Első munkahelyem még a hatvanas évek közepén, egy aranyos kis Kötöttáru gyárban volt. A gimnáziumot másodikban abba hagytam, mert túl sok volt számomra a korlát, nem tekintettek partnernek. Tehát lázadtam, és estin folytattam. Itt helyezkedtem el, mert akkoriban a tanulás mellett teljesen természetes volt, hogy dolgoztunk is. Persze át szerettem volna menni a Ruhaipari Technikum tervezés szakára, mert nagyon érdekelt a ruhatervezés is. Csak volt egy bökkenő. Az iskola Budapesten volt, és ez még nem lett volna nagy baj. De még ráadásul a Rákóczi tér közepén. Emlékszem felvételizni mentem, apám kísért el természetesen, és kinn a téren várta az eredményt. Na, el lehet képzelni, milyen kalandjai lehettek ez idő alatt, hiszen a lányok akkor is szorgalmasan „ dolgoztak”.  Engem felvettek a legmagasabb pontszámmal, de még elmesélni sem tudtam, mert kézen fogott, és mint a szél, úgy söpörtünk ki a térről. Meg sem álltunk a Nyugatiig. Ott aztán közölte velem az én drága apám, hogy ide aztán a lábam be nem tehetem, mert 16 évesen nem enged el. Semmit nem tehettem, maradtam, befejeztem a gimnáziumot, és közben dolgoztam. Mondhatom, megtaláltam a helyem. Varrónőként kezdtem, a gimnázium után mesterképzőt végeztem a szakmámban, majd textil vegyészetet tanultam, mert lehetőségem nyílt a gyár vegyi laborjában, először laboránsként, később a vezetőjeként dolgoznom. Csodás évek voltak, hiszen mindig azt csinálhattam, ami érdekelt, tanulhattam, fejlődhettem. Közben persze férjhez mentem, megszülettek a gyerekek. Tizenöt év után, úgy hozta az élet, hogy munkahelyet kellett változtatnom.
Meg ismerkedtem az irodai munkával, elsősorban a pénzügyi-számviteli ágával. Megint tanultam, és mivel az akkori Városi Tanácsnál dolgoztam, elvégeztem a mérlegképes könyvelői szakot, közben államháztartási és statisztikai szakra is beiratkoztam. Ma már elképzelni sem tudom, hogy oldottuk meg mind ezt, két gyerek, háztartás és munka mellett. Ráadásul a férjem is főiskolára járt.  De én továbbra is azt csinálhattam, ami nagyon szerettem, tanulhattam, és csak úgy mellesleg iskolanapokon bebarangolhattam Budapest összes múzeumát és temetőjét, mert az is nagyon érdekelt. Mert bizony elég sokat lógtam, volt hogy a Szépművészetibe jöttek utánam a srácok, mert váratlanul záró dolgozatot kellett írnunk. Szép idők voltak, de egyszer minden elmúlik. Folyamatosan tanultam harminc éves koromig.
Megint szólt az élet, költöztünk és, mint pénzügyi előadó egy TSZ-nél kezdtem el dolgozni.  Onnan egyenes út vezetett Budapestre. A 70-es évek végén már szépen kezdtek létrejönni a kisebb BT-k, KFT-k, és Kisszövetkezetek.  Nekem nagyon megtetszettek ezek a kis cégek, mert hatalmas önállóságot kaptam. Az adminisztratív létszám nagyon alacsony volt, így aztán   minden lehettem egy személyben. Könyvelő, pénzügyi előadó, bérszámfejtő, SZTK- ügyintéző. Főnököm csak egy volt, a főkönyvelő. Bár meg volt a képesítésem, ameddig lehetett nem vállaltam főkönyvelői állást. Nem voltam még elég magabiztos és ez alatt a pár év alatt, hatalmas rutint szereztem.  Részt vehettem az  SZJA és Az ÁFA-  törvények bevezetésében, ismerhettem az induló APEH összes dolgozóját ( nem voltak sokan), és rengeteget dolgoztam  az eső külföldi munkavállalásokkal kapcsolatos szabályozásokon is.
Megint csak azt mondhatom, ezek is csodálatos évek voltak, és akkor még Budapest is gyönyörű volt. Lehetett közlekedni, nem voltak koldusok, akár éjjel is mehettünk a Szigetre sétálni, ha úgy hozta kedvünk. Nem kellett félnünk senkitől és semmitől.
