Balogh Viktória:

“Örömjelentés nem készül?”

(egy régi TV műsor címe nyomán…)

     “Vigasztalan, nyirkos, ködös febru­ári reggel. Az ég is őt siratja? Ahogy a mor­fi­um ködéből itt-ott előbújik öntu­data, gon­do­latai egymást űzik, kergetik. A hátán fekszik (kiterítve… - gondolja), most 23 órán át nem szabad mozdulnia sem. Iszo­nyú kiszolgáltatottság. És ez az egész szörnyű helyzet. Még fel sem ocsú­dott az első megdöbbenésből. Előző nap jött be - kivizsgálásra - és percei sem maradtak a reménykedésre. A főor­vos első ránézésre közölte a könyörtelen íté­le­tet: “Asszonyom, ki kell venni a mé­hét!”. Megfordult vele a világ, ele­red­tek a könnyei, és csak motyogni tudott, szinte csak magában - magának - sut­tog­ta: “De nekem még csak ki­lenc éves a kislányom! Még élnem kellene!!!” Hogy még szülni is szeretett volna, hogy még kistestvérről ábrándozott, említeni sem merte. Pedig az orvos igazán emberséges volt. Atyailag megölelte mikor látta kétségbe­esését: “Fogunk mi még együtt táncolni a kislány esküvőjén!” De való­szí­nű, hogy ez csak a szokásos, minden­ki­nek automatikusan el­mondott bátorító szöveg része…

      Újra süllyed, öntudata ködbe vész, le­beg. Próbálja tekintetét a kórterem egy-egy pontján megállítani, nézni a szeme­i­vel, mint azelőtt, de nem megy. Zsong a feje, kába az agya, hiába próbál az éb­ren­lét peremén megkapaszkodni, mindig vissza-visszacsúszik az öntudatlanság fekete árkába. Ilyen lehet az átmenet az életből a halálba… Megfeszül, mene­kül­ne - újra eszmél: nem lehet!. Ezt már el kell viselni. És mindazt, ami még ezután következik.

      A golyót elgurították, lelökték a hegy­ről, megállítani nem lehet, és előre nem látható, miben akad meg, mit sodor ma­gával, meddig gurul, hová érkezik. Megáll-e a hegy lábánál a mezőn, süti-e még nap, mossa-e eső, vagy rohan to­vább a szakadékba, a megsemmisülésbe?

      Úgy érzi, élete most egy üveg­golyó­nál is törékenyebb, sebezhetőbb.

      Kis bogárkám! - kapaszkodik meg ere­je hajszálával kislánya arcában. Gyere közelebb, alig látlak! Olyan homályos min­den. De nem tisztul a kép. Csak érzi, mint tudja, hogy ez is az álomhoz (rém­álom…) tartozik. Tehetetlen, leigázott, me­gint felbukkan, próbál tájékozódni lega­lább az időben. Még csak fél kilenc! Alig húsz perce hozták vissza a rádium-műtőből! Milyen hosszú akkor a huszon­há­rom óra? Fejét meg meri mozdí­tani, de mintha ólomból lenne, süllyed a párná­ba. Körülnéz. Négyágyas kórterem, rajta kívül két idős néni, ők éppen túlvannak ezen, ami vele most kezdődik. Reggeliz­nek, isszák a kórházi kávét, beszélge­tésük már a külvilá­got csempészi be a rideg falak közé, a családot, a hazafelé-utat.

      Hát van innen út hazafelé? Próbál meg­kapaszkodni a remény pókfona­lá­ban. Hiszen mások is, súlyosabbak is, nekem muszáj talpraállnom… - a gyerek! Ugyan mit csinál most? Hogyan ment ma iskolába? Reggelizett-e, kócos buksi­ját megfésülte-e? Aludt-e az éjjel, vagy folyton az én üres ágyamat leste? És az apja, a nagyapja vajon mennyire tudják meg­nyugtatni őt? Hiszen úgy hozzám nőtt, annyira értjük-érezzük egymás min­den rezdülését (jaj, de hiányzik!). Taní­tás után a keresztanyjáékhoz megy, idén nem napközis. Ehelyett Keresztanyunál van koszton - felügyelet alatt, ősz óta, mió­ta a kisebbik gyerek - Zsófi - meg­szü­letett. Ott a kis barátnő is, Gyöngyi, aki elsős, (Eszterkém “már” harma­di­kos…), van tehát aki vígasz­tal, van aki­vel játszani lehet, a kicsit dajkálni, lesni hogy szopik, fürdik… Hisz tudom, tu­dom hogy jó helyen van, szerető lelkek gyámolítják - de mégis!

