“Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a “csak álom” is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.”

(Márai Sándor)

 

Sem író, sem költő nem vagyok…

 

 

… csak úgy írok… Hogy miért? Talán, mert írásaimon át kitárhatom lelkemet, ami nem „kiművelt” írásokon keresztül, csupán ösztönösen történik, de annál mélyebbről és annál őszintébben. Valamiféle lélekhangok ezek… Nekem gyógyír, ha elmondhatom gondolataimat, bár gyakran érzem önzőnek is az efféle kitárulkozást, hiszen - gyötrődtem magamban néha - ha kiterítem a lelkemben dúló fájdalmat, akkor szétosztom bánatomat, átvesznek abból az (együtt)érző emberek akarva-akaratlanul is, viselvén valamennyit az én terheimből … s vajon van-e ehhez jogom…?

S mivel már első próbálkozásaimkor annyi kedves bíztatást, simogató szót kaptam, hitem egyre erősödött, hogy talán igen, talán mégsem baj, ha megosztom másokkal gyötrődéseimet, és - a szerencsére most már újra visszatérő - boldogságomat is.

Hát így történt, hogy írni kezdtem. És itt volt az Internet is…

Bevallom, már megfordult a fejemben, hogy kiadjak egy kötetet, előbb a - talán feldolgozhatatlan - tragédia, fiam elvesztése után született gondolatokból, versekből, majd  folytatásként egy másikat, a gyász időszakában született versekkel, később a nemrégiben született csoda-élmény, a „nagymamaság” kapcsán született írásokból, gyermekversekből - megmutatva, hogy igen, el lehet jutni így, ilyen kínok után is az élet értelmének felismeréséhez, a túlélés helyetti igazi létélményhez. Talán megmutathatnám a magam szerény módján az én utamat idáig … Talán vannak, akik kíváncsiak rá…

Nekem a vers a lelkem is

Eszmélésem óta életem, mindennapjaim része a vers, az irodalom. Emlékeimben ma, fél évszázaddal később is él egy piros posztósapkás, alig három éves kislány, aki - unaloműzőként, a véget nem érő hosszú úton, amely a kis vidéki állomásról vezetett a falunkba mondókával múlatta az időt, türelmesen bandukolva édesanyja mellett:

„Nyárfás úton süt a nap,

minden gyerek könyvet kap…”

A folytatásra, sajnos, már édesanyám sem emlékszik, s hogy mondókabéli álmom megvalósult-e, és megkaptam-e az áhított könyvet akkor, jutalmul a hosszú, fárasztó gyaloglás után, arra meg én nem emlékszem, csak sejtem, hogy megtörténhetett a csoda. Igen, csoda, hiszen számomra már akkor csoda volt ismerkedni a mondókákkal, gyermekversekkel, amelyek aztán esténként, ha a Mama dolgozni indult, az ő hangján keltek dalra becsukott szemeim mögött. Bársony hangját idézve altattam magam az aznap tőle tanult kis versikékkel, és úgy aludtam el, hogy álmomban fogtam a kezét…

Soha nem tudom megköszönni neki, hogy az emberfeletti munka, a házépítés nehézségei mellett, amikor csak tehette, versekre tanított. Így aztán, mielőtt hat évesen iskolába mentem, nem volt furcsa a néhány évvel idősebb, már iskolás, nagylány nővéremhez családlátogatásra érkező tanító néninek, hogy az elsős olvasókönyvből folyékonyan olvastam el az általa kiválasztott olvasmányt. A címére is emlékszem, és a betűkre, képekre: „Cili iskolába megy. Sáros lett a cipője…”

Az iskola számomra a csodaország volt. Boldogan koptattam lépcsőit, ma sem feledve a drága Várnagy Ili nénit, első tanítómat, és a többieket, akikhez úgy lehetett odabújni apró titkainkkal, mint édesanyánkhoz szerettünk volna, aki szegény éjjel-nappal dolgozott, ahogy a papa is. Feledhetetlen estéink voltak olyankor, amikor mindannyian otthon voltunk, különösen, ha a nagymama, anyai nagyanyám is ott volt nálunk, aki gyakran jött el vigyázni ránk a szomszéd faluból, erdőn át, gyalog, éjszaka indulva, hogy hajnalra odaérjen hozzánk.

