Egy tízéves kislány emlékei a forradalomról

1956. október 18. A tizedik születésnapom. Most is eljöttek a barátnőim, unokatestvéreim, nagynénéim és nagybácsikáim, most is sütött tortát Anyu, most is főzött tejszínhabos kakaót, most is játszottunk jókat…

Csak azt nem sejtettük, mi következik öt nap múlva.

Langyos, őszi délután volt 23-án, a szokásos keddi zongoraórára igyekeztem - dehogy igyekeztem, sétáltam, bámészkodtam, élveztem a napsugár simogatását - a József Attila gimnáziumba. Ott működött a körzeti zeneiskola. Az épületbe lépve feltűnt, hogy a máskor ilyentájt csendes épületben szokatlanul nagy a nyüzsgés. A “nagy” gimnazista fiúk izgatottan szaladgáltak fel-alá a lépcsőkön, mintha nem is délután, hanem tanítás közepe lenne. Egyik-másikuk majd’ fellökött, de semmi különösre nem gondoltam. Mentem a folyosón a zongoraterem felé. Ott újabb szokatlan momentum: az ajtó zárva, bent néma csend (máskor már messziről hallatszott a zongorázás, vagy a tanárnő hangja), közelebb lépve az ajtón megláttam egy kézzel írott papírlapot: “A mai órák elmaradnak. Sasváriné”. Indoklás semmi. Visszafordultam, a folyosó hatalmas kőkockái koppanva, visszhangosan fogytak a lábam alatt. Hazafelé el-elgondolkodtam, mi lehet? De kicsit még örültem is a váratlan szabadidőnek (lecke kész, mehetek a szomszédba, Évi barátnőmhöz, játszani…) Hazaérve csöngetek, senki nem nyit ajtót. Máskor is előfordult már ilyesmi, irány a negyedik emelet, barátnőméknél kérdezem, nincs-e itt kulcs számomra? Nem csak a kulcs, Anyu is ott volt, a család több tagjával a lakás kisszobájának ablaka előtt csoportosultak. Lakóházunk a Bartók Béla út és Mészöly utca sarkán áll, barátnőmék negyedik emeleti lakásából épp át lehet látni a Műegyetem kertjére, a kisszoba ablaka ugyanis egyenest a Zenta utca tengelyére néz. Az egyetemkertben akkor már elég sűrű tömeg, zászlókkal. Nemzetiszínű zászlókkal, sehol egyetlen vörös zászló (akkoriban még a nemzeti ünnepeinken is csak együtt volt látható a két lobogó, magyar zászlót egymagában nem lehetett elképzelni se). Mi a csoda lehet? Elmondtam az én addigi élményeimet is, közben mindkét család feje is hazaért, ők is izgatottan, majd kézen fogtak minket, kislányokat, barátnőm bátyja és szintén a házban lakó unokatestvéreik mellettünk jöttek, és lementünk a Gellért térre. Jókor érkeztünk, az egyetem felől épp kiért a térre a menet, akkor láttunk először kilukasztott közepű magyar zászlókat, kivágták belőlük a gyűlöletes akkori címert… Néztük őket, közben a CH (kémia) épület homlokzatára kellett figyelnünk: aprónak látszó emberalakok a vörös csillagot próbálták eltávolítani onnan - sikerrel. Egy ideig szemlélődtünk, majd - még mi, gyerekek is éreztük, hogy ez valami nagyon komoly dolog lehet - apáink sietve hazavittek minket. Apuék még elmentek (két vagy három férfi) körülnézni, hazatérve egy furcsa zsákmánnyal: a ledöntött Sztalin szobor egy tenyérnyi darabjával. Nem tudom, ma hol van, lehet hogy itt bújik valahol a lakásban?

A két család igen jó barátságban volt, így hol egyik, hol másik lakásban gyűltünk össze közös rádió-hallgatásra, az események megtárgyalására. Mi - a két kislány - a nagy ebédlőasztal alatt alakítottunk ki magunknak játszóhelyet, onnan figyeltük a felnőttek beszélgetését, és próbáltuk megérteni amit csak lehetett.

Másnap kora reggel - még sötét volt - furcsa hangokra ébredtünk… Apukám tudta, hiszen ő megjárta a második világháború poklát, lőnek… Furcsa volt hogy nem megy dolgozni: “Sztrájk van” - mit jelent ez a szó? És a rádióból is különös hangok szóltak, nem volt mese, rádiójáték, csak folyamatosan komolyzene, és időnként hírek, a szpíker hangja is érezhetően izgatott volt. A napok teltek, a forradalom győzött? Először így gondoltuk, és pár napig örömmámorban úsztunk. Az utcák kihaltak voltak, a boltok zárva, ha egy-egy kinyitott, mert épp volt valami áru, szájról szájra futótűzként repült a hír: kenyér jött, cukrot lehet kapni, vagy - a házunk a régi budai Szent Imre ház - a szomszédos kollégiumban rekedt srácok szülei küldtek egy-egy teherautóval krumplit, hagymát, ilyenkor a házba is beszóltak, jöjjenek, jut maguknak is! Az apák néha félnapokat álltak sorba élelemért, és olyan is volt, hogy csak savanyúcukrot tudtak hozni.

