Népi monda a Nagyharsányi hegyről.
Valamikor régen élt a Nagyharsányi faluban egy nagyon szép, de rátarti özvegy asszony. Sokan legyeskedtek körülötte, de ő csak nem akart senkivel össze állni, házasságra lépni. Egy éjjel megjelent neki az ördög, kérte ő is, legyen a felesége. Ígért kincset, gazdagságot, jó életet, víg életet. Neki nem mert a szép özvegy kereken ajtót mutatni, de a helyre eszét elővéve, feladatot szabott az ördögnek.
- Ha kakaskukorékolásig felszántod a falu mögötti hegyet, nembánom, a tiéd leszek, feleségül megyek hozzád.
Nosza ugrott az ördög, hogy a mondott időre elvégezze a feladatot. Akarta nagyon ezt a szép özvegyet. Ám az özvegy sem volt rest, hamarost kiment a tyúkólhoz, gyertyát gyújtott, és a kakas elé tartotta az égő szövétneket. Felriadt a kakas, kukorékolni kezdett, éppen jókor, mert az ördög már majdnem végzett a szántással.
Hej, méregbe gurult a beste lélek, hogy nem végezhette el a kiszabott munkát! Hatalmasat ugrott, oly nagyot, hogy az egyik csizmája sarka a szomszéd nagyközség, Siklós, Harkány felé eső határában érte a földet. Nyomában fel is fakadt a kénbűzös forrás, ugyan olyan vizet adva, mint a Harkányi forrás, ugyan is itt tűnt el az ördög a Föld színéről, idáig ugrott mérgében, itt Harkányban merült alá a pokol kénköves bugyraiba. Bizonyság rá a kénes, amúgy gyógyító forrás.
Hogy mi igaz a történetből? A Nagyharsányi hegy valóban olyan képet mutat, mintha valaki felszántotta volna. (Mészkő hegy, karsztosodott az esővíz, s a szél munkája által.) A Siklósi kénes forrás is megvan, csak kevesebb vizet ad, mint a Harkányi. Ma csövön juttatják a Harkányi fürdőbe a vizét. E kis népi mondát még gyermekkoromban hallottam, hisz Siklós szülötte vagyok.

Ismert mesealakok utóélete.

Igen, kedves olvasóim, a régi, gyermekkorunkban úgy szeretett mesékről szeretnék szólni. Nem tudom önök, hogy vannak vele, de én mindig is kíváncsi voltam rá, mi lett a mesék hőseivel – a mesék végeztével. Sok kutatást végeztem, különböző levéltárakban. Kutattam Rigócsőr királyfi levéltárát, jártam az óriások földjén, kőnyomatos ősnyomtatványokat böngészve, de legnehezebb dolgom a Csizmás Kandúr levéltárával volt! Azt a sok macskakaparást nem volt könnyű végig silabizálni. Ha nincs egy áldozatkész, nyugdíjas gyógyszerész ismerősöm, tán még ma is ott kotolok a sok alig olvasható iromány között.
Így jutottam el a Holvolt megyei levéltárba, annak is a Nekeresd városi, bírósági peranyagai között akadtam rá Jancsi és Juliska történetének folytatására, majd a végére.
Íme hát Jancsi és Juliska története. A Holvolt megyei, Nekeresd város levéltári anyagokból a következők derültek ki: Az iratokból kitűnik, hogy Jancsit és Juliskát előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkossággal vádolta a Holvolt megyei ügyészség. Mint ismeretes, az erdőben magányosan élő Vasorrú Bábát ölték meg, oly módon, hogy a kenyérsütő kemencében elevenen megsütötték. Brrr! A vádlottak védekezésükben előadták, hogy a sértett eredetileg őket akarta megsütni a kemencében, de ezek az állítások nem voltak bizonyíthatóak. Tanúként csak a két Grimm testvér jelentkezett, de az Ő vallomásaikat elfogultságra hivatkozva nem fogadta el a bíróság. Hiába hivatkozott mindkét vádlott arra, hogy önvédelemből tették, amit tettek, a bíróság tettüket túlzott reagálásnak, erőfölénnyel való visszaélésnek ítélte. Jancsit és Juliskát garázda, a társadalomra veszélyes egyénnek minősítették, ezért halmazati büntetésül 15 – 15 évi fegyházbüntetésre, és a közügyektől 20 évre eltiltással büntették.
Juliska a Nekeresdi Női Büntetésvégrehajtási Intézetben tengette életét. A szabadság hiánya, és Jancsi elvesztése miatt agya lassan elborult, és Oféliának képzelve magát bolyongott az Intézet parkjában, ahol is az ott átfolyó patakba fulladt. 22 éves volt ekkor mindössze. Sírja az Intézet temetőjében látható.
Jancsi a Nekeresdi Büntetésvégrehajtó Intézet férfi részlegében töltötte ki a 15 évét. A helyi kőbányába járt ki rabmunkára egy Jean Valjean nevű csavargásért elítélt társával. Kettejük munkájának is gyümölcse a Holvolt megyén áthaladó 6.- os út megyei szakaszának jelen állapota. Szabadulása után jó útra tért, még 20 évig volt a társadalom hasznos tagja. Sírja a Nekeresd városi temetőben található, bár már erősen benőtte a vadrózsa, fejfája már alig olvasható.
Ennyit sikerült megtudnom hát Jancsiról és Juliskáról. Nem csüggedve, a kutatást folytatva, hamarosan rá leltem Piroska és a Farkas meséjének folytatására is. Ezeket a fontos iratokat Rigócsőr királyfi várában, a levéltárban leltem meg. Íme hát az ő történetük:
Piroska és a Farkas, mint tudjuk, az erdőben találkoztak. Piroska éppen kalácsot, és finom bort vitt a kis kosarában Nagymamának. A Farkas, kitudva Piroskától, hogy hova is igyekszik, eléje sietett, és mire Piroska odaért, felfalta a Nagymamát. Ez után ugyanezt tette Piroskával is. Mindkettejüket az éppen arra járó Vadász mentette meg az ismert módon.
A Nagymama továbbra is az erdei kisházban lakott, de most már nem csak Piroska járt hozzá a kis kosarával, hanem a Vadász is gyakrabban jött, úgymond vigyáznia kell a Nagyira, nehogy egy újabb kóbor Farkas kárt tegyen benne. Tehát nem csak a Nagymama készítette finom bodzaszörp, bodzás palacsinta, a jobbnál is jobb aszalt gyümölcsök télen, hanem a féltés is oda – oda vitte a Vadászt. Később már a szépen növő fia is elkísérte, aki szintén vadász lett, az erdők felügyelője. Így ismerkedtek meg Piroskával, és ahogy az már lenni szokott, lassan szerelem szövődött közöttük.
