Sikeres felvételi vizsga után – tízen voltunk egy helyre – 1954-ben kezdetem el Marosvásárhelyen az „egyetemi polgár” oly vágyott életét. Nagy remények és lelkesedés fűtöttek. S ahogy széttekintettem környezetemben, társaim szemében is a jövő reményeinek csillogását láttam.

 Minden lelkesedés dacára, azért nem ment minden zökkenőmentesen. Miután megfakult a kezdet varázsától rózsaszínre festett világ vonzereje, sok különös jelenségre figyeltünk fel környezetünkben. Az emberek mintha nem is lennének olyan őszinték, mint első pillanatra tűnt. Eléggé megdöbbentő volt szembesülni a valósággal. Ifjonti idealizmusom az első komolyabb csorbát akkor szenvedte, mikor megtudtam, hogy a város köztiszteletnek örvendő belgyógyásza felségül vette a nála 20 évvel idősebb Ilonkát, aki magas pártfunkciót töltött be.

Tanügyi főkorifeus volt, s az akkori tanárok borzongva emlegették pártos szigorát. A tragikus sorsú, mártírhalált halt proletár költő, Salamon Ernő* özvegye volt. Azé a Salamon Ernőé, akinek megadatott, hogy költői magasságból tekintsen a nyomor és reménytelenség viharában is a jövő felé. „Itt sötétség percén kell hirdetni: // nem lesz mindig így, mégis van jövő,” - írta nem sokkal halála előtt. Ilonkában a veszteség, a gyász fájdalma - szemben a költő fenséges elhivatottságával - izzó gyűlöletté torzult mindenki ellen, aki túlélte a háborút, és főleg, ha a legkisebb köze is volt a polgári eszmékhez.

 De ez egy merőben más téma. A doktorról akartam valamit írni. Nem egyszer fordult elő, hogy az utcán sétálva, megszólították mosolyogva a betegei: „A kedves édesanyja?” – kérdezték. „Nem! A feleségem!” – jött a harapós válasz. Hogy mi volt a házasság hátterében, ma már nehéz lenne megmondani. Akkoriban azt rebesgették, hogy így akart a doktor jobb pozícióhoz jutni. Az elmélet nem áll meg, mert mint felkészült, jó szakember, komoly hírnévnévre tett szert a betegek és kollégák körében, és soha sem töltött be adminisztratív vezetői állást. Igaz a szakmai munkájára valamelyest rányomta bélyegét az Ilonka pártos szigorúsága – véleményét, mint belgyógyász, mindig merev határozottsággal adta mások tudtára, még ha nem volt is igaza. Bár nem mindenki vette ezt tőle jó néven, de hozzáértését senki nem vitatta.

 Voltak azonban ennél apróbb, mindennapi jelei is a képmutatásnak.  Emlékszem a „drága jó Józsa nénire”, aki elhalmozott munkásmozgalmi múltjának és jelenjének részleteivel, és nem győzött figyelmeztetni, hogy „az osztályellenség nem alszik, legyünk éberek!” Közben az éléskamrája sarkában ládaszám állt az Azuga sör, és a polcok roskadoztak a gyarmati árútól: kávé, kakaó, mazsola, százféle konzerv. Üzletben ilyesminek nyoma se volt! Érdekes, mindegyiken angol felírat díszelgett. „Az elvtársak a kantinból ellátnak minden szükségessel.” – jegyezte meg látva csodálkozásomat. Napokig töprengtem, mit jelenthet a minden címkén látható angol nyelvű felírat? Aztán beugrott: segélyszállítmányokból származtak (!)

