“Komatálat hoztam./ Meg is aranyoztam./ Szív küldi komának./ Koma küldi komának./

A komatál letűnt korok jelképe. Valamikor falun a frissen háznál szült testvérnek, rokonnak, szomszédnak, jó barátnénak ebédet vittek napokon át beosztva, hogy pihenhessen és csak a babának szentelje minden idejét. Meg azért is, hogy tápláló, erős ételeket egyen, amitől hamarosan lábra kapva tovább tudja végezni a falusi asszonyok nagyon is nehéz, megterhelő munkáját.
Ez a hagyomány élt még akkor is, amikor nekem születtek a lányaim. A megbeszélés viszont elmaradt, hogy ki mikor következzen a gyermekágyas meglátogatásában.
Ezért aztán nagyon igyekezett időben elkészülni az illető, hogy ő lehessen az első. Volt olyan, hogy már délelőtt tíz órakor megjelent az ebéddel, éppen hogy kész volt a kismama a reggeli tennivalókkal és akkor fejezte be a reggelizést. A hozott ebédből viszont enni kellett mindenkép a vendég szeme láttára.
Aztán előfordult, hogy tizenegykor jött a következő és délben a harmadik. Nem volt mese, mindent illet megkóstolni.
Az étkek a következők voltak: tyúkhúsleves csigatésztával, főtt hússal, rántott hús, vagy csirkepaprikás nokedlivel, sütemény desszertnek, vagy madártej. A párom nagy örömére egész héten húslevest ettünk, mert jutott az adagból a családnak is. Én a madártejnek jobban örültem.
Ilyen komatálakban, mint a képen lévő rózsás hozták az ételt, hármat egymásba rakva. Volt hozzá porcelán tartó és fedél is, sajnos ez az egy darab maradt meg, ez még anyai örökség, legalább száz éves. Akinek nem volt ilyen az fedeles tálban, bekötve szép hímzett szalvétába hozta az ételt, később meg már az akkor kapható zománcos ételhordókban.
Aztán ahogy teltek az évek ebéd helyett uzsonnát vittek. Ez már “csak” rántott hús vagy csirkepaprikás volt süteménnyel. Később ez is elmaradt. A látogatók babaholmit vittek, a kismamának édességet. Kapott a baba annyi rugdalózót, hogy még, de mindenki a legkisebb méretet vitte, így hamarosan kinőtte.
Manapság is tart a látogatás, egyre inkább virág, édesség és valami babajáték vagy babakozmetikum az ajándék A komatálakat meg régiségként őrizzük.

