A szomszéd faluban lakott a barátom, Győző. Foglalkozására nézve gépkocsivezető, azaz sofőr. Egy kamionnal járta az országot, meg néha a külföldet is. Egy régi nagy házban laktak, a malom mellett.

A malom már rég nem üzemelt, csak állt ott elhanyagoltan. Raktárnak, lomtárnak használták. Itt tárolta Győző a gyűjtőszenvedélyének darabjait, az ósdi mezőgazdasági szerszámokat. Volt ott minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolog. Törött ekevas, rossz borona, favilla, szénagyűjtő gereblye, szekérkerék nem is egy. Még egy mára már használhatatlan Ford traktor is. Feketére pácolódott alkatrészei beleolvadtak a pókhálós sarok sötétjébe. Legbüszkébb azonban a nagyapjától maradt esztergapadra volt. Ezt néha még ma is használta, ha a ház körül, valami reparálni való akadt.

A minap is a „kincseit” mutogatta, miközben mesélgette hajmeresztő kalandjait, melyeket útjai során élt meg.

Volt, hogy rátámadtak, amíg a parkolóban pihent, volt úgy hogy ő kergette el Kibéd határában a hagyma tolvajokat. Nyár végén történt, mikor már kiszedésre érett a hagyma – Kibéd lila hagymájáról híres messze földön -, egész nomád család állt be szekerestől együtt a falu határában levő hagymaföld közepébe és a jövő-menő autóktól nem zavartava magukat kapkodták össze az értékes termést. Megállt az út szélén és hangos dudálásával riasztotta a falubelieket, akik el is kergették a tolvajbandát.

Másik különös esete a fővárosban történt, a kilencvenes évek elején. Délutánra érkeztek a vállalathoz az áruval, és már nem volt idejük lerakodni. Ketten voltak a társával. Legtöbbször együtt fuvaroztak, hogy a hosszú utakon tudják egymást váltani.

A kamiont beállították a vállalat parkolójába, lezárták, és megbeszélték, hogy reggel jókor jönnek lerakodni. Addig megpihennek egy olcsóbb szállodában.

Nem messzire találtak is egyet. A portás ajánlotta a vállalattól.

Miután elhelyezkedtek, Győző társa elment egy ismerősét meglátogatni, ő pedig lement az utcára bámészkodni. Szerette nézni a jövő-menő embereket, közben végig gondolta a napját, milyen volt az út keresztül a Kárpátokon, a Prahova völgyén végig. s mi lesz holnapra a tennivalója.

Ahogy így bámészkodott, egy öltönyös férfi odalépett hozzá.

 - Jó napot! – köszönt illően – Volna egy kis ideje? Segítségre lenne szükségem.

 - Miről van szó?

 - Kereshetne egy kis pénzt is. Egy-két órányi munka lenne. Könnyű munka.

 - Mi lenne az?

 - Jöjjön velem, s megtudja. Addig is itt ez a liter bor előlegben. Tegye a táskájába.

Elindultak. Győző nem kifogásolta a kis mellékkeresetet, sőt ha még egy kis itóka is van ráadásnak annál jobb.

Egy térre mentek ki, ahol már sok ember gyülekezett. A kísérő Győző markába nyomott egy jó marék pénzt – lehetett annyi, mint a félhavi keresete – és azt mondta, álljon itt, neki most dolga van el kell mennie, de hamarosan visszatér.

  - Ott az üveg, húzd meg, ha fázol, vagy unatkozol! – szólott búcsúzóul.

Furcsa társaság volt ott a téren. Győző alig értette, miket beszélnek, de egyre hangosabban szidtak, káromoltak valakiket. Nem tetszett neki ez az egyre durvuló hangulat, s ahogy a ürültek a flaskák, egyre forrósodott a levegő. Nézte, vajon merre lehet az embere, de nem látta sehol.

Kezdett kifelé húzódni a tömegből, gondolta szép csendesen meglép. Ügyesen kisomfordált a tér szélére, és egy mellékutcába befordulva, visszament a szállására.

A társa még nem jött vissza. Egyedül üldögélt, és nézte a televíziót. A híradó zavargásokról beszélt, de nem értette, kik és hol zavarogtak, és miért?

A boros üveget kitette az asztalra, ha megjön a másik, ihasson belőle. Alig egy újnyi, ha hiányzott belőle.

Megunta a hírműsort, meg nem is érdekelte. Elzárta a készüléket és lefeküdt. Reggel korán akart kelni.

