Vencellel igazából Nagylaknál ismerkedtem meg, a határállomáson. Hosszú kocsisor állott a határ mindkét oldalán. Előttünk több száz kocsi várakozott. Nem volt ez abban az időben ritka eset. Előfordult, hogy 24 órát kellett várakoznunk mire átmehettünk a másik oldalra. Mi éppen a magyar oldalon álltunk, s unalmunkban kiültünk az út menti árok martjára beszélgetni, ismerkedni.

No, ott jöttünk össze Vencellel. Mögöttem három autóval állt az övé, s ő meg mellénk telepedett, mivelhogy ismerősen csengett neki a beszédünk, a hangsúlyunk.

- Maguk es mennek hazafelé? – kérdezte, azaz inkább csakúgy megjegyezte, mikor lehuppant mellém a fűbe.

- Haza…

- Dolgozni voltak?

- Dolgozni…

- Bejött?

- Hallja kend! Maga most éngem vallat, vaj mi? – fortyantam fel végül.

Szóval így kezdődött. Ültünk az útmarton hosszú órákon keresztül. Ha meglódult a kocsisor, mi is arrább mentünk pár métert, s folytattuk ahol abba hagytuk. A beszédet éppen úgy, mint a hallgatást. Vencel a csendet nehezen tűrte, s szabadjára engedte a beszélőkéjét. Elmesélte egész életét. Én is az enyémet, már amennyit jónak láttam belőle.

- Nem voltam én mindig ilyen teddide-teddoda, eldobni való ember. Öt szakmából van képesítésem. Úgy bizony! Kitanultam én a kőműves mesterséget, a szoba festés-mázolást, a kályhás mesterséget, a korongozást, mozaik-öntést. Legtöbbet az édesapámtól tanultam, aki nagy mestere volt mindennek, ami kőből, fából, vagy földből készült. A korongozást az udvarhelyi népfőiskolán tanulta, az agyagszobrocskák készítését Vass Árontól Makfalván, a kőművességet a szovátai Illyés mestertől, s az ácsmunkát segédmunkásként innen-onnan fiatal legénykorában. Az egy ácsmunkához nem konyítok, de a mozaiköntés minden csínját-bínját ismerem. Olyan mintákat rajzolt nekem a z öreg, mint ami a korondi bokályokon van. Pedig csak szögletesen lehet mintázni, s szín is csak három lehet: a fehér, a sárga, meg a piros.

 Időközben megérkeztünk a vám elé. Vencel búcsút vett tőlem, s meghívott magához a falujába, látogatnám meg, hogy folytassuk a beszélgetést, meg hogy bölcselkedhessen a munkájával. Szépen sikerült mozaik van nála is, meg az iskolában, mondotta.

 A határőrök,s a vámosok hamarosan végeztek velünk, de hogy miért tartottak ott bennünket órákon keresztül a sorban, az örök rejtély marad számomra.

 Úgy egy félév múlva került sor a látogatásomra Vencelnél, mikor valamilyen ügyből kifolyólag a falujában akadt dolgom.

- Itt vagyok! – jelentkeztem a takaros portán – Lássuk a medvét! Akarom mondani, azokat a híres mozaikpadlókat.

- Megmutatom, ami itthon van. A konyhát, s a fürdőt. Aztán átmegyünk az iskolába. Előbb azonban falunk egy kicsi, s iszunk egy kortyocskát.

- Nem bánom, faljunk, csak úgy ne járjék kend, mint Gazsi komám.

- Az meg hogy járt?

- Az úgy, hogy vacsora tájt beütte magát hozzuk a szomszéd nagylegény fia, Minya. Hogy készültek asztalhoz ülni, kínálták a legényt tartson velük, de az szabódott, hogy nem enne. „Jöjjön, Minya, legalább faljon valamit.” – hívta a háziasszony. Le is ülött a legény, s derekasan nekilátott az ételnek. Kétszer is megrakta jól a tányérját, hogy menyecskének nem maradott semmi. Azt mondja erre a gazda: „Te Minya, máskor egyél nálunk, s faljál otthon!”