Aztán jött a rendszerváltás, és valóban minden megváltozott. Annyira, hogy az a kis cég, amelyiknél már évek óta főkönyvelőként dolgoztam, szépen lassan tönkre ment.  A párom akkor már tanyán volt, de én még nem mehettem, a lányom hetedikes volt és nem akartuk kiszakítani a barátai közül. Tehát találnom kellett valamit erre a két évre. Szerencsémre még rengeteg ismerősöm volt a szakmában, így könnyen találtam egy ingatlan befektetésekkel foglalkozó céget. Persze csak külsősként foglalkoztattak, mint pénzügyi tanácsadót, de fizetésem zsebbe kaptam. És sokat, nagyon sokat. Igaz nagyon észnél kellett lennem. Megtapasztaltam a kilencvenes évek elején kialakuló káosz minden formáját. Ma sem tudom, hogyan sikerült eligazodnom az adó törvények folyton változó labirintusában. Persze a régi kapcsolataim sokat segítettek, de hamar rájöttem, nem tudom tovább csinálni. Alkalmatlan vagyok arra, hogy örökké a kiskapukat keressem, és minden energiám arra fordítsam, le ne bukjunk. Mert akkor már tisztességesen dolgozva, nem lehetett a felszínen maradni.
Azért addig, amíg Eszterem végzett az általános iskolában kibírtam, de akkor azt mondtam, kész, befejeztem. Soha többet nem veszek a kezembe ceruzát, számokról, törvényekről hallani sem akarok. Irány a tanya, a vidéki nyugalom, béke.
Nos, mindent meg is kaptam, amire vágytam. Csakhogy. Most már a gazdaságból kellene megélnünk, hisz munkám ugye nem volt.  Semmi gond, eddig is megyegetett, bár nem sok hasznot hozott. Mivel ketten vagyunk immár, lehet bővíteni. A kilencvenes évek elején még remény is volt, arra hogy a magán gazdálkodók boldoguljanak. Volt egy kis tartalékunk, fejlesztettünk. Lett egy aranyos kis tejgazdaságunk. Tíz tehénnel. A tejet gond nélkül átvették, szépen boldogultunk. Nekem is nagy boldogság volt az állatokkal foglalkozni, a kis bocik mind az én gyerekeim lettek. Én tanítottam meg őket inni, sokszor az én karomban pottyantak születésük pillanatában. Ha betegegek lettek az ápolás is az én feladatom lett. Megint azt csinálhattam, amit nagyon szerettem. Persze közben megtanultam túrót, sajtot készíteni. Még szerencse, mert nem kellett sok időnek eltelnie. Elég volt néhány év, és az ismert okok miatt tönkre ment a mi kis gazdaságunk is. Szépen el kellett adogatnunk a teheneket, a tejet átvették ugyan, de annyi pénzért, hogy még akkor is veszteséggel zártunk, ha nem volt aszályos az évünk. Mert azt mondanom sem kell, a takarmányt is mi termeltük meg. Pár évig eltartott, amíg a férjem meg tudtam győzni, a tehenekből nem tudunk megélni. Váltani kell. Minden esetre addigra az összes tartalékunk elfogyott.  És én akkor el kezdtem piacozni. A helyi kis piacon. Tejjel, túróval, sajttal és tejföllel. Nagy segítségem volt, a szomszéd néni személyében. Ő gyerekkora óta piacozott, és amit tudnom kellett azt megtanította nekem. Belecsöppentem egy olyan világba, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Szerencsémre hamar befogadtak, és megint találtam magamnak egy olyan munkát, amit nagyon szerettem. Mert bizony, hamarosan át kellett váltanunk zöldségtermesztésre. Már egy tehenünk sem volt. Egy gyönyörű korszak lezárult az életünkben. És nem mi akartuk.
A tehenek árából gyönyörű fóliasátrakat építettünk, és megtanultunk epret, paprikát, salátát és uborkát termelni. Nem volt könnyű. De megint segítettek csodálatos szomszédaink. Hatalmas tapasztalatukat csak úgy barátságból, örömmel osztották meg velünk. Újfent piacoztam, de most egy teljesen más világba csöppentem. Budapest. Először a Nagybani piac, aztán néhány év az Újpesti és az Üllői úti piacon.  Kistermelőként, saját asztallal. Kezdtem az eperrel, majd saláta, paprika és végül az uborka. Ezek az idők megérdemelnek egy külön fejezetet.( Egyszer meg is írom.) Imádtam. Minden percét. De eljött az idő, amikor már nem volt érdemes tovább folytatni. A páromnak teljesen betöltötte az életét a megmaradt állatállomány gondozása, a több hektárnyi föld megművelése, tehát nekem kellett munkát keresnem. Mivel a helyi piacon sikeresen boldogultam, olyan munkát kellett keresnem, ami mellett ezt megtehettem. És sikerült. A helyi nyomdában kaptam munkát, négy órában és állandó éjszakai beosztásban. Újságokat raktunk össze egy csodálatos közösségben. Már megint szerencsém volt. Szerettem nagyon, és korrekt fizetésem is volt. Ami, mint később kiderült igen csak megemelte a nyugdíjamat.
