A házunk előtt gyönyörű cseresznyefa nőtt. Június elején érett meg a pompás, zamatos gyümölcs, olyan jó hüvelykujjnyi nagyságú cseresznyék. Hólyagos cseresznyének neveztük.

Az iskolának nem rég lett vége és eljött a cseresznye szüret ideje. Boldogan másztam fel a fára, nem kellett kétszer mondani. Kosaramat horogra akasztottam és két kézzel szedtem szorgalmas-szaporán, de azért egy-egy szemet a számba is dugtam. Nem kellett közben fütyülnöm, mint Marcinak a szomszéd kertben. Neki megmondták, hogy abba ne hagyja fütyülést, mert nagy baj lesz belőle. Így aztán szegény egyetlen szemet sem tudott bekapni a szájába. Én nyugodtan csemegézhettem szedés közben, senki nem mondta, hogy nem szabad. Igaz, hiába is fütyörésztem volna, mert édesapám nem volt otthon, bement a városba valamilyen hivatalos dolgát intézni. Úgy hallottam, az ügyvédi kamarát emlegette, meg hogy engedélyt akar kérni, hogy irodát nyithasson. Később mondták, hogy nem kapta meg, mert a románok bejövetelekor nem tartózkodott az országban. De hát hogyan is tartózkodhattunk volna az országban, mikor az tőlünk keletre sok-sok kilométerre volt, s a front, ahogy közeledett, mi menekültünk előle. Mire utolért, már a határ itt húzódott Nagyvárad és Debrecen között.

Én azért szedtem bőszen a cseresznyét, s hallgattam, ahogy édesanyám tesz-vesz a konyhában, főzi az ebédet, s közben énekel. Mindig énekelt, amikor dolgozott. Szerettem hallgatni, ahogy dalolgatott!

Hamar megtelt a kosár, kereshettem másikat…

Kora tavasszal költöztünk ide a Dobozi féle házba, a Táncsics Mihály utcába. Jól emlékszem, hogy még hidegek voltak az éjszakák, de még nappal is többnyire a konyhában üldögéltem, mert ott égett a tűz. A kert – nagy, szinte félholdas kert terült el a ház mellett – adott annyi száraz ágat, hogy megfőtt vele az ebéd. A nagy fásszín bizony üresen állott, hacsak a közeli rekettyésből nem hoztunk haza édesapámmal valamennyi szárazat. Nem volt semmi vagyonunk a házon, s az egy kerten kívül. Azt műveltük meg közösen az én, és Ripp nevű kutyám segítségével. Kölyök volt ő is, akkor találtam rá a vízlevezető aknában, amikor ideköltöztünk. Sok vidám percet szerzett nekünk, mintegy meghálálva, hogy kimentettem az aknából. Néhány napos lehetett csak, mert még a szemei sem voltak kinyílva.

Kecskét, a szegények tehenét tartottunk, annak a tején nőtt fel Ripp is és én is. Emlékszem arra a napra, illetve estére, amikor kiskutyánk először kapott szilárdabb ételt, ami nem más volt, mint egy ökölnyi darab hideg puliszka. Bele tettem a tejébe – kapjon ő is tejes puliszkát, mint a gazdája! Annyira ízlett neki, hogy egy második adagot is bekebelezett, s utána úgy elterült a konyha kövén, hogy a négy lába négyfele nyúlt szét, ő pedig a tele pocakján fekve nagyokat nyögött a jóllakottságtól.

Abban az időben petróleumlámpával világítottunk a lakásban, mivel levágták a villanyt – nem tudtuk fizetni a villanyszámlát. Nem vettük tragikusan a dolgot, megszoktuk hamar, és örültünk az olcsó petróleumnak. Még tojásért is adtak. A háromliteres kannát 5 tojásért a boltos megtöltötte. Több lámpánk is volt: egy a szobában a falra akasztva, egy az asztal közepén, egy a konyhában a falon és egy viharlámpa, amivel ki lehetett menni. A falra akaszthatóknak kerek tükrük is volt egyik oldalukon. Persze nem igazi tükör, hanem egy fényes bádoglap, ami visszaverte a lámpa fényét és az így jobban világított. Milyen kellemes, sejtelmes fényük volt ezeknek a lámpáknak!

A fa tetején ülve, ameddig szüreteltem a cseresznyét azon méláztam, mennyit szórakoztunk mi négyen. Hiszen Ripp is családtagnak számított. A kertben amilyen korán csak lehetett elkezdtük a veteményezést. Én is segítettem, és persze a kis kutya is kivette a részét a munkából. Apuka ásta a földet, anyuka gereblyével ügyes ágyásokat készített, én szórtam a kijelölt helyre a magokat, Ripp meg mindent összeugrált. Nem bántuk, mert a magok attól még kicsiráztak, kikeltek, ha nem is éppen olyan szép sorban, ahogy elvetettem őket. Mikor eljött az ideje szépen ki is nőtt minden, a murok, a petrezselyem, a hónapos retek, a saláta, káposzta, karalábé, hagyma, meg ami még kell a konyhában. A krumplit akkor vetettük, amikor már elmúltak a fagyok.

Na, az volt aztán mulatságos. Édesapám felásta a helyet, árkot húzott, s én minden arasznyira belepottyantottam 2-3 kisebb méretű krumplit. Akkor apuka a kapával ráhúzta a földet. Estig jó nagy területet beültettünk. A kutya ott szaladgált, szaglászódott körülöttünk.

Reggel kora reggel ki kellett mennem oda ahova a király is gyalog jár, hát látom ám, hogy az egész krumpli tábla fel van túrva, mintha disznók túrták volna fel, s ez egész közepén, büszkén ül a farkát csóválva az én kedves játszótársam, Ripp. Kezdhettünk mindent előröl! Még haragudni sem lehetett rá…

Közben megtelt a kosár, és én óvatosan lemásztam a magas munkahelyemről. Éppen hazaérkezett édesapám is, és büszkén mutattam neki a teleszedett kosarakat.

- Mi ez? – kérdezte – Szár nélkül szedted?

- Igen – mondtam megszeppenve.

- Ez így nem jó! Miért nem szedted rendesen, szárral?

- Mert így könnyebb volt. Szaporább.

- Most vegyél egy másik, üres kosarat, itt a létra, menj fel, és szedd tele rendesen. Érted? – emelte fel a hangját, s én szaporán igyekeztem teljesíteni a feladatot.

- Figyelj ide, fiam! – folytatta, de ezt már fenn a létra tetején hallottam – Jegyezd meg jól, amit mondok. A dolgoknak soha ne a könnyebbik felét fogd meg!

… Megjegyeztem és úgy hiszem, legtöbbször be is tartottam…

Hol volt, hol nem volt, de valahol igaz volt. Élt egyszer egy nagyon távoli országban, a nagyhegyek karéjában egy szőke kisleány, akinek a neve is utalt a megjelenésére – Szöszinek hívták, s természetesen szüleinek ő volt a szeme-fénye. Igaz, kedves és barátságos természettel áldotta meg a sors. Szeretett óvodába járni – mindig utolsónak ment haza. „Engedj, maradjak még!” – kérlelte gyakran az édesanyját. Mikor aztán iskolás lett, úgy érezte övé a világ - a betűk, a szavak világa! Tanító nénije minden szavát itta, s amit mondott, az szent volt! Lett is ebből néha otthon vitája, de a szülei belátták, hogy a tanító néninek mindig igaza van, s alkalmazkodtak ehhez.

Azon a napon, amelyikről a mesém szól, váratlan látogatót kapott az osztály. A tanító néni merev arccal lépet be az osztályba szünet után, alighogy becsengettek. Bár a zsongás azonnal abbamaradt, mégis szigorúan csendet parancsolt.