Tegnap volt ötven éve, hogy hivatalosan is megalakult a “Damjanich” Termelőszövetkezet.
Akkor még az iskola padjait koptattam néhány hónapig, de ősztől már én is a tsz. dolgozói közé tartoztam.
Hogy miért volt a mi szövetkezetünk neve Damjanich? - hát azért, mert a megyében a mi falunk adta be utoljára a derekát a belépésre, ahogyan Damjanich János is utoljára ment az akasztófára.
Volt humora a régieknek, mondhatnám akasztófa humora, mert jaj de keservesen egyeztek bele a gazdák, hogy közös tulajdonban kerüljenek a földek, az igavonó állatok, a gazdasági felszerelések.
1960 jan.6-án volt az alakuló közgyűlés, ahol megválasztották a tsz.elnököt, elsőnek falunk szülöttjét, egy eladdig jómódú gazdát a többi tisztségviselővel egyetemben. Főkönyvelő, főagronómus pályázat útján került. A középvezetők szintén a tagok soraiból lett választva.
Ha nehezen, döcögősen is megindult az a bizonyos szekér. Az első években szinte mindent kézi erővel végeztek a tagok: Kézzel fejték az állattenyésztési ágazatban bevitt teheneket, kézzel történt a növények kapálása, betakarítása. Talajmunkákra, szállításra volt tagok által bevitt lófogat és hitelben vásárolt néhány kabin nélküli zetor, hozzá munkagépek.
Keserves, nehéz munkával került be az első termés a közös górékba. A fizetés természetben történt munkaegységre. Nevetségesen kevés volt az egy munkaegységre felosztható összeg, ha jól emlékszem az első évben 15 Ft. munkaegységenként. Sok családnál csak az apa volt tag, de besegített a növénytermesztési munkákban a feleség, vagy családtag is, viszont a munkaegységet az apa nevére írták jóvá. Az első zárszámadás az irodában is ahol dolgoztam kézi erővel történt. Jaj, azok a 16-os lapok, még álmomban sem jöjjenek elő. Ide vezettük fel a tag nevét, ledolgozott óráinak számát és megszerzett munkaegységét. Az utóbbit osztottuk fel a juttatott terményekre: kukorica, buza. árpa, zab, cukor, szalma. Ezeknek a lapoknak keresztben-hosszában egyezni kellett. Ma is úgy adok össze hosszú oszlopokat fejben, hogy magam is csodálom. Gyakoroltuk rendesen a kézi összeadást, kivonást, szorzást, osztást.
Készpénzt előlegben kaptunk havonta, talán 300 Ft-ot személyenként.
A nehéz munkakörülmények, a pénztelenség indulatossá tették a tagokat. Közgyűlés idején kiabáltak s főleg a vezetőkre haragudtak, mivel azért ők lényegesen többet kerestek az egyszerű dolgozókhoz képest. No meg az irodistákra, mert azoknak milyen jó dolguk van: télen melegben, nyáron meg hűvösben dolgoznak. Az oly nagyon irigyelt munka úgy ment telente az első években, hogy egy nagy szobában dolgoztunk együtt mind, kivétel az elnök és a főkönyvelő. A szobát egy vaskályha melegítette. A kályha fűtése kukoricacsutkával történt. A hivatalsegéd és négy-öt ráérő tsz.tag rakosgatta a csutkát, közben nevetgéltek, beszélgettek és nekünk ebben a hangzavarban kellett dolgoznunk. Kiküldeni lehetetlen volt őket.
A bevitt földekre földjáradékot fizettünk évente egyszer. Mivel a tsz. számláján sohasem volt elég pénz ezekben az időkben, adott a bank annyit amennyit, fizettük, amíg a pénzből tartott.
A tagok meg lökdösődve, veszekedve próbáltak előrébb jutni az asztalhoz, és ebben a zajban kellett pénzel bánni.
Aztán év-évre telt.Új vezetők jöttek, új tervekkel, amire új hitelt vett fel a tsz. Az egyik ötlet bejött, a másik nem , többnyire nem. Azért ha lassan is, de fejlődött a tsz és vele párhuzamban a tagok élete is. Gépesítettek ahol lehetett, megkönnyítve a munkát az embereknek. Korszerű istállókat, utakat építettek,erőgépeket, tehergépkocsikat, kombájnokat, személygépkocsit vásároltak, az irodát is átalakították: a vezetők külön szobát kaptak, ahogyan a pénztár is, a beosztottak is csak négyen-öten dolgoztak egy helységben. Előbb számoló, majd számítógépeket vásároltak. A természetbeni juttatást felcserélte a havi készpénzes vagy fix, vagy teljesítményes fizetés. Új ágazatok alakutak, előbb a kertészet, majd mikor az becsődölt a tagok által gatyagyárnak csúfolt rongyfeldolgozó ágazat. Az állattenyésztési ágazat próbálkozott szarvasharma, juh,sertés,baromfi - ezen belól csirke, liba.pulyka tartással.
Most is, mint mindig voltak elégedetlenek, voltak kiemelt fizetések, de alapjában véve munka volt az egész falu számára. Együtt dolgozni még ha fárasztó és nehéz is könnyebb. Munka közben ment a móka, kacagás, néha morgás, sírás is persze, de hónap elején meg mindenki biztosan számíthatott a megkeresett több- kevesebb jövedelmére.
Ám ahogy teltek az évek-a felvett hitelek kamatos kamatai, a felelőtlen vezetők hibái, meg ki kell mondani őszintén a tagok széthúzása miatt, mert senki nem tartotta igazán a magáénak a tszt, ott csípte, ahol tudta. A háztáji mindig fontosabb volt, a nagyobb bevételt az hozta- tornyosultak a viharfelhők, amik oda vezettek, hogy az 1960-ban közel 500 tagot számláló - ebben benne voltak az idős nyugdíjasok is - tsz tagok száma egyre fogyott 2oo,100.30 főre csökkent le a dolgozó tagok száma. mígnem felszámolásra került a tsz. . Ez már a rendszerváltás után történt, és becsületére legyen mondva az akkori törvénynek felosztották a maradék vagyont figyelembe véve a tagként töltött évek számát és a keresetet.
Viszont ugyanakkor megszűnt a munkalehetőség, amely évekkel ezelőtt annyi családnak adott kenyeret.
Kimérték a bevitt földeket, azok műveléskor többe kerültek, mint amennyi hasznot hoztak azoknak, akik gépek híján mással műveltették meg. Eladták, vagy bérbe adták főleg az idősebbek,mivel a mai világban már egy lovacskával, vagy két tehénkével nem szánt, vet senki, mint hajdanán az ötvenes években, már csak azért sem, mert se lovacska, se tehénke nincsen, a gazdák is megöregedtek, vagy már nem is élnek. Az utódoknak meg ez már nem életcél.