- Nálunk ehet is, falhat is kedvére! – nevette el magát Vencel.

Úgy tettünk, ahogy terveztük, megnéztük a valóban szépen, ízléssel készített mozaikpadlókat.

- Nehéz mesterség ez – magyarázkodott a mester – Látja, vékony üvegcsíkok választják el az egyes mezőket, nem lehet hajlítani, minden minta szögletes, s még is kijő a minta!

Büszkén csillogtak a szemei, de aztán elkomorult.

- Most meg nincs munkám. Kiment a divatból a mozaik. Bejött a kerámia kocka, vagy, ahogy mondjuk a grészia. Azt is kitanultam. Muszájból. Most már az se kell.

Próbáltam bíztatni, de csak legyintett.

- Semmi baj. Lesz még így se!

  „Hogy hívnak?”

  Gyakran teszik fel ezt az egyszerű kérdést, és megválaszolni is egyszerű, ha valakit Jancsinak, vagy Juliskának hívnak.

  Az én esetemben azonban korántsem ilyen egyszerű. Elmesélem, hogy miért?

  Azzal kezdődött, hogy édesapám elhatározása alapján, dicső őseinkre való tekintettel, a szent keresztségben három nevet kaptam: Szabolcs Csaba Gyula. Ez mind Derecskén történt, de amikor három éves lettem beköltöztünk Nagyváradra, s ott ért a határrevízió. Romániához csatolták a várost.

  Akik ott születtek, azokat automatikusan román állampolgárnak nyilvánítottak. De nem így engem, hiszen én Derecskén láttam meg a napvilágot, és maradtam magyar állampolgár. Semmi bajom ezzel nem volt, éltem gyermekéveimet, ahogy a többi kortársam. Csakhogy 14 évesen nem kaptam román személyazonossági igazolványt (buletint), csak egy ideiglenes kis fényképes kartont. Ezzel sem volt semmi bajom, s le is érettségiztem megfelelő eredménnyel.

   Ekkor a családdal egyetértésben elhatároztam, hogy felvételizem az egyetemre. A jelentkezéskor derült ki, hogy csak román állampolgár nyerhet felvételit az ország egyetemeire. Közben már javában készültem, tanultam, s így a tankönyvvel a kezemben mentem a hivatalokba, szerezzek engedélyt az felvételire.

  Megyek be a Városházán egy hivatali szobába, ahol az ilyen ügyeket intézik. Hárman ültek ott az íróasztalok mögött – egy szőke fiatal hölgy szemből, egy szigorú arcú úr jobbról, és egy szemüveges idősebb úr fekete klott karmantyúval a zakója ujján hátrébb az ablak előtt.

  „Mit akarol?” – kérdezte a szigorú úr.

  Mondom, hogy mennék felvételizni az egyetemre, de nincs személyazonosságim.

  „Miért nincs?” – érdeklődik tovább.

  Erre fel, kezdem magyarázni, hogy mi velem a helyzet.

  „Miket beszélesz?” – röffent rám hirtelen.

 „Itt rekedtem 45-ben!” – vágtam ki a rezet.

  A szigorú úr ettől még szigorúbb lett, még a szemöldökeit is összehúzta, a szőke hölgy meg elvihogta magát, az idős szemüveges bácsi pedig intett, menjek oda hozzá. Leültetett maga előtt, s szépen elmagyarázta, mit tegyek. Íratott velem egy formás kérvényt, át is nézte, jól van-e minden, s mondotta, vigyem fel a harmadik emeletre, a jegyzőhöz, hogy láttamozza.

  Mentem is tüstént, s milyen jó, hogy elhoztam magammal a könyvemet. Két órát álltam a jegyző előszobájában, várva, hogy fogadjon. Három tételt sikerült is ez alatt az idő alatt átvennem, ami tiszta nyereség volt számomra. Végre csak bekerültem a jegyzői irodába, de itt is kellett egy verset várakoznom, ami már nem is számított a két órához képest.

Ahogy az elegáns szürke öltönyben pompázó elöljáró elé kerültem, késlekedés nélkül át is nyújtottam neki a kérvényt aláírási láttamozás végett. Kegyesen átolvasta, s vissza is adta.