Kisvártatva bejött egy öltönyös férfiember az osztályba. Aggodalom suhant át a gyerekek arcán ettől a megjelenéstől.

„Ebből nagy felelés lesz!” – súgta a kis szöszke Szöszi fülébe padtársa, Enikő. De nem lett. Ellenben a tanító néni meglepő dolgot tett – bemutatta az osztálynak az öltönyös bácsit:

- Gyerekek, bemutatom nektek Simon elvtársat. Így kell szólítani! Már nagyok vagytok, nem kis dedósok, és megértitek, hogy nem szólítunk senkit bácsinak, hanem elvtársnak. Így van Simon elvtárs?

- Igen, így van tanító elvtársnő.

A gyerekek megborzongtak a különös szóra, de már valóban elég érettek voltak ahhoz, hogy ne mutassanak meglepetést. A kis szöszke Szöszi is mereven, komoly arccal nézte a padját, és közben elgondolkozott ezen a sok furcsaságon, amit néhány pillanattal ezelőtt hallott.

„Azt mondják, hogy többet senkinek sem mondhatjuk: bácsi. De szomszéd Misike apukája mégiscsak Mihály bácsi. Hát a pap bácsi, a doktor bácsi, a tanító bácsi?”

Nem fért a kis buksi fejébe ez az egész elvtársas dolog. Sokáig azonban nem törhette a fejét, mert az események elterelték a figyelmét. A tanító néni újra megszólalt.

- Simon elvtárs meg fog mindenkit kérdezni, ki milyen vallást követ, illetve a szüleitek milyen vallást követnek.

- Gyerekek, felmérést készítünk a klerikális befolyásoltság vidéki lakosságra gyakorolt hatásáról – szónokolt Simon elvtárs.

Na, ezt nem csak a kis szöszke Szöszi nem értette, de egyetlen gyermek sem. Azért a kérdezősködés elkezdődött. Eleinte a tanci (így becézték a gyerekek) besegített, de később állandósult ez a segítség. A tanító néni kérdezett, Simon elvtárs a választ lejegyezte a kis piros noteszbe, ahová már előzőleg beírta a tanulók neveit. Minden gyerek ügyesen, hangosan válaszolt. Legtöbben reformátusnak vallották magokat, de akadtak római katolikusok is és néhány unitárius. Szöszke barátnőnk kicsit büszkén vágta ki: „római katolikus!” Az elvtárs rá is nézett, de nem szólt semmit, s a kérdezés tovább folytatódott. Az unitárius szó egy kis megrökönyödést váltott ki belőle, s nyugtalanul lapozott a jegyzeteiben, aztán megnyugodva bejegyezte a noteszbe.

Az egyik gyereknél azonban meglegyintette a társaságot a botrány szele!

Mikor Gerőre került a sor, a kisfiú halkan válaszolt, hogy „baptista”.

- Micsoda? – hördült fel Simon elvtárs.

- Református! – mondta hangosan a tanító néni, és intett a kisfiúnak, üljön le.

- De, én… - kezdte Gergő, de nem tudta folytatni.

- Leülni! – hangzott a szokatlanul szigorú parancs.

Gergő ijedten leült, de halkan motyogva, szinte csak saját magának mondogatta: „de én igazán baptista vagyok”.

- Tanító elvtársnő, az a gyerek azt mondta, baptista, ami tiltott szekta ebben az országban!

- Az a gyerek nem tudja, mit beszél. Én ismerem a szüleit, és tudom, hogy reformátusok! – hangzott a határozott válasz.

Simon elvtárs vállat vont és folytatta a felmérést.

A kis szöszke fejében összezavarodottak a dolgok. Ilyen még nem volt a világon, hogy az ő tanító nénije valótlant állítson! Hogy hazudjon. Igen, hazudjon! Hiszen minden osztálytárs jól tudta milyen vallású Gergő és a szülei, de nem foglalkoztatta őket mostanig. Olyan csend lett az osztályban, mint még soha, a gyerekek ijedt szemekkel hallgattak, s csak akkor enyhült a feszültség, mikor a vendég elment.

- Gergő! Soha többet ne emlegesd, hogy te baptista vagy! Most megúsztad, de vigyázz a szádra, ha nem akarod, hogy a szüleidet börtönbe zárják! És ez mindenkire vonatkozik. Nem beszélünk a Gergő vallásáról – figyelmeztetett mindenkit a tanító néni és ezzel kiment az osztályból.

Valaki az osztályból mégis beszélt…

Egy csendes hét elteltével reggel kisírt szemmel lépett be Gergő az osztályterembe. Nem szólt senkihez, köszönni is csak alig biccentett, s leült a padba a helyére. A gyerekek döbbenten nézték, de ők sem szóltak semmit. Valami nagy rettenet lebegett a levegőben, amit még fokozott a megérkező tanító néni. Komoly, szomorú arccal nézett szét a teremben, a kórusban felhangzó köszönésre csak annyit válaszolt, „Üljetek le!” A máskor csupa mosoly arca most komoly, sőt komor volt.

- Mi történt? – kérdezte súgva Szöszi padtársa.

- Feleltetés következik! – hallották a tanító néni hangját, így már nem maradt idő a válaszra, hiszen éppen Enikőt szólították a táblához.

- Vedd a krétát és írjad: „A Párt ökle mindig lesújt az osztályellenségre!”

Enikő írta, minden igyekezetét összeszedve, hogy helyesen írjon. Nem akart a tanító néninek bánatot okozni azzal, hogy hibásan ír.

- Szépen írjad, gyöngybetűkkel, ahogy máskor is! – szólt rá szigorú hangon a gyerekre a tanító néni.

Enikő letörölte, majd lassan formálva a betűket újra írta a mondatot.

- Jól van. Menj a helyedre, de csendbe légy, ne sustorogj a padban!

Az egész óra a szorzótábla gyakorlásával tel el a továbbiakban. Kicsengetés előtt bejött az igazgató bácsi, és amikor meglátta a tábla írt mondatot, jóváhagyóan bólintott.

- Gyerekek, tudjátok jól, hogy mindenki számára kötelező a nyolc osztály elvégzése – kezdte a mondókáját.

Kis szünet után, miután meggyőződött róla, hogy megértették folytatta:

- De senkit sem kötelezhetünk, hogy egy padban üljön az osztályellenséggel! Megértettétek – Majd a tanító nénihez fordult: - Intézkedjen!- És ezzel elhagyta az osztályt.

A gyerekek ijedten pislogtak. Végül megszólalt a csengő. A tanító néni intett, hogy mehetnek, de Gergőt és a hátsó padban ülő Varga Pistit visszatartotta.

- Cseréljetek helyet. Gergő, ezután ott ülsz hátul, az utolsó padban, padtárs nélkül – mondta és olyan szomorú volt a hangja.

Miután a csere megtörtént a két gyerek is kiszaladt az udvarra. A zsivajgó gyerekhad nem sokat törődött a két kicsivel. Gergő elhúzódott egy sarokba, ne kelljen senkivel sem beszélnie. Szöszi meglátta, s Enikővel odamentek hozzá.

- Mi történt veled? – kérdezte Enikő résztvevő hangon.

- Nem velem történt, hanem apuval. Elvitték az éjszahakaaa – sírta el magát.

- Jaj, nem lehet! De hát, miért?

- Nem tudom. Anyu csak sír, és nem mond semmit. De én sejtem.

- Mire gondolsz? Mondd már!

- Valami szervezkedést, meg kémkedést emlegettek, de én tudom, hogy a hitünk miatt vitték el.

Mikor visszamentek az osztályba néhány gyerek odakiabálta, hogy „Jön az osztályellenség!” A többiek azonban nem követték a példát, s így mivel nem volt sikerük ők is abbahagyták. Ez még párszor megismétlődött, de aztán elmaradt.

