Zarándokutakon

Gyermekkori emlékek

Vallásos katolikus családban nevelkedtem.  Kisgyermekként tapasztaltam, hogy anyai nagyapám el szokott menni a szentkúti búcsúra. Hogy mi is volt az alapja ennek az évente ismétlődő zarándoklatnak, csak később tudtam meg. Az első világháborúban orosz hadifogságba került, hat évet töltött Szibériában. Közben a tífuszt is megkapta és átvészelte. Akkoriban fogadta meg, ha egészségesen hazatér, minden évben elzarándokol a mátraverebély-szentkúti Szűzanyához. Egyik ilyen alkalommal engem is magával vitt, de ennek érdekes története van. Édesanyám keresztmamámnak segített a költözködésben Pesten. Azzal az ígérettel ment el, hogy ha csak lehetséges, nem mulasztjuk el a nagyboldogasszony napi búcsút. Közeledett a szombat, az indulás napja, jött a távirat: Ágit édesapámmal Hatvanban várom: Juci. Tíz éves voltam ekkor, nagyapám hetvenegy. Mit is vegyek fel erre a szép alkalomra? Az ünneplő nyári ruhám – világoskék piké, fehér paszpollal, a mosni valók között volt. Nagymama, egyszerű parasztasszonyként is jó pedagógus volt: Kislányom, kimosod a ruhádat, és mehetsz. A vasalásban aztán már ő is segített.

Megérkeztünk Hatvanba, ahol át kellett szállnunk a salgótarjáni vonatra, ami már majdnem indult. Hosszú szerelvény volt.  Valami olyan rémlik, hogy ha nem tudunk ott találkozni édesanyámmal, visszafordultunk volna. Kétségbeesetten tekintgettünk jobbra-balra, előre-hátra a szerelvény mentén, amikor kiáltást hallottam : Áááágiiii! Rögtön utána meg is láttam édesanyámat, aki a vonat ablakából integetett. Semmi másra nem emlékszem ebből a nevezetes búcsúból, hiszen voltam már azelőtt is néhányszor az örvényi csoporttal Szentkútnál.

Ezeknek az utaknak együttes emlékeiként az maradt meg, hogy mentünk át a hegyen, messziről láttunk egy keresztet, s az vezetett bennünket, arra a hegyre kellett átmenni. Kicsinek tűnt a kereszt, ami voltaképpen két villanypóznából állt, a háború előtt villanykörtékkel volt kivilágítva. (Ma azon a helyen szép egyszerű vaskereszt áll). Másik élményem a sok gyaloglás, hiszen a szállásunk a faluban volt, s onnan a kegyhely még kb. három kilométer. Szombaton már felmentünk a templomba, vasárnap újból. Biztosan felmentünk a nagy kereszthez is, meg a remetebarlanghoz, hiszen az is arrafelé van. Csak azt tudom, hogy amikor felnőtt búcsúsként először jártam a remetebarlangnál, határozott biztonsággal tudtam, hogy én ezt már láttam. Igaz, nem Szentkúthoz kötődött az emlékkép.

Még két kedves gyermekkori  búcsús emlékem van: az egri szervita búcsú, ahová már nagyobbacska lányként nagymamámmal mentem. Ő rántott karfiolt csomagolt az útra, mert szombaton is böjtölt. Ketten imádkoztuk a rózsafüzért a vonaton, énekeltünk. Úgy emlékszem, nem mosolyogtak meg bennünket, az biztos, hogy nem szólt ránk senki.

Máriapócsra kétszer mentünk. Az egyik alkalommal Nyíregyházától a vonat lépcsőjén lógtunk, mert annyian voltak. A másik szervezett autóbuszos zarándoklat volt (1958-ban még ritkaság), ahol az akkori füredi káplán végig imádkoztatta és énekeltette a népet. Én is választhattam szép Mária-éneket, hogy most azt fogjuk énekelni. (Ez is pedagógia!) Úgy negyven évvel később álltam a csoportunkban, a nagy tömegben a könnyező Szűz kegyképe előtt, s ekkor már halott édesanyám hangja csendült a fülembe az évek távolából: Ott van a Szűzanya, látod, kislányom?  (A kérdés jogos volt, mivel rövidlátó vagyok). Ebben a pillanatban határozottan éreztem édesanyám jelenlétét, amit se addig, se azóta soha nem tapasztaltam.