Három éve voltam már nyomdai dolgozó, és a csuklóm nem bírta tovább.  Hetek óta kezelésre jártam, amikor behívtak az irodába és életemben először megtapasztaltam azt is, amikor közlik az emberrel, másnap már nem kell jönnie dolgozni.  Mert elbocsátottak.  No meg volt ez is, de a munkára szükségem volt. A piacozás inkább szórakozás volt, sok pénzt nem hozott.
Próbáltam munkát keresni. Ez alkalommal megtapasztalhattam, milyen az amikor az ember lánya ötven -egynéhány évesen szeretne elhelyezkedni. Hát nem röhögtem magam halálra. Megalázó élmény volt. Találnom kellett valami mást. És persze sikerült.  Vállalkozó lettem, és elhelyezkedtem egy, kizárólag befektetéses életbiztosításokkal foglalkozó társaságnál. Megint sikerült megismernem egy olyan világot, aminek a létezéséről elképzelésem sem volt.
Megint tanultam, de nagyon élveztem.  Csapatépítő tréningek, első osztályú szállodákban, hihetetlenül magas színvonalú szakmai képzések, a próbaidőre tisztességes fizetés.  Csodálatos emberek, néhányuk ma is jó barátom. És a munka. Hatalmas lehetőség, nekem és ami nagyon fontos az ügyfeleknek is.  Azt hogy milyen módon építem fel a karrierem teljesen rám volt bízva. És egy év kemény tanulás után esélyem is volt rá.  És ugyan némi szerencsével, de sikerült felépítenem az üzleti körömet.  Ügyfeleim katolikus papok voltak. Indulásként Pest - megyei egyházközségekben. Püspöki ajánlólevéllel rendelkeztem, mindenhol barátságosan fogadtak. Csodálatos helyeken járhattam, különleges emberekkel ismerkedhettem meg. És megint egy teljesen más világgal. És számomra ismeretlennel is, hiszen soha nem voltam vallásos.( Ezt az időszakot is elmesélem egyszer ) A munka nagyon jól ment, szépen kerestem, és nagyon sokat dolgoztam. Megint néhány év ami sok-sok csodával ajándékozott meg.  De sajnos megint be kellett látnom, választanom kell. Ez a fajta munka csak akkor sikeres, ha minden időnket és energiánkat beleadjuk.  Nincs pihenés, hétvége, ünnep, és nincs család. Pár évig lehet persze csinálni, de akkor eljön az idő, hogy komolyan meg kell fontolni. Szabad-e tovább folytatni.  A magas jövedelem megéri-e azt az áldozatot, amit hoznunk el érte.  És én úgy döntöttem, ennyi volt, elég volt. Sikerült szép összegért eladnom az ügyfélkörömet, szerencsére az utódom nagyon becsületesen folytatja a munkámat.
Közben elteltek felettem is az évek, nyugdíjas lettem Volt azonban még egy munka, amit feltétlenül ki akartam próbálni. Sok éve megfogadtam magamnak, még főkönyvelő koromban.
Akkor, amikor a hó végi zárás miatt, még este hét órakor sem tudtam, mikor keveredek haza, mert semmi nem stimmelt. Hulla fáradt vagyok, enni sincs időm, de még arra sem, hogy kinyújtózzak. És akkor vidám fütyörészést, hallok, belép a szobámba a takarítónő, gondtalanul mosolyogva. Látom rajta, nagyon sajnál, de neki muszáj takarítania, jó volna ha eltűnnék.  És én akkor megfogadtam. Egyszer úgy is kipróbálom, milyen érzés gondtalanul, fütyörészve rányitni egy agyonhajszolt főkönyvelőre. És sajnálni szegényt.
Hát nekem még ez is sikerült. Egy évig takarítottam, mosolyogva és boldogan a fiam cégénél. Irodát, műhelyt, öltözőt és az összes mellékhelyiséget. Szegény gyerek, kézzel- lábbal tiltakozott ellene, de a végén belátta… igazam volt.