A Szabad Nép címoldalán a Kossuth címerrel! Ingyen osztogatták, egy példányát megsárgultan ma is őrzöm… 1956. október 29. hétfő. XIV. évfolyam, 297. szám… Barátnőmmel nekifogtunk plakátokat gyártani: az újság címlapjáról lekopíroztuk a címert, kiszíneztük, és aláírtuk: “Ez az igazi magyar címer!” - majd a környékbeli fákra kirajzszögeztünk egy-egy példányt. Sejtelmünk se volt, milyen veszélyes is lehetett volna ez a hőstettünk, ha olyan emberrel találkozunk, aki másképp gondolkodik… Egyszer két fiatalember lépett oda hozzánk, de ők is velünk éreztek, mosolyogtak, egyikük felkapta barátnőmet, megforgatta és lelkesen megdicsért minket: rendes magyar gyerekek vagytok - de jobb ha gyorsan hazamentek. Szüleitek tudják mit csináltok, merre vagytok? Nem, nem tudták… biztosan nem engedtek volna ki minket egyedül az utcára.

Időről időre hallatszott a harci zaj, lövöldözés, de néha kimerészkedtünk Apuval, borzongató látványban volt részünk már a Körtérnél is - szétlőtt kapualj (az események után tudtuk meg, hogy egy jó ismerősünk fiát itt érte halálos lövés), kilőtt tank a Himfy utca sarkánál (később ez egy osztálytársam balesetét is okozta, a havazás beálltakor még ott állt a roncs, és Bárdos Marika nekiszánkózott, s csúnyán felrepedt az arca. A sebhely megmaradt - mementó gyanánt egész életére.).

Halottak, leöntve mésszel, a felszedett utcakövekből rakott barikádok, roncsok, röplapok, és bizonytalanság.

Aztán november negyedike… az orosz tankok itt vonultak be a Bartók Béla úton a fővárosba, elsők között voltunk fültanúi a rémes zajnak, amit a lánctalpak okoznak. A rádióban Nagy Imre: “a kormány a helyén van”, és az azóta semmi másra nem emlékeztető Beethoven muzsika a Himnussszal váltakozva… Ekkor a ház lakossága levonult a légópincébe. A háború még emlékezetnyi távolságban volt, sokan gyakorlott pincelakók voltak, tudták mit kell okvetlenül levinni. A két hatalmas helyiség csakhamar megtelt összecsukható vaságyakkal, lerakott matracokkal, volt aki két hokedlire tett egy ajtólapot, az szolgált fekhelyéül. Persze hideg volt, állandóan nagykabátban, felöltözve lehetett csak ott tartózkodni. Néha-néha, ha kicsit szünetelt a harci zaj, felmerészkedtünk az udvarra levegőt szívni, vagy a lakásba, kinek ez, kinek az jutott eszébe lehoznivaló (én egyszer valami játékért mentem fel, úgy tudván hogy Apu is ott van, csöngettem, nem nyitott ajtót senki. Közben egyre erősödő repülőgépzajra lettem figyelmes, és a félelemtől olyan erővel vertem öklömmel a bejárati ajtó katedrálüveg ablakát, hogy az betört… Ettől, meg hogy nem találtam Aput, a gépzúgás meg csak erősödött, annyira megijedtem hogy lélekszakadva trappoltam le a harmadik emeletről a pincébe, Anyuhoz. Később kiderült, hogy Apu kenyérért ment - és hozott is egy egész veknit! Micsoda kincs volt az akkor!

A szomszédos - nem is szomszédos, hiszen végeredményben egy épületet alkot a lakóházunkkal - kollégium egy-egy szinten “átlóg” a házunk udvarára (ide nyílnak ablakai), az első emeleti szint akkor a kollégium konyhájaként működött (időnként bődületes ételszaggal árasztva el a házat is…), egyszer onnan szólt ki a szakács, és ledobott egy birkafejet. Ezt aztán az egyik földszinti lakásban főzték meg anyáink hatalmas fazékban, káposztával, sok embernek adva egy-egy tál meleg ételt belőle.