  „Előbb ön írja alá!” – szólott, s nekem végtelenül meglepő volt, hogy nem tegezett, mint a földszinti szigorú úr, hanem előkelően önt mondott.

   Aláírtam alul, ahol mutatta, s utána ő is aláírta fönt a jobb sarokba, és egy nagy kerekpecsétet is tett rá. Aztán mondta, vigyem vissza oda, abba az irodába, ahonnan felküldtek.

  Lent a szigorú szemöldökúr vett kezelésbe. Alaposan szemügyre vette a láttamozó aláírással ellátott kérvényemet, elővett egy nagy könyvet, tele díszes lapokkal, teleírva nevekkel, és kikereste a soron következő üres lapot, s kezdte oda beírni a nevemet. A családnevem került az első helyre, s a szigorú úr kezdte mondani:

  „A neved Szabolcsiu…”

  Mondom neki, az nem jó, mert az egy falu neve románul, Várad mellett, én pedig egy fiúgyermek vagyok, nem falu! Erre csúnyán rám nézett, s a szőke hölgy újra elvihogta magát, a szemüveges, karmantyús bácsi pedig megcsóválta a fejét.

  „Hogy írni?” – enyhült meg kissé a szigorú úr.

  „Sz- a- b- o- l- cs” – betűztem neki.

  Leírta, s én folytattam: „Cs –a- b- a”.

  „Kész van?” – kérdezte.

  „Még van egy” – válaszoltam – „Gy- u – l- a”.

  Nagyot sóhajtott, s leírta azt is. Majd a szüleim nevei következtek, s a születési dátumok, meg egyebek. Ezt követően elővett egy másik, kisebb könyvet. Ebben kék lapok sorjáztak. A nagykönyvből ide másolt át mindent, aláírta, lepecsételte és átadta nekem.

  „Menj rendőrség, csinál buletin.”

  Megköszöntem illendően, s igyekeztem a rendőrségre, a miliciára. Itt elvették a születési anyakönyvi kivonatot, és mondták, tíz nap múlva mehetek a személyi igazolványomért. Így tettem.

  Eljött rövidesen az egyetemi felvételi ideje, s én most már megfelelő iratokkal és kellő tudással felszerelkezve meg is jelentem annak rendje, s módja szerint a titkárságon. Egy nagy, tágas szoba léptem be, ahol már sok jelentkező zsibongott. Egy elegáns, jó megjelenésű középkorú hölgy jött be a szomszéd szobából, s erre mindenki elhallgatott. Kimért, halk hangja tisztelet keltett mindenkiben.  Intésére rendre az íróasztalokhoz járultunk, átadtuk az iratainkat, az adatokat bevezették a jelentkezői naplóba és mehettünk tovább dolgunkra.

  Mikor rám került a sor, a titkárnő, látva a nevemet, azt mondta, igen hosszú, nem fér be a rubrikába. Én csak néztem értetlenül, most mit tegyek?

  „Hagyjuk el a felét.” – javasolta az írnok.

  „Hogy, hogy?” – értetlenkedtem.

  „A családi név után csak ez első keresztnevet írom be. Jó?”

  Rábólintottam, hogy legyen, ha már ettől függ a jelentkezésem. Szép kalligrafikus betűkkel bevezette a nevem a könyvbe, még farkincát is kanyarított a B betűhöz, s szemnek tetszően kanyarította az S betűt is.

  Hogy ez is megvolt, nem maradt más hátra, mint nekiveselkedni a vizsgáknak. Vettem az akadályt, szerintem derekasan, s ahogy vége lett, mentem megnézni az eredményt, amit a hirdetőtáblára kiragasztott névsor tartalmazott. Örömmel láttam a nevemet sikerrel vizsgázottak között. A baj csupán az volt, hogy Izabela (így egy „l” betűvel) volt a keresztnevem helyén. Hamar bekopogtattam a titkárság ajtaján, tisztázzuk ezt a dolgot, mert ha már megúsztam a román nevű falut, nem szerettem volna, ha most meg leányt csinálnak belőlem.   Egyenesen a szép, elegáns hölgyhöz fordultam a panaszommal. Elkérte a könyvet a jelentkezők neveivel, amiben láthatta, a helyes beírást.

