok, a ruhája is. Fogja a karját, fájdalmasan, de hősiesen. Próbálja mentegetni a bátyját. Persze neki is könnybe lábad a szeme.

    -     Anya, nem tehetek róla, leugrott és nem tudtam mit csinálni vele. Megütötte nagyon magát, mert úgy szállt le a bicikliről, még mentünk elég gyorsan.-

-         Na gyorsan mondjátok el, hogy mi is történt! Úgy látom, hogy eltört az alkarja a

kislánynak! Hogy nem tudtál vigyázni rá kisfiam! -  

-         Én szóltam, hogy állj meg, le akarok szállni, de ő nem állt meg! Azt mondta, hogy nem hallotta!- Panaszolta a kislány hüppögve.

-         Nagyon fáj Anya! Mi lesz most? Kikapunk?-

 Úgy kérdezte, mintha valaha is bármiért is kikaptak volna. Feltételezem, hogy nem szidalmakra gondolt. Úgy megijedtem, hogy még szidni sem szidtam, hiszen láttam, hogy a bátyja mennyire felelősnek érzi magát a balesetért, pedig ahogy a kicsit ismerem, ő volt az engedetlen, és ebből lett a baj.     A fiú elmondta, hogy menet közben, ahol a teheneket szokták hajtani, azon az úton, egyszer csak leugrott a csomagtartóról és végigterült a sárban és egyebekben. Attól olyan koszos.

Orvost nem tudtunk a közelben, azt tanácsolták a szomszédok, hogy a közeli kórházba vigyük be egyből. Gyorsan megfürdettem, amennyire lehetett lemostam a sebeit, és ledöbbentem. Nem csak az arca felét horzsolta le, hanem a fél oldalát a testének. A homloka, az orra, az álla, a válla, a csípője és a combja is vérzett a piszok alatt. Úgy sajnáltam szegény kis picikémet, még sírni sem mert. Amikor megpuszilgattam és megöleltem, akkor kezdett el picsogni. Nagyon fájhatott mindene, főleg a karja. Úgy láttam, hogy eldeformálódott. Nem akartam megijeszteni az apját, mert váltig állította, hogy nincs az eltörve, hogy szerintem még el is mozdult. Sajnos igazam lett. A kórházban lefertőtlenítették a sebeit, de nagyon ferdén nézett ránk a nővér. Kérdezgette, hogy mi történt a gyerekkel, és akkor jöttem rá, hogy miért ez a kíváncsiság, amikor a fiam elmondta a baleset körülményeit, és ennek hatására megváltozott az ügyeletes nővér arckifejezése. Sokkal együtt érzőbb lett, velem szolgálatkészebb, és a kicsit is vigasztalta. Részletesen elmondta, hogy tetanuszt kell adni, mert szennyezett a föld, ahol leesett, nehogy fertőzést kapjon. Kikérdezett, hogy mikor milyen betegségei voltak, milyen oltásokat kapott. Azután átküldött a röntgenbe, és miután kimutatták a csonttörést, átirányított egy közelben lévő nagyobb kórházba, hogy ott ellátják.

Igen. Életemben nem éreztem még ilyet. Gyilkolni tudtam volna! A másik kórházban az ügyeletes orvos nem volt színjózan! Nem volt gyereksérülésekre berendezkedve. Lefektette a kislányt, és egy injekciót benyomott a törött csonthoz. Persze előtte kizavart engem szó szerint. Azt a fájdalmas sikoltást, amíg élek nem felejtem el. A hideg futkos a hátamon. Azonnal be akartam rontani a vizsgálóba, de a férjem átölelt, hogy nem lehet. Mikor nagy sokára bemehettem, elcsigázott megviselt zokogó kislányomat ölelhettem magamhoz. Ha lehetett volna szemmel ölni, az az orvos már nem élne. Biztos voltam benne, hogy nem így kellett volna „ellátni” a gyereket. Húzatta a karját, közben nyomkodta a helyére. Rettenetes fájdalom lehetett a kicsinek. Ez még egy felnőttet is kikészít.