A sarok két utca találkozásánál van. Kicsi hosszú ház, előtt pad, vagy ahogyan nálunk mondják lóca. Ha beszélni tudna ez az öreg szúette jószág, sok érdekes dolgot elmondana.
Magányosan árválkodik most, pedig hajdanán annyian ültek rajta, hogy volt akinek már hely sem jutott. Vagy hozott magával egy kisszéket, vagy egyenest az árokparti fűre tanyázott le és onnét hallgatta a padon ülőket. Mert téma ugye mindig akadt.
Délutánonként asszonyok foglalták el a kis padot. Gyereket dajkáltak, nyaranta szárazbabot fosztottak, tavasszal zöldborsót,vagy csak kiültek kis tereferére. Három utcából még a harmadik háztól is eljöttek ide, főleg vasárnap délután kimosakodva, tiszta kötényben megtudni mi újság a faluban. Ki kinek udvarol, kit jegyeztek el, mikor lesz a lakodalom, ki maradt el a szerelmétől, ki halt meg - vagy xy-nak milyen nagy kára, milyen nagy haszna esett. Na egy kicsit pletykapad volt ez a lóca, minek is tagadnánk. Tudjuk jól, ha két ember összejön a harmadikról beszél - még a férfiember is, hát még az örök kíváncsi asszonynép.

Tíz-tizenegy körül fiatal legények foglalták el a padot. Egy sor koma a közeli házakból. Kocsmából hazatérve, vagy az udvarlásból itt beszélték meg a napi történéseket. Nevetgéltek nagy hangon vicceket meséltek, cikizték egymást éjfélig is. Innét indultak portyázásra a szőlőskertekben cseresznyeérés idején, ide tértek vissza és mesélték, hogy megkergette őket a csősz.
Micsoda élet folyt valamikor a pad körül. Mostanában üresen árválkodik a kis pad, a régiek a temetőben, a mostani falusiak nagy része behúzódik és csak magának él.
Azért nem mindenki ám! Mert nyári délutánokon még mindig látni itt-ott kapu előtt tanyázókat. Csak a főutcánkon van legalább egy tucat pad s délutánonként, főleg vasárnap üldögélnek, beszélgetnek férfiak, nők vegyesen. Idősek persze, mert a fiatalok máshol keresik a szórakozást.