Már az esküvőt tervezték, mikor a Nagymama egyszer csak ágynak esett és hamarosan meghalt. A fiatalok – ahogy az illik – a gyászév után megülték a lagzit, és az üresen álló kis erdei lakba költöztek. Mivel sok kiránduló járt arra, úgy döntöttek, hogy a kis ház egyik szobájából amolyan uzsonnázó helyet alakítanak ki. Itt Piroska – a most már helyre kis menyecske – az apósa szöllejének borát mérte az arra járó kirándulóknak, mellé maga sütötte kenyérből zsíros kenyeret, vagy finom töpörtyűs pogácsát. Az ötlet jó volt, egyre terjedt a híre a finom bornak, zsíros kenyérnek, pogácsának. Így éldegéltek boldogan az ifjú Vadásszal, mígnem egyszer csak megváltozott a világ.
Hivatalos népek jöttek, és az Állam nevében elvették a kis házat, az uzsonnázó szobával egyetemben. Piroska alkalmazott lett a saját házában, már nem az apósa borát mérte, hanem az Állami Borforgalmi Vállalat borát, a kenyeret is már az Állami Péküzem szállította, olyan is volt a borral együtt. A vendégek is kezdtek elmaradozni, mivel az eddigi egy állásból kapott fizetés kevés volt, ha előbbre kívántak jutni, akkor legalább még egy munka és fizetés kellett. Piroskáéknak is egyre több gondot jelentett a megélhetés, mert a kettejük keresete az éhenhaláshoz sok volt, az élethez kevés.
Azért a két gyermeküket szépen nevelték, járatták iskolába, ahol a tanítóik arra tanították őket, hogy miért jobb a nagy állami gyár, mint a kis magánüzem.
Mikor az idős Vadász is átköltözött az örök vadászmezőkre, Piroskáék elhagyták a kis erdei lakot, beköltöztek a faluba, az elhunyt Vadász házába. Piroska, a falu nagy vendéglátó egységében dolgozott, ahol a nyugdíj előtt még az üzletvezetői posztot is elérte. Így öregedtek meg a Vadásszal, aki már kerületi fővadász volt, volt is gondja ez miatt, mikor az ország nagyjai tisztelték meg a körzetet némi szarvas, őz, vaddisznóvadászat ürügyén.
Az erdei ház lassan romlott, a falai még soká álltak, de a tető nem bírta soká, hát besuvadt a szobába. Néha emberek jöttek, a még használható faanyagot, ajtókat, ablakokat elhordták. Már csak a csupasz falak álltak, közéjük esténként belesett a hold. Falán, néha, a közelben fészkelő bagoly ült meg, prédára várva. Ma már a ház nyomát alig mutatja más, mint egy omladék halom és a rajta nőtt vadrózsa bokor, mely minden őszre egy vesszőkosár hecsedlit nevel.
A falu temetőjében ma már Piroska és hű társa, a Vadász sírja is megroskadt, szinte a környezetébe simul. Már nincs fejfa sem, nincs ki, gondozza a nyughelyet, a gyermekeik, az Ő gyermekeikkel városlakók lettek.
Ennyit sikerült megtudnom Rigócsőr királyfi várának szép rendben tartott levéltárában. De – nagy örömömre – leltem itt még egy mese folytatását. Hófehérkére, és a hét Törpére gondolok.
Hófehérke és a hét Törpe. Először Hófehérkéről szólnék. A mese úgy ér véget, hogy a fehér lovon jött Királyfinak megtetszik az üvegkoporsóban fekvő halott Hófehérke, elvitte hát magával, hogy majd az udvari orvos életre kelti tán. De nem volt erre szükség, mert a döcögős úton – már akkor is voltak ilyenek - a rázkódástól kiugrott Hófehérke torkából a mérgezett alma csutkája, és Ő feléledt. Boldogan mentek haza a Királyfi várába, és már ki is tűzték az esküvő napját, de jaj! Kiderült, hogy Hófehérke gyermeket vár. Hogy kitől? Ezt nem volt hajlandó elárulni, csupán annyit mondott, hogy az egyik Törpe – a hétből – a szerencsés apajelölt. Össze is dugták a Királyfi tanácsadói a fejüket, mitévők legyenek? Végül is fennállt a veszélye annak, hogy a kis jövevény törpe növésű lesz, ezt a szégyent a Királyfi nem vállalhatta. Ezért lebeszélték az esküvőről. Mivel itt nem maradhatott tovább, megkérdezték, hová akar menni? Bárhová kívánkozik is, oda elsegítik, még tisztes útravalót is adnak neki. Így választotta Hófehérke Amerikát, a nagy lehetőségek hazáját. A Királyfi megvette Hófehérkének a hajójegyet – első osztályra természetesen – és még költőpénzt is adott bőségesen. Megható volt a búcsú – a várárok széléig kísérte Hófehérkét a Királyfi – ott utikocsijába szállt Hófehérke, mindenki könnyezett, szem nem maradt szárazon.
Hófehérke szerencsésen eljutott Amerikába, New Yorkba, és ott hamarosan felfedezték a szépségipar gurui. Eleinte manökenként kereste meg a kalácsra valót, majd egy nap megismerkedett Walt Disney – vel, aki, amikor meghallgatta élete történetét, rögtön elhatározta, hogy filmet készít a sztoriból. Micsoda film lett! Óriási siker volt. Közben megszületett és felnőtt a kislánya, aki nem lett törpe, és az Alice nevet kapta. Vele készítette el később Walt Disney az „Alice csodaországban” című filmet. Ez is nagy siker lett, így Hófehérke és lánya Alice gondtalanul éltek, amíg meg nem haltak.
A hét Törpe története. Mikor a Királyfi elvitte Hófehérkét, a törpék búskomorságba estek. Még a szerencse is kezdett elpártolni tőlük. A drágakő olyan ritka lett a bányában, mint a fehér holló, csak kő, meg kő mindenütt, még opál is alig akadt, a smaragdról nem is szólva. Veszélyben volt a megélhetésük. Új munka után kellett nézni. Kuka volt az első, aki kivált a csapatból, és elment a Köztisztasági Vállalathoz, kommunális szemétgyűjtőnek. Ma már a fiai is ott dolgoznak, mint kis kukák.
