Pontosan 52 év, 4 hónap és 12 óra után kerültem szembe a számítógéppel. Nem a saját elhatározásomból, erős nyomás hatására.A tét nagy volt: volt az állásomat vesztem el az ország legnagyobb napilapjának szerkesztőségben vagy egyszer s mindenkorra szakítok több, mint 30 évig hűséges munkatársammal, békebeli - értsd, még, háború előtti, vasból készült ‑ Erika írógépemmel.
A kényszerű találkozást akkor már jó öt éve sikerült elodáznom. A hazai napilapok a 80-as évek közepén kezdték szerkesztőségi rendszereiket átállítani számítógépes technikára. Az úttörő szerepét a Világgazdaság ‑ korábbi otthonom - vállalta, de a humánus főszerkesztő nem kívánta, hogy munkatársai egyik napról a másikra szakítsanak hagyományos eszközeikkel. Ki papírra irt, ki írógépen állította elő a cikkeket s mindig akadt gépírónő, aki kész volt diktálásra fogadni a szerzőket, vagy egyszerűen csak bemásolta a kéziratokat. A renitensek elnéző mosollyal figyelték, hogyan rohannak végig a szobákon szerkesztők vagy rendszergazdák a felkiáltással: mentsetek, mert azonnal lefagyunk! Sajnálkozva fogadtuk egyik másik kollégánk nyomdafestéket nehezen tűrő kétségbeesett sikolyait is, amikor egyetlen rossz mozdulattal kitörölték - rendszerint az írás utolsó bekezdésénél - mindazt, amit addig alkottak. Elszállt, visszavonhatatlanul, kezdhették az egészet előlről. Nekünk bezzeg meg volt a papír.
Ez volt az időszak, amikor az „új” technikát nem csak az újságírók fogadták nehezen, hanem mindenki, akinek a sorsa úgy hozta, hogy szembekerült a számítógéppel. Árkus papírokról másolták be a gépbe az adatokat könyvelők és pénztárosok, bérszámfejtők és üzletkötők. Két csodát fogadtak el ekkoriban feltététel nélkül: a fénymásolót és faxot. De ezeket általában mind a vállalatoknál, mind közigazgatásban szinte lehetetlen volt megközelíteniük az átlagembereknek. A TÜK (titkos ügykezelés) mindig szigorúan zárt szobáiban őrizték a berendezéseket, használatukat jól megindokolt kérés alapján a felsőbbség névre és alkalomra szólóan engedélyezte, a végrehajtást a titkos ügyek avatott kezelői kontrollálták. A Világgazdaság - korábbi munkahelyeimhez képest - ebben is üdítő kivételt jelentett. Az egyetlen (!) fax gép ugyan a titkárságon volt, de amikor félve megkérdeztem a titkárnőt, engedélyezi ezen, hogy használjam, döbbentem nézett rám: Mit gondolsz miért áll ott? Az ugyancsak egyetlen fénymásolót a porta mellett már teljes lelkinyugalommal vettem birtokba.
Az aranykorszak - némi szerkesztőségi viszály után - 1993-ban véget ért. A Bécsi úti székházban ‑ három emelettel elhagyott szerkesztőségem fölött - a számítógépes szerkesztést keményen megkövetelték valamennyi munkatárstól. Trükkökkel egy ideig még próbálkoztam. A napi anyagokat gondosan megírtam Erikámon, majd mintha a helyszínről, a városból telefonálnék bediktáltam az egy emelettel feljebb lévő gépszoba beirónőinek. A hosszabb anyagokat otthon fogalmaztam majd egy óvatlan pillanatban, becsempésztem a „beírandók „közé, mintha külső szerző lennék. Így, igaz, két-három nap késéssel de megjelentek a szerkesztőségi rendszerben is. Talán mondanom sem kell, néhány hét után lelepleződtem.
Gazdasági rovatom munkatársai mentettek meg. Ne félj - mondták - a számítógépnek van írógép üzemmódja, ha írni akarsz, majd beállítjuk neked, és amikor készen vagy, szólsz és átvisszük a számítógépre. Boldog korszak következett. Közel két hónapig írtam, írógép üzemmódban, s aztán megkértem az éppen arra bóklászó kollégát, tegye át a rendszerbe. Nem nagyon értettem, miért teljesíti mindenki egyre nagyobb mosollyal a „műveletet”, Egyszercsak nem bírták tovább és harsány nevetéssel közölték: Te már régen számítógépbe írsz, írógép üzemmód nem létezik. A leleplezésnek drámai hatása volt. Ugyanis utána már meg kellett tanulnom a kurzív, a fett, a verzál, a címszerkesztés „F” parancsjellel kezdődő módozatait is, s ez átmenetileg nem csekély nehézséget okozott. Tény viszont, hogy később nem volt egyetlen szerkesztőségi rendszer sem, amelyet ne tudtam volna azonnal használni. Később már otthon is szert tettem modern számítógépre, tudok nyomtatni, webbel faxolni, sőt már a videó és zene letöltésre is képes vagyok. Bár Internet ismerkedésem sem nélkülözte a kalandos fordulatokat. (Erika írógépem még meg van, az íróasztalom mélyén, régiségkereskedők csillagászati összegeket ígértek már érte, de semmi pénzért nem válnék meg régi barátomtól. Írni viszont már nem tudok rajta)
Bán Zsuzsa
(Folytatása következik)