Másnap sikerült az elsők között lerakodni, majd az újabb szállítmányt felpakolni. A megyeközpontba kellett vinni az árut, úgyhogy kora délutánra már haza is ért. A társa a szomszéd faluban lakott. Őt letette a háza előtt.

A boros üveget még a szállodában betette a táskájába. Ott volt a majdnem teli üveg. Csak annyi hiányzott, amennyit ő kortyolt belőle a téren.

Mikor hazaért, a felesége nem volt otthon. A mezőn dolgozott. Burgonyaásás idején minden munkáskézre szükség van.

Az ételt, mielőtt elindult volna a mezőre, elkészítette a férje részére. Csak meg kellett melegítenie. Így is tett.

Jó étvággyal megebédelt, közben elszopogatta a fővárosban kapott borát.

Fáradtnak érezte magát hirtelen, s le is feküdt úgy ruhástól az ágy tetejére. Aludni azonban nem tudott olyan nyugtalanság vett erőt rajta.

Felpattant az ágyból, és ez volt utolsó emlékfoszlánya…

Arra tért magához, hogy a kanapén fekszik, és a doktor éppen az injekciós tűt húzza ki a karjából. A felesége könnyáztatta arca is feltűnt az orvos háta mögött.

Nem értett semmit!

  - Rohamod volt – kezdett magyarázatba a szomszéd, aki segédkezett a Győző körüli teendőkben -, dührohamod. Üvöltöttél, mint a fába szorult féreg, és törtél-zúztál a házban. Alig tudtunk hárman megfékezni, lefogni. Amikor pedig letepertünk elájultál, elveszítetted az eszméletedet. Gyuri elszaladt a feleségedért, én pedig felhívtam a doktort.

Győző zavartan nézett szét a romhalmazzá tett szobában. Minden összetörve hevert nagy összevisszaságban. Egyedül a kiürült borosüveg csillant meg gúnyosan az asztal közepén.

Az orvos követve a férfi tekintetét, meglátta az üveget.

  - Abban mi volt? – kérdezte -. Bor?

  - Igen.

  - Honnan van?

  - Egy illetőtől kaptam a fővárosban.

  - Még egy kicsi van az alján. Elviszem magammal, és elküldöm méregtani vizsgálatra.

A félig összetört rádió életre kelt és megszólalt: „A tegnap esti zavargásoknak a fővárosban három halálos áldozata van, harminc személyt a csendőrség őrizetbe vett, a mentők több mint ötven sebesültet szállítottak kórházba…”

Ahogy a strandról hazafele igyekeztem, és éppen elhagytam a Bunyitay liget bokrait, a magas kőfalba vágott kapu hirtelen kinyílott és egy ismerősöm lépet ki rajta a házigazda kíséretében. Ahogy meglátott intett, hogy álljak meg. Megálltam és oda mentem hozzá. Valamilyen közös ügyünkkel kapcsolatban érdeklődött, s én válaszoltam neki, ő pedig elköszönt.

A kapu nyitva maradt, s a házigazda csendben figyelte kettőnk beszélgetését. Mellette beláttam az ismerős udvarra, megláttam a pihenő asszonyt is. Széltől, naptól védett helyen volt felállítva a kényelmes nyugágy a bejárat közelében.

Elállt a szavam, alig tudtam egy köszönés félét kinyögni. Közben a férj az időjárásról kezdett fecsegni, majd áttért a politikára. Úgy látszik kiéhezett a beszélgetésre. Amikor pedig az egészségi állapotát kezdte taglalni, már alig figyelt a válaszaimra, elégnek bizonyult néhány „bizony-bizony”, vagy „nahát, igazán”.

Nyugodtam szemlélődhettem, s leshettem lopva a háziasszonyt. Micsoda gyönyörű nő volt!

A mára már megtört szemekben szikráját sem tudtam felfedezni a régi tűznek. Hegyi patakként csobogó kellemes hangját az idő nyűgös panasz áradattá torzította. Alig mertem ránézni, inkább az udvart pásztáztam szemeimmel. Ismertem minden zugát, bokrát. Az, semmit nem változott!

Az asszony úgy tekintett rám, mint egy olyan idegenre, akit most lát életében először. A szavai is, amivel részt vett a beszélgetésben teljesen idegenül hangzottak, idegenhez intézve.

Úgy álltam ott le sem szállva a kerékpárról, csak egyik lábamat tettem le a földre, s szorítottam a kormányt nekikeseredve. Az elillant évek nosztalgiája helyett mélységes fájdalom öntött el.