A hatfős csapat még együtt maradt, együtt szegődtek el a Mecseki Szénbányák Vállalathoz, szénbányásznak. Megbecsülték őket a kis termetük miatt, mivel nekik jóval kisebb keresztmetszetű járatokra volt szükségük, mint a normál termetű embereknek. Gazdaságosan tudták lefejteni a vékony, keskeny szén ereket is. Így Ők voltak legtovább alkalmazásban. De egyszer minden jó véget ér. Véget ért a szénbányászat is a Pécs környéki bányákban, úgy mondták, nem gazdaságos. Hívták a brigádot az akkor még működő Uránbánya Vállalathoz, de jól érezték, hogy oda már nem érdemes menniük. Igazuk lett. Az Uránbánya is hamarosan befuccsolt. De akkorra már a hat Törpe elszerződött Amerikába, a Walt Disney Stúdios LTD – hez, ahol akkor kezdődtek a „Hupikék Törpikék” monstre sorozat felvételei. Így futottak össze a Walt Disney birodalomban Hófehérkével, és lányával Alice – val. Közösen béreltek egy hatalmas parkot, közepén egy nagy kastéllyal. Még tán ma is ott élnek, ha meg nem haltak.
Tisztelt olvasóim, és nem kevésbé tisztelt hallgatóság. Eddigi kutatásaim végén hadd reméljem, hogy kutatásaim, fáradozásaim nem voltak hiábavalóak. Ennek reményében ígérem, hogy a közeljövő újabb eredményeivel ismét jelentkezem.

A fondorlatos Nyúl.
Afrikai mese.

A nagy Zambézi folyam mentén, mikor ott jártam, hallottam ezt a mesét.
A Nyúl a folyóparton sétált, mikor találkozott a vénséges, vén, nagy Krokodillal. A Krokodil a napon sütkérezett. A Nyúl oda ment hozzá és megszólította:
- Gyere, nagyfiú, mérkőzzünk meg egymással!
A Krokodil csak a fél szemét nyitotta ki, és amikor látta, hogy a nyúl okvetetlenkedik, hát rászólt:
- Hagyjál, Nyuszika, most nincs kedvem veled játszadozni! Majd máskor!
- Félsz, hogy legyőzlek? Mert én nagyon erős vagyok ám! Gyere, kötélhúzásban versenyezni, úgyis legyőzlek!
Hogy nyugta legyen, a Krokodil ráállt, hogy versenyezzenek. A nyúl elszaladt egy kötélért. Mikor visszajött ezt mondta:
- Na, öreg táskabőr, fogd meg ennek a kötélnek az egyik végét. Én majd fogom a másikat, és mikor kiáltok, húzzad erősen. Aki elhúzza a másikat, az nyer!
Nyuszika szaladt a kötél végével az erdő felé. Mikor beért az erdőbe, a fák közé, ledobta a kötelet, és beljebb ment az erdőben. Hamarosan rátalált a nagy, afrikai Elefántra. Eléje állt és őt is kihívta kötélhúzó versenyre. Mikor a nagy, afrikai Elefánt elfogadta a kihívást, oda vezette, ahol a kötél végét hagyta. Oda adta az Elefántnak a kötél végét, azzal, hogy megy, és ő fogja meg a kötél másik végét.
- Mikor kiáltok, akkor húzzad erősen, mert különben elhúzlak, és akkor te veszítesz! Érted?
Az Elefánt bólintott, magában mosolyogva, hiszen ezt a semmi kis Nyulat úgy elhúzza, mint a pinty! Ám Nyuszikának esze ágában sem volt megfogni a kötelet, megbújt egy erdőszéli bokorban és onnan kiáltott:
- Húzzad!
A Krokodil és a nagy, afrikai Elefánt húzta, talán még ma is húzná a kötelet, ha nyuszika meg nem könyörül rajtuk, és el nem mondja, hogy becsapta őket. Azóta a Zambézi folyó menti Krokodilok és a nagy afrikai Elefántok haragszanak a Nyúlra, ám az emberek szeretik őt – főleg bográcsban.

A Széles Szájú Béka.
/ mese? /

Tavasz volt. Végre a májusi meleg kicsalogatta a fák leveleit, a rét virágait, melyekre a poszméhek jöttek elő, és hangos brummogással jártak virágról – virágra. Más rovarok is előóvakodtak lassan, és utánuk például a békák. Egy ilyen békáról szól a mese most. Figyelj csak, nem lesz minden tanulság nélküli.
A réten ugrándozó Béka találkozott Nyaúval a macskával. Ráförmedt, magát felfújva:
- Te ki vagy?
- Nyau vagyok, a macska – felelt, Nyau.
- És mit eszel? – kérdezte a Béka.
- Egeret, más kisrágcsálókat, ha van. Hát te ki vagy, és mit eszel?
- Én a félelmetes Széles Szájú Béka vagyok, és macskákat eszem!
No Nyaunak sem kellett több rögtön sürgős dolga akadt – másutt, mert köszönés nélkül távozott. A béka tovább ugrándozott, és most egy kutyába botlott. Mérgesen felfújta magát, és rá reccsent:
- Te ki vagy?
- Én Vau, a kutya vagyok. Nincs kedved játszani? – Csóválta a farkát Vau.
- Nincs – felelte kurtán a béka, majd megkérdezte: mit eszel?
- Csontot, meg efféléket, ha kapok. Hát te ki vagy, és mit eszel?
- Én a félelmetes Széles Szájú Béka vagyok, és kutyákat eszem!
Vaunak sem kellett több, lába közé kapott farokkal rohant el a gazdinak panaszkodni. Békánk ez alatt folytatta útját, és találkozott a kecskével
- Te ki vagy? – recsegett rá dölyfösen.
- Één Mekk, a Kecske vagyok mekk.
- És mit eszel? – kérdezte mérgesen a béka.
- Fűűvet, csak fűűvet eeszem. És te ki vagy, és mit eszel?
- Én a hatalmas Széles Szájú Béka vagyok – mondta a béka, miközben igyekezett magát minél jobban felfújni – és kecskéket eszem!
Szegény Mekk is rohant a többiek után, el erről a veszélyes rétről. Úgy megijedt szegény feje, hogy még a tej is majdnem megsavanyodott a tőgyében. Békánk, pedig tovább ugrándozott a rét illatos füvén, el – elkapva egy – két, a melegtől lustább bogarat. Közben találkozott a tehénnel. Elébe toppant, és jól felfújta magát, majd hangosan rábrekegett:
- Te ki vagy?
- Én Múú, a tehén vagyok. – mondta Múú illendően.
- És mit eszel? – reccsent rá a mérges, felfuvalkodott béka.