  „A gépírónő elnézte az S betűt, s I-nek olvasta” – magyarázkodott a végén, de én nem bántam már semmit, csak örvendeztem, hogy immár egyetemista lettem.

  Nem is volt többet baj a nevemmel, kivéve a katonai szolgálat idejét, amikor az őrmesternek minden névsorolvasáskor izzadtság csorgott le a homlokán, amikor kezdte betűzni, hogy azt mondja: „Bídzse, Szábolksz, Kszábá, Gjúlá”

  Nem haragudott meg rám ezért, s még fel is keresett, miután leszerelt, mikor átutazóban volt a falun, ahol orvosként dolgoztam, s nevetve emlegette, milyen viccesnek találta a nevemet. Kért, tanítsam meg most már neki rendesen, hogy mi magyarok, miként mondjuk.

„Így: Szabolcs, Csaba, Gyula!”

Persze ez így első ránézésre egy nehéz kérdés, de hallgassátok meg a történetemet, hogy eldöntsétek vajon születni kell-e turistának, vagy nevelés, esetleg „avatás” kérdése is?

Előrebocsátom, hogy a hegyek szerelmese vagyok, és ifjú koromban minden alkalmat megragadtam, hogy legalább egy kis dombra felmászhassak. Ennek a szenvedélyemnek lett a következménye, hogy amikor hozzánk látogattak az unokaöcséim, elcipeltem őket Váradon a szőlőhegyre, meg a Macskadombra, amivel kétes örömet szereztem nekik.

Kettőjük közül a nagyobbik - Péter - megfontolt alapossággal lépdelt fölfele a meredeken, és közben méregette a megtett út hosszát. A kisebbik – Géza, róla szól igazából ez a visszaemlékezés – kiscsikó módjára szökdösve haladt a bátyja mögött.

Minden nyáron a szünidő egy részét Váradon töltötte a három testvér, úgymint Péter, Géza és Melinda.

Azon a nyáron, amelyikről most szó van Kisgéza - az édesapjuk volt Apagéza, vagy Nagygéza – olyan 8-9 éves lehetett, s mindent érdeklő, vizsla tekintettel vett részt a közös programokban. Egyik nap a postás telefonértesítést hozott, hogy Marosvásárhelyről Imre bátyám, a Péter keresztapja szeretne velünk telefonon beszélni.

Itt most el kell mondanom, hogy azokban az években a telefon nagy ritkaságnak számított. Csak a legnagyobbaknak juthatott osztályrészül. Minden postahivatalban azonban volt olyan nyilvános telefon, ahonnan lehetett kapcsolatot kérni a telefonistán keresztül egy másik postahivatali telefonnal. Persze előre megbeszélt időpontra, hogy a másik fél is éppen ott legyen. Erre szolgált a telefonértesítés.

Szóval megkaptuk az értesítést, hogy délután négy órára legyünk a telefonközpontban, mert hívásunk van Marosvásárhelyről. Ebéd után hamar el is indultunk, hogy egy kis séta is beleférjen az időnkbe a Főutcán. Ez a séta mondhatnám kötelező volt minden váradi számára. Ha többet nem is, de az Apolló palotától a Japport cukrászdáig illett végigmenni. Így is tettünk, majd a Nagy Sándor utca sarkán álló patikában meglátogattuk Margit nénit, Anyuka testvérhúgát, aki itt volt a főgyógyszerész. Örömmel fogadta a társaságot, és ennek azzal adta tanú jelét, hogy a kezünkbe nyomott egy zacskó Negro cukorkát. A cukorkát szopogatva haladtunk tovább, s hamarosan fel is tűnt a csupa beton, csupa üveg socreál épület, s rajta a hatalmas betűkkel a felírat románul: TELEFOANE.

Kisgéza meglátta, s egy nagyot ugorva felkiáltott: „ni, telefonca!”