A gyerekek egy ideig azért még kerülték Gergőt, de aztán megfeledkeztek az egész dologról, Gergő pedig igyekezett a tanulásban keresni vigasztalást. Enikő és Szöszi segítettek neki a tanulásban is, meg enyhíteni is a bánatát – bevonták mindenféle játékba.

Simon elvtárs nem jelentkezett többet, nem is hallottak róla, senki sem látta se az iskola környékén, se a faluban. Amikor végül találkoztak vele, az olyan váratlan és meglepő volt, hogy egy életre emlék maradt számukra.

Az év vége felé gyárlátogatásra mentek a szomszéd városba, a cementgyárba. Ahogy az udvaron mentek végig a megszokott, fegyelmezett, rendes sorban, egyszer csak meglátták! Ott tolta a targoncát egy társával együtt. A targoncán cementes zsákok halmozódtak. Mindkét emberen gyűrött kezeslábas volt, tele hintve cementporral. A gyerekek előbb meglepődtek, majd odaszaladtak hozzá s csivitelve körül állták. Milyen más ember volt így egyszerű munkásruhában, egy gyár udvarán, mint öltönyben, szigorú tekintettel az osztály előtt! Egészen emberi volt.

- Simon bácsi! – kiáltott fel a szöszke Szöszi, aki úgy látszik a legbátrabb volt a gyerekek közül.

- Na, nézd csak, a három bé! – emlékezett hirtelen az osztályra a megszólított.

- Mit teszik itt csinálni?

- Látjátok, viszem a cementet a raktárba.

- De, de hogy?

- Nézd Vaszi, ezek azok a gyerekek, akikről már szóltam neked – fordult a társa felé. - Most nem értik dolgot. Mondd el te nekik.

- Röviden mondom – vette át a szót a másik ember. - Tudjátok Simonnak volt egy notesze, s abba semmi rosszat nem írt rólatok. Na, de gyere, nyomjuk a sódert, mert így nem kapjuk meg este a bérünket!

Biciklivel érkeztem a malom kapujához, de a fék nem nagyon fogott, s így neki is mentem a deszkakapunak. A zár engedett, én pedig beszáguldtam az udvarra, mint Pista gróf Weiszlovics kocsmájába lóháton. A molnárlegények éppen ott tétlenkedtek a malom előtt, s akkorát kacagtak rajtam, hogy beleremegtek az iroda ablakai. A főnök meg kiszólt:

- Ne szórakozzunk, emberek. Le kell rakodni!

A fiúk szó nélkül engedelmeskedtek. Kettő fölmászott a teherautó platójára, a többi pedig sorban odaállt háttal, s a fentiek a vállukra helyezték a búzával tele zsákokat. Hatvan kilós zsákokat. Ezeket bevitték a malomba, s fel az emeletre, ahol felhalmozták a garatok közelében. Lent a mázsaházban Kálmán, a mázsázó a mérleget figyelte, ahogy csökken a teher minden zsák leadásával. Mikor a teherkocsi felállt a hídmérlegre, Kálmán megmérte, miután a zsákokat lerakták és munkások is leszálltak, újra mérte. A különbség pedig, ugyebár, a bejött gabona.

Ezen idő alatt a kerítéshez támasztva a kerékpáromat, kikerekedett szemmel bámultam a sürgésforgást. A kitárt kapun át az útra is kiláttam. Csirkék fürödtek a porban és néhány mezítlábas gyermek kergette a karikát. Juliska néném is feltűnt kannával a karján. A kútra jött. Ott állt a kút a malom előtt, az artézi kút, s ha a kart lenyomták, nagy erővel zubogott ki a víz a csapon. Hamar megtelt a kanna. Nem volt könnyű dolog lenyomni azt a kart – én teljes súlyommal rá kellett hasaljak, hogy működésbe jöjjön. De akkor aztán zúdult is, hogy csurom víz lettem! Különben nem is szerettem annak a kútnak a vízét. Kotlóstojás szaga van – kénes. Azért a falusiak hordják, isszák, mert jót tesz a gyomornak, meg a májnak. Legalábbis ezt állítják…

- Te kölyök, tedd be a kaput! – kiáltott ki nekem a mérlegházból Kálmán – A kocsi már elment.

Igaza volt. Láttam is amint a gépkocsivezető kijött az irodából a papírjaival, s nagy ívben körbe fordulva az udvaron elhajtott. Behajtottam a kapuszárnyakat, és beakasztottam a kallantyút is belülről.

- Te kölyök! Gyere csak ide! – hívott Kálmán, a mázsáló.

- Itt vagyok! - álltam elébe.

- Beszéltem a főnök úrral, és azt mondta, jöhetsz mindennap segíteni, a malmot kitakarítani műszak után. A munkadíjad egy tarisznya ocsú lesz. Amennyit el tudsz vinni a hátizsákodban.

- Jól jön ez a galambjaimnak – fogadtam boldogan el az ajánlatot.

Tartottam nyolc-tíz pár díszgalambot. Micsoda öröm volt számomra, mikor reggel kiengedtem a volierből, és körözve repültek a ház felett egyre magasabbra!

Ha egy hónapig minden nap eljövök takarítani, annyi ennivalót gyűjthetek össze, hogy elég lesz akár egy évig is a galambjaimnak.

Elég különös módon kezdődött ez az én galambászkodásom. Születésnapomra, a tizenötödikre, kaptam egy pár galambot. Csak olyan közönséges házigalambot, úgynevezett parlagit. Egy tágasabb ketrecet eszkábáltam a számukra, de láttam, nem érzik jól magukat a szűk helyen, ezért baráti körben addig mondogattam, hogy nagyobb hely kellene nekik, amíg egyik jó barátom megajándékozott egy rendes galambházzal. Tágas volier is tartozott hozzá. A belvárosba költöztek, s ott nem tarthatott galambokat, s azokat már előre odaadta valakinek egy rozoga kerékpárért cserébe. Kézikocsira raktuk az egészet, s kellő kísérettel – a környék gyermekeinek viháncoló lelkesedése közepette – haza szállítottuk. Az udvarban, hátul jelöltük ki a helyét, de alig értünk az út feléig a tákolmánnyal, megjelent egy milicista. Azt kérdezi, mi szemeteltünk–e a járdára? Bevallottam, hogy igen, hiszen a galambházból bőven hullott ki szemét, ahogy leemeltük a szekérről.

- Tíz lej büntetés! – mondja szigorúan a közeg.

És ebből nem engedett, hiába magyaráztam, hogy csak elcipeljük a helyére ezt az ólat és már seperjük is fel a járdát.

- Nem! Most seprik fel és ideadják a büntetést, vagy mennek a bíróságra! – s már vette is elő a büntető cédulát.

Mit volt mit tenni: fizettünk, sepertünk, s utána helyreraktuk a galambházat.

„Nyereg van, már csak a ló hiányzik” – szokták mondogatni. Én is így voltam. Az ól, a volier megvolt, most már csak galamb kellett bele azon az eddigi egy páron kívül. Került később több is – kaptam, padláson befogtam, csereberéltem, s mikor már szaporodtak, azokból is cserélhettem más galambász barátokkal. Az biztos, hogy pénzt soha nem adtam értük. Igaz, nem is nagyon volt miből!

Évtizedek múlva visszaköszönt ez a szemetes járda.

Eldugott kis erdélyi, székely faluban voltam ismerőst látogatni. Ahogy ott falatozunk, beszélgetünk, bejön a szomszéd.

- Hallom, maga váradi – szólt hozzám -, gondoltam megnézem magamnak. Tizenöt évig voltam rendőr Váradon.

- Nocsak…

- Körzeti megbízott.

- Melyik részen?

Kiderült, hogy éppen ott, ahol mi laktunk.

- Akkor, maga volt, aki megbüntetett a szemetes járdáért! – dobtam oda a szót.

