Már egészen apró, négy - ötéves kislányként ezt játszotta. Nem tudta, mi elől menekül, csak azt, elmondhatatlanul jó érzés behúzódni az ócska pokrócokkal, sallangos terítőkkel bunkerré varázsolt széthúzható, ám szét csupán karácsonykor húzott nagy családi asztal vagy éppen háromlábú zongora alá.
Később barátnőit is megnyerte ennek a foglalatosságnak. Akkoriban már azt is tudták, mi elől menekülnek. Ott kuporgott vele mindenki, aki számára kedves volt, s amit a túléléshez nélkülözhetetlennek tartott:unokatestvér, barátnők, fehér maci, Debi baba, babaruhák, ócska pokróc, édes barackmag.
Már - már megszállottan lesték a sötét viharfelhőktől terhesedő ég alját. Nem tudni miért, de akkortájt igazi viharok voltak. Fokozatosan sötét, egyre sötétebb szürkébe boruló világ. Feszülő, egyre feszültebb légkör. Gyakran, majd még gyakrabban fellobanó villámok. Kezdetben tompán morajló, majd élesebbnél élesebb csattanásokkal riasztó mennybolt. És a fényvillanás - hangrobbanás szüneteit kitöltő, távolságmérő másodperc számlálások. Aztán az utolsó, szinte egyazon pillanatban hasító vörösen - kéken - sárgán cikázó lobbanás és mindent átható csattanás. Hogy leszakadjon az ég.
- Bomm…ba! Hallod! Bomm…ba! - súgta többször is azasztal alatt kuporgó gyerek az otromba, nagyon kezdetleges, ám mégis csak fehér plüssmaci fülébe.
- Bomm…ba! Hallod! Bomm…ba! - súgta az anya is az alig másfél esztendős apróság fülébe, mikor az tágra meredt szemekkel, már a síráshoz is elsiketülten regisztrálta a Donáti utcai ház két szomszédját porig radírozó harsogó szerkezetek becsapódását. Miért éppen az ő házukat kímélte meg a végzet?
Hatalmasan szakadt le a zápor. Nem is cseppekben, hanem fonálban feszítve - oldva, utóbb már csak oldva az ég és föld között felhalmozódott feszültségeket.
És minden égzengés - földindulás után megjelent a teljes félkörívnyi, hétszínű szivárvány. Nem is emlékszik az azóta maga-is-asszony-aprócska-lány, látott-e valaha mostanában olyan hamisítatlan, töretlen, élénk árnyalatokban sziporkázó szivárványt.
Úgy kétéves kora körül szólalt meg.
- Bomm…ba! Bomm…ba! Nem papa, nem mama, nem mjau-mjau, nem vau-vau. Mint minden egészséges kisgyerek. Nem.
- Bomm…azonnal ba! Bomm…ba!
- Egyszer majd csengetnek. Te szaladsz ajtót nyitni. Egy katonabácsi fog állni a folyosón. Ő lesz a te édesapád. - apjáról csak ennyit hallott akkoriban.
És egyszer valóban csengettek. Éppen az ötödik születésnapját ünnepelték. Ő miért, miért se, azonnal futott ajtót nyitni. És valóban egy katonabácsi állt a folyosón. Szó nélkül ölbe kapta.
Magától soha nem beszélt a hadifogságáról.
Civilben, munkára jelentkezni indult útnak, mikor egy kapualjból kinyúló kéz a munkaszolgálatosok közé rántotta.
Egyszer a lánya, egyszer a középső unokája installálására elsorolta a Golgota-járás stációit. Előbbinek egy Moszkva alatti, utóbinak egy Leningrád feletti ív ragadt meg az emlékezetében. Hogy is volt pontosan? Soha sem tudták és most már nem is tudják meg. Konyhai munkák, amatőr koncertek, egy színjátszó csoport, kemény téli favágások, nagy havak, dermesztő hidegek emlékét hozta magával. Meg az elfagyott lábujjait. Évekig nem lehetett befűteni a cserépkélyhát a szobában, ahol aludt. Még a legzimankósabb hónapokban sem. Öt-tíz fok körüli hőmérséklet. Ennyit viselt el.
Magától soha nem beszélt a hadifogságáról. Mint mások. Dicsekedve, hivalkodva, vagy éppen másokat átkozva, kárhoztatva. Mindenki az alapvetően művészetcentrikus, bohém természetének tudta be. Lehet, más is volt a dolgban? Kényszer? Megfélemlítés?