Vasárnap van, reggel fél nyolc, és a redőny résein besüt a nap. Kicsit lustálkodunk. Ilyenkor lehet. A gyerekek lassan ébredeznek, a kicsi kidugja hálózsákba bújtatott lábát a kiságy rácsai között, és dudorászik. A nagyobbik előhúzza a párnája alól a könyvet, amit este olvasott. Most feküdhet, olvashat nyugodtan, nincs rohanás, nincs iskola. Minden úgy történik, mint bármelyik ünnepnap reggelén. Ünnepnap?! Ő talán már az előző napon megérezhetett valamit. Délután eljött elém a munkahelyemre, pedig nagy zivatar volt. Megvártuk, míg elmúlik, és hazáig egész úton beszélgettünk. Per-sze főleg a gyerekekről… Reggelit készítek. Anyósom, mint mindig most is segít. Ő a gyerekéért aggódik, én a fér-jemért: közös a félelem. Kimérem a pontos adagot: a péksüteményt dekagrammra, a folyadékot deciliterre. Mindez rutin. Mérés nélkül is tudom mennyit szabad ennie egy betegnek, akit egy éve hordanak vese dialízisre. Ritkán viszem neki ágyba a reggelit, de most ezt teszem. Azt azonban már nem várom meg, amíg megeszi. Fáj látni az éhségét, látni, hogy mást is, többet is megenne, de nem lehet. Tíz perc múlva visszamegyek, hogy kihozzam a tálcát, amelyen egy morzsányi sütemény sem maradt. Rámosolygok, de megbénít a tekintete. Mint aki némán irgalomért könyörög. Talán csak egy másodpercig tart az egész, de perceknek érzem. Rohanok ki, orvosért küldök. A várakozás szörnyű pillanatai. A tehetetlenség. A kicsi azt akarja, hogy énekeljek. „A csitári hegyek alatt régen leesett a hó…” Dúdolja a dallamot. Nem érti, most mért nem aka-rok dalolni, hiszen máskor kérés nélkül is szoktam. Végre megérkezik az orvos. Jelenléte egy kicsit megnyugtat. Hinni akarom, hogy talán nem is olyan nagy a baj. Az orvos még tud beszélni a férjemmel. Én már nem, mert elveszíti az eszméletét. Valaki mentőért telefonál. Megpróbáljuk újraéleszteni. Az orvos elmondja, mit kell ten-nem, és közös erővel megkezdődik a küzdelem az életért. Meg kell próbálnom oxigént juttatni tüdejébe. Mellette térdelek, mintha imádkoznék, és úgy fújom a levegőt, mintha a lelkemet akarnám átszorítani a fogai között. De bárcsak tudnám!… Ez az utolsó csókunk? Még mindig reménykedem. Aztán felpillantok, és meglátom az orvos szemét. Rettenet van benne. Vagy csak az én tekintetemet tükrözi vissza? Vége. Nincs tovább. A halál győzött. És még nincs fél kilenc.