- Az melyik évben volt? Hányban?

Mondom neki pontosan, hisz akkor töltöttem a tizenötöt. Jól emlékeztem az évre.

- Akkor az csak én lehettem – mondja elgondolkozva -. De azért nincs harag?

- Nincs, nincs. Meg hát nem is lenne miért!

Vargyas Áron bátyám, édesapám unokaöccse, régebben vincellér minőségben szolgált, de hogy a szerencse mellé szegődött, a maga ura lett saját, jó két hold szőlővel, három hektár szántóval, takaros házzal, s mindennel, ami ahhoz kell. Még a nagyfiának, Imrének is épített téglaházat, kétszobásat, ott a kert végében, de kijárattal a köves útra. Őszire felhúzták a falakat, a cserepek is a helyükre kerültek – így várta az új ház a tavaszt. Addigra a falak jól kiszáradnak, lehet vakolni, ajtót-ablakot berakni, s a nyári jó időben kívül-belül meszelni. Kisasszonynapjára már be is költözhet az új gazda, és még asszonyt is hozhat a házhoz, ha közben meg találna nősülni.

Még azonban nem tartunk ott, mert amit el szeretnék beszélni, az azon a nyáron esett, mikor még csak az alapokat rakták le az Imre házához. Én éppen náluk nyaraltam, végezvén az elemi iskola harmadik osztályát, s alig vártam, hogy kezdődjön a negyedik, legyek én is kiskirály, mert az úgy van – legalább is a mi iskolánk tájékán -, hogy „első osztály pacalista, másod osztály biciklista, harmad osztály nagy szamár, negyed osztály kiskirály” No, ez éppen így van! Ezért vártam az iskolakezdést, és nem nagyon törődtem a vakáció örömeivel. Szüleim észre is vehettek valamit, mert egyik reggel, csütörtök volt éppen, piac nap – jól emlékszem -, így szólott édesapám:

- Csomagolj váltóruhát, száras cipőt, olvasó könyvet, s némi játékot, mert ebéd után jő érted Áron bácsi. Akkorra végez a piacon, és kiviszen magához a hegyre, két hétre. Szívjál falusi levegőt, ne kornyadozz itt a poros udvaron, meg a macskaköves utcákon.

Ezt jól megmondta, nem is volt mit válaszoljak rá, hanem kaptam magam, s egy tarisznyába betettem szépen az új olvasó könyvemet esti művelődés végett, valamint az esős napokra való kilátással a kis fából való vonatomat, amit születésnapomra kaptam keresztanyámtól Margit nénitől. Láttam, a ruhanemű gondját édesanyám magára vállalta, mert a váltóruhát, s az egyéb szükséges dolgot bele rakta egy olyan bőrönd féle alkalmatosságba, ami papírmaséból készült, de rendes sarok volt rajta, meg kapcsos zár. Vulkánfíbernek becézték. Ki tudja, miért?

Áron bátyám meg is érkezett pontban tizenkettőkor. Éppen harangoztak a Fehérpapok templomában, amikor benyitott a konyhába. Engem felkapott, s kétszer, háromszor feldobott a levegőbe, pedig lehettem úgy húsz vagy huszonöt kiló, ő meg szilimán, vékonypénzű ember de úgy látszik kemény erő szorult bele.

Tetszett nekem az efféle üdvözlés, hiszen jómagam légtornásznak készültem, mióta családilag ellátogattunk húsvét után a városban szereplő cirkuszba. Előbb megijedtem, amikor olyan borzasztó magasban megláttam a csillogó ruhába öltözött leányokat-fiúkat, de ahogy megkezdődött a műsor, egyik ámulatból a másikba estem, és nyomban elhatároztam, hogy én is ilyen légtornász leszek.

Áron bátyó aztán lerakott a földre, s mi mind leültünk ebédelni.

- Vigyázz magadra, fiam, nehogy híredet halljam! – szólott szigorúan édesapám, miután elhelyezkedtem a saroglyában, a puha szénára terített pokrócon.

Két veres ló húzta a könnyű szekeret. Az volt, mert hiányoztak belőle a káposzták, s egyéb zöldségek, gyümölcsök, amivel errefelé jövet megterhelték. Áron bátyám is felugrott a bakra, s csettintett a lovaknak, mire azok indultak is, hogy csak úgy zörgött a szekér a macskaköveken.

Amint a város határát elhagytuk, trappra váltott a két veres, hogy úgy repültünk, mint a szélvész, a szekér meg nagyokat szökött a köveken, kátyúkban.

- Mennek, mint a tüzes istennyila! Ugye? – büszkélkedett a gazdájuk – Semmi pénzért oda nem adnám őket, hiába mondják, hogy veres kutya, veres ló, veres ember egy se jó! Én így szeretem őket amilyenek, s még én magam is veres vagyok. He! – kacagott nagyot a végén.

Még magasan járt a nap, amikor megérkeztünk. Katica néni lelkendezve fogadott, s mindjárt kínált is vacsorával, jó túrós puliszkával, s zöldhagymával. Ez igen csak ízlett nekem, hiszen otthon ilyesmit nem sokszor eszünk. Különösen, ami a zöldhagymát illeti, hiszen nálunk az udvaron nem termett csak virág, nem úgy, mint a Katica néni kertjében, ahol akkora ágyás zöldhagyma volt, hogy alig látszott a vége. Más zöldség is teremett ott: murok, petrezselyem, káposzta, karalábé sóska, spenót, meg nem is tudom még mifélék.

Jó napok köszöntöttek rám. A nagy kertben, s a ház mögötti szőlőben kedvemre játszhattam, tekereghettem. Megismerkedtem a gyerekekkel is. Imréről már szóltam a házépítéssel kapcsolatban, s most tudtam meg, hogy már katonavégzett férfiember, de olyan barátságos, mint akármelyik korombéli gyerek. Az öccse, Jancsika velem egyidős, a leánytestvére, Katica most végezte a nyolcadik osztályt, s nem tudja hová tegye magát – tovább tanulni nem fűlik a foga, de férjhez menni még túl kicsi. Így aztán itt lóg a ház körül, segít az édesanyjának a háztartásban, a kertben, és nincs senkihez egy jó szava. Egy szóval, bakfis. Nincs is vele mit foglalkozni!

Jancsikával ellenben nagy egyetértésbe kerültünk. A bírtok, mármint a szőlő és gyümölcsös kinyúlt egészen a hegy derekáig, ahol nagyszerű játéknak való helyekre bukkantunk. Rátaláltunk a nagy mogyoróbokor mögött egy régi pincére akkora boltíves bejárattal, mint egy templomkapu. Bent sötét fogadott, alig mertünk beljebb menni néhány méternél. Az alján egy ér csörgedezett jéghideg vízzel, s a kijárat után eltűnt a kövek, meg a mogyoró gyökerei között. Meg is hálálta az öntözést a bokor, mert olyan dús, magas hajtásokat hozott, hogy teljesen eltakarták a pincebejáratot.

- Holnap ide visszajövünk gyertyával, gyufával – jelentette ki Jancsika, s úgy is tettünk.

Este elmondtuk Imrének, mire bukkantunk rá, s ő felvilágosított minket, hogy az a régi boros pince, de a hegyomlás eltörölte az utat, úgyhogy újat kellett építeni a hegyoldalban, a ház mögött. Ez a régi pedig akkora volt, hogy a boroshordókat szekérrel vitték be, és a végén úgy ki lett tágítva, hogy ott a szekerek meg tudjanak fordulni. A hívatlan vendégek ellenében nagy vaspántos kapu zárta, de azt lehozták az új pincéhez, így most üresen tátong a bejárat.

A vasárnap a család közös napja volt. Katica néni kivételével mind lementünk a faluba, a templomba meghallgatni az istentiszteletet, s mire visszatértünk készen várt az ünnepi ebéd. Számomra nagy élmény lett belőle, mert bort eleddig soha nem kóstoltam, s most a sült után egész pohárral kaptam.