Ültünk a hatalmas konyhában, ami később a szoba lett, - én a kecskelábú asztal alatt, a többiek az asztal körül, és hallgatták a véget nem érő „színjátékot” - olvasást, versmondást, - amit nővéremmel egymás szavába vágva „előadtunk”. Nem hiányzott a televízió, amiről akkor még azt sem tudtuk, hogy létezik.

A felső tagozatban már minden iskolai ünnepélyen verset, prózát mondtunk Marikával, - volt, hogy ketten, együtt is. Laci bácsi, a tanár úr pedig felismerte, hogy ez életünk fontos része, ápolni, fejleszteni kell a bennünk szunnyadó mélységes irodalomszeretetet. Így aztán a létező összes szavalóversenyen indultunk az ő felkészítése mellett, és ő volt az, aki sorra a kezünkbe adta a nagy költők könyveit úgy, hogy gyakran a kis falusi könyvtárban is ott ült velünk, hogy segítsen válogatni.

Gyönyörű idők voltak. Dalolt a lelkünk, pedig a két váltás mackónadrágon kívül szinte nem volt más ruhánk - kivéve persze az egy váltás ünnepit.

A középiskolában aztán folytatódhatott kalandos, boldog utazásom az irodalomban. A nagyvárosban már irodalmi körök vártak, és életemet továbbra is kitölthette az, amiért érdemes volt minden nap felébredni: egy-egy újabb költemény megismerése, meghallgatása neves előadóktól, irodalmi estek, és végre könyvek, igazi verseskönyvek, amelyek már a sajátjaim voltak, és szerencsére, egyre szaporodott a számuk. Azóta is szívmelengető érzés a lakás könyvespolcán megtalálni a hetvenes években néhány forintért vásárolt, ma már szinte megfizethetetlen ritkaságokat.

Aztán a könyvespolcon gyűlő kincsek rejtelmei elvarázsolták szerelemre ébredő lelkemet, és nem sokkal később gyermekeimet is, szerencsére.

Soha egyetlen alkalommal sem okozott gondot a házi feladatul kapott irodalmi, vagy történelmi „gyűjtőmunka”, csak keresgélni kellett kicsit a lakásban már-már minden szabad helyet elborító könyvek között.

Nekem, nekünk a könyvek, a versek, az irodalom szorosan az életünk része volt mindig. Jó volt így élni. Nem is értettem soha, hogyan kerülhettem a pénzügyi életbe munkám során.

Aztán, a végtelennek tűnő, életigenlő, meghitt boldogságot egycsapásra porig zúzta a sors kegyetlen próbatétele, Zoli fiam elvesztése, hogy azután a gyászban megfagyott, riadt, halálvágyó lelkemet visszatántorítsa a hűséges társak, a versek közé - most már tudom, örökre - úgy, hogy észrevétlenül a tollat is kezembe rejtette, és a fájdalomba nem hagyott belehalni, hanem helyette írásra késztetett.

Leveleket, botladozó rímeket írtam Zolinak naponta, a temetői szívet tépő „beszélgetések” után. Így volt ez hosszú évekig, mígnem életem másik csodája, Orsi lányom elárulta: babát vár.

Akkor azonnal megváltozott minden a lelkemben. Kergetőző mondókafoszlányok, gyerekversikék vették át agyamban a fájdalmas emlékezés, a makacsul belém költözött gyászos dallamok helyét, vagy legalább is helyet kerestek maguknak konokul, és találtak is, szerencsére.

Azóta már unokámnak is írok mondókákat, gyermekverseket, aki időközben megérkezett a Földre, és szívünkbe az általa hozott új csodával visszaköltözött a szavakkal el nem mondható boldogság.

Ha nézem ezt a csöpp csodát, és édesanyját, szétfeszít a szeretet, örömöm határtalan. Ha átkarol a kislányom, és együtt nézzük az álmában mosolygó, kicsi babát, boldogságom megsokszorozódik. Ám mégis hagyom, hogy a fájdalmas könnyek néha összegyűljenek a szemem sarkában, ha a fiamra gondolok. Lányommal ma már szavak nélkül is értjük egymást… Mira születésével megértette, miért könnyes a szemem akkor is, ha mosolyogva altatódalt énekelek kislányának, aki még parányi kis emberke, mégis - és máris - mondhatatlanul sokat tanultam tőle: mosolyogni, örülni újra, önfeledten, és hálát adni neki, a sorsnak, és Istennek, hogy érkezésével megismerhettem létünk új csodáját, miközben szinte észrevétlenül elengedtem a fiamat végtelen útjára. Mira érkezésével újra élek.