És én nem bántam meg, hogy ez volt az utolsó munkahelyem.  Igaz, már nyugdíj mellett.

Mióta itt lakunk, azóta megtermeljük magunknak a krumplit. Éveken keresztül tapasztaltuk, hogy mindig van egy-két furcsa alakzatú közöttük, és lassan ez az őszi munka átalakult ásatássá. Minden bokor kifordítása után kíváncsian kutatunk a különcök után. Mindig találunk.

Történt, hogy néhány éve felszínre került egy kis csoda. Mintha tényleg a régmúltból érkezett volna. Ahogy letisztogattuk, ámulva láttuk, hogy egy kis Vénuszt találtunk. Egy kis torzót. Határozottan emlékeztetett a Milói Vénuszra. Nem volt szívünk a többi közé rakni mint máskor így rátettem egy fatálkára, és hogy mindig lássam, bevittem a konyhába a virágok közé. Gyönyörű volt, mindenki megcsodálta. Teltek a hetek. Én szinte naponta megsimogattam csodálatos kis alakját, friss bőrét. Egy ilyen simogatás alkalmával vettem észre, változni kezd. Pöttyök jelennek meg rajta, az a kis dudor sem volt ott eddig! De jól állt neki, olyan kis csibészes. Egy idő múlva észrevettem itt-ott ráncosodik. Pici vékony szálacskák jelennek meg rajta (persze leszedtem), de még mindig szép volt, úgy véltem érik, komolyodik. Aztán egy napon már határozottabb ráncokat láttam. Végigfutott az agyamon, bekrémezem hátha lassítható a folyamat. Aztán leállítottam magam. Mégiscsak egy krumpli… nehogy már! Arról nem beszélve, vennem kellene a hidratálót, hisz magam soha nem használtam semmit. Megegyeztem magammal, bízzuk az időre. És az idő kegyetlenül elbánt vele. Egyre csak töpörödött, hiába szerettük, és a végén egy nap ott találtam a fatálkán egy összeaszalódott, öreg, ráncos kis valamit, ami valaha Vénuszra emlékeztetett. De szerettem. Így is. Kivittem a virágoskertbe, készítettem neki ágyat, és betakartam földel. Aludjon.

Megfeledkeztem már róla, mire tavasz lett, és akkor észrevettem a virágok között valami nem oda illőt! Ő volt az! A mi kis torzónk! Kihajtott! Mint a villám hasított belém a felismerés. Ez a krumpli levetítette nekem a saját elmúlásomat. A múltat, a jelent, a jövőt, és még valamit. Az újjászületést vagy talán a folytonosságot. Hihetetlen érzés volt, de megfogadtam, én ezt még egyszer nem vagyok hajlandó végignézni. Tehát nincs több babusgatás, bíbelődés, a krumpli, az krumpli, kész.

Igen ám, de előkerült egy újabb kis furcsaság a föld mélyéről. Mert mint minden évben, most is volt ásatás.

Én találtam, és még úgy, ahogy térdeltem a meleg homokban, megtisztogattam. Tarom a tenyeremben, és azt veszem észre… rám néz! A krumpli! Majdnem eldobtam. Emberformája van, fejét kicsit félehajtja, és kérdően várakozik. Hogy most mi lesz? - Ilyennek születtem, te megtalálsz, lesimogatod rólam azt, a finom valamit, ami eddig körülölelt, és most látom a szemeden, el akarsz dobni. - Érzem, hogy erre gondol és persze, tudom nem tehetem. Nem csinálom vele végig még egyszer azt, amit azzal a másikkal. De lefényképezem! És csak a hátát! Mert nem akarok elgyengülni.