- Ízlik-e? – kérdezte Imre látva, hogy az egészet egy húzásra megittam.

Mondtam, hogy igen, igazán. Hát, hogy ne ízlett volna, mikor olyan finom aromás, édes volt, amilyent még málnaszörpben sem kóstoltam!

- Kérsz még? – élénk bólogatás volt a válasz, és Imre újra töltötte a poharamat.

A harmadik után olyan vidám lettem, hogy még! Kacagtam mindenen és mindenkin, még a csitrivel is mertem csúfolódni.

- Hencegő hercegnő! – mondtam kacagva, s a többiek is kacagtak, ahogy ködösen láttam.

Ez volt az utolsó emlékem az ebédről. Már haladt le a nap, amikor a vetetlen ágy tetején felébredtem. Szandálomat valaki lehúzta, és betakart. Csak Katica néni lehetett…

Ezzel el is telt az első vasárnapom Vargyas Áron bátyáméknál. Másnap, hétfőn az egész család a mezőre ment valamilyen sürgős munkát elvégezni. Csak Jancsikát és engem hagytak itthon. Ételt hagytak a kamrában. Hideget. Meleget majd, ha haza jönnek, Katica néni készít. Hogy reánk szakadt a nagy szabadság, azt se tudtuk, mihez fogjunk, csak ténferegtünk az udvaron, kimentünk a régi pincéhez, de semmihez nem volt kedvünk.

- Gyere, kapáljuk meg a kertet! - szólalt meg hirtelen Jancsika.

- Kapáljunk! – lelkesedtem.

Azért kicsit féltem ettől a munkától, mert soha sem csináltam ilyent, de ezt ódzkodtam a barátom orrára kötni. Különben végül mégis kiderült, hogy azt sem tudom mi fán terem a kapálás, hiszen még azt sem tudtam, hogyan kell kézbe venni egy kapát.

- Inkább gyomláljunk. Azt kézzel is lehet, nem kell hozzá szerszám – jött elő az újabb ötlettel Jancsika.

Ebben meg is egyeztünk, és nekifogtunk rendet teremteni a zöldséges ágyásokban.

- Hű, nézd meg, mekkora itt a burján! – mutattam a hagymaágyás melletti területre.

- Ki sem látszom közülük! – nevetett Jancsika.

Nem sokat teketóriáztunk, nem kerülgettük a munkát, hanem két marékra fogva növényeket ügyesen kirángattuk a földből. Szaporán haladtunk, s hamarosan jókora halom domborodott az ágyás végében. Délre az összessel végeztünk. A jól végzett munka büszkeségével mentünk be ebédelni. Kenyér, kacsazsír, zöldhagyma volt a menü, és utána friss kútvíz…

Késő délután érkezett haza a család elég jól kifáradva, éhesen, szomjasan. Mikor Imre meglátott érdeklődve kérdezte, mivel töltöttük a napot.

- Gyomláltunk! – jelentettem büszkén.

- Hmm! Nocsak! – hümmögött a hírre.

- Nézzen ide, Áron! – kiabált a ház mögül Katica néni – Nézze meg, ezek a gyerekek mind kitépték a magnak való petrezselymet, s murkot!

Áron bácsi elképedve nézte a pusztítást, amit a veteményeskertben végeztünk.

- Azt hittük, burján – makogta Jancsika.

- Mit csináljak most veletek? – állt elénk mérgesen.

- Jól el kell őket fenekelni! – javasolta tele „jóindulattal” a hencegő hercegnő, de leszavazták.

- Holnap ügyesen kiterítitek a verem tetejére mindet, süsse meg a nap, hátha még beérnek a magok. Ez lesz a büntetésetek! – zárta le a vitát Áron bátyám.

Azért szép volt az a vakáció!

Bizony, bizony Kocsis Ilon

Anyuka átvette a lánytól a leveses tálat és saját kezűleg helyezte az asztalra. Mennyei illatok szálltak az aranyos csillogású levessel teli tálból. Az asztal körül ülő családtagok arcán várakozásteljes áhítat terült el. Józsi bácsi dús bajusza alatt mosoly vibrált, és kivett egy kis, hegyes, csípős paprikát a kistányérról, apró karikákra szeletelte és a tányérjába szórta. Bertuka néhány szál snidlinget tépegetett apróra, Imre egy főtt murkot szúrt a villája hegyére, s helyezte a még üres levesestányérba. Nagyapa az asztalfőn megpödörte a bajuszát és fohászra kulcsolta kezeit. Csend lett az ebédlőben, Icu, a kiscseléd is megilletődötten megállt a félig nyitott ajtóban.

 Mindenki csöndesen, magában mondta el az étkezés előtti imát. Nagyapa törte meg a csendet az ima után, jó étvágyat kívánva az asztalnál ülőknek.

- Köszönjük, nagyapa! Jó étvágyat! – válaszolták egyszerre.

Nagyapa merített a tálból elsőnek, kivett két kövér grízgaluskát, és csurig töltötte a tányérját, majd tovább adta a tálat. Belekóstolt a levesébe, a szájába vette, s ott kicsit megforgatta, mint a borszakértők a tavalyi furmintot.

- Nem tudom, miért kell ezt a remek ételt elrontani mindenféle gezemicével! – dörmögte a bajusza alatt és szúrós szemmel végignézett a családtagokon.

Piroska éppen a sótartó felé nyúlt, de most ijedten visszakapta a kezét és elpirult, Sándor pedig „csakazértis” képpel késhegynyi sót szórt a levesébe még mielőtt belekóstolt volna. A többiek szótlanul hajoltak a tányérjuk fölé. A kiürült levesestálat közben a kis Icu elvette, hogy újra teletöltsék a konyhában. Anyuka odaszólt neki.

- Mondd meg kint, hogy a nagyságos úrnak módfelett ízlik a leves.

Mosollyal az ajkain visszafordul a tányérjához, azt gondolva magában, hogy nem árt egy őszinte dicséret a szakácsnőnek, mert ettől lesz igazán ízletes az étel (!)

Ezután már nem hallatszott más, mint a kanalak zörgése. Ki ürült a második levesestál is. és a kiscseléd kezdte összeszedni az üres tányérokat.

Béla bácsi törte meg a csöndet krákogva néhányat, és felém fordult.

- Hallom– szólt rekedtes hangján visszafogottan –, hogy khmm, khmm nősülni akarsz!

Várakozó arcok meredtek rám, ahogy körülhordoztam a tekintetemet a szobában tartózkodókon. Éreztem a kitörni készülő családi vita szelét. Minden a válaszomtól függött.

- Mondd csak, mondd! – szólott Ilus néni, és kampós mutatóujjával rám mutatott ki a választott?

- Kocsis Ilonka!

- Miii? Kocsis Ilon? – hördült fel Ilus néni.

- Bizony, bizony Kocsis Ilon! – erősítette meg a tényt anyuka.

- Nem ez az a Kocsis, aki a bankban dolgozik, és valami zűrös ügybe keveredett.

- Az csak pletyka volt, aljas rágalom! – kiáltottam.

- Folt esett a becsületén!

- Tisztázta magát…

- Ezek ellenére is őt választod? – sziszegte Ilus néni.

- Igen! – mondtam nagyon határozottan.

- Bizony, bizony Kocsis Ilon! – ismételte meg előbbi megjegyzését anyuka.

- Miért nem választasz más leányt? Ott van példának okáért Zsuzsika, Takács Zsuzsika. Kedves, házias, szerény kislány, és a szülei is gazdag, tiszteletre méltó emberek – javasolta Bertuka -. Vagy Eufrozinát, Pálffy Edömér leányát is választhatnád. Most jött haza az intézetből, szépen zongorázik, öt nyelven beszél, igazi úri lány!