 A város szinte napról napra változott, nem úszta meg az új hatalom arculatalakító szándékát. Lebontottak sok régi emlékművet, szobrot, hogy helyt adjanak az újaknak.  A meredek Mikszáth utcával szemben felépült a hős szovjetkatona emlékműve. Erre kis híján ráfáztam. A régi építményt, melynek helyére a szobor került, nagy porfelleget kavarva bontották, mikor délben jöttünk le az előadások után. „Rombolják már a régit!” – mondtam. „Hogy?” – kérdezte ijedten csoporttársnőm. „A múlt romjain épül a jövő!” – bölcselkedtem tovább. Ki hallotta a megjegyzéseimet, ki nem, nem tudom, de a következő marxista szemináriumon napirendre került ez az ominózus mondat. Persze, az én feladatom lett a témát kifejteni a tudományos szocializmus tételei alapján, különös tekintettel Sztálin elvtárs munkáira, melyeknek lényegét a „Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története” című zseniális művében fektetett le. Nem könnyű feladat, de sok idézettel és hivatkozással a nagy műre, sikerült elfogadtatni a választ a hétosztályos „tanársegéd” elvtárssal. Aktivista volt szegénykém, mielőtt kinevezték volna az egyetemre, hogy oktassa az ifjakat. Kitüntetésként kapta e megtisztelő feladatot a mezőgazdaság szocialista átalakításában szerzett kimagasló eredményeiért.

 Ezzel a szoborral másnak is meggyűlt a baja. A meredek Mikszáth utca közepe táján lakott a kollégám szüleivel egy féloldalas, domboldalra épült nagyudvaros házban. Az édesapja vett egy IFA márkájú személyautót. DKW-nak is nevezték, Das Kleine Wunder, mert olyan volt valóban abban az időben, mint egy kis csoda. Kétütemű csoda. Nem sok autó szaladgált még akkoriban a város utcáin, s ha valahol megállt az IFA, körbevették csodálói. Nos, történt egyik havas, januári reggelen, hogy barátom édesapja elveszítette az uralmat a kocsi felett a csúszós, jeges úton, és nekiszáguldott, óránkénti húsz kilométeres (!) sebességgel a szovjethősök emlékműjének, áttörve annak kerítését. Az autó eleje megrongálódott, a sárhányó elgörbült, meg más ilyen jellegű bajok adódtak. Ennél azonban nagyobb horderejű ügy lett a dologból: az emlékmű meggyalázásával vádolva szigorú pártszankcióban részesült, és emiatt elmaradt a soron következő előléptetése a munkahelyén.

 Más szoborbaja is akadt a városnak. A tér túlsó végén, szemközt a római katolikus plébániával szobrot emeltek a magyargyűlölő Avra Iancunak. Lovas szobrot. Ő volt a vezetője azoknak a csapatoknak 1848-ban, melyek célul tűzték ki az erdélyi magyarság kiirtását. Ezek a csapatok többek között Zalatnán 700 fegyvertelen nemzetőrt, asszonyt és gyereket, miközben aludtak, a lemészároltak, vagy Nagyenyeden 900 embert válogatott kegyetlenségek közepette gyilkoltak le. Sorolom tovább a kegyetlenségek helyszíneit: Nagylak, Borosbenedek, Jára, Hari. A népirtás a következő forgatókönyv alapján zajlott le: a felkelők előbb fenyegetésekkel, meg ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosokat, majd legyilkolták őket. Avram Iancut soha sem vonták felelőségre a népirtás miatt, de íme, most szobrot emeltek neki!

 A sors ellenben elégtételt vett rajta: élete utolsó éveiben züllött, alkoholista csavargóként kóborolt a Nyugati Kárpátokban.  

 Tanáraink nagy része méltán vívta ki ifjonti lelkesedésünk csodálatát. Legtöbbjük még ma is példaképpen áll előttem. Mégsem hiányoznak azonban a disszonáns jelenségek sem egyesek részéről. Példaképpen említem egyik nagymellényű tanársegédünket, aki többek között „jó elvtársként” is ismert volt, és egyszer csak kiderült róla, hogy még érettségije sem volt, nemhogy orvosi diplomája. Elvesztek, úgy mond, az iratai a háború forgatagában, s az iskolát, ahova járt (?) bombatalálat érte és elpusztultak az összes iratok. Aztán előkerült egy szemtanú, aki ismerte, mint önjelölt sebészt egy hadikórházból. Tüneményes gyorsasággal eltűnt a környékről, amint lelepleződött. Az álszent képmutatás iskola példája volt, ahogy éppen azok, akik „jó elvtársnak” tartották, távollétében kizárták a pártból, miután habzó szájjal megkritizálták, mondván visszaélt a párt bizalmával.