A kép elkészül, nekem tetszik, de valamit tennem kell, mert már nem akarom csak úgy, a többi közé tenni.

Kitaláltam!!! Mivel elég szép darab, kettévágom. Ígérem, nagyon gyengéden fogom megtisztítani és vigyázok minden porcikájára.

Az egyik felének készítek egy finom illatos fürdővizet, tengeri sóból és rozmaringból. Észre sem fogja venni, hogy roppanós, friss húsa omlós hófehérre fog főni. Miután kiveszem a finom fürdőből, előkeresem nagymamám ősrégi krumplinyomóját (nem ám robotgépet, mint a többieknek szoktam) és nagyon óvatosan, kíméletesen beteljesítem a sorsát. Ő vajat kap, és a legfinomabb tejszint. Koronának pedig frissen reszelt szerecsendiót. Megszületett őfelsége a Krumplipüré. A másik felét karcsú, finom szeletekre vágom. Ők bálba mennek. Gyöngyöző aranyszínű olajba, a legszebb fekete serpenyőmben. Kivételesen nem szárítom le teljesen róluk a vizet… így mikor belépnek a forró olajba, valóban táncra perdülnek, és a sercegés kacagásnak hallik. Pár perc múlva ropogósan, kipirulva pihennek egy hófehér szalvétán. Őfelsége már az egyik legszebb üvegtálam közepén csücsül, és megelégedve veszi tudomásul, mikor kipirult alattvalóit köré rendezem. A látvány mindent megér! Egyszerűen gyönyörű, és illatozik. Mintegy megköszönve mindent.

Hogy megesszük-e? Nem valószínű. Hiszen rám nézett, félrehajtott fejjel. Kérdően.

Először csak le akartam írni és levélben átküldeni. Mint egy sima receptet. Aztán rájöttem, én nem tudok csak úgy tárgyszerűen leírni egy ételt. Ahogy a szakácskönyvben olvasom.  Elmesélni tudom. Itt van hát:

Míg dolgoztam és és a család volt az első soha nem készítettem ragut. Persze főztem minden nap, hisz együtt vacsoráztunk, de erre soha nem volt elég idő.  Hét végén sem, mert akkor lehettünk csak a gyerekekkel és minden percünk az övék volt. Tudtam, hogy létezik, ismertem néhány receptet is, de azt is tudtam rengeteg türelem és idő kell ahhoz, hogy tökéletes legyen.  Ennek a két dolognak pedig hosszú évekig híján voltam.
Aztán néhány éve, már nyugdíjasként, kezembe akadt a franciák klasszikus, vörösboros, marhahúsból készült  ragujának receptje. Mindig is imádtam főzni, most már időm is van rá, tehát elkészítettem. Persze nem úgy ahogy le volt írva. Ez nem jellemző rám. Az eredeti receptek számomra csak az irányt mutatják. De semmit nem tudok és akarok úgy készíteni, ahogy az le van írva. Alakítok. Az ételt is. Magamhoz, magunkhoz az életünkhöz. Mióta itt élünk azóta a kertünkhöz, a növényeikhez amiket magunknak megtermelünk. Állatokat is nevelünk a hús miatt. Jobbára baromfit és persze nyulat. Ja! és ezeknek az állatoknak nem adunk nevet. Legfeljebb ennivalónak hívjuk őket. Az ugyebár nem név…
Szóval alakítok. Csak azt főzöm az ételbe ami a ház körül van. A raguba is. Készítettem már tyúkból, csirkéből,kakasból és kacsából. Amit most leírok az nyusziból készül.
Az arányokról csak annyit, hogy azt mindig a hús mennyisége határozza meg. Nem szoktam méregetni. Amekkora kupac húsom van, akkora kupac zöldségre van szükségem. A hús az vegyes ebben az esetben, vagy is csontos. Egyforma, közepes nagyságúra aprítva. A zöldségeket igyekszem ugyan ekkorára darabolni.Tapasztaltam, így olyan kis csinosak együtt, ha már készre főttek. Zöldségek a nyuszihoz: sárgarépa, fehérrépa, zeller,karalábé, hagyma, fokhagyma. Na és a gomba. A zöldségek fajtánként egyforma mennyiségben kerülnek a raguba. Igen, a hagyma és a fokhagyma is. Ugyan akkora mennyiség mint a répa és társai. És nem lehetnek többen mint a hús. Ez fontos. A gomba az a ráadás. És egy maréknyi csupán.És nem mindegy, hogy milyen. Nekem ugye az is terem az erdőben. Őzláb. Ez sajnos nem jó a raguba. Oda kemény gomba kell. Ha lehet erdei. De ha nincs, megfelel a barna csiperke. Lehetőleg az apraja, hogy egyben maradhasson. Olyan szépen mutat a tányéron, amikor rátalálunk. Hús, zöldség előkészítve jöhetnek a fűszerek. Már eddig is csodás időtöltés volt mindent összerakni, de ami most jön azt különösen imádom. Az ízek és az illatok. A varázslat. Harmóniába rendezni, a most még élettelen,  ám a maga nemében gyönyörű alapanyagokat. A kertemben lakik néhány csoda. Hétköznapi nevükön fűszernövények. Most a következőket választom: kakukkfű, borsikafű, bazsalikom,zeller, rozmaring, petrezselyemzöld. Lehet szárított is (télen) de most minden friss. És csak az üde, zöld hajtások. Mindenkinek a búbjából csippentek. A mennyiség most is nagyjából egyforma. Kivéve a bazsalikom. Vele vigyázni kell. Nem is kérek tőle csak két levélkét. Alapos mosdatás után csodás kis csokor készül belőlük. Szükség lesz még sóra, borsra. Elő kell még készíteni valamit amivel majd felöntjük az egyveleget. Én általában lefagyasztom a maradék, átszűrt húsleveseket és ilyenkor közülük választok. Ha ez nincs akkor megfelel egy leveskocka (nyuszihoz tyúk, csirke ) és sima víz. Van még három íz, ami fontos ebbe az ételbe. A  fahéj, a szegfűszeg és a narancs íze.  A mennyiség?  Három-négy darabka és egy pár centis csík a narancs héjából. Minden előkészítve, jöhet az edény, amiben elkészül. Főztem már fazékban, lábasban de legfinomabb cserépedényben. Tapasztaltam.  Lássunk neki.
Szükségünk lesz még egy serpenyőre és egy kevés olajra. Fontos, hogy az olajnak ne legyen karakteres íze. Nekem a napraforgó vált be.
Fontos, hogy az előkészített alapanyagok szárazak legyenek. Bizony, mert meg fogjuk őket pirítani. jó magas hőfokon, az alábbi sorrendben. Először a hús kap egy gyönyörű barna kérget. Ha kész kiszedjük egy lapátkával, mehet a cserépedénybe. Következnek a zöldségek. Legyenek ropogósak aztán indulás a hús után. Majd jön a gomba. Vele vigyázni kell. Csak egy pillanatra csüccsenhetnek a forró olajban. Nem puhulhatnak meg. Mikor ez is meg van az olajjal együtt nekik is az edényben a helyük. Kezd alakulni az étel formája. Itt az ideje, hogy felöntsük az edényt az alaplével. Legalább egy ujjnyira el kell lepnie. Mikor ez is meg van, következnek a fűszerek. Só, bors, fahéj, szegfűszeg, narancshéj. Utoljára a friss fűszernövényekből készült  csodálatos kis csokor. Hogy miért fontos utoljára beletenni?  Hát mert addig is illatozik. Ott az asztalon ahol várakozik. És az illata körül ölel mindent és mindenkit ami útjába kerül. Ugyan ezt fogja csinálni a cserépedényben is. A raguval. Mert bizony kész vagyunk. Már csak annyi a dolgunk, hogy befedjük az edényünket és hideg sütőbe tesszük.  Nekem légkeveréses van, az első két órára 100 fokra állítom, aztán lecsökkentem további két órára 80 fokra. Mert bizony legkevesebb négy órán keresztül kell főzni. Persze sütője válogatja. A lényeg az, hogy lassan nem túl magas hőfokon készüljön. Ennek akkor is így kell történnie, ha nem sütőben készül. Akkor is finom lesz. Csak úgy nem az igazi. Tapasztaltam.