Rajta is maradt a családon belül az épületen a név. Ha mentünk telefonálni ezután így mondtuk: „ott a telefonca!”

A telefonálás végül szerencsésen lezajlott. Mikor eljött a pontos idő, a telefonos kisasszony kiáltotta: „Marosvásárhely, négyes fülke!” Beszéltünk Péter keresztapjával, aki azért telefonált, hogy hívja meg a keresztfiát, és minket, többieket is egy hét - tíz napra hozzájuk. Egy szép kirándulást is kilátásba helyezve vagy az Istenszékére, vagy a Kelemen-havasokba, esetleg az Egyeskőhöz. Minden a terveknek megfelelően történt. Az Egyeskő csodás táját választottuk.

Marosvásárhelyen két napos városnézés után indulunk is a hajnali vonattal végig a Maros mentén. Hosszan tartott a zötyögés a fapados (szó szerint fapados) vicinálison, de azért csak megérkeztünk Marosfőre, vonatozásunk célállomására. Útközben minden kényelmetlenség ellenére is volt mit csodálni, bámulni, ahogy beérkeztünk a hegyek közé. Első lelkesítő látványként, Déda állomását elhagyva, a hajnali ködbe burkolózó Istenszéke tömege ejtett bámulatba. Ezen a környéken zajlottak a Funtineli boszorkány „kalandjai”.

Tovább a Kelemen havasokból leomló patakok szurdok völgyei gyönyörködtették szemeinket. Aztán jó három órás utazás után megérkeztünk.

Vidáman indultunk neki a meredeknek. Eleinte lombhullató bokrok és fák szegélyezték utunkat. Gyakori átfolyások, vízerek nehezítették a haladást, ami az éjszaka lehullott eső következménye volt. Nem is lett volna ezzel semmi baj, mert át lehetett könnyen lépni, vagy ugrani, de nem így Kisgéza számára. Ő minden egyes pocsolyába, átfolyásba belelépett, sőt beleugrott! Cipője, nadrágja csupa víz lett, jól átázott. Egy idő után már megelégeltem, és makarenkói pofonokat ígértem neki, ha még egybe beleugrik. Sűrű bólogatás volt a válasz, s azt hittem, használt a szigorú figyelmeztetés. Mégis a következő olyan másfél-két méter széles átfolyás kellős közepébe páros lábbal, helyből beleszökött. Mindenki, aki a közelben tartózkodott csurom vizes lett.

Megszeppenve lépett ki a tocsogóból, én pedig szigorúan ránézve megkérdeztem: „emlékszel mit ígértem?” Élénk bólogatás volt a válasz, megfelelően bűnbánó arccal.

„Pofot!” – mondta ki egy kis várakozás után.

„Akkor most adjam meg én, vagy kiosztod te magadnak?”

Be sem fejeztem jól a kérdést, máris akkora pofont cserdített le saját magának, hogy sokáig meglátszott a helye. (Nem tudta a gyermek, hogy részemről csak üres fenyegetés volt, mert semmiért meg nem ütöttem volna!)

Ezzel a jelenettel véget is ért az átfolyásos útszakasz, mivel letértünk az eddigi ösvényről és bekanyarodtunk a fenyők közé. Különös zöld homály fogadott, s ez kitartott, amíg fel nem értünk a menedékházhoz.

A menedékházat (ott kabanának mondják) bizony elég elhagyatott állapotban találtuk. A földszinti nagyobb helyiséget istállónak használták, akik legutóbb ott laktak, s az ajtóra felírták, hogy aludjunk a padláson (a hiúban), mert a lovak miatt odakapott a medve. Fel is mentünk a „hiúba”, s ott vetettünk fenyőágakból ágyat. A gyerekek vígan segítettek a fenyőcsapokat (ágakat) levagdosni, s felhordani.

Péter egész idő alatt fütyörészet. Mikor kérdeztem, miért teszi, azt válaszolta: „hogy elijesszem a medvét!” Ilyen bátor testvére volt ám, már akkor is Kisgézának!

