Balogh Viktória:

 

ÉN IS VOLTAM GYEREKKÓRUS-TAG

 

 

          Nem akkor hallottam először a Gye­rek­kórusról. És az is régen mo­tosz­kált ben­nem, hogy nekem is meg kel­lene próbálni. Évek óta tanultam ze­nét, a szol­fézs min­dig jól ment, a tanárnőm szerint tűr­he­tő­en zon­go­ráz­tam is, ha pe­dig akár az is­ko­lá­ban, akár a zene­is­ko­lá­ban éne­kel­ni kel­lett, so­sem val­lot­tam szé­gyent. Ez mind végig­fu­tott a gon­do­la­ta­i­mon, ahogy a rá­di­óban el­hang­zó fel­hí­vás megütöt­te a füle­met. Meg kel­lene pró­bál­ni, leg­fel­jebb nem si­ke­rül. 12 éves vol­tam, hatodikos. Mit ve­szít­he­tek? Csak egy kis biztatás kel­lett, amit szü­leim­től meg is kap­tam, és már ír­tam is a je­lent­ke­zést egy pos­tai la­pon. Né­hány hét után jött is a behívó. Iz­galom­mal ké­szül­tem, a fel­tételek (5 dal szö­veg­gel és szol­mi­zál­va) nem ri­asztottak el, csak a da­­lok kivá­lasz­tá­sa volt “ne­héz”, mert elég sok dalt tud­­­tam és sze­ret­tem is, most me­lyi­ket ne vi­gyem, ez job­ban izgatott, mint hogy me­­lyi­­ket igen. Azon a bizonyos na­pon édes­a­nyám kísért el a rádióba. Már m­aga a tény, hogy a felvé­te­li is a titok­za­tos Bró­dy Sándor utcai épü­let­ben van, kel­le­mes iz­ga­lom­mal töltött el. A Pollack Mihály té­ri be­já­rat­nál fegy­ve­res ka­to­na állt őrt. Szigo­rú­an vette szemügyre a fel­vé­telire be­hí­vó levél­két (“E­zen érte­sí­tés egy gyer­mek, és egy fel­nőtt kísérő ré­szé­re belépőül is szol­gál…”), és a szé­les fe­hér már­vány­lépcső felé irányí­tott. Akkor még re­mél­ni sem mer­tem, hogy mi­lyen so­kat fogom koptatni azokat a fo­ko­kat. Egy ka­nyar, majd egy má­sik, meg­il­le­tő­döt­ten fog­tuk meg egy­­más kezét Anyu­val. Nem tu­­dom me­lyi­künk iz­gult job­ban, ő-e, vagy én… Bár mi­ó­ta ma­gam is anya vagyok, úgy gon­dolom, az ő iz­galma volt  na­gyobb. Az­tán egy­szer csak felér­tünk a “hely­szín­re”. Hozzánk ha­son­lóan iz­ga­tott és meg­il­le­tő­dött anyu­kák-apu­kák és gye­re­ke­ik zsong­tak a két elő­tér­ben. A fa­la­kon a fa­bur­ko­lat, a bel­ső elő­tér már­vány-ere­zetű üveg­te­te­jén be­szű­­rő­dő fény még fo­kozta azt a mai na­pig ben­nem élő nosz­tal­gi­kus-ün­nepé­lyes han­gu­la­tot, ami el­tölt, ha ezek­re a na­pok­ra (évek­re…) gon­do­lok. Min­dig fel­köd­lik előt­tem az elő­­tér­ben álló hatal­mas bőrka­na­pé, a ma­gas, faragott aj­tók, raj­tuk a réz­gom­bok, ki­lin­csek (alig ér­tük fel…), és az egész hely min­de­nes­től át­i­tat­va egy il­lat­ke­ve­rék­kel, amit le­ír­ni nem, de felidézni még min­dig képes va­gyok. Rövid vá­ra­ko­zás után az egyik nagy ajtó fel­tárult, és ki­lé­pett raj­ta az azóta már oly jól is­mert Laci bá­csi, ar­cán az azó­ta már oly jól is­mert, elunha­tat­lan, kedves-hun­cut­kás, ki­csit ti­tok­za­tos, “lacibácsi-mo­soly”. Fel­so­­rol­ta a következő csoport ne­ve­it, köz­tük az enyé­met is. Egy gyors pil­­lan­tás Anyu­ra, és már men­tünk is be­fe­lé. A zongora mellett Vali né­ni ült, mi sor­­ba­áll­tunk, és mint a for­gó­szél, fel­ka­pott ben­nün­ket a felvé­te­li­zés nagy iz­gal­ma. Ének­lés, szol­mi­zá­lás, kü­lönféle dal­­la­­mok és ritmusok visz­sza­ének­lé­se, -tap­so­lá­sa, e­gyi­künk a másik után, ha va­la­ki nem tu­dott va­la­mit, lehetett je­lent­kezni, hogy ki tud­ja helyette. Úgy érez­tem, egy perc sem telt el, és már men­tünk is kife­lé. Laci bácsi ki­kí­sér­te a csa­pa­tot, és bú­csú­zó­ul meg­si­mí­tot­ta a fe­je­met. “Ügyes voltál Viki!” Me­le­gem lett. Hon­nan tud­ja a ne­ve­met? Hogy nem vol­tam na­gyon ügyetlen, azt én is é­rez­tem, de ek­kora ki­tün­tetés… Anyu is lát­ta, hogy igen pi­ro­san jö­vök elő, si­et­ve tu­dó­sí­tottam élmé­nye­imről, mi­köz­ben már le­fe­lé tar­tot­tunk azo­kon a bizo­nyos lép­cső­kön.