      Újból süllyed - foszlik a világ, füst lepi a kórtermet. A sötétből iszo­nyatos za­katolással vonat dübörög. Nő, maga­so­dik, csattognak a sínek. Menekülne, nem bír mozdulni. Rákötözték a vágány­ra!!! Végem!!! Felnyög. Homloka gyön­gyö­zik.

      -Ketteske, kér ebédet? - arc hajol fölé­je, kedves, fityulás arc.

      -Ebéd! Ha éhes, ehet.

      Hol a vonat? És én hol vagyok? Kö­rül­néz, a kórterem… A nővér kérdően mosolyog. Ebéd? Megmozdul a tálaló­kocsi, azonosítja a zakato­lást… Nincs vonat - kórház van. Ebéd. Enni. Csőrös porcelánedényben levest nyújtanak felé, próbálja tartani, keze reszket, erőtlen. Még a száját sem képes úgy tartani, ahogy szeretné. A leves a mellére ömlik, a nyakába csorog. Fordulna, hogy le­te­gye, eszmél - gúzsbakötve, cső lóg ki belőle, csak hanyatt fekhet. Szája meg­ke­seredik, könnyeit nyeli. Lehunyja sze­mét, szégyelli magát, a tehetetlenséget nehéz elviselnie. Hisz ő szokott gondos­kodni, ápolni, nem pedig feküdni alig-élő hústömegként.

      Gyomrába  újra belemar a rémület. Mi lesz velem? Operáció? Igen, ha mu­száj. De érdemes-e? Rajtam ne kísér­le­tez­zenek! És még hol van a műtét? Addig mégegyszer el kell viselni ezt… ki kell bírni mégegyszer, ami most történik.

      23 óra! Milyen végtelen tud lenni az idő, gumiszerűen nyúlik, beborít min­dent…. máskor pedig, főleg ha valami jó dolog történik, milyen picire össze tud ugrani…

      Újból úszik. A sötétség tömör fal­ként veszi körül. Meg-megrándul, háta már teljesen zsibbadt. Kezdi sejteni, mi­lyen okból sebesedik ki az ágy­hoz kötött öregek rég nem levegőző háta, dereka, sarka. Felfekvés. Igen, már ez a szó is inkább szimpátiát, mint csodálkozást vált ki benne.

      Milyen furcsán megfordul a világ! Tegnap reggel, mikor a férje bekísérte, még úgy jött, mint akinek ez az egész szituáció idegen, abszolút kívülállóként. Előre lépett egyet, hátra lépett volna ket­tőt. De jönni kellett. Hozta a csomagot, benne hálóing, papucs, tisztálkodó­sze­rek, köntös, de folyton azt érezte: Ez nem velem történik! Ez velem nem tör­tén­het meg! Mindjárt szólni fognak, valaki észre fogja venni, haza fognak kül­deni, én csak tévedésből, én nem, NEM!!!

      Aztán átlökték a kerítés belső olda­lá­ra. Bentről nézi a világot. Mennyivel szebb, csábítóbb innen a mindennapi ta­po­sómalom, a máskor unalmasnak tartott há­zimunka… De szívesen állna most sorba a közértben, milyen boldogan mos­na otthon, vagy csinálna bármit! Az ágyából átlát a szemközti ház ablakaira. Szellőztetés, sürgés-forgás, gyerek kap le egy macskát a párkányról, bekötött fejű asszony porrongyot ráz ki, egy szo­bá­ban csókkal búcsúzik egy pár… Elér­he­tetlen messzeségbe távolodnak a hét­köz­napok. Megnő a dolgok súlya, jelen­tő­sége. Megváltoznak az arányok, más lesz a fontos, más elhanyagolható.

      Minden átértékelődik.