Még valami. Ez is fontos lehet.  Köretnek ki próbáltam néhány dolgot Ez már ízlés dolga. Mi burgonya krokettel szeretjük. Saláta nélkül.
Recept, vagy mese? Nincs jelentősége. Egy biztos. Nagyon finom.

Óvatosan veszem a kezembe. Pár lap egy kalendáriumból. Bőven elmúlt száz éves, lapjain békésen megfér egymás mellett a katolikus, protestáns, és az ó-naptár. Nem hiányzik a zsidó naptár sem. Gyönyörű csengésű nevekkel. Számomra ismeretlen ünnepekkel.
Óvatosan belelapozok, és a következő lapon ott van nagyapám szálkás betűivel fel írva :
Családi Napló.
Muszáj szó szerint idéznem:
„Én, Gacsi János éltem 29. tavaszán nőül vettem Ribszki Irmát. Csengerben, Ő volt 16 és fél éves.”
Alatta pedig szépen, pontosan felsorolva a gyerekek. Tizenkét név, évszám, hónap, nap, óra és perc. Pontosan, szépen. Az első dátum 1901, az utolsó 1925. Három dátum halált jelöl. Év, hónap, nap, óra és perc. Mert végül kilenc gyermeket neveltek fel. Az édesanyám született utoljára.
Az anyai nagyszüleim. Kevés emlékem maradt róluk. Pár fénykép, néhány emlékfoszlány.
Nagyapám ment el előbb és a nagymamánk velünk élt, haláláig. Emlékszem a csodálatos együtt töltött estékre, amikor nem gyújtottunk világot, mert elég volt a kályhából kiszűrődő halvány, meleg fény, és nagymamám duruzsoló hangja.
Meséire is rálibbent már a feledés homálya, de ez az egy valahogy, valamikor visszaragyogott. Talán azért, mert nem mese volt. Csak én hittem gyerekfejjel annak.
„ Tudod, kincsem van jó húsleves, finom húsleves, és lesz az a húsleves, amit majd Te főzöl azoknak, akiket a legjobban szeretsz. A Te levesedről fogok mesélni, mert nekem is a nagyanyám mesélte és ő is a nagyanyjától hallotta. Így van ez a mi családunkban, ki tudja mi óta.
Az, hogy milyen húsból készíted teljesen mindegy. Csak arra vigyázz, hogy a négylábúakét ne keverd. Elveszne az ízük. A kétlábúakét összerakhatod, mert erősítik egymást. A vadakkal ne is próbálkozz. Igazi ételt abból csak férfiember tud főzni. Hogy miért azt nem tudom, de kell hozzá valami, amit csak Ők tudnak. Ha már főzésre adták a fejüket.
Semmilyen húst ne áztass, soha. Csak mosd le, és hideg vízbe tedd fel.
Nem az a fontos ilyenkor félig van-e a fazék, vagy csak az alján úszkál némi levesnek való. Nem mindig tőled fog ez függeni. Hozza majd úgy az élet, hogy nem Te döntöd el. De nem ez a fontos. Arra figyelj, mit teszel még mellé. A lelkeden kívül. Mert csak húsból soha nem lesz leves. Segítened kell neki, hogy megszülessen.
Igen bizony a zöldségek. Mert ugye kerted az lesz? Ígérd meg… jól van!
Ó, a buta öreg fejem! Hát nem mondtam a legfontosabbat. Ha húslevest főzöl, hajnalban kelj, mikor mindenki alszik még.
Légy Te az, kinek lépteire felébred a kert. Meglátod, csodákra lelsz. Ilyenkor van a legjobb íze minden zöldségnek. Mindegyik őrzi még a nap éltető melegét, de már a reggeli harmat csókjától mámoros. Sárgarépa, fehérrépa, karalábé, zeller. Ezekből, ha teheted, mindig friss kell. A hagyma, fokhagyma, krumpli… hát az bent is akad a konyhán, mindegy. Most mondom, ha télire szánod a zöldségeket eltenni, akkor is igyekezz minél korábban, de legalábbis délelőtt felszedni. Tovább ki tart és jobb az íze.