             Nyugdíjas koron zarándokélményei

A rendszerváltás körüli időszakban újra szerveződtek a zarándoklatok, elsősorban Szentkútra, hiszen a füredi és az örvényi vallásos közösség nem is tudta elképzelni, hogy egy évben is kimaradjon a kisboldogasszony napi búcsú. Egyszer elmentem velük, nem igazán ragadott meg. Több mint tíz éve viszont én szervezem az utat, vállalva ennek minden nyűgjét. Modern, autóbuszos zarándoklatok ezek, megtartva a régi zarándoklat néhány elemét, pl. felvirágzott feszületet visz egy zarándok a csoportból, pappal, kántorral megyünk, ha lehetséges, s beköszönünk egy Mária-énekkel a kegytemplomba, utána ki-ki szentgyónást végez, vásárol, hegyet mászik a szabadtéri szentmise kezdetéig. Egyik ilyen alkalommal kezdtem el a barlang falánál levő hálatáblákat olvasgatni, s megakadt a szemem az alábbin: Szűz Mária szíve, béke példaképe, Fiad Szent szívénél közbenjárónk légy te. Három testvér Tiszafüredről, 2003.  Valaki közülünk! Nem tudtam rájönni, ki volt a hálaadó, no de nem is azért csináltatta! Viszont egy néprajzi dolgozattá formálódott bennem az élmény, aminek a végére – úgy vélem – a tábla üzenetét is megértettem: a három testvér a békességet keresi, szülőkkel vagy a többi testvérrel szemben.

Több ilyen autóbuszos úton hagytunk le egy-egy gyalogos csoportot. Legszívesebben leszálltam volna a buszról, s megyek velük tovább gyalog, hisz úgy az igazi.

Eljött ennek is az ideje, igaz, nem úgy, ahogy akkor és ott elképzeltem, kicsit kacskaringós út vezetett addig.

A tiszafüredi egyházközséggel 2004 óta részt veszünk autóbuszos külföldi zarándoklatokon, melyeket a Makrovilág Utazási Iroda szervez, lelkivezető a mi plébánosunk, a helyi szervező én vagyok. Voltunk Mariazellben, Csíksomlyón, Krakkóban, Rómában, Lourdes-ben.  Igaz, hogy kellett itt is időnként gyalogolni, mégsem az áhított zarándoklatok voltak ezek. Ismét fájó szívvel láttam a busz ablakából a keresztaljákat, amiket lehagytunk Csíksomlyóra menet.

Az Interneten találtam rá…

Elég régóta internetezek, s több honlap levelezős fórumán részt veszek, időnként aktívan, naponta, máskor kihagyva egy-egy időszakot. Ilyen kedvenc honlapom a Virtuális Plébánia és a Zarándok Honlap. Mindkettőn nyomon követhetjük a különböző vallási rendezvényeket, gyakran egymással is találkoznak ezeken a fórumozók. Már aki teheti a rendelkezésére álló szabadidő és a nagy távolságok függvényében. A szermélyes megismerkedés vágya viszont él bennünk.

Innen értesültem, hogy újra szerveződnek több napos gyalogos zarándoklatok. De olyan messze voltak, többségük a Dunántúl valamelyik településéről indult.  Hogy csatlakozzam hozzájuk? Oda-vissza plusz egy nap nekem. Hol kapok szállást? Ezernyi ellenkérdés, de a vágyam megmaradt, sőt növekedett.

 Egyszer aztán kaptam egy körlevelet: A feltámadási jelvényt viszi egy csoport Egertől Miskolcig két napon át. Csak Egerbe kell beutaznom! Csak ötven kilométer! Egert ismerem, kedvenc diákvárosom volt, s időskori életem legkedvesebb eseményének is helyszíne.

Gyorsan bejelentkeztem a szervezőhöz: Szívesen mennék velük. Egészséges vagyok ugyan, de 57 éves. Fogom-e bírni?  A szervező kedvesen biztatott: Nem muszáj végiggyalogolnom az egész utat, a közbeeső falvakban lesz kocsi, amelyik a következő faluig elviszi azt, aki esetleg elfárad.

Mi is ez a feltámadási jelvény?

A feltámadási menet Tihanyból indult útjára, először 2005. nagypéntekén, s engesztelésként hirdeti azt az IGEN-t ,  melyet sok honfitársaink nem akart vagy nem mert kimondani 2004. december 5-én. A magyarság összetartozásának szimbóluma ősi motívumokkal díszített faragott kereszt, melyre felkerülnek a fogadó közösségek szalagjai, egy-egy üzenet Erdély magyarjainak, egy-egy fohász a csíksomlyói Szűzanyához.  A 98 állomást magában foglaló zarándokúton a jelvény Csíksomlyóra tart, a magyarok nagy ünnepére, a pünkösdi búcsúra.  Mire odaér, szinte gömb alakú szalagos bokrétává válik. Zarándokkönyv is kíséri a jelvényt, egy szép beírást idézek belőle: “ …

 Így készülünk szelíd háborúra,
 Mindig magunkért, soha mások ellen,
 Sót párolunk és vásznat szövünk,
 S míg kisebbítenek, lassan megnövünk!”
( Szatmárnémeti)