A férfit alig ismertem, külföldön dolgozott, s mikor hazatért, én eltűntem a környékről….

A groteszk helyzetet végre felismerve, búcsút vettem, olyasmit motyogva, hogy „minden jót”, meg „javulást, gyógyulást”.

Visszaültem a kerékpár nyergébe, és még megkérdeztem indulás előtt, merre találok egy postaládát. Az ember kilépett a járdára, s úgy mutatta az irányt.

Indultam, de alig haladtam pár métert, mikor egy régi hang, amilyen az emlékeimben élt, utánam szólt csengőn-csobogón: „ott fordulj jobbra!”

Befordultam és döbbenten visszanéztem, de csak a bezárt kaput láttam már, és a magas kőkerítést.

(Megkísértésem története).

Rendelés után még maradtam, hogy valamit beszéljek meg az embereimmel, mikor egy ismeretlen fiatalember kopogtatott be hozzám.

- Szervusz kollega! – nyújtotta a kezét – Emlékszel rám? Balázs vagyok, első éven együtt jártunk.

   Igazából nem emlékeztem rá, de udvarias ember lévén nem akartam megsérteni.

- Persze, persze – bólogattam – és én is bemutatkoztam.

- Na ne viccelj már! Nekem akarsz bemutatkozni?

- Mi megyünk is – szólt közbe a nővér.

- Jó, majd én zárok.

- És mi járatban erre, nálunk? – kérdeztem az állítólagos kollegát.

- Csak beugrottam, egy pohár hideg italra hozzád, - válaszolta – tudod erre jártam Szucsunál, az elnöknél.

- Ha így van, - mondom – gyere, üljünk ki a tornácra, és hozok a pincéből egy üveg bort.

   Így is tettünk.

   A rendelő egy régi, nagy falusi házban volt. Az elmúlt évben vette a község közadakozásból. A főútra nézett, mögötte nagy kert gyümölcsfákkal, veteményes kerttel. Az oszlopos tornácon egy kecskelábú asztal és két pad árválkodott. A dohányozni óhajtó várakozók ide szoktak kiülni még télvíz idején is.

   Leszaladtam a pincébe, és egy palack küküllőmentivel tértem vissza. Híres borászatok éltek a Kis-Küküllő mentén. Szász gazdák telepítették, és gondozták a szőlőket még annak idején. A pincemesterek is mindig közülük kerültek ki. Mára már alig maradt belőlük mutatóba, a szőlőskertek is nagyobbrészt ebek harmincadjára kerültek.

   A vendégem a tornác fájára támaszkodva nézte az udvaron felhalmozott tűzifa hasábokat. Méterbe rakva álltak, hogy rendesen kiszáradjanak, mire szükség lesz rájuk.

   Büszke voltam arra a húsz méter fára, mert magam termeltem ki, persze szakmabeli fakitermelők és az erdész segítségével. Nem könnyű dolog az a fakitermelés!

   Először persze engedélyt kell szerezni a hatóságtól, azután megbeszélni az erdésszel, hogy melyik erdőrészben, melyik parcellán lehet vágni, és melyik fákat.                                                                                                                                              Ekkor már lehet szervezni a csapatot.

   Maga az erdész is jött segíteni, meg még négy fejszeforgató ügyes ember. Nem napszámért jöttek, hanem barátságból.

   Korán reggel indultuk, három szekérrel. Enni, inni valót pakoltam bőségesen. Hosszú lesz a nap. Mentünk hegynek fel, völgynek le, de inkább fel. A lovak vidáman kocogtak az üres szekerekkel.

   Órákba telt, amíg kiértünk a vágtérre. Az erdész ment elől és mutatta a vágásra kijelölt fákat. Két „druzsbát” (still fűrészt) is hoztak magukkal az emberek.

   A fa kivágása úgy kezdődik, hogy a favágó először körbe járja a fát, szemügyre veszi a dőlését, görbületeit, a lombozat elhelyezkedését, majd a föld felett kicsivel, a választott oldalon berója. Azaz harmadáig egy ék alakú vágást ejt rajta, leggyakrabban fejszével. Ezután a berovás ellenoldalán kissé lejtősen kezdi a törzset a fűrésszel bevágni. Vigyázni kell, hogy a vágás iránya pontosan a berovás felé haladjon. A fűrésszel dolgozó ember lent kucorog a fa tövénél, felette ketten úgy vállmagasságban nyomják a törzset. Inkább csak, hogy érezzék, miként viselkedik, még igazából nem döntik.