Ölben vittem a kocsiig, és hazáig ringattam a karomban, hogy jobban érezze magát. Szegény fiam is titokban könnyezett, vádolta magát, hogy nem vigyázott jobban a kishúgára. Később egymást vigasztalták. Én is mondtam a kislánynak azért, hogy a bátyja és mi is az apukájával jót akarunk neki, ha szigorúbbak is vagyunk. Ezért próbáljon vigyázni magára és fogadjon szót. Az idősebb jobban tudja már, hogy mit lehet és mit nem.

Amíg a gipsz a karján volt, mindenben segíteni kellett. Hiszen nem tudott egyedül öltözni, sem mosakodni. Mindenki őt kényeztette, főleg a bátyja. De az iskolában egész jól megtanult bal kézzel írni, és kis idő után már a jobbat is tudta használni. Többször levitte az apukája a kórházba kontrollra, végül a gipsz is lekerült. Nem maradt más belőle, mint egy nagyon kellemetlen és fájdalmas élmény.

Azt hiszem, azt a bizonyos „hangtalan kiáltás”-t én is átéltem már. Oly sok éven át, de voltak évtizedek is azok a gyönyörű nyarak.

Kislányként a szüleimmel és a testvéreimmel együtt a Balatonnál nyaraltunk. Fiatal lányként a későbbi férjemmel is ott ismerkedtem meg. Miután összeházasodtunk, minden évben ugyanoda jártunk vissza, már a saját gyerekeinkkel. A csodás élmények mellett azért egy nagyon emlékezetes rossz is volt. Az akkor megélt félelmet egy életemben nem fogom elfelejteni.

Kicsi lányom két és féléves volt, már majdnem három. Eleven kis teremtés volt, de nagyon édes. Nem volt könnyű nevelgetni. Sokszor próbára tette a türelmemet. Mindig a vízben akart lenni, de félt is még tőle, ezért a gumimatracot lovagolta. Nagyon féltettem, hogy bele esik a vízbe, ezért szigorúan rászóltam, hogy hasaljon rá, és ne üljön. Persze, hogy nem fogadott szót, ezért átfogtam a derekát oldalról. Két lába belógott a Balatonba jobb és bal  oldalon. Nem volt mély a víz, de nagyon piszkos, zavaros, húsz centire sem lehetett lelátni. A kicsi addig izgett- mozgott, amíg fejjel előre belebukott. Aggodalmam beigazolódott. A jobboldalon álltam és ő balra borult be. Hiába fogtam, vizes volt a kis teste és kicsúszott a kezemből. Azonnal eltűnt, nem lehetett látni, hogy hol van! Lebuktam a víz alá, de semmit sem láttam, csak meresztgettem a szemem. Próbáltam a kezemmel kitapogatni a helyzetét, de nem értem el

 –Ne tedd velem kicsim! - Szólítottam az agyammal kétségbe esve.  Nem lehet leírni azt az érzést! A torkom elszorult, a szívem vadul kalapált, majd kiszakadt a dobhártyám a lüktetéstől. A végső kétségbeesés a hatalmába kerített már, amikor megérintettem egy kis kapálózó kezet! Azonnal megmarkoltam és kihúztam a vízből. Legalább három méterre voltunk onnan, ahol beesett a matracról. Csoda, hogy megtaláltam. Úgy éreztem, hogy meglegyintett a halál szele, de vigyázott ránk valaki. Teljes volt a megkönnyebbülés. Prüszkölve köpködte a lenyelt vizet és nagyokat pislogott az ijedtségtől. Kis karjait a nyakam köré fonta és nagy levegőket véve kérdezte: - Megijedtél anya?- Látszott a kis szemében  a rémület, de a bűnbánat is. Tudta jól, hogy ha nem fogad szót, akkor nincs az a felnőtt, aki megóvjon egy ilyen kisgyereket.

            De hála az őrangyalunknak, ott volt a közelben, és megóvta az életünket. Igen, mert egy anya, ha elveszíti a gyermekét. Akkor az ő lelke is meghal. Az enyém bizonyosan.

                                                                                                             Isaszeg  2008. január 21.

A lány és a fiú is vidéki, egyszerű családból származott. Nem szenvedtek hiányt semmiből, de nagyon egyszerűen éltek. Családjuk, amit lehetett megadott nekik, de azért semmi luxusra nem tellett. Éppen annyi volt mindenből, ami feltétlenül kellett.

