Már az első randi is rosszul kezdődött. Egy hegyi túrán kerültünk közel egymáshoz. Valahogy úgy jött össze, hogy együtt ültünk le a pihenő szünet alatt egy ledűlt fára, s mivel udvarias gyereknek neveltek, az előszedett elemózsiából megkínáltam Paulát, társnőmet a rönkön. Erre ő is megkínált a sajátjából, s a továbbiakban mindig közösen költöttük el az ebédet, uzsonnát. Aztán, csak úgy minden előre eltervezett, és megbeszélt egyezkedés nélkül együtt maradtunk az egész túra alatt. Utána találkát kértem, és kaptam.

Így indult. 

Ez első hibát azzal követtem el, hogy délután a megbeszélt időben és helyen abba kiránduló rövidnadrágban és egy nyári ingben jelentem meg, pántos szandálban, mezítláb. Amikor szétnéztem, a Főtér tele volt elegánsan grasszáló fiatalokkal – fiukkal és lányokkal.  A kedves Paula is csinos, suhogó selyemben pompázott. Azt se tudtam hová tegyem magam.

 - Gyere, sétáljunk! – javasoltam. Dehogy is ültem volna most be, ebben az enyhén szólva lezser ruházatban, valami jobb helyre.

 - Jó! – egyezett bele megilletődve, ügybe sem véve az öltözékemet.

Szóval sétáltunk. Végigmentünk az Iskola utcán, bekanyarodtunk a Kossuthra, majd a Szentgyörgyi útra, s vissza a Posta utcán. Megcsodáltuk a Görög-házat, ahol megszállt Petőfi Sándor és Bem József, majd innen indultak Segesvár alá. Hova lehet még menni egy ilyen séta alkalmával? Vissza a bentlakáshoz, az Apollóhoz.

 - Légy szíves, menjünk be ide – mutatott rá a Kossuth utcasarkon álló talponállóra -. Nagyon görcsöl a hasam, és ilyenkor valami töményt kell innom. Csak az segít – tette még hozzá látva megrökönyödött tekintetemet.

Bementünk és rendeltem két féldeci borpárlatot. Kértem hozzá még egy stampedli málnaszörpöt is. Mondtam a bárosnak, hogy a málnaszörp felét töltse az egyik pohárba, másik felét a másikba. Megtette, miközben jóváhagyólag bólogatott. Mikor fizettem, a szirupot nem számította fel.

 - A cég ajándéka – mondta -. Az ötletért!

Kivittem az asztalhoz az italokat.

 - Ne félj! Nem szoktam én kocsmába járni, de most szükségem volt erre a kortyra. Ritkán esik meg az ilyen.

 - Nincs semmi baj! – legyintettem és szeleburdi mozdulattal fellöktem a poharamat.

Nem kértem másikat.

Visszaérkeztünk az Apollóhoz, s ekkor Paula kérdezett egy különös dolgot:

 - Te szégyellesz engem, hogy csak a mellékutcákban sétáltál velem?

 - Butaság! Magamat szégyellem a rövidnadrágban, a mezitlábamat, ócska szandálomat.

 - De hát ez nem baj!

 - Na, engesztelésül meghívlak ide a „Muskátliba”. Gyere, gyere!

Bementünk, leültünk egy kis kényelmetlen asztalhoz és a félhomályban átadtuk magunkat a zongorából áradó zene bódulatának. Jenő úr zongorázott.  

Jött a pincérlány és én nagystílűen rendeletem egy szavarint, egy nőiszeszélyt, gesztenyepürét és tejszínhabot. Lukulluszi lakomának néztünk elébe. Bár nem nagyon kedvelem az édességeket, de ezek a finomságok ízlettek. A kedves azonban – úgy láttam – nem olyan lelkesen falatozott, mint én. Talán nem volt étvágya.

Romantikus hangulatba ringatott a zongoramuzsika, így léptünk ki a cukrászdából.

 - Megbocsátottad, az idétlen sétánkat? – kérdeztem, ahogy kiértünk a langyos este forgatagába.

