AZ ÖREG DIÓFA

Aprócska gyermek voltam, amikor édesapám a kertünk végébe elültetett egy szép kis diófát. Kicsike csemetefa volt, szinte egy vesszőnek felelt meg.

Az ültetéskor ott toporogtam mellette, figyeltem milyen pontosan, aprólékosan ássa meg a gödröt a fának, készíti elő a talajt, hogy elég vizes legyen az ültetéshez.

Mint  kíváncsi gyermek állandóan kérdéseket tettem fel neki. Édesapám! Ez a diófa mikor lesz nagy? Mikor lesz rajta dió? Jó ízű lesz?

Még sorolhatnám tovább a kérdéseket, amit akkor feltettem neki. Válaszként csak annyit mondott: kislányom ez a diófa akkor fog teremni, amikor már nagylány leszel.

Elgondolkodtam. Miért olyan sokára? Mégis magamban bizakodtam, előbb lesz rajta termés, mint ahogy édesapám mondotta.

Eleinte naponta lementem a kert végébe megnézni a fát. Vittem rá vizet, hogy hamarabb megnőjön. De hiába volt minden igyekezetem még évek multával sem volt rajta termés.

Szegény édesapám sokat dolgozott,hogy a családjának meg legyen mindene. Iparos ember volt, nehéz fizikai munkával kereste a kenyeret. Éjjele és nappala szinte egybe olvadt a munkája miatt. Igyekezett családjának, gyermekeinek mindent megadni, hogy ne szenvedjenek hiányt. Gyermekeit szeretetben, tiszteletre nevelte. Mindig példát mutatott nekik.

Pár év múlva sajnos az ereje elfogyott, legyengült és magához szólította az Úr. Szomorúan vettem tudomásul, hogy nincs többé. Sokat lementem a kertbe, megnéztem azokat a fákat, amelyet ültetett és elgondolkodtam az életről. Egyes fákon: almán, körtén, szilván már minden van gyümölcs. A közösen ültetett diófán azonban még mindig nem találtam egyetlen diót sem. Tényleg igaza volt édesapámnak.

Már nagyocska lánnyá cseperedtem, de a diófa még mindig nem termett. Talán ez a fa olyan, mint az ember élete. Megszületik, a szülei táplálják, védi, óvják. Hosszú évek múlva a pici gyermekből  felnőtt kamasz lesz, aki még tanul, ízlelgeti az életet, de saját élete még nincs, gyümölcsöt még nem terem. Én így látom a diófa fejlődését is. Mindig eszembe jut róla édesapám és várom azt az évet, amikor gyönyörködhetek és ízlelhetem a közösen ültetett diófa termését.

Elmúlt egy év. A tavasz meghozta a várakozás eredményét. Megjelentek a fán az első virágok. Elgondolkodtam amikor láttam. Szegény édesapám most örülne, látva az első virágot, majd a gyümölcsöt a fán. Én is öregebb lettem egy évvel. Befejeztem az iskolát. Szakma lett a kezembe. Munkahelyet kerestem, dolgozó nő lettem. Drága édesapám ha megérhette volna most boldogan mondaná: Gyermekem felnőttél, értékes lettél, olyan vagy mint a diófa, ami már gyümölcsöt terem.

Ezt az évet soha nem feledem el. Azóta  már sok év telt el. Én is megöregedtem, nyugdíjas vagyok. Gyermekeim, unokáim vannak. Most én ültetek az unokáimmal közös diófát.

A nyugdíjas is lehet értékes ember. Most én igyekszem az unokáimnak átadni régi tudásaimat, tapasztalataimat. Próbálom őket úgy irányítani, hogy értékes életet éljenek.

A  szívükben lassan nőjön fel a diófa, hogy mire felnőnek értékes gyümölcsökkel legyen gazdagabb az életük. Adják majd át tudásukat az utókornak. Tudják türelmesen kivárni az életük termését, hogy értékes emberekké váljanak a világban, mint az öreg diófa, ami ma már sok gyümölcsöt ad és örömmel tölti be az emberi szíveket.

                       MARKOVICS  JÁNOSNÉ  ARANYOSAPÁTI, KOSSUTH U. 9 4634