A feltámadási menetben
            „A határokon átívelő autóbuszos zarándoklatok korszakában ez a jelvényt hordozó zászló 48 nap alatt teszi meg az útját - több mint ezer kilométert - a reá kötött szalagok üzenetével hirdetve, hogy testvérek vagyunk itt a Kárpát-medencében, akik Magyarország nyugati csücskéből is, a Vajdaságból is, a Felvidékről is, a Kárpátaljáról is Csíksomlyóra tartunk. Üzenetet viszünk erdélyi testvéreinknek, a csíksomlyói Szűzanya segítségét kérjük számukra is. . Az egri bazilikából indultunk, s csoportunk két napig vitte a jelvényt Szomolyán, Bogácson, Cserépváralján, Kácson, Mocsolyáson, Kisgyőrön keresztül Miskolc-Görömbölyig, ahol a görög katolikus templomban adtuk át miskolci testvéreinknek.. Csodálatos út volt! Éreztük a Bükkalja népének szeretetét, kedves fogadtatásukból erőt merítve folytattuk utunkat. Az egri csoport tagjai összeforrott búcsújáró társaság, keresztényként, egymásért felelősséget érezve járták végig az utat, sokszor a szó szoros értelmében is összekapaszkodva imáikban, énekeikben és az út nehézségeinek áthidalásában is. Egy-egy falu elején népviseletes asszonyok és harangszó fogadott és kísért minket. Többen átjöttek a következő faluba, megmutatták a hegyen átvezető legrövidebb utat. Nem minket dédelgettek, hanem az eszmét, amit képviseltünk.

  A templomokban jöttünkre összesereglettek az emberek, felkötötték a szalagjukat, felolvasták az arra írt üzenetet, s beírtak abba  a zarándokkönyvbe, mely a jelvényt végig kíséri útján, s azzal együtt majd a csíksomlyói kegytemplomban kap helyet.  A második nap sokkal nehezebb volt, hiszen az első napi 28 km-es gyaloglás megtette a hatását.. A csoport többsége mégis elszántan folytatta a gyaloglást, miután megosztottuk egymással a továbbmenetelt segítő gyógyszereinket.
 Utunknak talán legérdekesebb állomása a kisgyõri református templom volt. Délutáni istentiszteletre készültek a hívek, s így sokan voltak a templomban. Lelkészük fogadott minket, s együtt énekeltük velük a magyar és a székely himnuszt és egy szép zsoltárt. Csíksomlyó számukra is jóval több, mint a legnagyobb magyar Mária-kegyhely. Csíksomlyó egy eszmét képvisel, nemzeti egységünket, a jövőnkbe vetett hitet és reménységet.” (A Zarándok honlapon közzétett beszámolómból, 2006)

Négyszer vettem részt ezen a zarándoklaton. Mióta tudok róla, minden évben. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez nem kimondottan vallási zarándoklat, hanem nemzeti is. Több társam elsősorban az erdélyi magyarokkal szemben érzett rokonszenvét, elkötelezettségét fejezi ki azzal, amikor csatlakozik a jelvényhez. Az erdélyi magyarok iránt érzett szeretetemben benne van férjem három volt kollégájának példája, akik felnőttként telepedtek le nálunk, benne van annak tudata, hogy Trianon egyik változatában a Tisza volt a határ, s lehetnénk könnyedén bozgorok mi is itt Tiszafüreden, benne van a dévai árvaház és Böjte Csaba ferences szerzetes csodálata, benne van néphagyományaik tisztelete, melynek tükrében egy másik néprajzi dolgozat született a húsvéti ételszentelésről.

. Sokan kísértek ki minket Eger határáig, sántikálva, botra támaszkodva, vagy egyszerűen csak nem volt lehetőségük tovább jönni. Nem jártam végig gyalog én sem a két napos utat, mert csak az első alkalommal vállaltam a két napot, a következőkre tudatosan egy napra mentem, s  társakat is vittem magammal, aki hasonlóképpen vallásos lelkületű hazafiak.  Úgy alakult, hogy az első napi távot nem jártam teljesen végig, az utolsó erőpróbától háromszor meghátráltam. Az volt a legkeményebb szakasz, s a fáradtság is megtette a hatását már addigra. Tervezgettem, hogy kellene ezzel az utolsó szakasszal megismerkedni, ha másként nem, legalább azt a szakaszt bejárni. Idén aztán sikerült! Mind a 30 kilométert megtettem. Nem fáradtam el jobban, mint máskor, kibírtam, mint mások. Csendes diadallal gondolok rá a mai napig is: megcsináltam. Ez volt most áprilisban. Májusban gyökeresen átalakult az életem, nem biztos, hogy részt tudok még venni bármilyen zarándoklaton is. Befejezésnek is, emlékezésnek is szép: Egertől Kácsig, az ősi kegyhelyig, a feltámadási jelvény nyomában, az évente alig változó, kedves, már ismerős csoporttal, akikkel a közös eszme is összefűz.