 

          A szokásos tanulás, zeneórák, egy­szó­val a min­den­napok mono­tó­ni­á­ja kö­ze­pet­te gyor­­san teltek a na­pok, és nem­so­kára megér­ke­zett a “Má­so­dik Be­hí­vó”… (“az el­ső meg­hall­­­ga­tá­son jól szerepeltél stb. stb.”) Ek­kor már na­gyobb volt az iz­ga­lom, hisz a tét is na­gyobb!

 

          Már ismerősként bal­lag­tunk fel­fe­lé, és csak­ha­mar újra a “mérlegen” ta­lál­tam ma­gam. Ez már a DÖN­TŐ… Sze­ren­csé­re, míg a vizsga zajlott, ez a nagy tét nem le­be­gett a sze­mem előtt, talán ennek is tud­ható be, hogy kön­nye­dén vettem az egé­szet, és még az el­ső­nél is ke­vésbé iz­gul­tam. Már egy ki­csit ismerősnek érez­tem Va­li néni és Laci bácsi ar­cát, gesz­tu­sa­it. Azt, hogy ezen­túl én is az ő “gye­re­ke­ik” kö­zé tar­toz­ha­tom, még nem re­mél­tem… vagy ta­lán mégis…?…

 

          Ez a forduló már nem egészen úgy zaj­lott mint az első. Nem me­het­tünk ha­za a vizs­ga után, hanem meg kel­lett várni, míg min­den, az­nap­ra be­hí­vott gye­rek sor­ra ke­rül, az­tán min­denkit be­hív­tak a pró­ba­­te­rem­be. Mert ott zaj­lot­tak a sors­dön­tő ese­mé­nyek… Szülők, gye­re­kek, nyá­ri me­leg, iz­ga­tott sut­to­gá­sok, re­mény­­ke­dő moso­lyok, aztán az ered­mény­­hir­de­tés… Né­hány be­ve­ze­tő szó után a sze­ren­csé­sek ne­ve­i, akiknek sike­rült… Elő­ször azo­kat so­rolta Laci bá­csi, akik ún. “elő­ké­szí­tősök” lesz­nek. Ma­rad­nak régi is­ko­lá­jukban, csak szol­fézsra és kó­rus­pró­bákra járnak be, az­tán majd ki­de­rül… Majd azok nevei, akik ősz­től a kó­rus is­ko­lájába, a Rökk Szi­lárd utcai ál­ta­lá­nos­ba fog­nak járni, egy­úttal a Kórus teljes jo­gú tagjai le­het­nek. Alig hit­tem a fü­lem­nek, amikor az én neve­met hal­lot­tam. Anyu­kám meg­bökte a kö­nyö­kö­met: “Hal­lod? Örülsz?” Aztán egy bol­dog zson­­gás áradt el ben­nem, jó­formán azt sem tud­tam hol va­gyok, mi történik kö­rü­löt­tem. Vége lett az ered­mény­hir­de­tés­nek, so­kan el­men­tek, csalódott, irigy­ke­dő arcok must­rál­tak min­ket, boldo­go­kat, akik még ma­rad­tunk (marad­hat­tunk!…) Vali néni­től meg­kaptuk a “kör­zet-enge­délyt” az új is­ko­lá­ba való be­i­rat­ko­zás­hoz, ami fe­héren fe­ketével bi­zo­nyí­tot­ta, hogy nem álom az e­gész, ha­nem a leg­tel­je­sebb valóság.