Miután elhelyezkedtünk, és megfőztük a hagyományos havasi teát kakukkfűből, szederlevélből, málnaszárból, egyszerre belépett egy marcona alak, aki úgy mutatkozott be, hogy ő a hegyi szellem. Én nem találkoztam vele, mert valahol máshol lehetett dolgom, de el tudom képzelni (!)

„Aki még nem járt ezer méter felett, azt fel kell avatni!” – kiáltotta harsányan.

Izgalom lett úrrá a társaságon, hiszen többen is voltak, akik életükben először jutottak fel ezer méter fölé.

„Kisgéza! Mivel te már megkaptad a felavatáshoz szükséges pofont, ezennel felavatlak turistának!” – folytatta a hegyi szellem mély, dörmögő hangon, és a kezébe adta a mogyorófa vesszőt, hogy ő ossza ki a fenekeseket a felavatásra váróknak.

A hegyi szellem ezek után, ahogy jött, távozott.

Mikor kis idő múlva, dolgom végeztével visszatértem, nagy izgalomban találtam a társaságot. Egymás szavába vágva mesélték el találkozásukat a hegyi szellemmel. Fejcsóválva hallgattam őket, s hogy az események megtörténtét igazolják, megmutatták a mogyorófa vesszőt is. (Nem rég nyestem le a ház háta mögötti bokorról…)

Nos, hát így lett Kisgéza felavatott turista!

Kedvesemmel ülök a képernyő előtt, és türelmetlenül váltogatom a csatornákat – valamilyen elfogadható, jobb minőségű műsort kerestem volna. De csak horror, gyilkosság, ízléstelenség, durva erőszak, politika, s más igénytelenségek jelentek meg.

- Zárd el, mesélek én neked valamit, ami lehet nem vidám, de mégis más.

- Jó! – egyeztem bele, s kikapcsoltam a készüléket, ő pedig rákezdett:

Tudod, engem anyám úgy nevelt, hogy ne menjek el a szenvedés mellett érzéketlenül. Ha szomszédasszonynak kifogyott a cukra, édesanyám már küldött is, vigyek neki egy csuporral. Olyan fél liter körüli mázas csupor volt a konyhában a stelázsin, s abban tartottuk a cukrot. Cukortartó? Ugyan, jó, hogy volt cukor! Máskor három tojással, vagy fél kiló kenyérrel küldött át valamelyik szomszédhoz.  Arra nem emlékszem, hogy valaha is visszahozták volna. Igaz, egyszer letörött a lépcsőfeljáró korhadt korlátja. Amikor ezt megtudták, átjött három szomszéd bácsi, anélkül, hogy édesapánk egy szóval is hívta volna őket. Hoztak magukkal szerszámokat, deszkát, lécet és gyorsan megjavították a korlátot. Anyuka nagyon örült, mert félt, hogy a kicsik lesnek a lépcsőről a hitvány korlát miatt. Apuka pedig kihozott egy kis üveg háziszőttes pálinkát, s megkínálta a segítőkész szomszédokat. Köszönték, s már mentek is. Se fizetséget, se semmi egyebet nem vártak el, sőt még ők köszönték a pálinkát!

- Hogy törött le a korlát? – kérdeztem.

- Az öcsém volt abban a ludas. Jött haza az óvodából, s egy ott tanult mondókát szajkózott: „kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát!” De nem a ház oldalát rúgta ki, hanem a korhadt korlátot, hogy alig tudtam elkapni.

Ezek a háború utáni évek voltak. Városszerte sok hadirokkanttal lehetett találkozni: félkarú, féllábú emberekkel.  Vége volt a napomnak, ha ilyeneket láttam. Sírtam egész álló nap, hogy anyám alig bírt belém lelket verni. Elgondoltam, milyen szenvedés lehet számukra, ha a lógó kabátujjra tekintenek, vagy párnélküli cipőjükre. Egyik nap éppen a kapu előtt tétlenkedtem, amikor észrevettem a házunkkal szemben, a parki padon egy félkarú embert üldögélni. Odamentem hozzá, s kértem még maradjon kicsit, csak amíg beszaladok és hozok neki valamit.