 

Aluj, kisfiam!

Csöndes a sírkert,

lobban a láng,

itt vagyok, Kincsem,

az édesanyád!

 

Eljöttem hozzád,

hogy mondjak mesét.

Rigók dalolnak,

dalt súg a szél.

 

Tiéd e dallam,

halld a zenét,

aludj, mint régen,

a tündérmesén.

 

Itt vagyok nálad,

aludj, ne félj!

Hallom, hogy kérlelsz:

Anyu, mesélj!

 

Csitt, csak hallgass,

a szív szava szól:

szeretlek kincsem!

Hallod valahol?

 

Csöndes a sírkert,

lobban a láng,

altatót dúdol

az édesanyád.

 

Dobban a szívem,

hallod? Álmodra vár.

Aludj, s mint régen,

álmodj csodát!

 

Aludj el kérlek,

ne félj, ne sírj!

Itt vagyok én is,

és ölel a sír.

 

Betakar óvón

a langyos föld,

szívem a széllel

együtt köszönt.

 

Álmosan reccsen

fönt egy faág.

Holnap is mesélek,

jó éjszakát!

 

Nekem a versek, a könyvek, az irodalom élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért - még ha megmutatta kegyetlen arcát is - és nem hívom, de nem is félem már a halált.

Nekem a rím, a versritmus a lét dallama - boldogság, és a fájdalom muzsikája.

Álomtündér

(altató, Mirának)

 

Lábujjon

beoson az este…

Tündérálmodon ezüst árny szalad,

álom-csókjával még mosolyt fakaszt,

s arcodon elszunnyad

a béke.

 

Nézlek…

S amíg az álomtündér simogat,  

elfogom könnyű-varázsú mosolyodat,

és csendben feloldozásért imádkozom,

amiért e mosolyt titkon

ellopom.

 

Aludj…

s én mosolyod tovább álmodom…

Hajnalig őrzöm, és angyalarcodon

reggel az első napsugártól fényesen

hajnal-tündérek csókja  vár,

velem!

 

 Sorsom, gondolataim, írásaim  szerény üzenetek az olvasónak, hogy a legtöbb léthelyzet - bármily nehéz is, vagy akár tragikus - túlélhető, s legtöbbször rajtunk múlik, feladjuk-e, vagy harcolunk-e tovább saját, értelmet adó létünkért, és felismerjük-e a különbséget az élet csodálatos pillanatainak megélése és életünk túlélése között.

 

Lélekúton

 

A titok néha mélyen megbújik,

de te ne add fel, s rátalálsz

utad során egy hűséges társra,

s nem vár több hamis vallomás.

 

Ha kitaláltad önmagad titkát,

s nem rejti maszk már lényeged,

valami tiszta, csillogó fénytől

ragyog majd mindig a két szemed.

 

Széthull a fény, és nyalábján végre

mosoly születik arcodon,

s e néma, szégyenlős biztatásra

fénycsókot lehel az ajkadon.

 

Feltárul - ahogy az első csókra -

a rejtőzködő, nagy titok,

s szelíden súgja, alig hallod:

- hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

 

S e fénylő, tiszta, derűs világban

lehulló álarcod mögül

felderül valódi, tiszta éned,

és lágy dal fakad ott legbelül.

 

Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam

majd neked szól, rólad mesél:

önmagad mélyén hallgató lényed

dalolja halkan: ez vagyok én!

 

 

A versírás sorsom útján igazi gyönyörűséggé vált számomra, de érdekel a levél is, akár úgy, mint irodalmi műfaj.

Idézze egy naplórészlet erről való gondolkodásomat:

A levél is kézirat

Talán 20 éves lehettem, amikor első, - és egészen az idei év januárjáig – egyetlen írásomat közszemlére tettem. Távol élő édesanyámnak üzentem írásommal akkor, azon a régi anyák napján, amikor nem vihettem hozzá virágcsokromat. Zoli fiamat hordtam éppen a szívem alatt, és kisebb probléma adódott, ami miatt az orvosom nem javasolta a hosszú utazást. Így született – virág helyett - az írás, a Májusi gondolatok, amelyre kedves üzenet érkezett a szerkesztőségből.