- Friss füvet legelek, ebből este tejelek. Hát te ki vagy, és mit eszel?
- Én a hatalmasan rettenetes, és félelmetes Széles szájú Béka vagyok, és teheneket eszem!
Szegény Múú is nagyon megijedt, és futott, míg a felsálja szúrni nem kezdett. Nem akarta, hogy ez a nagyszájú, vagy hogy is hívják, megegye. Békánk tovább ugrált, mígnem két hosszú pipaszár láb került elé. Valami csörgés, zörgés hallatszott, és azt kérdezték:
- Te ki vagy?
- Én a félelmetesen rettenetes, és hatalmas Széles Szájú Béka vagyok! – mondta a béka, és igyekezett minél nagyobbra felfújni magát.
- És mit eszel? – hangzott az újabb szűkszavú kérdés.
- Mindent, ami elém kerül – felelt hetykén a béka. Egyébként ki vagy te, hogy kérdéseket teszel fel nekem? És mit eszel?
- Gilice, a gólya vagyok, és hatalmas Széles Szájú Békákat eszem!
- Ne mondd! – kapta össze a száját a béka – és van ilyen?
- Van – mondta Gilice a gólya, és felkapta a békát, majd mesterien feldobta a levegőbe, és a fejjel lefelé eső békát újfent elkapta, és már nyelte is lefelé. Azaz csak volt – tette hozzá, és jólesően kelepelt.

A kőleves.
Magyar népmese – egyveleg.

Mátyás királynak volt egy híres udvari bolondja – Mujkó. Eszes, okos ember volt, aki udvari bolondként is inkább tanácsadója volt a királynak. Sokszor elkísérte Mátyást álruhás jártában, keltében. Szerette is a nagy király helyre eszű bolondját.
Egyszer hírt hoztak Mujkónak, hogy Anyja betegágyban fekszik, Őt hívja, várja haza. Oda állt hát Mujkó a király elé. Kérte illendőn, engedné el egy hónapra, hadd lássa meg anyját élve – ha lehet.
- Kisebbik hintóm, két lóval s a bakon Varga kocsissal, vigyen izibe Anyádasszony látására. Költségeidre a Tárnokmester száz aranyat adjon, és vidd magaddal jókívánságaimat asszonyanyádnak! Ha kell, maradj, míg úgy látod jónak, de tudd, visszavárlak, amint lehet! Meghatódott Mujkó a nagy kegytől, ám így szólt királyurához: Tudod uram, nem messze van Bolondfalva, ahol születtem, hol Anyám vár. Gyalog is megjárom napok alatt. Nem kell hát a hintó, és a száz aranynak a fele is sok lészen utamra. Miben kísérni szoktalak, abban a gúnyában megyek a vándorbotommal, így nem hívom fel magamra az útonállók figyelmét. Meg azután hasznos is lehet az út, úgylehet hallok valamit a néptől.
- Úgy legyen – helyeselt Mátyás, és elbocsátotta előrelátó bolondját.
Kora este egy majdnem koldust űztek ki a darabontok a vár hátsó kapuján. Ők sem tudták, hogy a király bolondja indult így útjára. Még aznap, késő este, a budai hegyek lankáinál egy út menti fogadóban kért szállást a kopott ruhájú vándor. Szállásért cserébe ki kellett takarítania az istállót, s ezért kapott még egy tányér cibere levest is. Megalhatott a jászolban a friss széna között. Míg a levest kanalazta, mellé telepedett a mindenes gyerek is. Nagy szemekkel figyelte, hogy fogy a cibere a tálból. Az utolját végül is neki adta Mujkó, látva milyen éhes a legényke. Kérdezte közben, ki fia, borja?
- Árva vagyok - mondta a legény, de rokona a kocsmárosnak. Szüleim meghaltak, és én ide kerültem mindenesnek. Igencsak rossz sorom van, mert gazdáim, főleg az asszonyom, igen kupori. Enni alig adnak, csak dolgoztatnak reggeltől estéliig. Néha még éjszaka is felvernek, ha utas jön.
- Aztán fizetnek – e neked te gyerek, a munkád után?
- Csak mogyoró hájjal uram.
- Hát a pénzt ismered – e fiú?
- A rézgarast, meg a piculást, úgy ahogy, de ezeknél nagyobbat nem láttam még soha.
- No fiam reggel, ha kelsz, keresgélj a trágyadomb körül. Úgy vélem a csillagokból lelni fogsz valamit. Ez után lefeküdtek aludni. A fiú hitte is, meg nem is, amit az estéli vándor mondott, de mert reggel hűlt helyét találta, hát keresgélni kezdett a trágyadomb körül. Hamarosan lelt is egy fényes, nagy pénzt, rajta egy nagyorrú koronás fővel. De alig hogy meglelte, asszonya sipítva csapott le rá.
- Mit kotorászol te féleszű a ganajban? A dolgot kerülöd, de itt idétlenkedel! Ide vele, mit leltél, he? Megszeppenve adta oda a képes pénzt a fiú. Mikor a banya meglátta, majd elalélt. Kiáltott a férjének, mutatta mit lelt a fiú a ganaj közt. Zavarták is izibe vizet húzni, fát vágni. Az ember meg villát ragadott, és hányta a trágyát széjjel. Csak úgy csorgott róla a veríték. Ennyit még nem dolgozott egyvégtében életében. De hiába. Csak nem akart az aranynak párja akadni. Mikor azután teljesen széthányta a halmot, és nem akadt újabb aranyra, dühösen bement a házba, meghagyva a fiúnak: a trágyát összerakjad ám!
Ez alatt Mujkó az úton messze járt már, és mikor az este közeledett, rálelt egy dunaparti révkocsmára. Betért hát és illendően szállást, és egy tál ételt kért. Mondta – fizetni nem tud, de ledolgozza az árát.
- Nem tudod mivel ledolgozni – mondta a révészkocsmáros. Ha elfogadod egy tál babot, és egy pohár bort kaphatsz. Utána itt az ivóban megalhatsz a kemencepadkán. Köszönte Mujkó a szíveslátást, kérve a fennvalót, hozzon áldást a házra.
- Ráférne – mondta a révész – kocsmáros – kevés az utas, sok az adó. A kocsmáros bezárkózott a házba. Mujkó is megette a babot, csak a tányér közepén hagyott két kanálnyit. A kupa borát is kiitta, csak a pohár alján maradt egy kicsi bor. Lefeküdt aludni. Korán reggel felkelt, fogta a botját, tarisznyáját, és útnak vált megint. Mikor a kocsmáros reggel felkelt, látja ám, hogy a vendég elment, de nini, a tálban maradt babban valami csillog! És a kupa fenekén is! Lássatok csodát a kupából egy Mátyás arany, a bab maradékából még két társa került elő. Hely de boldog is volt a kocsmáros! Hiszen a három aranyon tehenet, új ladikot, új lapátot hozzá, és még mi mást vehet. Áldassék az estéli vendég lábanyoma is!