 

          Gyerekkórusos lettem!

 

          Így kezdődött az a sok­éves bol­dog­ság, amit úgy hívnak: Rádió Gye­rek­kórus.

          Az események peregni kezdtek, még el sem kez­dő­dött az új tanév, már­is tá­vi­ra­ti­lag kap­tam behívást rá­di­ó­fel­vé­tel­re, szink­ron-sze­rep­lése, és bár azokat a da­lo­kat ké­sőbb so­sem énekeltük, a mai napig em­lék­szem rá­juk (Nos éljen Tádé! meg a né­met gyer­mekfilm a cir­ku­szo­sok­ról betét­da­la, a Corinna).

          Aztán eljött a szep­tem­ber, új is­ko­la, új osz­tály­tár­sak, új tanárok, min­den új, az egész kó­rus-élet. A pró­bák, rádió­fel­vé­te­lek a “genius loci”, azaz a hely szel­le­me…

 

          Nagy izgalommal men­tünk át min­den al­ka­lommal a Rádió épület ud­va­rán é­pült hí­res-ne­ves “pago-dá”-n. Ez egy üveg­falú, va­ló­ban pa­go­dára em­lé­kez­tető ala­kú épület-tol­da­lék, ami tu­lajdon­kép­pen társal­gó­ul, vára­ko­zó he­lyi­ségül, és a be­lőle nyí­ló bü­fé­fé­hez tar­to­zó ká­vé­zóul is szol­gált. Volt ben­ne könyv­árus, ké­nyel­mes asz­tal­kák, nagy edé­­nyek­ben pál­mák, és mi min­den al­ka­lom­mal ku­tatva néz­tünk körül, kit, kiket lá­tunk meg -hí­res szí­né­sze­ket, be­mon­dó­kat, zenészeket, ren­de­zőket- akik épp ott töltik az időt, tár­sa­log­­va, sze­rep-kéz­i­rat­ba, kottá­ba mé­lyed­ve. Ha volt időnk egy-egy pró­ba vagy rá­dió­fel­vé­tel előtt, né­ha mi is le­ül­tünk egy kis asz­talhoz, és ott köl­töt­tük el az ál­ta­lunk “sza­ba­dal­maz­ta­tott” mus­tá­ros ke­nye­ret. Ez volt az az “ínyenc­ség”, amit a foly­ton-éhes gye­rek­sereg ki is tu­dott fizetni. Egy serc­li öt­ven fil­lér volt (bőven meg­csur­gat­va mustárral…), és mi úgy et­tük, mint­ha a legfi­no­mabb prá­gai son­ka lett volna. Időnként egy-egy Bambit is el­­osz­tot­tunk ket­ten-hárman, de ez nem volt min­den­na­pos, fény­űzés­nek szá­mí­tott.

 

          Szigorú “rendel­ke­zé­sek” szabá­lyoz­­ták -termé­sze­tesen a hangunk ál­la­po­ta ér­de­ké­ben- bizo­nyos ételek fo­gyaszt­ha­tóságát. Értem ez alatt pl. hogy tan­év köz­ben nem volt sza­bad fa­gyit en­nünk, koncertek ill. rá­dió­fel­vé­telek előtt néhány nap­pal szólt Laci bá­csi, hogy: “Gye­re­kek, most ne e­gye­tek a fel­lé­pé­sig diót, mo­gyo­rót, mo­gyo­rós csokit, hogy szép, tiszta ma­radhasson a han­go­tok!”

 

          Kárpótlásul viszont ál­ta­lában az első “le­gá­lis” fa­gyit közösen kaptuk, az év­zá­ró ün­nep­ség után. Egy­szer a már­vány­­terem elő­terében igazi fa­gyis­ko­csi­ból mér­te ki töl­csé­rek­be iga­zi fagylalt­á­rús, máskor a pa­go­da kisasz­ta­la­i­ra terí­tet­tek fa­gyiból te­rülj-asztalkát a bol­dog gye­rekhadnak.