Meghatódva idézem most a megsárgult újságlapról az egykori üzenetet:

„A levél is kézirat. Írásmű, igen, műalkotás, vázlat, vagy tanulmány egy ember és a világ viszonyáról, tudati és érzelmi raktárkészletéről, készségéről, hogy van-e bőven türelme és megértése a közösségek dolgai iránt. Örömmel adom tovább a távoli Édesanyának, hogy abba a novellabeli, színtelen, szerény üvegvázába az idén sem fért bele a hálás emlékezés mezei csokra… Szép a novellája, mély érzelmekről vall, de szerkezetét megkuszálták a feltoluló érzelmek, idősíkokkal játszik az idősíkokkal való játék szabályainak mellőzésével.

Hanem a levele: igen! Igen, tisztelt Olvasó, gazdagon szerkesztett kézirat olykor a levél. Képességet próbára tevő és meglatoló írásmű. Köszönet érte, és gratulálok, kedves Levelező!”

Eddig az üzenet, és a szemem könnyben úszik a „feltoluló érzelmektől.”

Talán tényleg nincsenek véletlenek…Talán a tudatalattinkba végérvényesen beépülnek rég elfeledettnek hitt, fontos üzenetek, amelyek sorsunk útján titkon elkísérnek, figyelmeztetnek, segítenek, hogy rátaláljunk a számunkra kijelölt útra, felvillantva porszem-létünk igazi értékeit, megvilágítva gyakran reménytelennek látszó létünk értelmét. Történik mindez úgy, hogy ezek a „kódolt” üzenetek akár évtizedekig „munkálkodnak” ott legbelül, miközben úgy érezzük, „a magunk útját járjuk”.  

Hiába kutatok tovább, a kéziratot, és a levelet már nem találom, de szerencsére, az üzenet előkerült, ritka kincsét harminc évig rejtegetve most megint átadva azt, megmutatva nekem - ma, amikor lelkem titkaival már a nyilvánosság elé is merészkedem,-  hogy utamon harminc éven át ott volt velem, tanított és bíztatott.

2006. január elsején jelent meg első írásom hivatalos publikációként, és nemrégiben előkerült a megkopott újságlap, rajta sorsom rejtett üzenete, amelyet egész életemben hordoztam, érleltem, fényesítettem a lelkemben, hogy egyszer megmutassak e szerény, tiszta fényből valamennyit másoknak is, akik talán tovább viszik majd a lámpást. Talán ezért történhetett, hogy mindig szerettem levelet írni…Ma is gyakran érzek késztetést, - levelet kell írnom szeretteimnek, hogy lélekben együtt legyünk. Emlékszem Édesanyám csöndes-szomorú feddésére, amikor hosszabb ideig nem érkezett tőlem levél:

”ha sokáig nem írsz, akkor előveszem a régit, és elolvasom újra azt…”

2000. július 29-e óta a végtelenbe írok levelet Zoli fiamnak, ha nagyon hiányzik a meghitt beszélgetés…hátha elér hozzá az üzenetem.

 

Ajándék

(Levélrészlet.  A Tanár Úrnak ajánlom)

Nemrégiben összegyűjtöttem írásaimat, és elküldtem a család, a barátok mellett kedves magyar tanáromnak is. A pontos okát, hogy miért, ma sem tudnám megmondani. Talán hálából, mert megtanított a betűk, az olvasás, az irodalom szeretetére, amely, ma már tudom, életem nélkülözhetetlen része. Talán, mert életem meghatározó személyisége Ő, és számomra a nagybetűs Ember és Tanár, ezért számítottam véleményére.

Válaszul ajándékot küldött: levelet írt nekem… Megható, szívmelengető sorokat. Talán nem haragszik érte, ha idézek a leveléből néhány sort.

 

“Drága kis Vali!

Tegnap édesanyád elhozta írásaidat, és míg a lapokat forgattam, felidéződött bennem a múlt, amikor még minden nap találkoztunk. És újra láttam egy angyalarcú kislányt, aki mély átéléssel szaval a kiscsikóról, aki gyönyörűen mondja szerepét Az égig érő fa csengő soraiban, s aki a magyar órákon mindig a legszebb feleletet adta. Még tegnap este elolvastam minden sorodat, miközben fojtogatott a sírás, és felszabadított a gyönyörűség. Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél ezekkel az írásokkal… Talán véleményt kellene mondanom, segítő kritikusként kellene szólnom, de most nem tehetem. Nagyon az olvasottak hatása alatt vagyok, így nem tudnék objektíven mérlegelni. De nem is akarok. Furcsa dolog az írás… Vagy bekopogtat a lélek ajtaján, s akkor eltölt bennünket valami csodálatos érzés – s én most így vagyok – vagy nem ér el hozzánk, s akkor lehet a legnagyobb költő legnagyszerűbb sora, mégis lepereg rólunk… Szeretnék Veled találkozni, mert az írás ugyan megfontoltabb lehet, de a szó – még ha dadog is – őszintébb…”

