Novemberi őszi estén hidegre fordult az idő. Zord szél fújt, vörös volt az ég alja. Bent is lehetett hallani, ahogyan süvített a szél, s igencsak megmozgatta a fából készült , hézagos fakilincses ajtónkat. Nagyapám megjósolta: hideg lesz éjszaka. Ki-be mászkált, ideges volt a járása, csöndben feszült izgalom közepette szította a parazsat a spórban. A tűz megvilágitotta az arcát, s láttam erősen mozog az álla, mintha rágna valamit. Majd oldalra köp, cuppant a szájával. Tenyerével végig homlokát, ujjbegyével oldalra bökte sapkáját.Még az arcizma is kifeszült.
 A szokottnál melegebb volt a házban. A petróleumlámpában a kanóc feljebb volt srófolva mint máskor, hogy nagyobb legyen a fény. Édesanyám kipirult arccal feküdt az ágyban, s homlokán csorgott a veríték. Nagymamám sürgött-forgott körülötte, hol édesanyámra tekintett, hol a spór felé pillantott, hogy forr-e már a víz a fazékban. Mi a kemence mellett a sutban ültünk, lábunkat magunk alá húzva vártuk, mi is fog történni. A nővéremmel összebujtunk, csöndben szorongva  kapaszkodtunk egymásba.
    Megérkezett a bábaasszony. Megtermett köpcös asszonyka volt, az egészség majd ki csattant piros arcán, haja kontyba tekerve. Fehér kötény volt a derekán átkötve. Forró vízben megmosta a kezét, és  édesanyámhoz lépett, valamit halkan súgott feléje. Kiváncsi tekintetünk kisérte minden mozgásukat. Egyre hangosabb j és fájdalmasabb kiabálást, megszeppenve hallgattuk, majdnem sírva fakadtunk. Nagyapám a konyhában toporgott magában.
   Egyszercsak hírtelen eltakarták előlünk az ágyat fehér lepedővel. Édesanyám nagy szenvedések mellett vajúdott, hozta világra a kisbabát,-majd felhangzott a gyermek síróhangja. A feszült légkör átcsapott egy örömteli, békés nyugalomba.    Mindenki felszabadult lett, édesanyám elcsöndesedett, csak a fáradt, boldog sóhajtása hallatszott a levegőbe.
   Nagyapám bekukucskált az ajtón, s megkérdezte:
   -Mi lett?-kislány- válaszola nagymamám.
   -Hu, már megint…dünnyögte magában.
   Nagymamám szemrehányóan nézett feléje, mert a bagó még mindig aszájában volt!
   Hogy fogják hívni a kislányt? - kérdezte a bábaasszony. Mi lázas izgalommal kiálltottuk:
   Katikának!
   Hamar lemásztunk a sutból, körbe álltuk az asztalt. Mezítláb, lábujjhegyen állva figyeltük, ahogyan siettek rendbe teeni, bepólyálni a kisbabát. Ordított, be sem állt a szája, szinte belevörösödött.Csak akkor hallgatott el, amikor édesanyám akarjaiba vette. Kicsit féltékenyen bújtunk hozzájuk, hírtelen hiányzott a szeretete. A nagy izgalom miatt nehezen aludtunk el.
   Másnap korán ébredtünk, mert akisbaba éhes nyöszörgése, kiverte a szemünkből az álmot. Hozzá siettünk, ismerkedtünk a kis jövevénnyel. Attól a naptól kezdve megváltozott az életünk. Minden figyelem feléjük irányult. Eleinte nagymamám pólyázott( míg édesanyám fel nem erősödött ) az általa készített vánkosban. A kisbabát a vánkos egyik sarkába fektette, majd alsó és két szélső csücskét  összefogta, s hosszú fehér pánttal keresztbe jó erősen átfonta, hogy a gyermek ki ne essen belőle. Akkor nem találtam szokatlannak, hogy mások által használt ruhácskában öltöztették a hugomat, mert mi is azokat viseltük. Akkor még nem tudtam felismerni, hogy a környezetünkben mennyivel jobb módban élnek családok, mint mi.
   A következő napok ünnepet jelentettek számunkra. Ugyanis a család hozzátartozói és jó szomszédai, egymás közt egyeztették, ki melyik napon visz komába ebédet, a szülőanya rászére. A választékos, bőséges ebédet otthon készítették el. Komatálakba, szilkékbe rakva, házilag szőtt szakajtó kendőben, gondosan az edényeket egymásra rakva, hogy az étel ki ne csorduljon belőle, szorosan összekötötték batyunak. Két kezükben fogva, gyalog, kimérten lépegetve, szinte minden tiszteletet megadván, a jobbik ruhájukban érkeztek a családhoz. Mindig ők tálalták az ebédet, de csak a szülőanya részére. Távozásuk után a maradékot a család fogyasztotta el. bőségesen jutott mindenkinek. Szerettük azokat a napokat. Abban az éhinséges időben (1951) nagy dolog volt, ha finom  falat került az asztalra. Aztán, ahogy lenni szokott,  annak is vége lett. Minden folytatódott a megszokott életünkben, csak egy fővel többen lettünk, nagyobb volt a gond, és a teher.
   A hideg téli időszak nem kedvezett a szegénysorban élő családoknak, köztük nekünk sem. Nehezebb volt a megélhetés mint nyáron. Alig volt fűtés a házban. A kisbaba miatt muszáj volt fűteni, de ritkán fordult elő, hogy ne fáztunk volna. Még szellőztetni sem mertünk, nehogy kihüljön a ház. A hó, minden vélhető tüzelőt betakart. Nagyapám, nyeles horoggal a kezében, a kertünk mellett húzódó akácost végig pásztázta, az elérhető száraz galyat mind letörte, s aprította fel tüzelőnek.
   A fagyos hideg tél alkalmat adott, hogy néha hús kerüljön az asztalra. Az akácosfa tetején varjak hada ült. Hideget megérezvén, hangos károgásba kezdtek. Azokon a napokon, nagyapám korán fölkelt, hogy másokat megelőzzön. Felvette hosszú lódenkabátját, fejére nyomta bolyhos sapkáját, kisántikált a kertbe. Görbebotjára támaszkodva kotorta  a térdig érő havat, vajon fagyott- e meg varjú az éjszaka. Örömét lelte, ha akadt egy-kettő, mert finom  leves készült belőle. Felváltotta a gyakran előforduló, nagymamám által  sóval vízzel , lisztből gyúrt galuskát, melyet reszelt pirított cukorrépával szórt meg. Jó nagy lábassal készített, hogy másnapra is jusson.
   Egyetlen alapélelmiszerünk a krumpli volt, amit nagyapám gondosan elrakott a földbeásott verembe, és jól betakart a hideg ellen. A krumpli kincset ért, mert változatos ételeket készítettek beosztással belőle. Még a legapraját is gazdaságosan használták fel. Megmosták, beöntötték a spór lerjébe, pirosra sütötték. A héját sem szedtük le, az se menjen kárba: megsóztuk, éhesen  melegen faltuk vacsorára. Az esti tűzhely fényénél, az volt a csemege.
   Nagy volt a szegénység akkoriban!

   Visszaemlékezést írta…Kató Simonné   Budapest.