 

          És még egy kiemel­ke­dő élmény, ami­ben részem lehetett. Egyik ének­ó­rán Va­li né­ni (mert nekünk ő ta­ní­tot­ta az éne­ket) körülnézett, és a sző­ke -fő­leg a hosszú­ha­jú- lá­nyok­kal hely­zet­gya­kor­la­to­kat végeztetett. Ak­kor még nem tud­tuk el­kép­zel­ni sem, hogy mi ok­ból. Az­tán ki­derült. A Katona Jó­zsef Szín­ház gyer­mek­­sze­rep­lőt ke­re­sett a “Szabadság első nap­ja” c. Leon Krucz­kow­s­ki da­rab­hoz, és tőle is kér­tek 10-12 éves sző­ke, le­he­tő­leg cop­fos, és rá­ter­mett lá­nyo­kat a vá­lo­ga­tás­hoz. Vali né­ni engem is be­so­rolt a csap­at­ba, és né­hány nap múl­va már a “vi­lá­got je­len­tő desz­ká­kon” áll­tunk Apá­thi Ist­ván (Simi bácsi) vizs­gáz­ta­tó szí­ne előtt. Több­rend­béli szű­rés után ket­ten kap­­tuk kéz­be a sze­re­pet tart­al­ma­zó gép­írásos la­pokat, Ivanits Emmi meg én. Tel­tek-múltak a he­tek, foly­tak a pró­bák, és nekem nem tűnt fel, hogy egyre több­ször szó­lí­tanak en­gem a szín­pad­ra. Úgy gon­dol­tam, hogy fel­vált­va fog­juk ját­sza­ni a sze­re­pet. Olyan művészek­kel ismer­ked­tem meg, mint Má­nyai Lajos (ő volt a da­rab­beli papám), Bara Margit és Soós Edit (nővé­re­im), Kálmán György, Garas De­zső, Gózon Gyula. Egy ki­sebb meg­hűlés miatt né­hány na­pot mu­lasz­tot­tam, ami­kor egy dél­e­lőtt megje­lent ná­lunk Kun Tibi bá­csi, aki a szín­házból jött meg­néz­ni, mi van velem. Anyu­kám elá­mult: Ilyen fontos az én kis­lá­nyom? Hát a má­sik kis­lány nincs ott? Ekkor Tibi bá­csi úgy rendel­ke­zett, hogy kabát fel, és men­jünk ve­le. Nem el­len­kez­tünk, csak nem ér­tet­tük a dolgot. Nem sokáig tartott az ér­tet­len­ség, csak míg az el­ső hirde­tő­osz­lopig ér­tünk. Ott dí­szel­gett kira­gaszt­va a darab pi­ros­sal nyom­ta­tott pla­kát­ja, hirdetve a közeli be­mu­ta­tót. És rajta Lorchenként az én ne­vem, egyedül… Megint el­ön­tött a forróság, azt sem tud­tam hogy sír­jak vagy ne­ves­sek örö­möm­ben. Aztán vala­hogy haza­ke­ve­red­tem anyu­kám­­mal, de ká­bul­tan, szinte azt sem tudva hol va­gyok, hova lé­­pek. Ennyi sze­rencse egy­más után, nem is lehet igaz… És ezu­tán még négy évadon át vol­­tam a Nem­ze­ti és a Katona József szín­há­zak gye­rek­sze­rep­lője, egyik da­rab a má­sik után, nem nagy szere­pek, de SZE­RE­PEK… És er­re sem kerül­he­tett vol­na sor, ha nem va­­gyok kórustag…

 

          Aztán a szin­tén fe­lejt­he­tet­len -az egyik, ha nem “A” leg­na­gyobb- él­mény, a Győz­tes is­me­ret­len c. Ránki gyer­mek­opera be­ta­nu­lá­sa, pró-bái, fel­vé­te­­lei, el­mond­ha­tatlanul mély nyo­mot ha­gyó em­lé­kek. A tete­jé­be még ott is “iga­zi” sze­re­pem volt, nem csak a kórusban éne­keltem, ha­nem az egyik prózai sze­rep is az enyém lett. A cso­dálatos énekhangú Farkas Teri (ma hír­neves ope­ra­éne­kes­nő külföldön) sze­re­pé­nek prózai ré­szét -mint egy rá­dió­já­té­kot- ve­lem vet­ték fel. Part­ne­rem a ma már vi­lág­hí­rű Kincses Vero­ni­ka volt. László Bandi bá­csi felejthe­tet­len alakja tűnik elém, a rá­di­ó­stú­di­ó  ti­tok­za­tos világa, a titkok, a zaj­kel­tő esz­kö­zök, hogyan “te­rem” az eső, a szél, a vi­­har, a ló­do­bo­gás stb… Az egész­nek volt egy fan­tasz­ti­kus fe­szült­sé­ge, ami ugyan­ak­kor rend­kí­vül kellemes volt, a jel­leg­zetes stú­di­ó­szag (úgy tűnik, va­la­mi van ab­ban, hogy a Kutya évében szü­let­tem - na­gyon nagy be­nyo­mást tesz­nek rám a kü­lön­féle szagok, és sok ese­mény em­lé­ke­ként, a képe­ken túl, egy-egy jel­leg­zetes szag is felötlik bennem).