Nem is voltak igazándiból Törökök, hanem láss csudát, ők is Szabók voltak.
Valamelyik felmenőjük volt Török nevezetű s róla ragasztotta rájuk a falu a “csúfnevet”
Úgy néztek ki, akár a harmincas évek fílmjeiben látott vénkisasszonyok.
Piroska, Margit és Teréz. Margit néni valami hírdetésre válaszolva már nem éppen fiatalon férjhezment Győrbe, született egy kislánya, aki gyermekkorában itt nevelődött a keresztmamánál, mivel az anyja műszakozott.Minden szeretetüket erre a kislányra szórták. Piroska néninek is volt fiatal korába vőlegénye, de az esküvő előtt hírtelen meghalt. Szegény Terézhez meg nemigen szólt férfiember. Talán azért volt ez így, mert kilógtak a sorból: már nem tartották magukat parasztnak, hiszen iparos volt a legidősebb,a felsőbb körök meg nem fogadták be őket, mert nem voltak jómódúak.
Szegény Piroskanénit apám csak úgy emlegette Török Pirka. Valami távoli rokonság fűzött minket egymáshoz s mikor az apjuk meghalt a legidősebb vette kezében a kihaló gazdaság írányítását. Volt pár hold földjük, míg a tsz. be nem kebelezte, hát jött Piroska néni apámhoz: ” Hallod Imrém, szánts ki a lovaiddal, boronáld, húzasd meg - mikor milyen munka volt soron, majd varrok egy kabátkát napszám fejében. Apám csak morgott, de azért elvégezte a kért munkát.
Mert varró volt Piroska néni. Okleveles varró. Csinosabb ruhát nemigen varrt a faluban nála senki. Főleg, ha az illető is jó alakú volt. Csecses,faros, ahogy azt faluhelyen mondták.Ő varrt a falu első asszonyainak: Tanítónőknek,Pap feleségnek, jegyzőnének, módosabb gazdák lányainak. Rokonság fejében anyámnak, a nővéremnek, sőt még nekem is. Igaz, hogy háromszor is el kellett menni hozzájuk próbálni, ha nem volt jó felfejtette Teréz nénivel az egész ruhát, de amit kiadott a kezéből az szép munka volt.Történt egyszer, hogy az én keresztanyámnak varrt ruhát, aki hát hogy mondjam, sovány, elől-hátul lapos alkatú volt. Próbálták a ruhát egyszer, kétszer, háromszor, de csak nem akart jól állni rajta. Mondta Piroska néninek: Úgy varrd meg, hogy rajtam is úgy álljon, mint Rózsin - ő a nővérem volt- Hát- mondta Piroska néni, ha rajtad is lenne itt-ott kicsivel több a ruha is csinosabb lenne.
Sokat jártak hozzánk, főleg akkor, amikor még sok kisgyerek volt a házunknál.Mivel nekik nem volt, a rokonok gyermekeit kedvelték. Egy alkalommal Teréz tanyázott nálunk, anyu meg kiment egy pillanatra. A szobában csak a három éves bátyám tartózkodott. A tűzhelyen sült a hurka, sercegett. Megszólalt a gyermek bátyám: Te Tölök, kavard meg azt a hulkát. Mindenki Töröknek hívta őket a hátuk mögött. Sokkal később az időben meg is járta az anyjukkal az egyik kollégám.aki nem a falunk szülöttje volt, felnőtt fejjel került ide beházasodva. Valami földügyben járt a mama a tsz-nél és sehogyan sem értette miért van úgy a dolog, ahogy. A kolléga meg győzködte? így Török néni, értse meg kedves Török néni. Az meg, mert hirtelen mérgű volt csúnyán káromkodva mondta: Török néni magának a …én Szabó Sándorné vagyok.

Téli estéken jártunk hozzájuk tanyázni. Apu jól el tudott beszélgetni Piroska nénivel, értelmes, olvasott nő volt. Mennyi könyv volt a vitrinükben.! Ott láttam először piros bőrkötéses, aranybetűs Jókai sorozatot. Kölcsön is kértem őket és egyre-másra elolvastam a híres Jókai regényeket. A finom,vékony lapokat még forgatni is öröm volt. Aztán a házuk. Más volt a berendezés, mint amilyen házaknál én jártam. Régi míves bútorok voltak a nagy házban -ez vidéken a tiszta szoba- porcelán figurák. Hogy szerettem gyermekként köztük nézelődni.
Később,már a tsz.időkben építkezésben fogtak, új házat építtettek, sátortetőst,három szobásat,amilyet akkoriban mindenki falun. Nem mérhették fel előre a kiadásokat, mert hamar elfogyott a pénzük, a ház évekig félig készülten állt. Egy szobát, meg a konyhát tették rendben, a többi helyiség pucér falakkal maradt. Nem is lakták ezt az új épűletet, csak aludni jártak be,kint volt a varróműhely egy mellék épületben. Ott szorongtak a kicsi kis helységben, itt fogadták az ügyfeleket, itt főztek, télen-nyáron itt éltek reggeltől-estig. A félkész,vakolatlan ház meg kezdett tönkremenni. Valami statikai hibát is elkövetett a mester, aki építette vályogból, mert mély hasadások keletkeztek a falakon. Szegények féltek, hogy egyszer rájuk omlik. Már egészen öreg volt Piroska néni, amikor a keresztlánya tanácsára rendben hozatta, bepucoltatta a házat.Nagy kert tartozott a házhoz, a vége lenyúlt a Sigére. El lehetett látni az Ócska Berettyót szegélyező fasorokig. Gyönyörű volt a panoráma, ha kitekintettünk a lefelé néző konyhaablakon.
Először Margit néni halt meg hirtelen Győrben, majd Teréz is követte,rövíd, súlyos betegség után. Piroska néni nyolcvan év fölötti kort ért meg, betegségéig varrt, majd mikor beteg lett elvitte a keresztlánya, ott is halt meg nála. Halála előtt félrebeszélt,itthon járt a kis falujában. Haza is hozták holtan a messzi városból, egy nagyon hideg, téli napon temettük el Teréz testvére mellé. Nyugodjanak békében.A ház eladásra került, majd le is bontották. Már csak az emlékezet őrzi a házat és lakóit.