A lány a családjával együtt minden évben a Balatonnál nyaralt a vállalati üdülőben, önellátással. Ócska fabódékban volt a szállás, kész katasztrófa volt, ha rosszra fordult az idő. Ha esett, beáztak, egyébként meg a pókok és egerek futkostak a fadeszkákon. Rendes tető sem volt felettük, nejlonzacskókat akasztgattak a mennyezetre, edényeket tettek a beázások alá.

Néhány év után lebontottak minden bódét, és csodás hat szobás, étkezős és felszerelt konyhával rendelkező faházat építettek helyettük. Az udvart parkosították, és a szomszéd családot bízták meg, hogy gondozza a területet.  Két hét gondtalanul, ez volt egész évben, amire spóroltak.

Egyik évben itt ismerkedtek meg. Egy iskolába jártak, mégsem találkoztak össze, legalábbis nem emlékezett egyikük sem rá. Kicsit félszegen közeledtek egymáshoz, mindkettőnek volt otthon barátja, barátnője, aki várta. Akkoriban nem volt szokás egy tizenhét éves lánynak a fiújával nyaralni, csak a szülők jöhettek szóba. No, meg nem is tekintette igazából a fiújának, inkább csak eljártak szórakozni együtt és a haverokkal.

A fiú sem a barátnőjével jött, hanem a nagybátyjával. A strandon beszélgettek, de egy simításon kívül nem történt semmi közöttük. Mégis mágnesként vonzódtak egymáshoz. Nagyot néztek mindketten, amikor kiderült, hogy nemcsak egy faluban laknak, hanem még ugyanabba az iskolába is jártak. Emlékezett is a lány, egy szőke alacsony fiúra, aki a vasútállomás kijáratánál várta az egyik osztálytársnőjét. Jót kuncogott rajta, mert a nadrágját kinőtte, rövidebb volt a kelleténél. Hát ez volt az a kis srác. Most meg micsoda gyönyörű férfi lett belőle! Olyan szeme van, hogy el lehet olvadni tőle. A modora pedig… Olyan figyelmes és előzékeny, mint egy igazi úriember. És a szája…. szexis. Egyszerűen meg kellene csókolni. Ilyet még soha senki iránt nem érzett. Rosszul volt az izgalomtól a közelében.

A vonaton még együtt utaztak, de megérkezés után sokáig nem találkoztak.

Szeptemberben még szép idő volt, mondhatni dögmeleg. Esküvő volt a katolikus templomban. A lány kettesben sétált a barátnőjével, meg akarták nézni a menyasszonyt. A kereszteződésnél megáll előttük egy Zsiguli és kiszól belőle valami megjegyzést egy fiú. A lányok ki akarták kerülni, de kiszállt belőle a balatoni srác a gyönyörű zöld szemével. Láthatóan nagyon megörült a találkozásnak. A bátyja esküvője volt. Nagyon kereste az új ismerősét, a házuk közelében kujtorgott esténként, de nem találkoztak. Ezután már könnyen ment minden. Sokáig beszélgettek, és tervbe vették a következő találkozást. Együtt utaztak a vonaton, reggel és este is megvárták egymást. Szépen kialakult közöttük egy nagyon komoly barátság. Megtárgyalták a problémáikat. A lányt a fiúja elhagyta, de nem okozott fájdalmat, hiszen „csak” haver volt. Csak a szülők tápláltak reményeket hozzá, ő nem.

A fiúnak viszont komoly gondja akadt a barátnőjével. Egyik reggel kétségbe esve mondta el, hogy terhes. Nem tudja, hogy mit tegyen. Elvenni nem akarja, hiszen nem szerelmes belé. Úgy érzi, hogy becsapja. Azt tanácsolta a lány, hogy személyesen vigye nőgyógyászhoz. Akkor majd kiderül, hogy igazat mond-e. Ha igen, kénytelen lesz elvenni a gyermek miatt.

Este imádkozott érte, nehogy terhes legyen újdonsült barátja nője. Érezte, hogy becsapják őt.

Három nap is eltelt, mire újra találkoztak. A fiú vigyorogva szaladt a vonatra az utolsó percben. Majd összeroppantotta a lányt, úgy ölelte magához. Abban a pillanatban megszűnt közöttük a „vélt” barátság. Mindet elsöprő szerelem lett belőle. Mindent megtettek egymásért, és a találkozásaikért. Még a szülőkkel is szembeszálltak. Következő év Húsvét vasárnapján megtartották egy kis étteremben az eljegyzést, szűk családi körben. Most már nem volt akadály. Egy évre rá tervezték az esküvőt, májusra.