- Mit keresel, kislányom?- kérdezte édesanyám, látva, hogy valami után kutatok.

Mondtam neki, hogy kint van egy félkarú ember és akarok neki vinni valamit. Az egész lakást levittem volna szívesen, csak enyhítsem a nyomorúságát.

- Vigyél neki egy szelet kenyeret. Most hoztam tíz perce a péktől.

Lenyestem egy nagy szeletet, s kiszaladtam vele a félkarúhoz. Még ott ült a padon – süttette magát a nappal. Odavittem neki a kenyeret. Köszönte, s egy önkéntelen mozdulatot tett a kezével, mintha meg akarna simogatni, de ott volt a kenyér a kezében.

- Jó gyerek vagy. Áldjon meg Szűzanya! – mondta.

Megfordultam és elfutottam. Nem vagyok én jó gyerek! Mi az, hogy jó gyerek? Én csak nagyon megsajnáltam, hogy könny szökött a szemembe, mikor láttam, amint a megmaradt bal kezével elveszi a kenyeret.

Másnap nem láttam, de két nap múlva újra ott ült. Vittem neki gyorsan egy szelet kenyeret, nehogy tovább álljon, mialatt kihozom. Csak odanyújtottam, s most is elszaladtam. Nem bírtam elviselni a látványt, ahogy egy kézzel tesz mindent…

Ettől kezdve szinte mindennap eljött, de nem szólt, csak egy halk köszönömöt. Később kezdtem megszokni a mozdulatait, s nem futottam el, csak néztem, ahogy majszolja kenyeret. Eltelt így egy jó hét is, amikor megkérdezte szégyellősen, volna-e egy kis zsírunk? Futottam, és hoztam egy fakanálban zsírt, amit aztán rá is kentem a kenyerére. Másnap már zsíros kenyeret vittem, s ő halkan egy kis sót is kért.

- Mi kéne, ha volna? – kérdezte anya, mikor látta, hogy a polcon keresgélek.

- Sót kért a félkarú bácsi.

- Na, tessék! Előbb kenyeret, aztán zsírt, most még sót is! – morgolódott anya.

- De mindenki sóval szereti a zsíros kenyeret!

- Vigyed, na!

Egy kis papírba tettem a sót, és siettem vissza. Megsóztam a zsíros kenyeret, s lekuporogtam én is a padra, úgy figyeltem, ahogy megelégedetten eszik.

- Hogy hívják a bácsit? – bátorodtam meg.

- Márton vagyok. Marci bácsi.

Másnap nem volt ott a padon, s harmadnap sem láttam. Nem jelentkezett többet. Nagyon bántott, mert azt gondoltam, biztos megbántottam azzal, hogy bizalmaskodtam vele: megkérdeztem a nevét.

Hiába nézegettem a környező utcákat is, nem sikerült találkoznom vele. Körülbelül két hét múlva vasárnap reggel aztán megpillantottam, amint a templomhoz vezető kőlépcsőkön kapaszkodott felfelé.

- Marci bácsi, Marci bácsi! - futottam utána.

- Ó, hát te vagy az? – nézett rám mosolyogva.

- Mi történt? Miért nem tetszett többet eljönni a parkba? - rohantam le a kérdéseimmel.

- Ne haragudj, de nem volt időm! Hallod? Nem volt rá időm!

Nem értettem miért jött olyan izgalomban attól, hogy nem volt ideje eljönni?

- Hát, nem érted? – rövid hatásszünetet tartott, aztán kimondta. – Mert dolgozom.  Hallod? Dolgozom! Felvettek a nyomdába, a könyvkötő részlegre.

- Jaj, de örülök!

- A Szűzanya megsegített! Meg a te zsíros kenyereid. Nem hagyták, hogy elmerüljek a kilátástalanság, a kétségbeesés mocsarában. Most megyek, mert mindjárt kezdődik a mise. Isten áldjon!

Nézem utána, ahogy serényebben szedi a lábát, szinte szökdösve halad a kőlépcsőkön felfelé…

2011 01 09