“Eresz alatt fecskefészek,
fecskemadár sírva nézlek.
Te voltál itt a múlt nyáron,
nem hagytál el mint a párom.
Látlak-e még fecskemadár?
Lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?
/:Ha én akkor már nem élek,
azért nálunk rakjál fészket.:/

Minden tavasszal figyelem a fecskék érkezését. Az idén jóval később és jóval kevesebben érkeztek. A tavalyi meglévő fészkeket egy kivételével üresen hagyták. Pedig hogy vigyázok én arra meszeléskor, le ne üssem véletlenül.

A lakóházból a melléképületekbe vezetéken jut el az áram egy vastag műanyaggal borított dróton keresztül. A kerti pihenővel szemben ezen a dróton évek óta megpihent egy fecskepár és kedvesen csivitelt nekem. Próbáltam őket lefotózni, nem nagy sikerrel, mert mikor észrevették, hogy nézem őket nyomban elrepültek.

Az idén egy magányos fecske ül olykor ugyanezen a helyen. Egy ideig azt gondoltam a párja őrzi és melegíti a tojásokat, ám már kikeltek a fiókák - édes négy sárgacsőrű apróság, de az én kis vendégem csak egyedül csivitel nekem a villanydróton.De mindig ugyanazon a helyen, talán egy cm.-el sem odébb. Vajon hazafelé útközben elvesztette a párját és nem talál másikra? Olykor felkapva a fejem odanézek,hogy talán ketten vannak, mert úgy hallik, mintha két hang szólna.

Mikor Fekete István regényét a Csi-t olvastam megsirattam . Olyan emberszerűen írja le az író a szeretetet, a hűséget, amit a beteg társa iránt érzett a Csi-nek nevezett madár.

Esténként párosan repül suhanva az alkonyati égen a többi fecske. Gyűjtik az elemózsiát a sárgacsőrű fiókáik számára. Csak az én árva kis fecském ül egyedül a dróton és csiveg-csicsereg. Vajon mit mesélhet? - de jó lenne tudni a madarak nyelvén.

A kupakház a nevét onnan kapta, hogy akitől a férjem megvásárolta, ezt a ragadványnevet kapta ajándékba. Kicsi, tömzsi asszony volt, nagy mellekkel, milyen a falu elnevezte bögykupaknak. /bögyös és kicsi mint egy kupak az üvegen/
Már kb. két éve kiköltözött a kisházból az illető arra hivatkozva, hogy életveszélyes. Előtte is már aládúcoltatta egy nagy oszloppal a szobát.Álltak a falak még vagy húsz évig, még akkor is mikor már tető sem volt rajtuk.