 Másik döbbenetes eset jön felszínre az emlékek tengeréből. A szülész-nőgyógyászat illusztris adjunktusáról lesz szó. Ötödéves hallgatóknak tartott gyakorlatot a betegágy mellett. Leült az ágy szélére, háttal a betegnek és magyarázott, és magyarázott, majd kérdéseket tett fel, melyekre hol jött válasz, hol nem. Elmélyülten taglalta a kórképet, majd egyszerre a beteg felé fordult, hogy valamilyen jellegzetes tünetet mutasson be rajta. De a beteg közben meghalt!

 Neveket nem említettem, hiszen azok kihulltak az emlékezet rostáján. Csak tetteik maradtak elrettentő példaként az utókorra.

…………………………………………………………………………………………………………

* Salamon Ernő:1937 áprilisától Marosvásárhelyen élt, itt ismerkedett meg második feleségével, Ilonkával, aki nemcsak élete külső körülményeinek rendezésében segítette, hanem hű társa volt a kommunista mozgalomban is. – írja egy korabeli ismertető.

Középiskolás korom óta űztem ezt a sportot. Na, nem olimpiai szinten. De a megyei versenyeken mindig szerepelt a csapatunk. Egyetemi évem alatt is szorgalmasan látogattam az edző termeket. Hetenként kétszer az egyetemi tornacsarnokba, és egyszer a városban a 2. számú Líceum tornatermébe jártam. Az egyetem vezetősége elég komolyan vette a torna csapatot. Minden kiírt versenyen részt vehettünk városi, tartományi, sőt országos szinten is. Az edzéseken való megjelenés éppen olyan kötelező volt, mint az előadásokon, vagy gyakorlatokon való megjelenés. Egyszer valamiért két edzést kihagytam. Másnap már írásbeli felszólítást kaptam a dékáni hivataltól, hogy igazoljam távolmaradásomat.

Gyerekkori osztálytársam Lajos volt, akivel állandó késhegyre menő vitáink volta. Egyfolytában szólongattuk, piszkáltuk egymást, de elválaszthatatlanok voltunk. Mikor Iaşi -ba mentünk lemaradt a vonatról. A többiek elkezdtek csúfolni, hogy mi lesz velem a hosszú úton. Nem lesz, akivel vitatkozzak. Szerencsére a vonat olyan lassan ment, hogy a kis állomáson utolért minket és így nem maradtam vitapartner nélkül.

Ez országos bajnokság volt, ott voltak a „nagyok” is. Közepesen szerepeltünk, díjat nem nyertünk, de a részvét a fontos!

A nyújtó gyakorlat közben történt, hogy már a fellendülésem sem sikerült és persze a következő elem is gyengének mutatkozott. A barátom asszisztált, ott állt a szer mellett és látva gyenge gyakorlatomat, felkiáltott: „Szabolcs szállj le!” Leszálltam. Egy országos bajnokságon! Hiába mentem vissza a szerre, már csak nyolcból pontoztak.

Szállóige maradt közöttünk: „Szabolcs szállj le!” A volt tornász társaim még ma is, ha találkozunk, köszönés helyet így kiáltanak fel: „Szabolcs szállj le!”

No de jó dolog is történt azon a versenyen. Mint említettem, ott volta a nagyok is, többek között az országos női tornabajnok, Lia Manoliu. (A kilencvenes években a román szenátus tagja lett). Azt a terület, ahol ők végezték a gyakorlataikat, elkerítették, hogy mi többiek, ne zavarjuk őket. Amikor Lia Manoliu végzett a lóugrásával, a kordont átlépve odaszaladtam hozzá a rossz, kis szmena fényképező gépemmel és megkérdeztem, „szabad?” Mire bólintott és „beállt”. Már rég nincs meg az életlen, gyatra szmena-kép…

A hegyekbe indultunk kirándulni. Már jól bent jártunk hegyek között meghúzódó városkák világában, mikor az előttem haladó gépkocsi lehúzott az út szélére és megállt.

