Valóra vált álom,
avagy a legszebb karácsony.

Valaha hajdanán, néhány évtizeddel ezelőtti, dédelgetett álmom vált valóra nem sokkal ezelőtt. Régesrégen az unokatestvéreim szomszédságában nőttünk fel. Akikkel már évek óta nem találkozunk, az egyik elkerült a faluból, a másik ugyan itt él, de már jó ideje meglazultak a rokoni kötelékek. Ma, már ha néha összefutunk legfeljebb egy köszönésre, méltatjuk egymást. Hogy miért? Lehet, más-más irányba sodort a nagybetűs élet bennünket, és mindenkinek elég a maga keresztje.  Már közös témánk sincs. Mikor még egymás közelében éltünk, nekik minden évben szép karácsonyfájuk volt, nekünk meg semmi. Nem tudom miért, de az biztos, hogy én szerettem volna. Egyik évben éppen ott voltam mikor hozzá fogtak a fa díszítéséhez, alulról le kellett vágni két ágat. Ezt megkaparintottam és megsem álltam véle hazáig, Ő csak az enyém! Már láttam lelki szemeim előtt a csodálatos kincsemet teljes pompában, feldíszítve. Nagylevelünek becézgettem, ugyanis lucfenyő volt. Én akkor azt láttam a legszebbnek, legértékesebbnek. Hosszú levelei között meg-megcsillant a fény. El is indultam diót keresni, hátha szerencsém van még szaloncukor papírt is, találok, és abba kenyérhaj darabkákat rakok és ez olyan lesz, mint a szaloncukor a diót pedig becsomagolom ezüstpapírba ez csodálatosan, csillog az éjszakai holdvilágnál, és nappal a nap sugaránál, Még rakok rá egy kis árvalányhajat, és gyönyörű lesz. Ez lett volna az én csodálatos karácsonyfám, amit én elképzeltem magamnak, de mire haza értem a két gyönyörű gallyacskám eltűnt. Szóvá tenni, reklamálni nem lehetett, ezelőtt a gyereknek hallgass volt a neve. Csak a szív legmélyén, maradt egy vágy, ami talán sohasem teljesül. A sors kegyetlen fintora által az úgynevezett nagybetűs élet folytán sem adatott meg a felhőtlen boldogság. Évtizedeken át olykor eszembe jutott ez az eset. Különösen mikor az én gyerekeimnek díszítettem a fát. Ez leginkább már csak műfa volt, de még ezt sem tudtuk sohasem igazán megünnepelni, állandó veszekedéstől volt hangos a ház az apa italozó életmódja miatt. Neki ugyanis olyankor nem volt jó semmi sem. Nekünk is már inkább egy kis nyugalom hiányzott, talán a lett volna a legszebb, legértékesebb ajándék a sorstól. Nekem legalábbis, a gyerekeimnek néha tudtam venni valami csekélységet, de előfordult, hogy csak a vállalattól kapott szaloncukor volt, vagy még az sem, ha megtalálták meg is, ették, mind erre csak akkor jöttem rá, ha már eljött az ideje a fa díszítésének. A cukornak csak hűlt helyét találtam. Először csak néztek egymásra, mikor látták semmi baj nem történt, ki tört belőlünk a nevetés, és csak nevettünk felszabadultan. Én pedig csak annyit szóltam, fiuk karácsony lesz karácsonyfa nélkül. Később már megbeszéltük, ki mit szeretne, és azt megvettük, ha a pénzünk megvolt, de ez karácsonytól független volt. Tehát ha úgy vesszük nekünk egész évben ünnep. van. Igaz nem olyan, mint másoknak, de a nyugalom mindennél fontosabb Erre is csak akkor nyílt lehetőségünk, amikor elhagytuk a házat, ahol addig éltünk. Már szinte feledésbe is merült, többi után legfeljebb csak vágyakozik az emberiszív, És vagy teljesül valaha, vagy nem. Az biztos, ha valóra válik, minden apróság igazi örömmel tölt el. Már nem állítottam többé karácsonykor fenyőfát. Így lehetséges az, hogy több mint négy évtized múlva válik valóra az, a nagylevelű fenyőfa boldog tulajdonosa lehessek. A gyerekeim az óta felnőttek, önálló családot alapítottak már unokáim is születtek. Ilyenkor, ahogy általában lenniszokott, más család, más szokások. Az a lényeg, hogy a fiaméknak, minden évben van feldíszítve fenyőfa. Az unokáimnak, természetes a díszesen öltöztetett fa látványa. Lehetett, a nagyobbik kislány ötéves, eljöttek hozzám karácsonykor, betoppannak, szétnéz, arcán édes csodálkozó fintorral megkérdezi: Mama neked még karácsonyfád sincs?