Nem voltam elragadtatva a vásárlástól: minek nekünk ez az öreg nádfedeles ház, meg a kert is minek? Van a saját telkünkön egy kis veteményes, elég az nekünk. Ha megöregszünk ki fogja a nagy kertet művelni a házat rendben tartani, ez lett volna az érvem, de mindhiába, az üzlet megköttetett. Hat kismalac árán került a tulajdonunkba és később én is beláttam hát van haszna azért. A veteményes le költözött ide, fent meg parkosíthattam, virágozhattam. Az öreg háznak több funkciója is lett: itt rendezte be a párom a műhelyt, itt fúrt-faragott, seprűt kötött, itt tanítgatta az unokákat a szegbeverés, a fűrészelés fortélyaira. Ide elhúzódhatott ha magányra vágyott. Az alacsony kis ablakú házban mindig égett a villany, szólt a rádió, ha ott tartózkodott. A másik funkció, aminek nem igazán örült a napos csirke nevelés volt. Elkerítettük ugyan őket, de úgy beporozták az alatt a pár hét alatt a dolgait, hogy nem szívesen lett rá, hogy ott nevelgessem. De hát épített egy kemencét és annak a melegénél szépen megerősödtek a kiscsibék. Pár hét után kiköltöztettük őket a konyha részbe, aztán meg a csírkeólba.
Azt nem mondhatnám, hogy rendet tartott ebben a bizonyos műhelyben. Hegyén-hátán volt ott minden, a gyerekek azt csinálhattak, amit akartak, valami régi vörös festékkel még az ajtót is bemázolhatták. Imádta őket, semmiért meg nem szólította egyiket sem. Úgy két évente sikerült rávennem pakoljon ki, be kell meszeljem, füstös volt a kemencétől, meg az ócska kályhától, ha fűtött. Ilyenkor amennyire lehetett rendben raktam, lefestettem az ajtót, ablakot, egészen házias lett. Vittünk oda egy ócska sezlont is, asztalt, székeket, lócát. Itt borozgattak a szomszédokkal, estén ként olykor kártyáztak, bár ő nem volt nagy kártyás, mégis egy alkalommal kivilágos virradatig tartott a parti.
Mikor váratlanul és hírtelen örökre elment ha bementem oda minden rá emlékeztetett.Jobban éreztem ott a jelenlétét, mint a temetőben a sírjánál.
Tudtam az eszemmel,hogy le kellene bontatni, mert csak a bajom gyűlik az évi kétszeri mázolással, meszeléssel,mivel a tetőn a nád eléggé tönkrement és itt-ott mosta a falakat az eső, de a szívem nem engedte még akkor a bontást. Gergő unokám is arra biztatott ne tűnjön el a ház. Hát a halálát követő évben kicsit megmázoltattam a falakat és kívül-belül kimeszeltem. Minden eszközt, szerszámot a helyére raktam, az ablakokra kis függöny került, a seprűkötőre virág meg fénykép. Úgy jártunk oda, mint egy múzeumba.
Sajnos az idő vasfoga annyira kikezdte a tetőt, hogy hiába tapasztgattam a falakat és meszeltem körbe, egy-egy nagy zápor lemosta és kezdhettem volna előlről. Belefáradtam és tavaly augusztus végén leszedettem a tetőt napszámosokkal.
Hogy azon mennyi nád volt! Egy napomba került míg elégettem. Kiszedték az ajtókat, ablakokat is, úgy állt ott az öreg ház, mint egy háborús emlék. Ősszel jött a markoló és szétrakta a vályog falakat az udvar végébe. A téli esőzések, fagyok jól megpuhították a vályogot, én meg csak úgy szórakozásból el kezdtem széttördelni. Egy óra délelőtt, egy óra délután, ha jó volt az idő és nem volt más dolgom. Egyszer csak a végére értem. A gerendákat, amit kiszedtek tüzelőnek elfűrészeltettem.

Eltűnt a Kupak ház már csak az emlékeinkben és néhány fényképen él. Az emlékeinkben, de ott nagyon. Nekem és az unokáknak. Gergő írt is egy verset emlékképpen. Nagyon meghatódtam én ettől a verstől. Remélem nem haragszik, hogy megosztom veletek.
Nem működött közre a ház eltakarításában, talán tudat alatt nem akarta, hogy eltűnjön a ház és vele együtt a gyermekkor.

Kupakház

Görbe téglakémény rongyfüstöt pipál.
A piros zsebrádióból a nóta
Az ablakrésen kicsorog.
/ahol a szél befújdogál./
Az öreg kisház addig él
Amíg ragaszkodnak hozzá.
Ahogy belépek rögtön megcsap az illat.
Az összetéveszthetetlen.
Gyermekkorom illata.
Érzem a tárgyak és az érzések
Kavalkádjának illatát:
Alvó szerszámok.
Héjában sült krumpli
Döngölt föld. por,
Vályogfal, vörösbor,
Összekoccanó emlékek.
Az édes szeretet illatát
a falak közt összezsúfolódva
mindenben beleivódva.

A szobában ül
/a seprűkötő mellett./
A villanykörte gyöngéden libeg,
Mosolyog és csillog a szeme
Egy nagydarab szeretet.
Száz Magyarországért sem adott volna.
Látta bennem önmagát.
Nála mindennek volt értelme.
A határtalan gyermeki elme
A dohos kisházban kinyílhatott.
Locsolta virágát
Még most is locsolja
Száz Magyarországért sem adott volna!

Ő volt az egyetlenegy
Akinél mindent lehetett,
Akit gyermekszememben
Egyetlen, igaz emberré tett a szeretet.
Mindig ott szundított a zöld szemeiben.
Most is mosolygok, ha visszagondolok,
Hogy szabad voltam, mint egy kis állat
A kertben, a kocsmában,
A kupakházban.
A gerendára felírt dátumok, számok,
A decis pohárba száradt fröccsök,
Az álmok illatában a bőrömbe ivódott.
Nem volt nem, vagy nem szabad.
Tíz éves lehettem
Egy kiló szeget a zsaludeszkába vertem.
Másnap kihuzigálta.
Sose mondta, hogy nem, hogy nem szabad!
Csak, hogy „nem baj kisfiam.”
Mindenét nekem adta.
Tőle tanultam a magam törvényei szerint élni.
A világot megbütykölni,
Akaratom mederbe önteni,
Csámcsogva bicskával enni,
Szeget a falba verni,
A fájdalomra örömgörcsöt kötni,
Szeretni.
Élőben mutatta meg m az a halál.
Egy pont az élet végén.
Csak az emlékek felkaparhatóak
A halál lényegtelen.
Attól csak ezen a zöld peronon állók
Lesznek többek az utazók nem.
Ő már csak az, amire megtanított:
Mindaz amire emlékszem.
Ez a vers, vagy a személyiségem.
Ő is meghalt – a kisház sem áll már-
Az illat is elenyészett.