Furcsán csörömpölt a motor. Nem mertünk tovább menni.

Szétnézve, a szembeni oldalon megláttuk egy autószerelő műhely cégtábláját. Meg is találtuk a műhelyt nem messzire egy félre eső utcácskában.

- Mi a gond? – kérdezte az udvaron lézengő munkaruhás ember.

- Zörög a motornál valami, - mondom – és nem merünk tovább menni.

- Hová igyekeznek?

- Fel a hegyre, a menedékházhoz.

- Na, halljuk azt a zörgést! – tessékelt be a nyitott ajtón át a szerelőcsarnokba.

Begurultunk a kocsival a megfelelő helyre és a mesterek megkezdték a kár felmérését. Nem ment könnyen, de a végeredmény lehangoló volt. Valamit ki kell cserélni, de ha nem lehet javítani, újat kell venni, illetve hozatni, mert a raktárban nincs és ez két nap, vagy három. És így tovább.

– Először leszereljük, - mondta a főszerelő – hátha nem is kell másik. Kijavítjuk a hibát, ha lehet.

- De miért a jobb oldalon állnak neki bontani? – okvetetlenkedtem - A zaj a baloldalon hallatszik.

Lett erre hirtelen nagy tanácskozás. A már megkezdett lebontott dolgokat visszarakták és a folytatták a munkát – a másik oldalon.

Meglett a hibás alkatrészt, és kiderült, hogy szerencsére csak egy csapágy romlott el. Ráadásul a raktárban van is cserealkatrész. Olcsó pénzért.

Munka közben beszélgettünk a világon mindenről. A mestereknek nem csak a kezük járt szaporán, hanem a szájuk is.

Hova megyünk? Hova valók vagyunk? Hogy jutott eszünkbe ide kirándulni? Szóval millió kérdésükre válaszolgattunk, amíg folyt a munka.

Szóba került a csapágyról a fémipar, és az ország kiemelkedő eredményei ezen a téren. Elmondtam, hogy miként vélekednek Olaszországban, Szerbiában, meg máshol is a jó minőségű hazai csapágyakról.

- Hallod, barátom? – szólt oda a társának az alkatrészen dolgozó fiatalember – Hallod, miket mond a nálunk készült csapágyakról? Még Olaszországban is keresett árucikk.

- Így igaz! – erősítettem meg.

Sikeresen ért véget az autószerelés. Vidáman muzsikálta a megreparált motor. Öröm volt hallgatni.

A meglepetés akkor ért, amikor a fizetésre került a sor.

- Mit fizetek?

- A csapágyat a raktárnál már kifizette?

- Igen.

- Ott a főnök, vele beszéljen a fizetésről.

- Főnök? – fordultam felé – Mennyivel tartozom?

- Nem én dolgoztam. Nekem nem tartozik semmivel. Ő dolgozott, - mutatott a másikra, akivel a csapágyakról csevegtünk – ő a barátja.

- Én, a barátja? Na, ha igen, akkor nekem se tartozik semmivel.

- Emberek! – kiáltottam fel – Maguk dolgoztak, jól dolgoztak, mit fizetek?

Erre mind a ketten hátat fordítottak.

- Hát ilyen nincs! Még én könyörögjek, hogy elvegyék a pénzemet?

Elnevették magukat, s végül mindkettőnek adtam, amennyit gondoltam, hogy megért a munka.

Hiába, a hegyi emberek más fából vannak faragva, éljenek bárhol a földkerekén.

Télen a Kelemen havasok volt a kedvelt sítúrázó helyünk.