Mujkó – mint rendesen úton volt egész nap. Estére meg is érkezett Bolondfalvára - szülőhelyére. Házuknál gyertya világolt és anyját az ágyban fekve találta. Asszonyok vigyázták, s tartották benne a lelket. Be boldog is volt, hogy egyszülött fia eljött látására. Sokat beszélgettek, mire az asszony hajnaltájt elaludt. Akkor Mujkó is lefeküdt. Mire reggel felébredt, Anyja már végleg elszenderült. Mujkó illőn felravatalozta, majd másnap eltemette. A házat sógora kapta, más dolga nem lévén, indult is vissza Budára.
A révnél a kocsmáros elébe szaladt s hívta finom vacsorára, szálásra. Köszönte Mujkó a szívességet, és kérte, had aludhasson az új tehénkével az istállóban. Szeretne gyászában egyedül lenni – mondotta.
- Legyen úgy, de a vacsorát költsd el a házban – mondta a kocsmáros. Mujkó eleget tett a szíves hívásnak, és a vacsora után ment az istállóba aludni. Reggel jó korán útnak vált – mint szokott – de előbb fizetségül az istállóban leterített pokrócán hagyott két aranyat.
Estére kelve elért a budai hegyek lábánál lévő fogadóhoz. Mielőtt bement volna, az árokszélről felvett egy maroknyi követ. Gondosan kendőbe csomagolta és a tarisznyájába tette. Ki is dudorodott szemet szúróan. Az ivóba lépve a kocsmáros felismerte rögtön. Azt is mindjárt látta a tarisznya milyen dudoros. Leültette vendégét egy sarokba, és maga is mellé ült. Óvatosan megtapogatta a tarisznyát, ott, ahol viselős volt. Érezte, hogy egy nagy, és kemény valami van benne. Tán aranyrög – gondolta mohón. Kezdte hát faggatni vendégét, ugyan kiféle, miféle? Szabadkozott Mujkó, hogy ő csak egy egyszerű vándor, de a kocsma gazdája kacsintva mondta: értem én. No ha érted, itt az ideje, hogy megtudd – gondolta Mujkó. Mikor a kocsma gazdája újra kezdte a kérdezősködést, kivallotta – titoktartás mellett – hogy Ő a királynak visz egy csodálatos követ. Több sem kellett a kapzsi kocsmárosnak. Most már azt szerette volna tudni, miért olyan csodálatos az a kő? Mujkó a sok unszolásra kivallotta hát, hogy a kő bizony olyan ételeket főz, hogy a király is megnyalhatja az úját utána.
- Ki lehetne próbálni? – kérdezte a kupori kocsmáros.
- Próbálni lehet, de nagy sora van annak! – mondta Mujkó. A kocsmáros már égett a vágytól, hogy lássa és kipróbálja a csodakövet. Mujkó meg sorolta mit vessenek elébb a kondérba.
- Kell egy hízott kappan, de nagy legyen ám! Aztán sok fehér, meg sárgarépa. A zellert ki ne hagyják kendtek, mert az kell! Hagymát, fokhagymát is tegyenek tisztességgel, meg törökborsot is! Ha ez mind megvan, főzzék egy órácskát, aztán szóljanak. Szaladt a kocsmáros, kergette a párját, kappant fogni, a szolgálót, répát, hagymát, zellert pucolni. Hamarost fát vágni űzte a fiút, és már égett is a tűz a katlan alatt, mint a vágy gonosz szívében, hogy megszerezze a csodakövet. Ment is tüstént az ivóba, nehogy elszökjék a kő gazdája. Dehogy szökik! Dehogy szökik! Ott ül az most is, ahol az elébb. Le is ül mellé, és mondja a kocsmáros: fő már a kellék, hamarost jöhet a kő.
- Igen ám – mondja Mujkó – de ez a kő nyugtalan. Aranyat érez.
- ugyan – mondja ijedten a kocsmáros – nincs nekünk aranyunk!
- Az lehet, de akkor a szolgagyereknek van, mert a kő jelzi.
- Tyű, a kis hamis, a minapában valóban lelt aranyat, de azt mondta csupán egyet.
- Hol a fiú? Majd én kiszedem belőle a kő segítségével. Szaladt a kocsmáros, hívta a fiút, és odalökte az utas elé. Mujkó felemelte a fiút, leültette maga mellé, és megkérdezte: találtál – e aranypénzt miután én elmentem a napokban?
- Igen uram. Egyet találtam.
- Meg tudod – e mutatni nekem fiam?
- Nem uram! A gazdasszonyom elvette, gazduram meg utána széthányta a trágyahalmot, de többet ő sem lelt. Mosolygott befelé Mujkó, de a kocsmárosnak szigorúan mondta: no kocsmáros uram hozza az aranypénzt a fiúnak vissza izibe, mert addig nem használ a kő az ételnek. Búsan ment a kocsmáros az aranyért, még búsabban adta a fiú kezébe.
- No gazduram most menjünk a konyhába, ideje, hogy megmutassa, mit tud ez a kő. Mikor mindenkit kiküldtek a konyhából, Mujkó elő vette a kendőbe takart követ, és sűrű abraka – dabra és más igen erős bűvszavak kíséretében belecsúsztatta a kondérba.
- No most egy fertály óra fövés, és meglátja gazduram, milyen fáin leves kerekedik a kondérban. Mikor letelt az idő, Mujkó a nagy merőkanállal kivett egy kis levest egy tányérba. Megkóstolta, és utána a gazda is megízlelte. Uram fia! Micsoda felséges íze van a kappanlevesnek!
- Ugyan igaz, hogy nagydolog ez a kő – mondta a kocsmáros. Be kár, hogy a királynak viszi az úr! Aztán tud – e a király a kőről?
- Nem tud. Tulajdonképp egy mózeshitü kereskedőnek akartam eladni, de nem tudtunk megegyezni.
- Ilyen drágán adná a követ?
- Nagy tudománya van ennek a kőnek! Egy részét látta kegyelmed. Megmondta az aranyat, megízesítette a levest is. De megleli ez még a rejtett kincset is, ha holdtöltekor használják a megfelelő varázsigét. Közben Mujkó ügyesen kihalászta a követ, megtörölgette a kendővel, és varázsigék kíséretében a tarisznyájába csúsztatta.