  Ebben az egyszerű kérdésben, ahogy elhangzott volt számonkérés, felháborodás, meglepetés, szánalom. Talán én is megértettem azt, hogy a kinek nyugalom az élet, mekkora jelentősége van a szépnek is. Hangosan azonban csak azt tudtam válaszolni a gyereknek, tudod, mama már felnőtt, és azt mondta a Jézuskának, vigye a karácsonyfát oda ahol kis gyerekek, vannak Én, pedig csak a nagylevelű karácsonyfára gondoltam, és elmeséltem a fiaimnak az esetet az álomszép karácsonyfámról. Ez nekik is idegen volt, hogyan lehetséges az, két gallyat sem lehetett megtartani. Ez még akkor nagyon is gyakori jelenség volt. Erre az én egyik barátnőm azt mondta, szeretet nélküli családban nőttem fel. Nézőpont kérdése az egész, elvégre a legfontosabb életfeltételek adottak voltak, nekünk, is mint bárki másnak, Nem fáztunk, és nem éheztünk. Ekkor mondtam a fiuknak, még most is nagyon szeretnék egy olyan fát. Egy napon mondja a legfiatalabb, valószínű lesz olyan fa, amire vágysz, Én kinéztem rá a szerintem megfelelő díszeket, de nem vettem meg, gondoltam, hátha mégsem lesz belőle semmi, mert kegyetlen viharok dúltak, amelyek erdőket, házakat romboltak, törtek, zúztak, mintha semmivé akarnának tenni mindent a fentiek. Tervezni azért lehet, gondoltam én. Az álombeli fámra, csak piros díszeket akartam, és a természetre akartam bízni a csillogás megteremtését. Szerintem annál nincs is szebb, mint amikor a napsugara, és éjjel hold szór csillagokat, a világra, szeretettel, megbecsüléssel fűszerezve. Fortuna azonban másként határozott, a fiam nem sokkal az ünnep előtt felhívott és mondta, nem soká viszem a fádat. Igen gondoltam én, csak szegénykém meztelen, pőrén fog díszelegni, mert nem vettem semmit. Legfeljebb a régieket előszedem a szekrény mélyéről. Közben a fiam megállt az autóval a ház előtt, és veszi kifelé a hatalmas fát, már a talpa is készen, csak díszíteni kell. Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt, szép formája volt, még néhány tobozt is észre vettem, ami szememben még nagyobb tekintélynek örvendezhetett a szépségre tekintettel. És csak néztem, befér ez egyáltalán, az én kis szobámba? Arra is rá kellett döbbenem, ami díszem van, a semmi erre a szép fára, csak nézett rám a fiam, és csodálkozott mekkora az örömöm a fa láttán, meg is jegyezte, ez csak egy fa. Ő nem csak egy fa. Ő A FA. Ezzel ő ott is hagyott. Én meg csak gondolkodtam, kisvártatva felocsúdtam, és mondtam a másik fiamnak, indítsd az autót, vigyél el a boltba, hátha még nyitva van, és még tudok is venni valamit. Részben volt szerencsém, mivel szinte az utolsó pillanatban érkeztem, az ünnepi nyitva tartásban. Csak aranyszínű gömböket tudtam venni, és egy piros boát. Hát ez is valami, de azért még megyek a másik boltba, sikerült vennem piros papíros szaloncukrot. Mégis felöltöztetem az én csodálatos nagylevelű karácsonyfámat. Igaz nem egészen, úgy ahogyan elterveztem, de elégedettséggel töltött el. Kisszobám egynegyedét vette igénybe, és valóra válhatott az is nappal a napsugara, éjjel a hold fénye világíthatta meg pompáját. Nem tudtam odamenni a sötétellőt elhúzni, nem értem el. Láthattam, impozáns fényjátékát, ez mindent megért. Ötvenévre volt szükség, hogy megéljem, de ez az érzés maga volt a csoda.