- Én már…

- Makacs, meggondolatlan ember vagy! – dörrent rám Józsi bácsi meg sem várva, hogy befejezzem a mondatot – Menj csak a magad útján, de ha bajba kerülsz, ne gyere ide siránkozni!

- Én meg azt mondom, ha bajba kerülsz, vagy bármilyen gondod adódik, fiacskám, akkor gyere hozzánk! Tudd meg, szüleidre mindig számíthatsz! – jelentette ki apuka.

 - Jól beszélsz, Gyula! – zárta le a vitát nagyapa az asztalfőn.

- Jöhet a ludaskása! – kiáltott ki anyuka a konyhába.

A pirosba öltözött fák lombját dühödten rázta a szél, mintha bosszút akarna állni, hogy díszbe öltöztek az ő jóváhagyása nélkül. Az aszfalton eszeveszetten kavarogtak a lehullott levelek. A temető kapuja előtt tömörültünk kisebb sötétruhás tömeggé. Az elébb szálltunk le a városi buszról, s egymás közt beszélgetve, mint az együvé tartozó emberek, s most a kapu melletti virágárus körül megtorpantunk.

- Rózsát vegyetek! – szólt Anni anyu valahonnan hátulról – Tudjátok életében is, hogy azt szerette. A pirosat…

Tíz éve minden halottak napján a család összegyűlt és közösen emlékeztek meg Tamás bácsiról, a család kiemelkedő egyéniségéről, aki megalapozta az utána jövő nemzedékek sorsát. Úgy anyagilag, mint lelkikben is. Sikeres ügyvédi pályát futott be. Nem sztár ügyvéd volt, hanem a kisemberek, az átlag polgárok védelmezője. Vaslogikával felépített védőbeszédei hírnevet szereztek neki a szakmai berkeken kívül a város lakosai körében is. Ez a hírnév ránk, a családtagokra is kisugárzott. Mindannyian a város köztiszteletként nyilvántartott polgárai lettünk. Ügyvédek, orvosok, tisztes ipart folytatók. Az irodalom, a művészetek szeretetét is belénk oltotta, bár tudta, ez nem jár anyagi haszonnal.

Hét gyermeke közül egy leány és egy fiú élt még ma is, nekünk, unokáknak számunk húsz. Egyedül csak a lánya, aki maga is meglett korú, lakott a városban. A többiek ki erre, ki arra. Ilyenkor ellenben szép számmal összegyűltünk.

Ősi szokás szerint fenyőágakkal fedtük a sírt, s elhelyeztük az emlékezet virágait, majd meggyújtottuk a gyertyákat. Mindenki magába merülten emlékezett. Az idősebb rokonok halk szóval megható történeteket meséltek a mára már legendává vált Tamás apáról, s mi fiatalabbak ámulva hallgattuk.

Anni anyu, mivel a városban élt, természetesnek tartotta, hogy a temetői megemlékezés után nála gyűljünk össze. Tágas, nagy háza volt, jó elfért benne akár harminc vendég is, és nem volt ritka az alkalom, mikor ennyin gyűltünk egybe. Születés-, vagy névnap, eljegyzés, ballagás – minden jó alkalomnak kínálkozott a családi találkozókra. Ha semmi különös ok nem adódott, úgy is összejöttünk Pünkösd táján úgy nevezett családi-napra. Voltak, akik messzebbről, vagy külföldről jöttek, ők kényelmes ágyat kaptak, s másnap bőséges reggelit. Ha az idő megengedte, az udvaron lehetett bográcsgulyást készíteni, aminek mindig olyan sikere volt, hogy évek múlva is beszéd tárgyát lépezte.

A mai alkalommal a távolabb lakók kicsi idő múlva búcsúztak.

- Búcsúzunk, Anni anyu! – szóltak a távozók, köszönve a vendéglátást – Indul az autóbuszunk.

- Isten áldjon! Ne csak jövő ilyenkor gyertek, máskor is szívesen látlak!

- Ha sikerül, eljövünk! - ígérték.

  Mikor az utolsó eltávozó után is becsukódott a kapu, Anni anyu az itt maradó három gyermekével és velünk, a két unokaöccsével leült az ebédlőben az asztalhoz. Itt maradtak a fiai: Tamás (Kicsitamás), Péter, a leánya Honey, és mi, az unokaöccsök: Gyuri, és jómagam.

Mi fiúk mind iparosok vagyunk – Kicsitamás asztalos saját műhellyel, Péter építkezési vállalkozó, Gyuri a kereskedelemben dolgozik, bár még nincs saját üzlete, de tervbe vettük együtt egy közös autóalkatrész-üzlet megnyitását. Nekem ez szakmámba vág, mert Gépészeti Szaklíceumot végeztem.

- Na, meséljetek! – indította Anni anyu a beszélgetést

- Nálunk minden rendben van! – mondta Péter és Kicsitamás egyszerre, kórusban, s közben Honeyra tekintettek.

  Honey volt a három testvér közül a legfiatalabb, de ő került el legtávolabbra a családtól. Nem csak földrajzilag. Korán férjhez ment, alig a gimnázium elvégzése után, és Írországba költözött Limerick városába, a Shannon folyó partjára. Férje gyógyszerész és saját gyógyszertárat működtet. A Honey nevet ő adta a feleségének, mivel a Hajnalkát nem tudta kimondani. Anyagilag úgy nevezett konszolidált viszonyok közzé kerültek. Férje mellett részt vett a patika munkájában, miután elvégezte ott kint a Gyógyszerészeti Főiskolát, s így szakasszisztens lehetett.

- Na, mi van? Mit akartok? – fortyogott – Nálunk is minden rendben van. Na, jó lenulláztuk magunkat. Sokba került a koccanás után a John kocsijának a javítása. És ráadásul belementünk a ház felújításába is. Minden tartalékunkat felemésztette. A repülőjegyet már kölcsönből vettem. De azért, köszönjük, jól vagyunk.

- Mondd tovább!

- Hát, igen! Anyósom, aki tíz éve özvegy, súlyos cukorbeteg, és érszűkület miatt amputálták a jobb lábát. Elhelyeztük egy otthonban.  Egy exkluzív otthonban. Úgy működik, mint egy klub. De a beugró és tagsági díj elég jelentős összeget tesz ki. Hirtelen jött ez a dolog. A repülőjegyeket már kifizettem. Éppen a bankba indultam kölcsönt felvenni, ami nagyon nem jó dolog mifelénk, hogy az otthont fizessem ki. És akkor, mint egy égi csoda, jött a postás.

- És, és?

- Anyu jól tudja! Mondd inkább te.

- Ti fiúk kaptatok nagyapátok hagyatékából, meg tőlem, amikor kellett, lakásra, kocsira, vagy bármire. Csak egyet szóltatok és kaptatok. Titeket, többieket is úgy segítettem, ahogy tudtam - fordult felém és Gyuri felé -. Hajnalka nem volt itt a közelben, ő nem kapott, de nem is kért soha. Inkább adott, küldött.

- Tudjuk jól, anyu!

- Az utóbbi időben nyugtalan voltam, és úgy éreztem, Hajnalkával szemben adós vagyok. Eladtam azt a régi szalongarnitúrát, amit Czifra néni őrzött a nagyszobájában. Nem használta senki. Ott állt évtizedek óta, mióta Tamás apa házát eladtuk. Jó árat kaptam érte a bútorkereskedőtől. Eredeti biedermeier, a nagyapám kapta nászajándékba. A pénz felét betettem a bankba, másikat pedig átutaltattam Hajnalkának.

- Ezt az értesítést hozta a postás?

- Így van, és most nincs semmi adóságom. Köszönöm nagyapa! – mondta Hajnalka és fátyolos szemmel nézet ránk.