- Aztán én nem vehetném meg ezt a tudós követ? – kérdezte a kocsmáros.
- hát, ha van rá elég pénzecskéje, nekem mindegy ki gazdagszik általa.
- Pénzem nincs sok – ravaszkodott a kocsmáros – de igencsak megáhítottam ezt a követ. Két nap múlva holdtölte, és akkor, ha bizonyságot teszen a rejtett kincs megleléséről, kerül, amibe kerül, én megveszem.
- Jol van, legyen úgy. De addig az istállóban alhatom, és naponta két tál ételt kapok. Ha holdtöltekor nem lel a kő kincset, fizetem a szállást, ételt, és megyek utamra.
- Rendben van, ámbár lakhatik a házban is.
- Nem szeretem a bezártságot, maradok az istállóban.
Alig várta Mujkó, hogy a legényke is megjöjjön az istállóbéli szállására. Kezdte is a fiú a hálálkodást, de Mujkó leintette.
- Azt mondd, tudsz – e a ház körül valami rejteket? De olyat, amit csak te tudsz!
- Tudok uram! Most is ott lapul az aranyam, meg két rézgaras, mit az egyik vendégtől kaptam, gazdáim tudta nélkül.
- Helyes. Most figyelj nagyon! Holnapután kapsz tőlem egy kis erszényt. Abban tíz ugyanolyan arany lesz, mint az az egy, mit eldugtál. Aznap elrejted az aranyakat, kiveszed a tiédet, meg a két rézgarast. A helyet nekem alkalmatos időben megmutatod. A többi az én dolgom, de te ne tudj semmit, csak ámulj azon, amit látsz!
Alig várta már a kocsmáros a holdtöltét. Késő este, mikor már az ég kárpitján ott ragyogtak a csillagszegek, és a hold tányérja is hibátlanul úszott a nagy magasban, nem bírta tovább, és kiment az istállóba. Ott találta rejtélyes vendégét, amint a kő fölé hajolva varázsszavakat mormolt.
- Jókor jön gazduram, mert már valamit érez a kő, mocorog. Tegye az ujját óvatosan a kőre. Érez valamit?
- Istenem! Megmozdult! Gazdag leszek!
- No csak lassan! Azzal felemelte a kendőt, benne a követ, és lassan felállt. A tenyerére fektette, becézgette, varázsszavak kíséretében kérte, és láss csodát, a kő billegni kezdett. Amerre billent, arra indult Mujkó utána a kocsmáros, hogy le ne maradjon valamiről. Lassan értek a nagy tyúkól mellé. Ott már a kő úgy billegett, hogy majd kiesett Mujkó kezéből. Egyre csak a tyúkól mögé vitte gazdáját a kő, és mikor az ól takarásában a fal egy láthatóan kijáró téglája elé került, hát kiugrott Mujkó kezéből. Ekkor Mujkó betakarta a még nyugtalan követ, és a tarisznyájába suvasztotta. Félre állt és mondta a kocsmárosnak, vegye ki a téglát, hadd lássák, mi van mögötte? Uram fia! A kocsmáros kezében egy poros, ócska erszény lapult, de igen hasasan.
- No gazduram lássuk a szerencsét! – mondta Mujkó, és nyúlt az erszény felé.
- El innét! – förmedt rá a kocsmáros – ez az enyém!
- Jól van – mondta Mujkó – én már el is megyek, és holnap már a királynál ebédelek.
- Jaj! Meg ne bántódj uram! – kapott észbe a kapzsi kocsmáros – a kő dolgában még nem is egyeztünk meg!
- Hát mégis kell a kő? No akkor lássuk, mi van az erszényben? Nagyot nézett a kocsmáros, mikor a tenyerébe csusszant a tíz aranycsikó. Csak hüledezett, nem lelte a szavakat.
- Ekkora vagyon! Még mi jöhet ez után? No most már van, mivel fizessek, hoci a követ!
- Nem mondtam még az árát gazduram! Ez a kő nem tíz aranycsikót, de húszat is megér.
- Ne te ne! Annyi pénz nincs is a világban!
- Dehogynem! A királynál biztosan van. Viszem is neki a követ, mert látom, gazduram nem komoly vevő.
- Várjon már kegyelmed! Húsz aranyam nincs, csak tizenöt. De a hiányt pótolom a legközelebbi holdtöltekor.
- Á nem hiszek én csak a kezemben lévő pénznek! De ha mindenáron akarja a követ gazduram, akkor elfogadom a hiányzó öt arany fejében a fogadóját szolgástól, mindenestől. Ha így jó holnap jöhet a falu bírája, és megkötjük a kontraktust.
- Erre aludni kell – mondta a kocsmáros, de kapzsi lelke már kész volt a vásárra.
Bent a házban a felesége várta. Látva a tíz aranyat kész volt a terve rögtön.
- Menjen kend, üsse agyon a vándort, a követ hozza ide! A gyilkosságot meg holnap jelentse a bírónak, és kenje a rokongyerekre! Na menjék már izibe! Csak nem fog fizetni, ha másként is lehet! Legalább megszabadulunk a gyerektől, úgyis nagyon a bögyömben van! Kelletlen ment a kocsmáros a konyhán át, ahol felvette a kisbaltát és úgy ment az istállóba. De az utasnak, és a fiúnak is hűlt helyét találta. Futott vissza a házba, hogy mégsem kellett ölnie. De az asszony dúlt – fúlt mérgében, hogy elszalasztották a szerencsét. – A tíz arany megvan! – vigasztalta a férje.
- Hát nem érti kend? Az a kő nagyon értékes! Most más kaparintja meg a követ!
Ám másnap reggel beállított a vándor a falu bírájával és a jegyzővel, meg a szolgagyerekkel.
- Nos gazduram mit álmodott? Lesz – e vásár, vagy menjek Isten hírével? – kérdezte Mujkó.
- Persze hogy lesz vásár, már hogyne lenne? Kell nekem az a kő nagyon! De hol töltötte az éjjelt az úr?
- Meghívtak, hát mentem. Gazduramék alhattak már, mikor a gyerek elkísért, hogy mutassa az utat. És mert igen álmos volt, hát velem maradt reggelig. Nem baj ugye gazduram? – kérdezte Mujkó hamiskás mosollyal.
- Nem hiányzott a gyerek, de szólhattak volna, hogy ne aggódjunk – mondta elpirulva a kocsmáros.