 

          Újabb élmény­döm­ping: a né­met­or­szá­gi  nem­zet­közi gyermek­kó­rus­ta­lál­ko­zó. Erről a rá­dió­újságban még “nyi­latko­za­tom” is meg­jelent… A ri­por­ter­rel és Va­li né­ni­vel -egész üveg, e­gye­dül nekem rendelt, Bam­bi mel­lett- a pa­goda egyik kis­asz­ta­lá­nál ülve ké­szült a ne­vezetes cikk.

 

          Ami az utat magát ille­ti, sokunk ak­kor járt először a határon túl. 1960-ban még nem volt minden­na­pos do­log, hogy valaki “csebe” meg “né­met­be” jár­kál… Vo­nat­tal in­dul­­tunk, eme­le­tes vonatra száll­tunk át Drez­dá­ban, csu­pa fe­lejt­he­tet­len em­lék. Útközben drá­mai in­ter­mez­zo Prágában. A vo­nat­ból ki­száll­va, elég­gé fá­rad­tan, cso­mag­jainkat cipel­ve vo­nul­tunk ki­fe­lé a csar­nok­ból, ami­kor egy sze­ren­csét­lenség szem­ta­núi lettünk. Egy mun­­kás he­vert vér­tócsa kö­zepén egy lét­ra tö­vé­ben. Onnan zu­han­ha­tott le. Vali né­­ni óvó kéz­moz­du­lat­tal te­rel­ge­tett el minket a szín­hely­ről, de a be­nyo­más így is meg­rázó volt.

 

          Prága viszont, az “arany Prága” va­­ló­sá­gos csoda. A vár, az Orloj, az Arany­­­csi­ná­lók ut­cája, a kincs­tár, meg min­den, amit fel­sorolni sem tudok már. Két nap pi­he­nés után men­tünk to­vább Németország fe­lé (és köz­ben Prá­gá­ban “iga­zi” szál­lo­dá­ban alud­tunk!).

 

          A “főhadiszállásunk” Halleban volt, egy na­gyon szür­ke, nagyon nagy és na­gyon­-de-na­gyon tiszta kol­lé­gium­ban. Még az elő­tér és a hoszszú-hosz­szú fo­lyo­sók kö­ve­ze­tét is na­pon­ta ken­ték viasszal, és ke­fél­ték pad­ló­ke­fé­lő gép­pel. Ez lett a “vesz­tünk”… Mert ugye­bár egy tükör­fé­nyes (és ennek kö­vet­kez­té­ben tü­kör­si­ma)  fo­lyo­só gye­rek­emberi ésszel csak­is és kizáró­lag ar­ra va­ló, hogy ren­del­­te­tés­sze­rű­en CSÚSZKÁL­JA­NAK RAJ­TA… Hát ezt mi meg is tet­tük… Egyre na­gyobb len­dü­let­tel, egy­re nagyobb lel­ke­se­­déssel, és en­nek kö­vet­kez­tében egy­re na­gyobb lár­má­val… Az­tán ajtó nyílik, Va­li né­ni jön, gye­rek­nép spric­cel ész nél­kül a háló­ter­mek felé, csak sze­gény Wé­ber Jutka ma­radt ott egye­dül a fél­ho­mályos fo­lyo­són. Ő “vitte el a bal­hét”, mi­vel őt kap­ta el Vali néni… A bün­tetés: le­ír­ni százszor (még az­nap este!), hogy “A fo­lyo­só nem ar­ra való, hogy csúsz­kál­junk raj­ta!” Ter­mé­sze­te­sen a gye­rek­szo­li­da­ri­tás gé­pe­zete gyor­san forogni kez­­dett, egy em­ber­ként rót­tuk vagy ha­tan, nagy buz­ga­lommal a so­ro­kat, hogy miha­ma­rabb kész legyen a “pen­zum”. Csak Vali néni cso­dál­ko­zott, va­jon mi­től ír ilyen kü­lönbözően ez a Judit ol­dal­ról ol­dalra? Vagy na­­gyon is tud­ta, s ta­lán ép­pen azért nem szólt…