   Egyszer csak megreccsen a fa.

- Dől a faaa! – kiáltásra mindenki biztonságos helyre húzódik, s kivágott fa végigdől az ágak között recsegés, ropogás közepette.

   Jöhet a gallyazás: ki fűrésszel, ki fejszével áll neki megszabadítani az ágaktól a törzset. Öt nagy fa került kidöntésre.

   Most jött el a lovak szerepének az ideje. Az erdész lovai voltak betanítva. Gazdájuk egy vastag lánccal az egyik ló után kötötte a legallyazott törzset, és szavakkal, kiáltásokkal irányította fentről az okos állatot, amíg az le nem ért az aljba, az út mellé. Következett a másik ló. Mikor az is leért, egyik munkás leoldotta a láncot, a lovak pedig gazdájuk szavára visszamentek a tetőre. Így jutott le az út mellé minden törzs. Az okos állatok tudták, hogy gazdájuk szavára kell hallgatniuk, máskülönben megszalad a fa, és az nagy baj.

   A törzseket össze kellett vágni még, akkora darabokra, hogy a hosszú szekérre jól fel lehessen rakni. Otthon lesznek majd méteresre vágva.

   Ez jutott hirtelen eszembe, ahogy megláttam a „kollegát” a tornác fáján könyökölni.

- Itt vagyok – tettem le az üveget az asztalra a két pohár mellé.

- Milyen bor? – érdeklődött.

- Meglátod! – válaszoltam – Előbb kóstold meg, aztán megmondom, mi féle.

- Ez igen! – cuppantott.

   Tudtam én, hogy ízleni fog ez az édes-kedvű, kicsit muskotályos bor. Zágorból kaptam. Akkor még működött a szőlészet. Ma már csak romok, és beomlott pincék emlékeztetnek a nem rég még országos hírű borászatra.

   Ahogy ürültek a poharak, lett egyre zavarosabb Balázs barátom mondókája. Tanáraimról, professzoraimról beszélt mindenfélét össze. Honnan ismerte őket, ha csak az első évet járta ki?

   Magam részéről ódzkodtam nagyon bele merülni a poharazgatásba. Mondhatnám, beálltam fal mellé, azaz nem ittam ki a boromat, csak belenyalintottam, míg a másik poharát mindig tele töltöttem.

- A nőkkel, hogy állsz? – kezdett bizalmaskodni.

- Családom, gyermekem van a városban.

- Ez az, hogy a városban, te meg itt vagy egész héten. Ne mondd, hogy nem csavartad el a fejét egy-egy csinos menyecskének!

- Nem.

- Ohó! Láttak ám az erdőben, meg az árva-tanya körül valakivel.

- Nem igaz! – háborodtam fel – Egy szó sem igaz! Ezt most találtad ki, és …

- Jó, jó csak vicceltem – visszakozott Balázs, ha ugyan így hívják.

   Kezdett egyre gyanúsabb lenni nekem az én vendégem.

  A palack ki ürült, de nekem nem jött, hogy újabbat hozzak fel a pincéből. Látva az üresen álló üveget, ő akarta a következőt állni.

- Itt egy százas, - kezdte – küld át a kocsisodat a bodegába, hozzon egy üveg bort. Most én fizetek!

- Nem küldök én senkit - válaszoltam – a kocsis nem cseléd, hogy küldözgessük!

- Jó, akkor, megyek én! – ugrott fel.

- Ahogy akarod.

  Jött is hamarosan vissza egy „Murfatlar” címkéjű üveggel. Folyt tovább a diskurzus, és újabb bizalmaskodással fordult felém:

- Hogy érzed itt magad, egy ilyen eldugott, sáros faluban?

- Hát… - bizonytalankodtam.

- Jó összekötetéseim vannak, - kezdte a puhítást – és ha be akarsz kerülni a városba, csak szólj. Egy szavamba kerül.

- És én, mit kell, hogy tegyek? Fizessek neked, vagy valaki másnak?

- Ugyan már! Aláírsz egy nyilatkozatot és kész.

- Mi lesz abban a nyilatkozatban? – kérdeztem gyanakodva.

- Az hogy velem néha elbeszélgetsz erről, arról, egyről, s másról, szomszédokról, kollegákról. Érted?

- Értem, de én nem akarok a városban dolgozni.

- Buta vagy!

                          És buta maradtam…

…

*apage (άπαγε  gr.) – távozz tőlem