Még őrzöm néhány levelét, szép, apró betűkkel írta.

És ahogy én ismertem őt, könnyeivel is telesírta.

Tán pár hétig volt csak távol, szívét mégis honvágy marta.

Arról írt a levelében, jobb sorsa se marasztalja.

S megvan még az Énekeskönyv, amelyből sokszor énekelt.

S amelyik a kedvence volt, föléje írt apró jelet.

S kendője, a selyemrolytos, ma is csodás, s oly szépséges.

Meg a fekete bársony is, amely virágoktól ékes.

Más tárgyemlék nincsen már meg, az idő lassan elhagyta.

De ő szívemben most is él, és az idő sem fog rajta.

Sok év elmúlt már azóta, hogy elragadta a halál.

De emlékét ma is őrzöm és szeretem, ha rám talál.

Idős volt már, mikor elment megfáradva, méltósággal.

Olyan volt, mint az életben, - megbékélt sorssal-halállal.

Mikor néha elutazott, könyvet hozott ajándékba.

Petőfi és Szótárkötet, ez a legszebb hagyatéka.

Áldást kérek a lelkére. Uram! Ugye meghallgatod?

Nagyapám, a szívemben Te sohse leszel végleg halott!

Egy széken ült a lugas alatt, fiatal volt és arca sápadt.

A kezét egymásra fektette, talán imádkozott szegényke.

Nagyanyám nem messze állt tőle, s az ő keze is összetéve.

Oly szomorúak mind a ketten, mint akiket a halál rettent.

Mert ők már tudták, amit én nem, hogy nincs gyógyulás s feledés sem.

Utolsó fénykép volt ez róluk, anyám elment és árvák voltunk.

Mamám gyötrődött, sírt és fogyott, anyám hiánya nagy űrt hagyott.

Nagyapám se kímélte magát, öregen is húzta az igát.

Mert engem fel kellett nevelni, - árva voltam-ezt kellett tenni.

Nézem a fényképet, emlék ez nekem, anyámra csak e képről emlékezem.