- No már én is kíváncsi vagyok arra a kőre, amit itt vételre kínálnak! – mondta a bíró. – Hogy szól az egyezség?
- Én adok tizenöt aranyat, meg a fogadót szolgástól. Értük kapom a csodakövet – mondta a kocsmáros. Eredj asszony, hozd ide a pénzt, mert le akarom számolni a bíró úr elé!
- Aztán jól meggondolta a vásárt gazduram? Miről híres az a kő? – kérdezte a bíró.
- Elég, ha mi tudjuk – mondta mogorván a kocsmáros. Írhatja a jegyző úr a szerződést!
- Rendben van jegyző úr, írja a szerződést. De ki fizeti az írnokmunkát, és a királyi kincstárnak az adót? – kérdezte a bíró.
- Nekem több pénzem nincs – szabadkozott a kocsmáros – én nem tudok fizetni! Itt pénze csak az új tulajdonosnak van, fizessen Ő!
- Jól van – mondta Mujkó – fizetem, amit kell. Közben a jegyző megírta, a bíró lepecsételte a szerződést, és menni készült. – Várjanak bíró uram – mondta – lesz még itt dolog. Tessék gazduram a köve, nézze meg, hogy az – e amit már látott?
- Az az – bizonyította a kocsmáros – ez az a kő!
- Hát akkor menjenek kendtek a kővel, Isten hírével, meg e papírlappal, melyre a varázsszavakat írtam fel. Tanulja meg és őrizze biztos helyen. Na Isten áldja!
- És a ruháink, meg az egyéb holmi? – kérdezte a megszeppent kocsmáros.
- az marad, mert az egyezség úgy szólt, hogy a fogadót szolgástól, mindenestől számolom az öt aranyba. De ha megváltja kelmed, nembánom fizethet értük.
- Miből uram? – vette a szót sírósra a kocsmáros. Nem maradt egy réz garasom sem.
- Ha reggelre úgy találják, hogy mégis maradt pénzük, jöjjenek vissza és vegyék, meg ami kell az új tulajdonostól. Most pedig menjenek, mert még sok dolgom van – mondta Mujkó.
Eloldalgott a kupori kocsmáros és felesége, Mujkó pedig kifizette a bírónak a kincstári hasznot, a szerződésírást kerek három aranyban. Behívta ez után a mindenes fiút és elmondta neki, hogy ha akarja, mostantól Ő a fogadó tulajdonosa. Megkérdezte tőle, akar – e kocsmáros lenni?
- Akarnék én uram, de nincs rá pénzem.
- Megvan – e a két rézgaras, meg az egy arany? – kérdezte Mujkó.
- Megvan uram, de az minderre nem lehet elég.
- Nekem elég – felelte Mujkó. Bíró uram! Új szerződés készül! Én Mujkó – e néven a király bolondja – eladom új szerzeményemet két rézgaras fejében a volt kocsmáros rokongyermekének, kit a rokona mindenesnek tartott, és mogyoróhájjal fizetett. Az adót és szerződésírási díjat is én fizetem, ihol rá a három arany. Míg a szerződés íródott Mujkó kioktatta a fiút. Ha reggel jönnének volt gazdái a holmijukért, hát drágán adja, amit ad. – az neked megjár az eddigi munkád fejében. Mikor így mindent elrendezett, útnak vált és meg sem állt a Budai várig.
Alig mosta le az út porát, már hívatta is Mátyáskirály, mondaná el mit végzett? Mujkó elősorolt mindent, végül a kupori kocsmáros és felesége esetét is elmondta. Megkönnyezett, úgy nevetett a király. – A könnyek Asszonyanyádat illetik, a nevetés igazságtevő utadnak szól. Aztán mit írtál te pernahajder a papírlapra?
-Egy latin szöveget uram, mely tudatja, aki ezt megmutatja a király bolondjánál is bolondabb, mert a király bolondja csapta be. Jót derült ismét a király, megdicsérte Mujkót az eszéért, és vissza akarta fizetni a királyi adókat.
- Sose tedd komám – mondta Mujkó – hiszen végig a te pénzedet költöttem! Az adókat is abból fizettem. Csupán a pénzed egy részét adtam vissza. Tetszett a királynak az elmés válasz. Hogy mégis megjutalmazza eszes, és hű emberét, adománylevelet íratott, hogy mától Bolondfalva a király bolondja falva legyen, adót is csak neki fizessen.
Ez volt hát a kőleves meséje. Aki nem hiszi, hogy így esett az járjon utána! Nekem így mesélte dajkám, ki ringatott egy deszkán.

Mátyás király és a vénséges, csúf banya.
Magyar népmesék.

Mátyás király egy meleg nyári napon elindult a Visegrádi palota körüli erdőbe sétálni. Már éppen hazafelé vette az irányt, mikor elébe toppant egy vénséges – vén, a csúnyánál is csúnyább öregasszony. Megszólította Mátyás királyt:
- No, fenséges királyom, itt áll előtted a szerencséd. Ha meg mondod, milyen állat ül a vállamon, megcsókolhatsz.
Míg ezeket szólta a vénséges – vén, a csúnyánál is csúnyább banya, leszállott a vállára egy éjfekete holló. Csillogott a tolla, szép piros volt a csőre, a szeme, pedig sárgán villant elő a tollas buksijából.
Látta Mátyás, hogyne látta volna, az éjfekete hollót, hisz ifjú ember volt még, messze volt még néki a messze. De bizony a banyát nem akaródzott megcsókolni, így hát ezt mondta:
-Látom, öreganyám, látom azt a rusnya vízilovat, amely a vállát nyomja!
Megcsóválta a fejét a vénséges – vén, a csúnyánál is csúnyább banya és így szólt:
-Tudod fenséges királyom, a válaszod nem pontos. Hogy őszinte legyek, határeset. De lásd, milyen jószívű vagyok, elfogadom a választ. Megcsókolhatsz!

Pápua népmese.
Gyűjtöttem Pápua Újgineában, mikor ott jártam.

Valamikor régen, volt a Pápua törzsnek egy bölcs, és igazságos törzsfőnöke. Úgy hívták, hogy Pápua Puapó. Ez a név a pápuák nyelvén azt jelentette, hogy a Pápua Nép Atyja. Ennek a Pápua Puapónak is – mint eddig minden törzsfőnöknek – négy felesége volt. Nagy előny volt ez, mert négy asszony többet dolgozik, mint egy. Mégis nagy volt a szeretett törzsfőnök bánata, mert feleségei csak lányokat szültek. Veszélybe került a törzsfőnöki rang öröklése, hiszen azt csak a fiúgyermekek örökölhették. Elment hát Pápua Puapó a törzs véneihez, hogy tanácsot kérjen – mitévő legyen?