  Gyorsan egy papír zsebkendőt nyújtottam felé…

Gyermekkoromban sokszor elterveztem, hogy milyen jó lenne végig horgászni a Sebes-Körös völgyét. Felmenni vonattal a Sebes patak beömléséig, és horgászgatva lejönni Váradig. Közben megismerkedni a vidékkel, az emberekkel, éjszakánként megaludni vendégszerető falusi házakban. A terv, terv maradt, de évekkel később többször végig jártam az útvonalat – nem horgászva, hanem a múltra figyelve.

Legemlékezetesebb bejárásom a festő Nagy Imre, és Málnási Géza orvosprofesszor nevéhez kötődik.

Budapesten voltunk a tanár úrral egy tudományos konferencián, amikor összefutottunk egy cukrászdában Nagy Imrével. Sejtem, nem volt véletlen a találkozás, de ígéretes. Megbeszéltük, együtt megyünk vissza Nagyváradon keresztül Marosvásárhelyre – az én autómmal.

Sikeres előadásainkat megtartottuk. A Tudományos Akadémia adott otthont a konferenciának. Mi meghívott előadók voltunk, s a gyomorrák földrajzi elterjedéséről értekeztünk. Ahogy vége lett, másnap indultunk hazafelé.

Élmény volt a két öreggel együtt utazni, amint egymás szavába vágva elevenítették fel a közel- és régmúlt dolgait.

Ameddig Váradra értünk, saját emlékeikkel voltak elfoglalva, de ahogy a városba beérkeztünk a történelem vette át a vezető szerepet.

Bementünk édesanyámhoz egy kávét meginni. Ott a kisasztal mellett került először szóba, hogy milyen régi város Várad, hogy Szent László városa, hogy a szent király: vizet fakasztott a sziklából.

A Szent László templomban van egy freskó, mely azt a pillanatot ábrázolja, amikor a szent király éppen vizet fakaszt a sziklából. A nagyváradiak szerint ez a Püspökfürdő forrása.

Nem csak a gyógyforrásáról híres Püspökfürdő, hanem a patak omladékos falában levő fosszilis csigákról is. A tudósok szerint jurakori, vagy még régebbi tengeri csigák. – szóltam bele a beszélgetésbe.

- Menjünk, nézzük meg, van annyi időnk, úgy-e? – javasolta Málnási tanár úr, aki minden „kalandra” kész volt.

Elindultunk, a kávé, és a kis beszélgetés után. A távolság a fürdőig csak kilenc kilométer. Megnéztük a csigákat, kikaparva néhányat a Pece patak partoldalából.

- Van itt még valami – fokoztam a társaim kíváncsiságát.

A patak meleg vizében olyan növények nőnek, amelyek máshol Európában szabadon nem élnek. Ilyen a tündérrózsa, melynek tövét már több mint száz éve áttelepítették a Lukács fürdő hévizébe, ahol meghonosodott. Legközelebbi természetes termő helye Egyiptom. A csodás Victoria Regina itt már csak egy védett tavacskában él. Hatalmas levelei egy kisgyermeket is megbírnának. Nymphaea lotus varietas thermalis. Ez a tudományos neve.

Megnéztünk, megcsodáltunk mindent: a tündérrózsát, a meleg vízben úszkáló díszhalakat, a hullámfürdőt, mely 1930 óta működik.

Megcsodáltuk továbbá a meleg vizű patak partján szorgoskodó turistákat, amint éppen az autójukat mosták.

Látványból egyelőre ennyi elég volt. Vehetjük az irányt hazafelé, a Körös völgyében.

- Ez itt Mezőtelegd. – állított meg Géza bácsi – Van itt egy műemlék templom. A református templom, amely a Telegdi családhoz kötődik. Továbbá itt van eltemetve Bocskai István fejedelem felesége (Hagymássy Bethlen Kata), aki 1604-ben hunyt el. Elmondok egy jelenkori érdekes történetet. A nyolcvanas évek elején történt, hogy egy éjszaka megrongálták a templom falát. A tiszteletes úr jelentette a milíciának, és kiküldtek egy nyomozót Váradról, mert a vallásügy kényes dolognak számított – nehogy visszhangja legyen nyugaton. A nyomozó megállapította, hogy nem egyszerű rongálás történt, hanem a templomfalból kiemeltek valamit. Látszik – most is látszik – a helye. A határon lefüleltek egy török állampolgárt, a csomagjában templomi kegytárgyak: kelyhek, kupák voltak. A kikérdezéskor elmondta, hogy ő kutató, a török hódításokat tanulmányozza. Egy latinul írott dokumentum került a kezébe, amelyben az állt, hogy a telegdi lelkipásztor a közelgő török veszedelmek elől menekülve, elrejtette a kegytárgyakat. Pontos meghatározását adta a rejtekhelynek, a templom falában. A dokumentum valódiságát bizonyítandó kereste meg a telegdi istenházát. A falu nevével gyűlt meg a baja, mert a térképeken sehol sem találta a Mezőtelegd falunevet, hiszen románul nem tudott, és így nem tudhatta, hogy a Tileagd név mögött rejtőzik a keresett helyiség.

A visszaemlékezés, és kis kitérő nem zavarta meg haladásunkat, és hamarosan Élesdre értünk. A város határában van a sólyomkői vár. Móricz Zsigmond is említi a Tündérkert című regényében.

Abban az időben az országút a vár alatt haladt el. – jegyezte meg Málnási tanár úr. – Móricz szerint a várudvaron keresztül vezetett, hogy az áthaladókat: utasokat, vásárosokat ellenőrizni, vagy megvámolni lehessen.

- Festőiek ezek a jobbágyfalvak. – törte meg a saját hallgatását másik utasunk – Úgy tudom Zichy birtok volt ez vidék. Van itt valahol egy cseppkőbarlang is, amelyik a Zichy nevet viseli. Körösrév határában van. Állítólag egy vasutas, illetve pályafelvigyázó fedezte fel.

Körösrév nem csupán a barlangról híres, hanem a fazekasságáról is. Jellegzetes fehér agyagedények kerülnek ki az itteni műhelyekből, sajátos mintával. A fehér agyagot a szomszédos Kerekiben bányásszák. A helybeliek úgy tarják egész Európában csak itt található ilyen agyag. Ez is mélyen van, tíz méternél is mélyebb gödrökből ássák ki egyszerű eszközökkel, egy erre a célra készített kis teknővel, és úgy adják kézről kézre, amíg a felszínre jut. Az elkészítése is szokatlan, mivel nem mázas, és a mintája csak fekete-fehér. A máz nélküli edényben a víz mindig hideg, hűvös marad, mert a külső felületére kiszivárgó nedvesség párolgása mindig hűti. „Izzad” a fazék. Úgy mondják, hogy „éles marad benne a víz”. Sajnos, ma már alig vannak értő fazekasok a faluban.

- A révi elágazás előtt Kőrösgégény végénél bal felől láttam egy kastélyt a fák között. Az is a Zichy családhoz tartozott? – kérdezősködtem.

- Nem régi építmény, valószínűleg a nyolcszázas évek elején épült. – okosít ki Géza bácsi, aki a helyrajzi dolgokban nagyon otthon van. - Ha nem is történelmi jelentőségű, szépen illik a tájba. Gróf Zichy Ödön nevéhez kötném az építését, mivel ő volt itt a földbirtokos.

Utunk tovább a Király-hágón vezet keresztül. A név magyarázatára több változat is él a köztudatban. Egyik szerint II. József látogatásának emlékét őrzi. A másik szerint itt húzódott a királyi gyepűelve, azért nevezték el Király-hágónak. 1867-ig itt volt Magyarország és Erdély határa.