Már az elnevezés is bánt.
Hogy lehet egy temető ócska?
Inkább azt mondanám, hogy régi.Mindenesetre én elszomorodom a látványától.

Különösen nyáron csalán, bozót, tövis takarja. Azóta van így elhanyagolva amióta nem temetnek ide, csak az új temetőbe.
Gyermekként emlékszem hogy volt itt több síremlék márványból, gránitból. Egy – egy sír kovácsolt vas kerítéssel volt bekerítve.. Ide jártam több gyerekkel ibolyát szedni. A bozót alján még ma is nyílik tavasszal ez a kis kedves virág.

Bizony egy időben teheneket legeltettünk a temetőben a tanács engedélyével. Gyermekfejjel is éreztem, nem jól van ez.A tehenek szarvukkal döntögették a régi sírköveket. Majd egy újabb intézkedés során beültették apró akácfákkal a területet. Pár éven belül fákká nőttek és virágzás idején mézes illatot hozott a szél a falu végére, ahol lakom.Gyönyörű volt ilyenkor a régi temető. Megvastagodtak az akáctörzsek, megint egy döntés született: kivágatta az önkormányzat a fákat és értékesítette. A tövek a földben maradtak, egy-két éven belül vadul kihajtottak a szúrós ágas-bogas ágak. Köztük bodzabokrokat és szépséges orgona bokrokat vesz körül a magasra nőtt magvas csalán.

A kerítések, a sírkövek eltűntek, egyetlen áll mementóként egy fehér márvány sírkő, amit még 1901–ben emeltek. Ide szoktam letenni egy – egy szál virágot – gondolva őseinkre, akik itt pihennek. Ide vannak eltemetve az apai nagy-, és dédszüleim, sírjuk már nem lelhető fel a bozótos, elvadult temetőben.

Olyan szépen fejlődik a falu, van már nekünk a régi temető körül zápor gyűjtő, halastó., jurta, rendezett sportpálya, mindez füves-fás.
Jó lenne ha a falubeliek segítségével, valamilyen pályázat elnyerésével őseink örök lakhelye is megszépülne.

Amikor a harang nem úgy kondul, mint máskor szokott a falusi ember felkapja a fejét.
Halott van. - jegyzi meg és figyelni kezd: kettős harangot húznak e vagy hármast?
Ha kettőst nő hunyt el, ha hármast férfi.
Majd kiballag az utcára és az első járő-kelőtől megkérdezi: Ki halt meg? Ha az egyik nem tudja, a másik már igen. Falun futótűzként terjed a hír bánatról, örömről.
A falu még mindig egy zárt közösség. Érdekli és együtt érez, ha tud segít, amikor látja, hogy a másik embernek bánata van.

A temetésen, főleg ha fiatal a halott, szinte mindenki részt vesz, aki nem beteg, vagy nem nagyon idős. Régen, mikor még háztól temettek,még nem volt ravatalozó, úgy mondták : elmegyek a végtisztességre, elkísérem utolsó útjára. Valóban így is volt, mert a halottaskocsi a háztól a templom elé vitte a halottat, ahol a gyász Isten tisztelet volt és utána a temetőbe kísérte a gyászkocsit a család és a falu népe.

Úgy ötven éve még hívogattak a temetésre rokonokat, szomszédokat, komákat. Csak az ment el, akit hívtak ugyan úgy, mint a lakodalmakba.
Ma már bárki részt vehet,csak a távolban lévő rokonság kap értesítést.
A templom ajtóra és a hirdetőre gyászjelentést tesz ki a család, így értesítve a falut a temetés időpontjáró.

A temetésre is harangszó hívogat, feketében öltözött nők, fehér ingben ünneplőbe öltözött férfiak indulnak a ravatalozó elé ki kocsival, ki kerékpárral, ki gyalogosan.
Sokan sírcsokorral érkeznek és a részvétüket azzal fejezi ki, hogy leteszik a csokrot a már koszorúkkal feldíszített ravatal elé. A sírcsokron fehér szalag van rajta a részvét nyilvánító neve. Manapság sokan művirág csokrokat, koszorúkat csináltatnak , pedig egy pár szál élő virág talán bensőségesebb lenne.