De vissza a leveshez, mert a tűzhelyen a víz a hússal már majdnem forrni kezd, mire mindent összeszedtél. Ne ijedj meg attól a szürke habtól, amit látsz, szépen, óvatosan kanalazd le a tetejéről. Minden, ami a húsból ehetetlen így jön elő.
Az összes zöldséget, amit bele fogsz rakni a levesbe, fontos, hogy tisztára pucolt. Egyetlen folt nem lehet rajta, de ezt nem nehéz meg csinálni. Csak figyelned kell.
Ami ezután következik, eldönt mindent. Miből, mennyit. Nincs rá recept. Magadtól fogsz rájönni. Lehet, hogy hamar, de talán kell hozzá egy kis idő.
Tanácsként csak annyit mondhatok, a vörös hús a legerősebb ízű és minél halványabb a színe annál szelídebb lesz az íze. A zöldségekkel tudsz majd varázsolni, mert az ízeknek harmóniában kell lenniük. Főleg a sárgarépára vigyázz. Mert édes, és szeret uralkodni. A Te dolgod lesz megfékezni, hogy össze tudjon simulni a többi ízével. Lássuk tehát, sárgarépa, fehérrépa, karalábé, zeller, hagyma, fokhagyma. A zeller-zöld és a petrezselyem mehet egybe kötve. Na és a krumpli. Nem az íze miatt kell. Egészbe tegyél minden levesedbe, mert segíteni fog, hogy átlátszó és kristálytiszta legyen. Aztán meg, minden családban van valaki, aki szereti. Mert nagyon finom ám! Mi nagyapáddal mindig feleztünk.
Na és jönnek a fűszerek. Só, bors, köménymag. Semmi más. Recept erre sincs, de szép lassan megtanulod azt, hogy mindenki egyformán szeresse. Akkor jó a levesed, ha az asztalnál senki nem tesz bele semmit.
Az erős paprika nem számít, abba nyugodjál bele. Ma már asszonyok is tesznek ilyet a levesbe. Nem is értem.
Na, hát ennyi lett volna, és most figyelj. Mert jön a titok. Minden megvan, bekerült a fazékba, a család még alszik. A gyenge tűzön a leves el kezd élni. Minden mocorog, helyezkedik, aranysárga gyöngyök születnek, és a fedő alól, csodálatos illat szökik a szobába.
Megcsiklandozza az alvók orrát, és mosolyukat elcsenve visszairamodik a fazékba. Ez volt az utolsó fűszer. Talán nem fontos, de hidd el nekem, nélküle soha nem lesz a Te húslevesed.
Ja, és még valami. Innen számolva, még vagy négy- öt órát kell, hogy a leves gyöngyöt dobáljon. Mert forrnia nem szabad.
Ha letelt az ideje, vedd le a tűzről. A födő maradjon, a leves bezárva csendesedjen.

Talán nem így ezekkel, a szavakkal mondta el, talán már hozzá tettem, amit éreztem, és most érzek. Talán.

Ritkán fordul elő, hogy nem főzök vasárnap húslevest. És így főzőm. Mert régen tudom ez nem mese volt. Persze készítettem a hosszú évek során jó húslevest, finom húslevest. Mára már csak az Én húslevesem készül, és amikor tálalás előtt leemelem a fazék tetejét, az aranysárga leves illatával együtt érzem anyáim lelkének suhanását is.

Néhány éve nagyon lázas voltam. Nehéz éjszakám volt, nem bírtam magamhoz térni, és akkor egy rég nem érzett illat csiklandozta meg az orromat. Nem tudom elmondani, mit éreztem, de még a lelkem is belesajdult. A férjem hangját halottam:
-A lányod hajnal óta fenn van, nem rég jött be a kertből.
Becsukott szemmel mosolyogtam, mert rájöttem, anyám elmondta a legendát. Ahogy annak idején nekem is. Az Ő mamája. A nagyanyám.

Lassan nekem is dolgom lesz. Rebeka a kis unokám, ősszel iskolába megy. Itt az ideje, hogy ne csak meséljek neki.