 

Majd megköszöni még “nyílt” levelemet, melyben hálámat, köszönetemet írtam le Internetes bemutatkozó oldalamon, amiért írni, olvasni, s az irodalom mélységes szeretetére tanított. Ezt a levelemet is - összegyűjtött írásaimmal - keletkezésénél jóval később küldtem el a Drága Tanár úrnak, ezért hivatkozik levele végén rá így:

 

“Azt a fel nem adott levelet összeszoruló szívvel köszönöm. Ha csak egy parányi lelki segítséget tudtam adni, köszönöm az Úristennek. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor azt érezhetjük: talán nem volt hiába.”

 

Nem volt hiába, Drága Tanár Úr, Kedves Laci Bácsi! Köszönöm, hogy elértek Önhöz lelkem hangjai, melyeket papírra vetettem. Már tudom a választ, miért kellett elküldenem Önnek az írásaimat. Azért, hogy lehajtott fejjel, már fénytelen, szomorú, de igaz tekintettel, végtelen hálával a szívemben mondjam el: igen, érdemes volt élnünk! Önnek is, nekem is!

Köszönöm, hogy sorsom útján mindig velem maradtak útravalói, és ígérem, velem maradnak, amíg élek, mert kincsek ezek, értékes kincsek, akkor is, ha írásaimat, tündérmeséimet sokáig egy fiók mélye őrzi…

Hiszem, hogy vannak még csodák, amik révén gyermekeink, unokáink meghallják majd lélekhangjainkat, ha leporolják régi emlékkönyveinket.

 

 

Tündérmese a falumról

(Mirának)

 

Azt hittem akkor én,

hogy egyetlen világ  ez

a lankás völgy ölén,

dombok tenyerén bújó,

fenyvesek-ölelte táj,

s e mélyzöld, büszke fák

csípős gyantaillatát szívja

velem az egész világ - ami

nekem csupán

az a néhány kicsi ház volt,

ott a dombok oldalán,

ahol a cserfes kis patak

előlem szaladt talán,

vagy anyja - a folyó - után

viháncolt pajkosan,

míg dalolva csobogott.

 

Azt hittem akkor én,

hogy esténként majd mindig visszatér,

csak éhes most szegény:

folyó-anyjához fut, és tőle enni kér.

Sokáig vártam mindig ott,

ahol a csörgő kis patakkal

sok pajkos tündér is

együtt kacagott.

Csodáltam, ahogy lobogott

sötét, fénylő hajuk a víz alatt,

ahol kergetőztek velük a kis halak,

és a csillogó, arany homok

tisztára mosta táncos talpukat.

A tündérek, és a patak dala

keltette hajnalonta

a völgyben szendergő kis falut.

 

S a házak is tündérpaloták voltak ott,

fölöttük nádtető aranylott,

előttük mesebeli, hívó kis padok.

A szobák sem voltak nagyok,

s bár némelyiken a festék

kissé megkopott,

mindnek apró, hófehér fala

mosolygó manók

és tündérek bálterme volt, ahol

víg táncot ropott a sok bolond-vidám

tündér- és árny-manó,

éjféltől néha reggelig

- de ők csak éjszakánként éltek itt.

Nappal erdők, mezők,

s bokrok kincseit kutatta mind,

és esténként megállt az idő velük

mindig kicsit

- bár akkor talán még idő sem létezett,

- minek? Felesleges,

hiszen a tündér-emberek

varázs-szavára mindig este lett,

s dalukra megszülettek újra

a napfényes, tiszta reggelek

- akkor még így hittem ezt,

ahogy az összes, ott élő

tündér-kisgyerek.

 

Azóta - ha a falumban ébredek -

sokkal csendesebbek a reggelek.

Halkabban kondul a lélekharang,

és csendben, lassan halad a kis patak

folyó-anyjához - már nem szalad -

s amikor odaér,

- nem éhes ő, csak szomjas -

némán inni kér,

ott az erdők rejtekén

bújó domb alatt,

ahol - ma is hiszem -

manók és tündérek alszanak örök álmot

a suttogó,

vén fenyők alatt.