 - Persze, persze! – jött a válasz – De én inkább egy jó kávét ittam volna a sütemények helyett…

A líceumban, mivel rövidlátó voltam az első padba ültettek. Abban az időben nem sokan engedhették meg maguknak, hogy megfelelő szemüveget viseljenek, ha láttak annyira, hogy az első padokból el tudják olvasni a táblát. Mögöttem ült Árpi, egy csendes magába húzódó fiú. A nagymamája a szomszédunkban lakott, s ezért, vagy másért, de velem összebarátkozott, és szünetekben igyekezett a közelemben tartózkodni, hogy kerülje el a többi gyerek néha kissé durva élcelődéseit. Minap hazafelé menet mesélte el az itt következőket.

Rég látott ismerősök jöttek hozzánk, vendégségbe. Mi akkoriban Bécsben laktunk. Apa ott dolgozott, mint számítástechnikai szakember, anya pedig otthon ült egész nap. Főzött, takarított, és újra takarított. Pedig neki is volt diplomája. Tanári, de nem kapott állást. Volt elég hazai tanár a városban, nem volt szükség az idegenre.

Mi az öcsémmel iskolába jártunk. Ő a másodikba, én pedig a negyedikbe. Hiába én voltam a nagyobb ő tanult jobban. Nekem még mindig gondom volt a némettel pedig már több, mint három éve, hogy kijöttünk…

A vendégek érkezése előtt már hetekkel izgalom uralkodott az egész házban. Főként anya jött-ment, futkosott nyugtalanul. Legyen elegendő és különleges ennivaló a hűtőben, legyen tisztaság mindenütt, legyen ízlésesen berendezve a vendégszoba. Meg más hasonló. Apa asszonyt fogadott, hogy minden ablakot pucoljon meg, minden szobát súroljon fel, a szőnyegeket vigye tisztítóba.

Csak reánk, gyerekekre nem volt senkinek érkezése. De nem is kellett velünk foglalkozni: tudtuk a dolgunkat. Reggel iskolába menni, délben haza, ebéd után tanulás, este TV-nézés. Arra kellet vigyáznunk, nehogy rendetlenséget hagyjunk magunk után, vagy nehogy összepiszkoljuk a frissen felvikszolt parkettát. Persze, ha valami ilyesmi megtörtént én kaptam a pofonokat, mert én vagyok a nagyobb és az öcsémre is nekem kell vigyáznom. Nyílván, nem maradtam adós neki a megtorlással. De azért jól megvoltunk mi ketten.

Végre megérkeztek a várva-várt vendégek. Autóval jöttek. Kolozsvári rendszámúval. Mindannyian leszaladtunk fogadásukra. Hárman jöttek: egy feltűnő szépségű szőke nő: Zita, egy sportos, kékszemű férfi: Tamás és egy, öcsémmel közel egykorú copfos fruska: Daniella. Nagy ölelkezés, puszilódás következett, majd bevonult az egész társaság a nappaliba.

A vendégek elfoglalták a szobájukat, kicsit pihentek, a fürdőben felfrissítették magukat, és apa hívására lejöttek vacsorázni. Anya mindenféle kaviáros, aszpikos csodával kápráztatta el a társaságot. Tamás pedig otthonról hozott füstöltoldalassal, és házikolbásszal viszonozta a háziasszony kínálatát. Vacsora után a felnőttek hosszúnyakú poharakból kortyolgattak - elismerően cuppogtatva - márkás borokat. Nekünk, gyerekeknek zöld, piros, sárga üdítőket töltöttek kívánság szerint. Kellemesen telt az este…

Apa szabadságot vett ki, hogy bemutathassa Bécs nevezettességeit. Egy hétig jártuk naponta a várost. A Pratertől a Burgig, a múzeumoktól a templomokig, opera előadásoktól koncertekig. Apa a jól értesült idegenvezető, anya az utolérhetetlen háziasszony szerepében sütkérezett. Mi pedig az öcsémmel, mint két jó testvér versengve igyekeztük Daniellát szórakoztatni. Nem sok sikerrel. Semmi nem tetszett neki: vagy túl hideg volt, vagy túl meleg. A Múzeum unalmas, a templom meg ijesztő, Schönbrunn fárasztó, a koncert túl hangos, és különben is az egész Bécs vacak (!)

A negyedik, vagy ötödik napon itthon maradtunk, mert rossz idő volt, Zuhogott az eső, és a télikertben unatkozunk. Én a sarokban egy kisasztal mellett rajzoltam. Pillangókat szerettem rajzolni. A tarka szárnyaikat színes ceruzával kifestettem, a csápjaikat vékony grafittal húztam ki. Nagyon élveztem ezt a munkát. Az öcsém megbabonázva nézte a működésemet, de Daniella ezt is unalmasnak találta.

