Hosszú évek teltek el már  azóta, hogy édesanyám szoknyája mellett biztonságban és nyugalomban élhettünk. Mindíg vigyázott ránk, féltő gonddal nevelt és terelgetett az úton amelyen  tudta, hogy az évek elmúltával sok lesz majd a buktató. Jó most újra felidézni az elmúlt szép és persze kevésbé szép emlékeit, hiszen minden előfordult az idők folyamán. Amíg kicsik voltunk kedves, nyugtató szép beszédével mesélte el nekünk a maga költötte verseket és meséket.Rengeteg türelemmel foglalkozott velünk, míg édesapám a  kis családunk fenntartásáról gondoskodott. Mindíg voltak a ház körül állatok melyek adtak munkát bőven. Tartottunk tehenet, anyakocát, csirkét, libát, ezek a konyhát teljesen ellátták.

Már nagyobbacskák / nyolc- tíz év körül/ voltunk amikor édesanyám megbetegedett és kórházba került, mi pedig édesapánkkal maradtunk és persze ránk maradt minden munka, amit idáig nem kellett csinálnunk. Főzni pedig kellett ha nem akartunk éhesek maradni.Így aztán hozzá láttunk a számunkra legegyszerűbbnek tűnő étel, a paprikás krumplis tészta elkészítéséhez.Közös összefogással elkészült a várva várt vacsora. Egy nagy tálba szedtük az egészet, majd mind a hárman a tál köré ültünk és édesapám azt mondta:- Gyertek gyerekek most úgy eszünk mint a téeszcsében, egy közös tálból. Így legalább kevesebb lesz a mosogatni való. Másnap aztán a jól sikerült vacsora főzés után gondoltuk , megpróbálkoztunk a sütéssel is.De hát mi  legyen amit meg is tudunk csinálni. Azt mondja a húgom:- Süssünk lekváros buktát. Összeszedtük a hozzávalókat és neki láttunk a munkának.Liszt, tej, tojás, zsír, élesztő. Tettünk tejet akkor lágy lett, ezután tettünk lisztet, akkor pedig kemény lett. Úgy jártunk vele mint a róka a sajttal. Csak a miénk nem kevesebb lett hanem több. Annyi tésztát sikerült össze állítanunk, hogy nem győztük sütni. Még akkor nem volt gáztűzhely, hanem a ” masina” rezsójában kellett sütni, ami nem volt olyan gyors mint a mai modern technika.Lehet, hogy ez volt a szerencsénk, mert hát történt egy kis baki. Már három tepsi süteményt sütöttünk meg, vittük a kóstolót még a hetedik szomdszédba is. Dicsértek is minket a konyhaművészetben jártas asszonyok.Másnap reggel aztán édespám olyan dolgot mutatott  amitől teljesen meglepődtünk. Gyertek csak a konyhába:- mondta. Mi pedig csendben követtük. Amikor kinyitotta a sütő ajtaját alig hittünk a szemünknek. A nagy igyekezetünkben  este az utolsó tepsi bukta benne maradt a sütőben és fekete szénné sült. Szerencsére  nem kaptunk érte szidást, hanem inkább egy jót nevettünk rajta. Azóta már mind a ketten egész jól meg tanultunk sütni, főzni és csak nevetünk a régi baklövéseken.