A pincében is történtek izgalmas dolgok, egy rádió állandóan szólt, mindig csoportosultak körülötte, tárgyalták, kommentálták az eseményeket. Az egyik asszony egyszer elkezdett hisztérikusan kiabálni hogy ez háború, menekülni kell. Alig győzték őt lecsillapítani, apu volt mindig a józanság egyik megtestesítője… ő akadályozta meg azt is, hogy néhány egyetemista a ház padlásán géppuska állványt állítson fel. A kollégium és a lakóház padlása akkortájt még nem volt elfalazva egymástól. A házzal szemközt meg a volt Hadik - akkor Zalka Máté - laktanya. Oda akartak a srácok átlőni. Isteni szerencse, hogy apu meg tudta akadályozni, elképzelni is szörnyű, mi lett volna, ha visszalőnek…

A síró asszony családostól eltűnt - szüleik a házban maradtak, így értesültünk róla, hogy Amerikába mentek. Új lakók is tűntek fel a pincében, egy Erdélyből ide emigrált család. Disszidálás… akkor tanultuk meg ezt a furcsa szót. Szüleim is emlegették - anyu egyik hugáék nekiindultak (Canadában telepedtek le, ma is ott élnek a gyerekeik, unokáik), és minket is hívtak magukkal. Anyu ment is volna, Apu habozott, én viszont - ma sem tudom megfogalmazni, megindokolni - elemi erővel ellenkeztem: “Én magyar vagyok, nem megyek sehova, ha akartok menjetek de én itt akarok maradni”… Mennyi minden lett volna másképp, ha mégis megyünk? Ki tudja, de se a Duna, se a Szent Lőrinc folyó nem folyik visszafelé, ilyesmin rágódni kár. Mi maradtunk.

Voltak kellemesnek mondható, vidám percek is, mindenki próbálta elviselhetővé tenni a helyzetet. Volt aki mesélt a gyerekeknek, volt aki játszott velünk, és mi se tétlenkedtünk. Fel-alá rohangáltunk a pincelépcsőkön, bújócskáztunk, vagy csak éppen társasjátékoztunk. A nagy, 46 lakásos házban elég sok gyerek élt, most kiélveztük a társaságot, olyanokkal is összemelegedtünk, akikkel azelőtt jóformán nem is láttuk egymást. Az egyik kislány - Zsófi - talán három-négy éves lehetett, de jól felvágott nyelvű, eleven eszű gyerek (könnyen lehetett az, többedik volt a sorban, legkisebb a testvérei között) még a felnőtteket is el-elszórakoztatta a csacsogásával, néha egész felnőttesen vicceket mesélt.

A rádióban Kéthly Anna - én nem értettem miért figyelik annyira a felnőttek. Sustorogva, el-ellibegve a Szabad Európa hangja, hírek, félelem, izgalom, aztán - vége, csend és dráma. A forradalom elbukott. Ezt én is értettem. Aztán azt is meg kellett érteni és tanulni, hogy erről így nem szabad említést tenni. Amit otthon hallunk, azt az iskolában - és sehol máshol - nem szabad mondani. Bólogatni kell arra, amit ott mondanak, akármit is érzünk belül, akárhogyan is TUDJUK az igazat…

A pincéből történt visszaköltözés nagy gyászom volt: a lövöldözések miatt az ablaktáblákat leakasztották, nehogy kitörjenek, nekem volt egy akváriumban egy aranyhalam, hát “ő” meghalt, megfázott a jegesre hűlt vízben.

Még néhány napig nem mentek dolgozni a szülők, mi apuval sokat járkáltunk, végig az Üllői meg a Rákóczi úton, rettenetes volt a leszeletelt félházakat látni, a megmaradt födémen egy-két bútor a helyén állt, sírva emlékezett egykori békés otthonokra. Egy játékmackó lógott fejjel lefelé az egyik téglakupacról, kb, kétemeletnyi magasságban. Igen megérintett a látvány. A Bakáts téri templom mellett słrhantok, az egyiken kis kereszt, rajta felirat: T. Erzsike 14 éves, a kereszten lógott kis ezüstlánca, de senki nem nyúlt volna hozzá. Mint ahogyan a Rákóczi úton jótékony célú gyűjtések céljára kirakott papírdobozokból se szedett ki senki egy árva fillért se. Inkább dobták bele a százasokat is, ami igen nagy összeg volt akkor!

Még jó időbe telt, míg legalább az alapellátás helyreállt, iskolába se kellett menni még egy ideig (szénszünet majdnem minden télen volt a háború utáni években).

A Karácsonyt és Szilvesztert Szikszón töltöttük, Édesanyám szülőhelyén. Az ottani rokonoknál volt bőven ennivaló, hiszen disznót tartottak, szőlőjük is volt, még fenyőfát is sikerült keríteniük, nekem mint gyereknek legalább olyan szép volt az ünnep, mint más években.

Aztán vissza Pestre, kezdődött a tanítás. Az iskolába érkeztek a svájci, osztrák, dán gyerekek szeretetcsomagjai. Olyan tábla csokikat kaptunk, amilyeneket azelőtt még csak nem is láttunk. Némelyikben levél is volt, vagy egy-egy gyerek címe. Reggelente egyenként a tanító néni elé állva megkaptuk a (szintén svájci csomagból származó) vitamintablettát. Lassacskán normalizálódott számunkra az élet, az országé azonban?

Budapest, 2003. december 12

Balogh Viktória