El is vonult duzzogva. „Velem senki sem törődik, megyek egyedül játszani az udvarra!” – mondta, de senki se figyelt rá. Perceken belül bőgve és bőrig ázva jött vissza, és felrohant a szobájába.

Öcsém elkérte a ceruzáimat, hogy ő is rajzoljon. Odaadtam. Nem vagyok én olyan gonosz, mint sokan hiszik (!)

Apa és Zita elmentek italt vásárolni a bevásárló központba autóval. Minden tartalék szesz kifogyott a házból. Tamás anyával pusmogott a zöld növények között megbújó padon. A kicsit, az öcsémet a rajzasztalnál hagytam, és közelebb settenkedtem a beszélgetőkhöz. Izgatott, mit tudnak annyit beszélni egymással.

Éppen anya beszélt, mikor olyan közelbe értem, hogy meg tudtam érteni, miről folyik a szó: „Már nincs mit tenni. Késő.” „Semmi sem késő” – válaszolta Tamás. „Nincs értelme újra kezdeni” – tiltakozott anya. „Nem újrakezdésről van szó, hanem folytatásról”. Nem igazán értettem, mit kellene újra kezdeni, vagy folytatni.

A levelek takarásában észrevétlenül guggoltam a földdel teli dézsák között. Ők nem láthattak, de én jól láttam anya arcát. Lesütötte a szemét, nem nézett a férfire.

„Emlékezzél, hogy volt ott a nyári táborban? Azt mondtad, soha nem hagysz el!” – erősködött Tamás. „Mégis eltűntél az életemből.”

Kezdett érdekes lenni a beszélgetés. Izgatottan figyeltem tovább.

„Rég volt az, Tamás. Több mint tíz éve.” „Tizenkettő!” – vágta rá a férfi. „Miért mentél olyan hirtelen férjhez?” „Hát, nem tudod? Te akkor egyetemista voltál, minden jövedelem nélkül. Nekem pedig biztos megélhetésre volt szükségem, hiszen már nem voltam egyedül.”

Ekkor megértettem. Megértettem, és szinte elájultam a felismeréstől. Már nem emlékszem, hogyan hagytam el a télikertet, és rohantam fel az emeletre. Egyenesen a vendégszobába rontottam, kopogtatás nélkül. Daniella ott ült az ágy szélén, fejére törülköző volt tekerve, akár egy turbán. Döbbent felháborodással nézett rám. „Mit keresel itt? Takarodj a szobámból!” „De, de…” – makogtam. „Semmi de. Sipirc!”

Nem bírtam tovább. Lerogytam a földre és zokogva kiáltottam. „A testvérem vagy! Hallod? A testvérem vagy. A te apád az én apám…”

Éppen a kapunk elé értünk, s útjaink elváltak, de az elbeszélt történetre én soha célzást sem tettem neki. Most leírom, mert már azóta félévszázad is eltelt, más-más országban élünk, és így nem sértem meg a magamra vett titoktartást.

Ha valaki manapság Erdőszentgyörgyre látogat, a helybeliek, mint különleges attrakciót említik a „tavat”. Néhány kilométerre a falutól – bocsánat a várostól – a Küsmöd-patakát hatalmas gát zárja el. A gát mögött keletkezette a tó. Lehet a partján kirándulni, sátorozni, a tóban pecázni, csónakázni. És hangos, nagy mulatságokat rendezni. Senkit nem zavar.

Legfeljebb az árnyakat. A tó fenekén alvó falut. Péchi Simon késői híveinek emlékét. Egy, a világon egyedül álló kultúrtörténeti relikvia iszapba süllyedt temetőjét, a vízbe roskadt házakat, templomokat.

Háromszáz év viharai, nyomora, üldöztetése nem tudta elpusztítani, és most víztükör borítja a helyet, ahol egymás mellett, egymásra utaltan éltek öt felekezet hívei. A gyakoribb családnevek is árulkodtak részben a hovatartozásról: Ács, Boros, Máthé, Lupuj, Farkas, Rózencz, Geréb, Bartha, Kovács, Szombatfalvi, Csupor, Györfi, Jakabfi, Kutasi, Lovász, Nagy, Papp, Tós, Sallós, Sükösd, Újfalvi, Volf, Zári (Isztujka, Máté, Balázs, Rostás, Demeter cigányok).