Both Karcsi bácsi vitt fel először a Kelemen havasokban levő fehér mezői menedékházba (Fehér Mező). Tél volt és nem sok gyakorlatom volt a téli túrázásban. Azt hittem soha nem érünk fel. Hajnali 5 óra körül érkeztünk meg Palotailvára.  Vonattal mentünk Marosvásárhelyről. Innen aztán a keskeny vágányú havasi vasú nyitott platóján mentünk fel a havas lábáig. Ahol katonák táboroztak, és elnéző jóindulattal figyelték, ahogy hátizsákosan, sítalpainkon nekiindultunk a hegynek. „Ezek furcsa civilek!” gondolták magukban. Még alig pirkadt, mikor eltűnt a szemünk elől az emberi jelenlét utolsó nyoma, és mi beolvadtunk a fenyves homályába. Egész nap mentünk a többé - kevésbé, inkább kevésbe jelölt ösvényeken. Egyre feljebb és feljebb. Dél fele kezdett a vidék kitárulni. Láthatóvá váltak a völgyek szabdalta hegyoldalak, szikla bércek. Mindegyre kérdezgettem, mikor érünk oda, Az ott fenn nem a menedékház? De Karcsi bácsi csak hümmögött, hogy még van menni valónk.

Félóránként megálltunk pihenni, a hátunkat neki vetve egy fenyőfának, vagy sziklának. Már délutánra járt az idő, amikor kezdte mondogatni, már nincs sok hátra, csak azt az oldalt kell megmásznunk. Sűrű fenyves takarta el a kilátást, alig láttam az ösvényt a fák alatti homályban.

És egyszerre, mint a mesében ott volt előttünk a tisztás és a túlsó felén a HÁZ. Igaz kissé kopott, az ajtaja tárva, nyitva, sarkából kifordulva, egyik ablakszem szalmával kitömve, bent üres priccsek. De nekem felért a legszebb palotával is. Sítalpakat lepucolni, beállítani a sarokba, a hátizsákot az asztalra és nyerünk rendet tenni.

„Gondnok évek óta nincs. Az ideérkező turisták tartják karban, és az erre kószáló pásztorok rongálják”. Jegyzi meg Karcsi bácsi, és a zsebéből előkerül egy marék szeg (számított rá, hogy reparálni kell ezt-azt).

Perceken belül rendbe tette az ajtót. Mehettünk fenyőcsapot gyűjteni. Ez kerül a priccsre, arra a pokróc és kész is a fejedelmi hálóhely. Tűzifáról is kell közben gondoskodni. Elődeink hagytak a kályha mellett jó ölnyi száraz fát. A többit adja az erdő.

Mire lemaradt társaink megérkeztek, már ropogott a tűz, elő volt készítve a fekvőhely. A fáradt turistának életet ad a forró havasi tea. Málna szárból és kakukkfűből készül. Mi is feltettük a nagy fazekat a kályhára a belevalókkal.

A kályha felett kihúzott spárgán száradtak az átnedvesedett zoknik, harisnyák. Már javában főtt a tea, mikor megtörtént a baj. Leszakadt a spárga és a félig megszáradt gyapjú zoknik beleestek a teába. A jó nedvszívó gyapjú mind felszívta a vizet. A többiek meg kint vágták a fát, várva a boldogító hívó szóra, hogy kész a tea.

Ijedten Karcsi bácsira néztem, de ö csak hunyorított egyet. Megértettem. Kicsavartam a zoknikat és visszatettem tovább főni a teát. Nem volt már idő új teát főzni, hiszen máris jöttek kintről a megfázott, fáradt társaink. Még évek múlva is emlegették, hogy olyan ízletes teát soha nem ittak, mint akkor azon a télen a fehérmezei kabanában (menedékházban). 

Volt úgy is, hogy ott fogott a hó. Nagyobb társasággal mentük fel. Szép napsütéses időben indultunk. Már akkor gyakorlott havast járó voltam, és nem én kérdezgettem, hogy mikor érkezünk? Nem tévedtünk el?