 

          Az utazás többi része is él­mé­nyek­kel te­li. Nem is tudom miről kel­le­ne ír­ni, a bő­sé­ges, ízletes el­lá­tás­ról (éles ellen­tét­ben az itt­honi nap­kö­zi­ben meg­­­szo­­kot­tal)…, az éle­tünk­ben elő­ször rendel­ke­zés­re álló, ön­ál­ló­an elkölt­he­tő (né­hány tíz­­fo­rint­nyi) ko­ro­ná­ról illetve már­ká­ról, vagy a min­den­na­pi men­ta­teáról-e? Vagy a busz­ve­ze­tő bá­csiról, aki nagy tü­re­lem­ről és gyer­mek­sze­re­tet­ről tett bi­zony­sá­got, és fel­vált­va en­gedett a mel­lette lé­vő ülés­ről bá­mész­kod­ni min­ket (a szál­lás­ról ugyanis min­den­ho­vá busszal men­tünk, előt­tünk, mö­göt­tünk pedig mo­to­ros ren­dőr-kon­voj, épp mint a dip­loma­ták­nál - de hi­szen azok is vol­tunk, a ba­rátság kis da­los dip­lomatái). Sőt, bú­csú­zóul ne­kem adta a vissza­pil­lantó tük­rön hin­­tázó ara­nyos kis süni fi­gu­rát, mint­egy fizet­sé­gül a tol­mács­ko­dá­so­mért - ekkor vettem elő­­ször iga­zá­ból hasznát a nyelv­ta­nu­lás­nak. A hang­ver­senyek felül nem múl­ha­tó han­gu­la­táról, a lel­ke­se­dés­ről, ami­vel a kü­lön­féle országokból össze­se­reg­lett kis da­losok kéz­zel-láb­bal igye­kez­tek megér­tet­ni magukat a többiekkel. Ba­rát­ko­zá­sok, aján­dé­kok cse­re-be­ré­je, és vé­ges-vé­gig tö­mény, röp­tető bol­dog­ság. Az ott ki­cse­rélt cí­mek nyo­mán el­in­dult le­ve­le­zé­sek­ből hosszan­tartó ba­rát­sá­gok is szü­let­tek. Én is éve­kig tar­tot­tam kap­cso­la­tot há­rom lip­csei gye­rek­kel, sőt gim­na­zis­ta ko­romban há­rom hé­tig csere-nya­ral­tunk egy­más­nál az egyikkel.

 

          Aztán a Bartók terem-be­li “Győz­tes” elő­adások, ahol olyan szí­né­sze­ket is­mer­het­tünk meg egészen kö­zel­ről, mint Domján Edit, Ör­ké­nyi Éva, Kiss Manyi, Láng Jó­zsef, Kéry Edit. Csu­pa olyan él­mény, ami élet­re­szó­ló le­nyo­ma­tot hagy a kép­lé­keny gyerek­lel­ke­ken.

 

          Meg a hangversenyek, a külön­fé­le al­kalmakból tar­tott különféle ren­dez­vé­nyek, a fel­lé­pések, gyer­mek­nap, április ne­gyedike, má­jus el­se­je. Az el­ső - és ta­lán nem­csak e­mi­att igen emlékezetes - nyil­vános fel­lé­pés, amin már én is részt ve­het­tem, Bárdos tanár úr 60. szü­le­tés­nap­já­ra rendezett kó­rus­hang­ver­seny volt a Zeneaka­dé­mia nagyter­mé­ben. Akkor még nem a vi­lá­goskék mat­róz­ru­ha volt az egyen­ru­hánk, ha­nem  sötétkék szok­nya (a fi­úk­nak nad­rág), fe­hér “Verács­ka” blúz, a nya­ká­ban nagy cso­korra kötött fe­hér tű­pettyes sötét­kék sza­laggal. A kó­rus lel­ke­se­dése, fegyelme mindig pél­da­mu­ta­tó volt. Csak így érhette el azt a nem­zet­kö­zi hír­nevet, amit… És ezt nem ám meg­fé­lem­lí­téssel érte el Laci bá­csi és Vali né­ni, ha­nem tü­re­lem­mel és szere­tet­tel. Elég volt, ha fel­e­melték a ke­zü­­ket, mi már tud­tuk a dol­gun­kat, értettük, éreztük egy­más gondo­la­tát. Ez az alapja min­den ko­moly mun­kának, és nem csak a ze­né­ben. Fi­gyelni egy­más­ra. Közösen akarni a kö­zö­sen ki­tű­zött célt.