Tetten lehet érni a nevekben az ősi családok, a beköltözöttek és a felvett nevek eredetét. Külön érdekes a Lupuj és Farkas nevek viszonya. A Lupuj a román lupu szóból ered, ami farkast jelen. Ők behozott jobbágyok leszármazottaik, római katolikusok, elmagyarosodott románok. A Farkas hasonló származásúak, de megőrizték ortodox hitüket, nevüket magyarosították. Bár az utóbbi időben Fărcaş-nak írják. A Rózencz, Lovász, Kovács,  Nagy, Csupor, Volf, Ács nevűek zsidók, a székely szombatosok leszármazottai. A Geréb, Bartha, Szombatfalvi, Jakabfi, Újfalvi családok székely kisnemesek utódai. Református és unitárius hívek is voltak közöttük. Bözödi parókia szórványaként folytatták hitéletüket.

Az egymás mellett élést a közös sors, a különállást a szokások, és az egyedi kultúra konzerválta.

Mikor Erdőszentgyörgyre kerültem, akkor ismertem meg a falut, s az embereket. Az ellátandó területhez tartozott. Később még házat is vettem ott. Akkor körülbelül 600 lakosa volt, és ebből volt 3, vagy 4 román (feleségek), 40 cigány, a többi magyar. Felekezeti megoszlás pedig így nézett ki: római katolikus: 300, unitárius 160, református: 90, izraelita: 40, ortodox: 10.

Az a negyven izraelita, tulajdonképpen zsidózó, vagy szombatos jelzővel illethető. A XIX. Század végén a nyilvántartásban száznál többen szerepeltek, például 1869-ben 137, 1890-ben 157 személyt jegyez a statisztika. Kicsiny magja egy négyszáz éve szárba szökkent hitnek. A reformáció megteremtette vallási türelem, hozta létre, és a türelmetlenség sorvasztotta el.

A tordai országgyűlés 1568-ban kimondja szó szerint: „…ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, …és nem engedtetik meg az senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”

Néhány évre rá a tiltások kereszt tüzébe kerültek a hitújítók. Bethlen Gábor fejedelem már így utasít: „hogyha kik publice vagy privátim akár tanítók, akár egyéb rendek a recepta religiókon kívül való sectákban találtatnak most és ennek utána is minden kedvezés nélkül büntetődjenek mind személyökben s mind javokban.”

Ennek az lett a következménye, hogy azok a főurak, birtokosok, akik az új hit követőivé szegődtek, most visszatértek valamelyik hivatalos egyház kebelébe, legtöbbször a római katolikusba. Ilyenkor a hozzájuk tartozó falvak népe is követte urukat. Hiszen ő tartotta a papokat! - „cuius regio, eius religio” (!)

Az engedmények, tiltások, üldöztetések zűrzavarában, hitüket megőrizve, Bözödújfalu szombatosai magukra maradtak. Átkeresztelkedni nem akartak, papot, prédikátort nem kaptak. Így is tovább gyakorolták makacsul hitüket, székely módra. Templomuk nem volt, otthon imádkoztak. Titokban. Színleg keresztények, de titokban szombatos hitüket gyakorolták. Péchi Simon imádságos könyvének másolatait használták. Kézzel írták a másolatokat. A kiegyezés utáni szabadabban fújó szelek alkalmat adtak, hogy szombatosságuk hivatalos formát kapjon, mint zsidó. A kultuszminiszter Eötvös József szabad utat adott. Ez sem ment könnyen, és mire évtizedek tapasztalatával gazdagodva nyíltan gyakorolhatták volna vallásukat, jött Hitler elmebajos terrorja. A katolikus plébános mentette meg őket a haláltábortól. Lóra ült, és belovagolt Marosvásárhelyre anyakönyvi kivonatokkal, levéltári bizonyítékokkal felszerelve, bizonyítandó székely, magyar eredetét a bözödújfalusiaknak.