Magabiztosan vezettem a kis csapatot. Ügyesen berendezkedtünk. Nem történt semmi baj és késő reggelig aludtunk. Reggel aztán nem tudtuk az ajtót kinyitni, az ablakokat is elfedte a hó. A tűzifánk a ház háta mögött volt az eresz alatt. Kemény munkába került, amíg eljutottunk odáig. Ennivalónk még volt valamennyi, de a kenyerünk volt fogytán. Reméltük másnapra járható lesz az út. Olyan mély volt a frissen hullott hó, hogy sível se lehetett egyelőre közlekedni. Három napig rostokoltunk a menedékházban. Szó se lehetett arról, hogy leereszkedjünk a havasból.

Tőlünk 5-6 km távolságra egy völgyben volt a bélbori kisegítő iskola.

Sikerült oda átmennünk Barni kollegámmal. Ez bentlakásos iskola, jól ellátva a téli nehéz napokra. Kaptunk tőlük kenyeret, zsírt, hagymát, burgonyát és cigarettát.

Egy hét múlva tudtunk végül haza menni. Külön gondot okozott aztán az utólagos igazolás. Hétvégére mentünk csak fel és így hiányzásaink igazolása problémát okozott. Nem tudom a többiek, hogyan intézték? Én magam elmentem a dékán úrhoz és megmondtam, mi történt, de láttam a szemén, egy szavamat sem hiszi el. Jó sztorinak tartotta. De végül mégis igazolta a napjaimat.

 Egy másik alkalommal is akkora volt a hó, hogy ki kellett magunkat ásnunk, és a sípályára sem tudtunk elmenni. A menedékház mellett tapostunk ki egy kis pályát. Egészen jól sikerült. Mikor kipróbáltam, az alján levő puhább hóban a sítalpam megakadt, s én akkorát szaltóztam, mint egy akrobata. Fejjel előre érkeztem a hóba. Vaksin pislogva másztam ki a hó alól. Társaim segítségével szemüvegem darabjai előkerültek. A keret összetörve, de a két lencse ép. Mint a monoklit úgy próbáltam használni. Nem nagyon ment. Elkeseredve üldögéltem a menedékházban, a többiek vígan síeltek, Tóni barátom vígasztalt, „meglátod, találunk valami megoldást!” Nem tudtam elképzelni semmiféle megoldást. A havason nincsenek látszerészek. Végül mégis neki lett igaza. Leukoplaszttal összeragasztottuk a keretet, és ha csúnya is volt a szemüveg, de újra láttam a világot.

A nagy havazás után gyönyörű idő köszöntött ránk. Szikrázott a hó a napsütésben, a fenyők görnyedten cipelték hó rakományukat. Olyan meleg volt a napon, hogy meztelen felsőtesttel síeltünk, mint az irigyelt svájciak. Jó hogy a megreparált szemüveggel én is elindulhattam túrázni a többiekkel. Órákig másztunk felfele a napsütötte havas hegyoldalakon. Megérte a fáradtságot, csodás tájék tárult elénk fenn a gerincen. Elláttunk a tiszta időben a Nagypietrosz csúcsáig is. A Kelemen gerincén végig futó tekintetünk befoghatta az egész havasi tájat. Mintha óriási kráter peremén lettünk volna: a gerinc jobbról is balról is hatalmas, enyhe ívben körbe hajlott, de nem ért össze, s a távoli horizontot a Pietrosz tömbje zárta. A gerincről meredek szakadékok, és kőgörgetegek zuhantak a mélybe. Megbűvölten álltunk a szél fújta hegyen, és áhítat töltötte meg a szívünket ennyi szépség láttán.

Hirtelen felhő takarta el a napot, és a fák közül előbb csak halvány, majd egyre sűrűsödő ködök bújtak elő. Sietve indultunk vissza biztos menedék felé. Mire felszedelőzködtünk a völgyet, már el is borították a fellegek. Mi még felette álltunk a napsütésben. (Ilyen élményem csak majd évtizedek múlva volt, amikor repülővel szálltunk a felhők felett.)