Összedugták a fejüket a vének, és a végén kisütötték, hogy a legjobb lesz, ha adnak még egy esélyt a törzsfőnöknek.
- Vegyél még egy feleséget, és járj szerencsével. Ha az Istenek is úgy akarják, egy év múlva fiad legyen.
Az Istenek bölcsek, és kegyesek voltak, így egy év múlva Pápua Puapó nagyon boldog apa lett, mert fia született. Aggódva várták az egy év leteltét, vajon megéli – e a fiúcska az első születésnapját? Megélte.
Vitte nagy büszkén az apja a törzsi gyűlésbe, hogy bemutassa a törzsnek. Kérdezi a vének tanácsának vezetője: mi legyen a fiúcska neve? Mondja a büszke apa, úgy látja jónak, illendőnek, ha a vének tanácsa ad nevet a fiúnak, mert az álltaluk hozott döntésnek köszönheti, hogy ma bemutathatta a fiát.
Összedugták ismét a vének a fejüket, és mire a nagy kondérban megfőtt az ebéd, a fiúnak is neve lett. Mert szerették törzsfőnöküket, Pápua Puapót, Úgy döntöttek, hogy a fiúcska is ezt a nevet kapja. Ám, hogy meg lehessen különböztetni az apjától a Pót melléknevet kapta. Így lett a gyermek neve Pót Pápua Puapó.
Még két névadási ceremónia volt vissza az új törzsfőnök jelölt életében. Legközelebb hét éves korában adtak neki nevet, a gyermeki tettei, szokásai után. Mivel a Pápua Nép szorgalmas volt, sokféle növényt termeltek a kertjeikben, a földjeik egy részén, pedig cukornádat, amit Ők pimpószárnak neveztek. Pót Pápua Puapó nagyon szerette az édes nádszárat szopogatni. Így kapta hét éves korában a Pimpószár Szopó előnevet. Így már Pimpószár Szopó Pót Pápua Puapó lett a teljes neve.
Tíz év múlva elérkezett a férfivá avatás ideje, és vele az utolsó névadás ideje is. A férfivá avatás feltétele volt, hogy bizonyítsa a jelölt, hogy jó vadász, és a bátorságát is bizonyítania kellett. Harcosként le kellett győznie egy szomszéd törzs béli harcost.
Mindkét próba embert kívánó feladat volt, mert a környéken kifogyóban voltak a vadak. A szomszéd törzs tagjai ezt a Pápuák számlájára írták. Üldözték is Őket, ahol tudták.
Pimpószár Szopó Pót Pápua Puapó is magához vette hát lándzsáját, lopótök vizesedényét, és egy kis tarisznyában három marék dörhönyét, ha megéhezne az úton. Elbúcsúzott szüleitől, és a törzs népétől, hogy útra keljen, és mint vadász, és férfi térjen meg.
A szerencse hozzá szegődött, mert hamarosan űzőbe vett egy pónilovat, a törzs kedvenc eledelét. Mikor már majdnem beérte a zsákmányt, látja ám, hogy egy szomszéd törzs béli fiú emelkedik ki a nagy fűből a póni előtt. Megtorpant az üldözött, a nem várt újabb támadó előtt, és ekkor Pimpó Szár Szopó Pót Pápua Puapó kezéből kiröppent lándzsája, és bele állt a póniló farába! Felágaskodott a fájdalomtól a póni, és ez biztos alkalom volt a szomszédos törzs fiának, hogy szíven döfje, amitől holtan rogyott össze.
Nagy volt az öröm mindkét oldalon. Megvolt a zsákmány. Rohant Pimpószár Szopó is, hogy birtokba vegyék a prédát, és megvédjék azt a másiktól. Mikor oda ért, azt mondja a másik törzsbéli fiú: enyém a póni, hiszen az én ládzsám ölte meg! Íme még most is itt van a szívében!
- Igaz – mondta Pimpószár satöbbi – de vajon ott volna – e, ha én nem feléd hajtom a vadat? Ha előbb én nem dobom a lándzsámat a farába, hogy felágaskodjon, és így neked már csak szíven kellett döfnöd? Lehajtotta a fejét a szomszéd törzs fia, és bánatosan elismerte, hogy ellenfele helyesen szólt.
- Most hát mi legyen? – kérdezte szomorúan.
- Üljünk le előbb és együk meg Anyám dörhönyéjét. Aztán majd kitalálunk valamit, hogy mi is legyen.
Úgy is tettek. Elfogyott a dörhönye, rá jólesett a víz a lopótökből. Akkor megszólalt Pimpószár Szopó Pót Pápua Puapó: mert a póniló sok egyikünknek – nem bírjuk el – felezzük meg, és mindenki kapja azt a részt, amit lándzsája eltalált. Ebben megegyeztek, és így lett a póniló elejének boldog tulajdonosa a szomszéd törzs fia, Pimpószár Szopó Pót Pápua Puapó pedig a hátsó felét cipelte haza.
Volt nagy öröm, mikor hazaérve a vének lába elé rakta a zsákmányát. A vének leültették és meghallgatták a történetét, hogyan győzte le leleményével a szomszédos törzs szülöttét, miután Ő csak megsebezte a pónit, de ellenfele ölte azt meg. Tetszett a véneknek, hogy ilyen ügyesen érvelt a váratlanul felbukkanó szomszéd törzsbélivel szemben, és még azt is sikerült elérnie, hogy a zsákmány kövérebb, húsosabb felét Ő hozta el.
Így hát jutalmul megkapta a Póniló Popó Lopó előnevet. Teljes neve tehát: Póniló Popó Lopó Pimpószár Szopó Pót Pápua Puapó. E néven vált törzse egyik legmegbecsültebb törzsfőjévé hosszú évekre.
Kedves hallgatóim. Aki ezek után hibátlanul el tudja mondani a nevezetes Pápua törzsfő neveit, az megkapja tőlem azt az ajándékot, amit nekem Intézetünk Igazgatója adott e kis mese első bemutatójakor.
/ ha van sikeres jelentkező, magam mellé hívni, megkérdezem a nevét, és hangosan tapsot kérek a részére a sikeres név elsorolásért. Ez után kezet fogok vele mondván: csak így tovább Pista, Laci, János, stb. bácsi. Ez volt az ajándék. / 2003. 3.
Köszönöm kitartó figyelmüket, maradok tisztelettel: az önök mesemondója: Bobdai György.