És most még az emlékük is a víz alatt! Anyagi és szellemi téren egyaránt. A feledés iszapja is egyre vastagabb…

Én magam jól emlékszem minden utcára, házra. Ha lehunyom a szememet, megjelennek előttem a falú képei. Látom a nyolc ortodox számára épült templomot. Illetve épülőben levőt. A harmincas években kezdték építeni, de túl nagyra méretezték, és az anyagi források kimerültek. Mementókánt állottak a falak, a félig felhúzott tornyok, a tető nélküli templomhajó. Szállóige lett belőle: a megesett leányra mondták a környéken, „úgy járt, mint a Bözödújfalu-i román templom, felcsinálták, s úgy hagyták.”

Látom a katolikus templomot is vasárnap reggel. Fekete kendős idősebb, tarka kendős fiatalabb asszonyok igyekeznek a szentmisére, s az ajtó előtt megigazgatják kendőjüket, kabátjukat, hogy méltóképpen léphessenek be Isten házába.

Látom a kora reggel munkába sietőket. Szerszámaik a vállukon, kenyér, meg egyéb a tarisznyában, korondi korsóban ivóvíz. Vagy az autóbuszhoz menőket, akiket a közeli gyárak, műhelyek várnak.

Látom a tanító urat, a tanító nénivel együtt, ahogy az iskola kapujában várják az érkezőket, meg a zsibongó gyerekhadat, ahogy tódulnak befelé a két osztályterembe. Négy osztályos iskola, két tanteremmel. A gyerekek szorgalmára nincs panasz, a tanító házaspár értően terelgeti kis nyáját a tudás izgalmas magaslatai felé. Még a cigány gyermekek is szívesen járnak iskolába. A tanító úr aggódva kérdezi, hogy mi a baj, ha beteg van az osztályban. Emlékszem egy mozgássérült cigányfiúcskára, akit kerékpárral hoztak fel az iskolába minden reggel nagyobb testvérei. Ne maradjon el kortársaitól.

Látom télen a havas utakat, ahol lovas szánokkal hozzák a tűzre valót. Erdőre fáért télen kell menni, mert akkor lehet a fagyos földön könnyen a kitermelés helyét megközelíteni, és mert akkor ér rá a falusi ember. Ilyenkor szünetel a mezei munka. Kora reggel mennek ki az erdész által kijelölt területre. A kivágásra szánt fák is ki vannak jelölve. Csak azt szabad kivágni. Mást nem is lehet, mert az erdész sasszeme észreveszi. Nem is néz a fölre, csak a fák koronáját figyeli. „Innen kivágtak egy fát, keresd csak meg a csonkját!” szól a kísérőjének. Nincs előtte titok az erdőben.

Látom Volf Zsuzsa nénit, amint a beteg fiáért aggódva jön az orvosi szobába – Geréb tekintetes úréknál volt a tisztaszobában berendezve -, látom továbbá Lovász Pepi nénit, ahogy a díszes tálalóból kiveszi a teasüteményt, és az asztalra teszi, poharat vesz elő, és édes borral kínál: „kóser, most küldték a rokonok”.

Látom a kis falusi boltot, ahova az esti buszra várva behúzódtunk a szeles, havas idő elől. „ Jöjjön – hívott félre a boltos bácsi – van egy kis vad pénzem, a feleségem nem tud róla, igyunk egy üveg sört.” (Végül is nem ittunk, mert megérkezett az autóbusz.) Az utódját is látom, aki követte a boltban, miután nyugdíjba ment. Tragikusan végezte az „utód”. Valami kis hiánya volt a boltban, és attól való félelmében, hogy felelősségre vonják, öngyilkos lett. A sors fintora, hogy a záró leltár alkalmával nem találtak semmilyen hiányt.

És látom a duzzadó vizet, az otthonukhoz az utolsókig ragaszkodó embereket, a házukat szomorú szemmel bontókat, az összeomló falakat… Emlékezem.

Aztán én is körbejárom a tavat, vallatva a megmaradt köveket, sövény maradványokat: itt ez lakott, ott az, a kút ott kinek is állt az udvarán? Mígnem egy gyerek hang visszarángat a jelenbe: „bácsi, adjon egy kis pénzt, csak egy lejt!” „Kié vagy?” „A Demeter Gizié.” Csecsemő volt még Gizi, amikor a falu eltűnt. A magasabb helyeken megmaradt néhány házat lakják a túlélők.

A túlélők…