 

          Az általános iskolás é­vek eltel­té­vel még szeren­csé­re néhány évig sze­re­­pel­het­tünk a gye­rekkórussal (amíg hangunk en­ged­te, és amíg be­le­fér­tünk az ak­kor már meg­lévő, kék mat­róz­ruhába).

 

          Erre az időszakra esik a szlo­vá­ki­ai nyári turné, ami­re az üde, szines vi­rá­gos­kert ha­tá­sát adó ruhánk ké­szült, egy­forma fehér puf­fos ujjú blúz, és a szi­vár­vány szí­neiben pom­­­­pá­zó hú­zott szok­nyák, kinek-ki­nek ízlése, vá­lasz­tá­sa sze­rinti, de egy­más­sal har­mo­ni­záló szí­nek­ben. Vali néni di­vat­ter­ve­ző­ként is min­dig re­me­kelt, mint ahogyan ama bi­zo­nyos “Kék Mat­róz­ruha” meg­ál­mo­dá­sá­nál is.

 

          (Erről az útról olyan em­léket hoz­tam, amit nem so­kan: egy ipoly­sá­gi ke­rí­tés­ről le­té­pett “félcédula” pla­kátot, ami a mi fellé­pé­­sünket hirdeti.)

 

          Persze voltak egyéb na­pok is, nem csak ünne­pek…

 

          Zeneiskolába is a rá­dió épü­le­té­be jár­tunk, nagy­ne­vű művészek ta­ní­tot­tak min­ket, jó­ma­gam például az ak­kor fiatal zongo­ra­mű­vész­ként pá­lya­kez­dő Czigány György nö­ven­déke le­het­tem.

 

          És a gyerek az mindig és min­den­hol gyerek… Ren­geteg huncut­sá­gon tör­tük a fe­jün­ket, és ebből so­kat meg is va­ló­sí­tot­tunk. A rádió épü­le­te, a több épü­let­ből ösz­sze­tol­dott, fo­lyo­sók­kal, hidakkal össze­kö­tött tömb­je erős ki­hívás volt… És mi nem kis­an­gya­lok, ha­nem hús-vér gye­rekek. Te­le ka­land­vággyal és kí­ván­csi­­ság­gal, va­la­mint nem ke­vés merész­ség­gel. Las­sacs­kán derítettük fel a tere­pet, de egy idő után nem ma­radt fo­lyo­só­hajlat, rej­tek­lépcső általunk be­já­ratlanul. Egy ilyen por­tya so­rán fel­té­ved­tünk (?) a pad­­lásra is. Ki te­het ró­la, hogy felfelé is ve­ze­tett lépcső? Óvatosan o­son­tunk egy­más nyo­má­ban, mint az in­di­á­nok, nesz­te­len macs­ka­lép­tek­kel, egy­re fel­jebb és fel­­jebb. Aztán el­fo­gyott a lép­cső, de a mi bá­­torságunk még tar­tott. Elő­re! Most már csak nem hát­rál­ha­tunk meg… Ajtó volt ugyan, de hí­vo­ga­tó­an tár­va-nyitva. Egy­sze­­rűen nem le­hetett nem men­ni to­vább… Fent vol­tunk a rádi­ó­épü­let Bródy Sándor ut­ca­i szárnya felett húzódó pad­­lá­son. Ezt on­nan tud­tuk, hogy ter­mé­sze­te­sen meg­szemléltük a panorámát is… A pad­­lás? Mint álta­lá­ban minden más pad­lás: forróság, porszag, geren­dá­kon buk­dá­­csol­tunk, és igen va­rázs­la­tos­nak ta­lál­tuk az egészet… Néhány hasz­nál­ha­tat­lan­ná görbült kotta­áll­vá­nyon és né­hány kö­teg régi kottán kí­vül egye­bet nem ta­lál­tunk, de a bá­tor­sá­gunk las­sacs­kán tü­ne­de­zőben volt már. Csak meg ne lásson va­laki min­ket le­felé menet! Mert hogy eb­­ből mi len­ne, ha Laci bácsiék tud­nák, ar­ra gon­dol­ni sem mertünk (biz­tos azon­na­li ki­csa­pás). Ha lehet, még óva­to­sab­ban in­dul­tunk vissza­felé. Né­hány lé­pés után a­zon­ban meg­hűlt ereink­ben a vér. Vala­me­lyi­künk a nagy iz­ga­lom­mal (és most már kez­dődő szo­ron­gás­sal is) teli igyekeze­té­ben fellö­kött egy kot­taállványt. Úgy érez­tük, ezt a ro­bajt min­den­ütt hal­lot­ták. Déli ha­rang­szó helyett ma ezt köz­ve­títette a rá­di­ó is… Most mi lesz? Né­mán la­pul­tunk egy ideig, míg a hang el­ült, és csak egy fáradt légy zümmö­gé­se törte meg a csen­det, meg a tor­kunk­ban do­bogó szívünk za­ka­tolása. De ép­ség­ben -és le­lep­lezés nél­kül- si­ke­re­sen leértünk.