Van polgári temetés, egyre ritkábban és egyházi. A mi falunk csaknem teljesen református vallású. Így e vallás rituáléja szerint temeti a halottat a református lelkész.Először igét olvas fel a bibliából és prédikációt tart, majd elmondja a halott élettörténetét és név szerint búcsúztatja a hozzátartozóktól.Ima és ének következik és elkísérik a gyászolók a koporsót a sírig.
Még nem is olyan régen falubeliek ásták ki a sírt és engedték bele a koporsót, majd behantolták. Ma már mindezt a temetkezési cég emberei végzik.
A behantolás után felrakják a sírhantra körben a sírcsokrokat, álványra a koszorúkat egyházi énekszó mellett.
A temetés úgy fejeződik be, hogy a megbízott közbenjáró megköszöni a részvételt, a virágokat, a sírásók munkáját. A halottnak békés pihenést kíván a földben, lelkének örök üdvösséget a mennyekben.
Ezekután a legközelebbi hozzátartozóknak vigasztalódást kívánnak azok, akik nem lettek meghíva a temetést követő torra. A toron a család és a legközelebbi rokonság, barátok, szomszédok vesznek részt. A szomszéd, vagy komaasszonyok főzték vagy főzik ma is a pörköltet , de ma már sok helyen hidegtálakat kínálnak. Az ételt, italt elfogadja a meghívott rokonság a halott tiszteletére. Kicsit beszélgetnek és távoznak.
A temetést követő vasárnap a prédikáción még megemlékezik a Tiszteletes az elhunytról és részvétét nyílvánítja ki a családnak. Kéri a falubelieket vegyék körül szeretettel a családot gyászukban.
A falusi nők fekete ruhában gyászolnak kevés kivétellel még ma is. Házastársat, szülőt egy évig, testvért fél-egy évig. rokont hat hétig gyászolnak.
Az elhunyt síremlékét egy éven belül elkészíttetik, sokan erőn felül, a sírt gondozzák, látogatják.

Kedves folyóm a Berettyó

Hal csillagjegyű vagyok, így kedvenc közegem a víz.
Legyen az akár egy buzogánnyal benőtt kanális, vagy egy sima tükrű halastó.
Ámulva figyelem vonat ablakból vadregényes folyónkat a Tiszát és bámulom a széles Dunát Pesten járva.

Hogy vágytam meglátni a tengert! A családomnak köszönhetően megadatott. Láttam a szépségesen kék Adriát, láttam a Krk folyó mélyzöld vizét, a zuhogó vízeséseket - és mégis - nekem olyan a Berettyó, hogy is mondjam, mintha a testvérem, a nővérem lenne, aki látott kis gyermekként és lát most öregedő fejjel.
Hozzám tartozik.

Mennyi emlék fűz hozzá. Rossz is , jó is.
Gyermekként meleg nyári napokon csapatostól gázoltunk a térdig süppedő sáron át a közepére, ahol homokos volt a talaj és boldogan mártóztunk meg erős sodrású vizében.

A libafürösztő! A kép kb. azon a részen készült. Nyárvégén reggelente itt hajtottuk a libákat át a hideg vízen a szigetre tarlóra.

Aztán a kamaszkor. Mentünk vasárnap délután csak úgy sétálgatni a Berettyó partra.Később már ki-ki a fiújával.

Tavasszal sóskát szedtünk, vagy csak gyönyörködtünk a fűzfás, bokros folyónkban.

Mikor megszülettek a lányaim, ahogy eljártak vittem őket tavasszal, ősszel. Aztán mikor már nem velem jártak, hanem valaki mással, akkor is feltétlen le kellett mennem évszakonként legalább egyszer. Arra fogtam. hogy sóskát szedek, hogy szedret keresek, pedig az igazi ok az volt, hogy látnom kellett a folyót, hiányzott.

Az is igaz, hogy tizennyolc évesen majdnem átvitt a túlvilágra, de nem hibáztatom. Én voltam a hibás, mert ismeretlen helyen akartam megközelíteni.

Most, ennyi évesen is el tud varázsolni az én kedves folyóm, ami néhanapján csaknem patakocska, máskor meg ha megárad a töltést nyaldossa ijesztően.