Új nyár jött, már jegyességben. Örömmel utaztak a Balaton partján lévő kis faluba. Boldogságuk határtalan volt, hancúrozhattak kedvükre. A rokonok, csak somolyogtak, és örültek a boldogságuknak.

Sokat játszottak a vízben is, aminek nem lett jó vége. Addig csintalankodtak, míg a fiú ujjáról lecsúszott a karikagyűrűje, és azon nyomban elmerült. Még látták, ahogy leszáll a víz aljára, még ott csillogott a lába előtt, de mire lenyúlt érte, már nem találta. Kétségbe esve kutatta, de nem lett meg. Szomorú vége lett a játszadozásnak. Elmerengett a lány, mert a mondás azt tartja, hogy ha elveszik a karikagyűrű, akkor elvész a boldogság is. Azzal vigasztalta a lányt az anyja, hogy nem volt még megszentelve. A fiú anyjának el sem mondták.

Nyaralás után a fiú kölcsönt kapott a nagybátyjától, és az ékszerboltban vásároltak egy ugyan olyan karikagyűrűt, mint ami elveszett. Csodálkozott is az eladó, hogy páratlan gyűrűt vesznek.  Vajon mit gondolhatott? Biztosan ismerte ő is a babonát.

Természetesen a férjemről és rólam szól ez a történet.

Hajdu Mária

2009. május 7.

Isaszeg

 Komplikáció nem lépett fel, ezért az édes kis dundi újszülött kislányt hazavihettem négy nap múlva a kórházból. Férjem a Trabanttal jött értünk a klinikára. Nagyon boldogok voltunk! Azt mondják: új ház új gyerek. Nem volt ugyan betervezve, de szívből örültünk neki. A Zsolti fiunk repdesett a boldogságtól. Alig várta, hogy megszülessen.

Tibor szülei a kisfiunkkal együtt, otthon vártak minket. Épphogy kiszálltunk a Trabant hátsó üléséről, és elhelyeztük a kicsit, megérkezett az első látogató. Ajándékokat hoztak a kisbabának. Még el sem köszöntek, már jött a következő, és ez így ment este fél nyolcig. Egész halom ajándék gyűlt össze, kisebb és nagyobb ruhácskák, pelenkák, bébi játékok. A kisfiam csak állt, és szemlélte a történteket. Nagy szemeket meresztett akkor is, amikor megetettem a babát. Előre megbeszéltük, elmondtam neki mindent, mégis láttam rajta valami furcsát.

 Nem tudtunk pihenni, hulla fáradt voltam, de azonnal felélénkültem, mikor magunk maradtunk, és az esti fürdéshez felmentünk a fürdőszobába. Kézen fogtam a hétéves kisfiamat, úgy mentünk fel a lépcsőn együtt. Egyszer csak megszólalt durcásan.

-         Anya! Reggel vidd vissza a babát oda, ahonnan hoztad! – Ledöbbentem!

-         Miért kicsim? Mi a baj? – Ajaj, nem várt fordulat, mi tévő legyek? Járt az agyam. Féltékeny lesz a drága. Azonnal tudtam, hiszen a balga rokonaink csak a kicsit csodálták, dicsérték. Az eszükbe sem jutott, hogy van a családban egy nagyobb gyermek is, neki nem hoztak semmit. Nem csoda a reakciója.

-         Semmi, csak vidd vissza! –

-         Dehogy viszem! Láttad, hogy mindenki eljött megnézni? Nekik nincs ilyen otthon! Csak neked van, és nekünk apuval. Ő a miénk, és nem adjuk oda senkinek. Csak nyugodtan irigykedjenek! – Mondtam a meglepődött kisfiamnak, aki elégedetten nyugtázta a szavaimat.

-         Gyere, megfürdetjük a kisbabát. Kell a segítséged, mert egyedül nem boldogulok vele. – Ezután lelkesen locsolgatta a fürdővízzel kistestvérét. Fél óra múlva már békésen aludt a szobájában, nyugodtan etethettem a kislányomat.

Hajdu Mária

2009. május 21.