      Minél mélyebb homályból sikerül egy-egy rövid időre felszínre evic­kélnie, annál apróbb dolgok után vágyódik, de úgy, hogy szinte szétfeszül a mellkasa. Egy íz, egy hang, egy mosoly… Villa­ná­sokra, mozaikokra esik szét az élete. És minden üvegcserép darab megszűri, meg­sokszorozza a fényt, szivárványra bontja, felnagyítja. Most TUDJA, hogy mi az: élni. Most SEJTI, milyen lehet nem-élni… Olyan mesgyére vetődött, ahol nem járt még, és ahonnan még nem sokan írtak útibeszámolót. Valahogy úgy lehetnek ezzel, hogy igyekeznek elfelej­teni, ha tehetik, ha visszatérnek az élők földjére… Aki pedig a másik partra jut (“az ismeretlen tartomány, melyből nem tér meg utazó…”), az többé nem ír em­be­ri nyelven.

      Befelé figyel. Elhatározza, hogy igyek­szik tudatosan átélni mindent, meg­fi­gyelni, elraktározni. Talán egyszer el­me­sélem valakinek, és akkor neki már könnyebb lesz, nem ismeretlen, meg­fog­ha­tatlan, hátborzongató titok. A gyógyí­tó ­gépezet “munkadarabjaként” most arra gondol: egykor ő állt az ágy mellett. Or­vos­nak készült. Már gimnáziumi éveiben külön is tanult biológiát, fizikát a felvé­te­li­re. Másodikos gimnazista korától nya­ran­ta a sz.-i kórház gégészetén dolgo­zott. Ottani élményei is megerősítették elha­tározását: gyerekorvos lesz! Első nekifutásra nem sikerült, egy pont hiány­zott. És talán ezen az egy ponton múlt az egész (mert bár második nekifu­tásra fel­vet­ték, édesanyja korai halála miatt fel kellett adnia egyetemi tanulmányait, és ha akkor már egy évfolyammal feljebb jár… de sem akkor, sem most, itt, nincs “ha”). Ezután egy évet dolgozott - termé­sze­tesen egészségügyben - a kerületi ren­de­lőintézetben. Alig volt osztály, ahol he­lyettesként (“fregoliként”) meg ne for­dult volna. Hogy szánta akkor a bete­ge­ket, hogyan akart segíteni, hogy bebújt minden szenvedő bőrébe… És most ő fekszik betegként. Erre nem készül az ember… Ezt nem lehet elsa­játítani… Vagy mégis? Édesanyjára gondol, az ő - sok szenvedésben megacélozott - akarat­ereje igazán követendő példa. Hogy követhető-e, még nem tudja. A betegség által soha le nem győzött szépséges, fia­tal anyai arc villan fel a szemei előtt. Ő is feküdt ebben a kórházban. Igaz, a halál­ba nem itt úszott át a morfiumcsónakon, de most az egybeesés mégis elkeseríti. Számbavesz, mérlegel. Még egy gon­do­lat ötlik fel benne: hiszen én itt születtem, ezek közt a falak között. Akkor ez postás kórház volt, és apu a postánál dolgozott. Keserűen elmosolyodik: ott megyek el eb­ből a világból, ahol ide érkeztem? Bú­csú­zom? Talán nem… talán lehet a kevesekhez tar­tozni, akik visszatérnek… Talán újra megszületek ugyanitt… De nem gon­dolhatja végig egyetlen gondo­latát sem, mert ismét merül, süllyed.

      Majd arra eszmél, hogy férje áll mel­let­te. Arcán kétségbeesés, iszonyat tük­rö­ződik. (Szegény, tegnap mikor bejöt­tem, én ugyanígy meredtem a két, akkor ugyanezen kezelés alatt fekvő nénire: ezek már haldoklók?… - gon­doltam. Most biztos ő is ilyesmit érez.) Remeg a keze, mikor hozzámér. A környeze­tem­nek is keresztül kell menni megrázkód­ta­tá­sok sorozatán. Szegények, legalább őket óvhatnám meg a lelki sokk­helyze­tek­től… Szegény kis gyerekem, milyen fiatalka még, az ő kis, kilencéves agya vajon hogyan fogadja be ezt az egészet? Legalább őt lehetne mentesíteni vala­hogy!!! Sejti, féli, hogy a kislány sínyli meg a leginkább ezt az egészet…”