Egy szombati napon, csodás napsütéses reggelre ébredtünk.Kinn az udvaron édesanyám és édesapám szorgoskodtak akkori otthonunk, a nagymamám  házának udvarán. Az ébredés utáni első kábulatból magamhoz térve csak nagy nehezen kezdtem emlékezni az esti beszélgetésre. Szüleim között már többször szóba került, hogy jó lenne a kis családunknak egy  házacskát vásárolni, ahol a kis Húgommal együtt nevelgethetnének minket.Húgom akkor négy én pedig hat éves voltam. A sürgés forgás oka pedig az volt, hogy a terveket tett követte, az udvaron ott állott a lovas szekér amire szép lassan pakolták felfelé a bútorokat, ágyneműket és mindenféle használati tárgyakat. Édesanyám közben bejött a szobába és látva megszeppent arcunkat megvígasztalt minket, - Drága kicsi lánykáim nem kell semmitől megijedni, nagyon jó lesz majd az új otthonunkban, lesz nektek is külön szobátok, lesz a csutka babáknak és a rongy babáknak is elegendő hely és még a többi játékok is mind elférnek majd a sufniban.- De látta  riadt tekintetünket és kezdte megérteni, hogy mi is lehet a baj igazán. Mi ugyanis a Húgommal mind a ketten itt a mamánál születtünk, így aztán nem nagyon akartunk megválni tőle.Amikor ezt elmondtuk édesanyám könnyes szemmel nézett ránk és megsímogatta kis buksi fejünket.- Ó drága gyermekeim csak ez a baj? Hát nem a világ végére költözünk, csak két utcával arrébb. Onnan pedig bármikor eljöhettek meglátogatni a nagymamát. Összemosolyogtunk a  testvéremmel és már nem látszott olyan tragikusnak az egész költözés. Már minden felkerült a szekérre csak egy /számunkra / nagyon fontos dolognak kerestünk még helyet, hogy hová is tegyük a mi kis asztalunkat,/ ez  olyan volt amit még édesapám készített, két talpfára középre  volt erősítve az asztal mellé pedig a két szék és ezt az egészet egyszerre lehetett megemelni. Hát ezt kellett még a szekérre tenni, de már alig volt hely. Azt mondta akkor édesapám.- Ezt most feltesszük a saroglyába és hogy nektek se kelljen gyalogolni felülhettek Ti is.- Így aztán minden fel került és döcögve elindultunk új otthonunk felé. A nagymamám még sokáig integetett kendőjét lobogtatva amíg csak látta a  szekéren utazó kis családunkat.Sok kérdés fogalmazódott meg bennünk az út folyamán: Vajon milyen lesz a mamánk nélkül? Hogy fogjuk megszokni az új ágyunkat,  a szobát, milyen lesz az első éjszaka  és persze  egyáltalán minden csupa kérdés volt.De az éjszaka mély álomba zuhantunk a fáradtságtól és reggel frissen fürgén ébredtünk, nem volt már félni valónk semmitől, természetesnek tünt mintha mindig itt laktunk volna.  A mamánkat ezután is gyakran meglátogattuk, mindig várt minket valami apró meglepetés a láda fiában és szép történeteket mesélt a rég mult időkről, amiket tágra nyílt szemekkel és érdeklődve figyeltünk és szívtuk magunkba minden szavát. Az emlékek mind a mai napig elkísérnek.