 

          Remélem ez ennyi év távla­tá­ból ma már bocsá­na­tos bűnnek szá­mít.

 

          Ennyivel a dolognak még nem volt azonban vége. A padláson eltöl­tött idő -ek­­kor lát­tuk az órán- vi­szony­lag hosszú­ra si­ke­redett, már si­etni kel­lett a nem­so­ká­ra kez­dődő kó­rus­pró­bára. Uc­cu neki! kette­sé­vel a nem-ti­los lép­cső­há­zakon át, irány a pró­ba­te­rem! Csak­hogy a nagy ro­ha­nás (meg az elő­ző­leg kiál­lott izgal­mak) hatá­sá­ra kissé remegtek a lá­ba­ink, és Vár­hidi Évi ak­ko­rát zu­hant az (elő­ző­ek­ben rész­le­te­sen ismer­te­tett) hófe­hér már­vány­lép­cső­ház­ban -fej­jel a lép­cső élé­re-, hogy fel­re­pedt a hom­lo­ka. Mi ekkor ijed­tünk meg iga­zán. Rémület, nyüzsgés, Évi fejét a Tre­fort ut­cai ren­de­lő­ben össze­kap­csol­ták, és mi a lép­cső­ház­ban még na­pok múl­tán is bor­zong­va ke­rül­get­tük a bar­ná­ra vált vér­nyo­mokat.

 

          Egy másik “huncut­ság” (?). A né­met­or­szági uta­zás előtt min­den­kinek ala­pos és rész­le­tes orvosi vizs­gá­laton kellett részt ven­nie. Ennek okán most mind­nyá­jan a Tre­fort ut­cai ren­de­lőbe mentünk. A VII. osz­tály (a miénk…) kü­lön, és sok­kal rész­le­te­sebben vizs­gál­ta­tott meg mint a többiek. Hogy mi­ért? Ez sem ti­tok ma már. Bernáth Mari volt az ér­telmi szer­ző, és a szer­ve­ző. Az ő meg­győző bólo­ga­tása bi­zo­nyí­totta a kü­lön­féle labo­rok­ban és vá­ró­ter­mekben, hogy igenis, min­ket ide is küld­tek, tessék szi­ves lenni mind­nyá­jun­kat meg­vizs­gál­ni. És mi in­kább szur­kál­tat­tuk, vizsgáltattuk, rönt­ge­nez­tet­tük ma­gun­kat egész délután, csak ne kell­­jen vissza­men­nünk aznap már az isko­lába.

 

          Egy ízben még tánc­ze­nei lemez­fel­vé­telen is részt vettünk a Rotten­bil­ler utcai ré­gi hang­lemez stú­di­ó­ban. Psota Irénnel énekeltük le­mez­re a “Két kicsi kecske” meg a “Pa­pír­szal­vé­ta” című da­lo­kat, és rend­kí­vül jól szó­ra­koz­tunk, mert Irén “né­ni” -mint min­dig- ele­mé­ben volt, és még többet “adott bele” a ked­vün­kért (igen há­lás kö­zön­sége vol­tunk). Majd a sikeres fel­vé­tel vé­gén mi lá­nyok kaptunk egy-egy pa­pír­szalvétát tőle (ak­ko­riban bol­dog-bol­dog­talan azt gyűj­tötte, az én gyűj­te­mé­nyem még mindig meg­van), aztán mind­nyá­jun­kat meg­hívott egy Bambira (ma már ez a kát­rány­ízű szörp is a “kul­túr­tör­té­net” em­lé­ke csu­pán). Erről éne­kelt Kovács Eszti is a Pan­cso­ló kis­lány-ban, de ez már nem az én fejeze­tem…