A hágó után a táj megváltozik: közelebb jöttek a hegyek, a hegyoldalakon elszórt falusi házak. Mindegyikhez meredek, kanyargós szekérút vezet. Lent a völgyben falvak fűzére: Bucsa, Feketetó, Csucsa. Feketetó nagyvásárairól, Csucsa Ady Endréről híres. Itt született Csinszka (Boncza Berta), és itt élt Ady Endre a Világháború idején. Majd az özvegytől megvette Octavian Goga, román író és politikus. Állítólag Ady barátja volt. Most Goga emlékház. Adyról nem esik már szó, hagyatéka egy melléképületben van kiállítva. Amíg élt Goga özvegye, ő vezette az emlékházat, és a látogatókat. Iskolai csoportnak magyarázta lelkesen, egyik alkalommal, férje dicső tetteit, és fegyelmes lett az első sorban áhítattal figyelő gyermekre. Odament, megsimogatta a feje tetejét és megkérdezte: „mi a neved dák fióka?”. Mire a marosvásárhelyi kicsi így felelt mély hangján: „Szabó Emese”. Madam Goga egyet grimaszolt és egy másik csoportnak folytatta dicshimnuszait.

Bologa faluhoz érkezve, megláttuk a jobbról beömlő Sebes patakot. A domb tetején pedig egy vár romjait.

- Most újra magamhoz ragadom a szót. – jelentkezett be Málnási Géza tanár úr. – Nagy múltú vár, amelyiknek a romjait látjuk. Menjünk is közelebb. A falu temploma mellett van egy ösvény, azon felkapaszkodhatunk.

A látvány minden fáradságért kárpótol. Elénk tárul a Sebes-Körös gyönyörű völgye. Keletre a Király-hágóig, nyugatra Bánfihunyad határáig, északi irányban pedig mélyen be a Sebes völgyébe kalandozhatott tekintetünk.

A tizenharmadik században épült vár királyi birtok volt. Kitűnő elhelyezkedésének köszönhetően védelmi, hadászati szerepén kívül, a völgyben futó utat innen felügyelték, vámot szedtek, vigyázták az aranybányákból érkező szállítmányokat, mivel ide futottak be a hegyekben levő aranymosókból, valamint a zalatnai aranybányákból induló utak. Zsigmond király a várat – 1399-ben – Mircea cel Batran (Öreg Mircea) havasalföldi vajdának ajándékozza, hogy törökellenes háborújában legyen biztosítva a visszavonulása, ha szükséges. A vajda Zsigmond segítségével került a trónra, miután hűségesküt tett a királynak (1355-ben). Később a Bánffy család birtokába került a vár, és maradt is 1948-ig, az államosításig. A vár maga akkor pusztult el, amikor az ezerhétszázas évek elején a császári haditanács rendeletére falait lerombolták, nehogy a rebellis magyarok beleüljenek. A II. Világháború után évekig a vártövében lakott a Bánffyak egy régi híve, csöndesen tengetve életét. Lakott egy féltető alatt, s evett, amit a kert, meg a félvad szárnyas jószág adott. Mondják volt egy kecskéje is, és malacot is tartott. Egyszer csak eltűnt. Mikor kérdezősködtem utána a falubelieknél, csak a vállukat vonogatták. Így ért végett a nagy múltú Sebesvár dicsősége.

A mi történelmi bejárásunk is véget ért. Igyekezni kellett tovább, messze még utunk végcélja: Marosvásárhely.

Bénivel egy padban ültünk a negyedik elemiben, a hosszú hatszemélyes padok egyikében. Mi ketten középen - Béni tőlem balra, jobbra pedig Kuli egy magas izmos fiú. Bénitől tovább balra még két gyerek foglalt helyet, de a nevükre már nem emlékszem, csak arra, hogy mindketten csendes, jó gyerekek voltak, és mindig tudták a leckét.

Mint két kiskakas mi ketten Bénivel fúrton-fúrt verekedtünk, egész álló nap bakolódtunk, bosszantottuk, piszkáltuk egymást. Hol egy játék, hol egy színes ceruza, hol csak úgy hecc kedvéért.

De a tízórainkat mindig megosztottuk egymással. Mennyire irigyeltem a gimnazista testvéréért, aki már tudott kottát olvasni és színes krétával tájképet rajzolni! A következő évben a tanügyi reform elsodorta a gimnáziumokat és én soha nem tanultam meg sem kottát olvasni, sem tájképet rajzolni…

Egyik nap Béni nekem esett, hogy miért húztam meg a Rozika copfját.

- Nem is igaz! Nem húztam meg! – tiltakoztam a gyanúsítás ellen.

- De igen, én jól láttam! Ott álltam az ajtó közt,

- Nem igaz! – kiáltottam és már neki is rontottam.

Összegabalyodva egymást püfölve beestünk a pad alá, s ott tovább folytattuk. Ahogy egymásba felejtkezve gyapáltuk egymást, hirtelen nagy csend lett az osztályteremben. Mindjárt tudtuk, ez bajt jelent. S ez be is következett, tudni illik bejött Teréz tanító néni. Az osztály felállt és a gyerekek kórusban, jó hangosan köszöntek: „Jóóó reggelt kííívánok, tanító néniii!” Mi meg csak lapultunk csendben a padlón a többiek lába előtt. De hiába, mert a tanító néni észrevett.

- Ti meg ott mit kerestek? Gyertek csak ki gyorsan!

Csigalassúsággal előmásztunk, s odaoldalogtunk hozzá.

- Verekedtetek, mi? Majd adok én nektek verekedést!

Tudtuk jól, mi következik. Esztikének az asztalosmester apukája készített egy széles, hosszú vonalzót. Jó erős fából, hogy sokáig kitartson. Ezzel kaptuk a szerintünk igazságtalan büntetéseket, bár ahogy most visszatekintek, mindig mi követtünk el valami meg nem engedett dolgot, valami hitványságot…

Például milyen jó hecc volt az osztály ablaka alatt kornyikálni! Ez úgy történt, hogy kizártak mind a kettőnket az iskola kórusából, mert csúnyán énekeltünk. Erre fel macskakórust alakítottunk a kórusból kizárt többi gyermekseregből, és a próbaterem ablaka alatt énekeltük mi is a munkás indulókat. Az énektanártól eltanult mozdulattal a fülem mellé emeltem két újamat – a hangvilla helyett (!) - és hosszan kitartottam az „a” hangot, majd beintettem a kórust, hogy azt mondja: „A munka hadának a lépte dobog”, vagy „egy a jelszónk a béke”. Persze rettenetesen falsul. Tanító nénink meghallotta, és nem maradt el a büntetés.

Mint akár most is a verekedés után.

- Hátra arc és bokafogás! – vezényelte.

Nem volt mese, meg kellett fogni a bokánkat, hogy jól kidülledjen a hátsó fertály. Jött is gyorsan a csihi-puhi. Csak úgy suhogott a vonalzó! Az igazság az, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja az egész dolognak. Hamar megkaptam a részemet és igyekeztem vissza a helyemre. Közben odasúgtam a pad szélén ülő fiúnak: „nem is fájt!”

Béni még ottmaradt a porondon, de olyan műsort rendezett, hogy az egész osztály hangosan kacagott. Minden egyes csapásra nagyot ugrott és éktelenül visított. Még én is kacagtam, megfeledkezve büntetésemről és sajgó hátsó felemről…

*

Évek, évtizedek teltek el ezen nevezetes esemény óta, s mit ad Isten, egy hivatal előszobájában meglátok egy ismerős alakot! Bár kövér és kopaszodó, több mint középkorú úriember benyomását keltette, de nagyon ismerősnek tűnt a vigyorgó arcképe.

- Elnézést – szólítottam meg -, véletlenül nem a Stark-iskolába járt elemibe?

- Honnan tudja? – röffentett ellenségesen.

- Csak azért kérdezem, mert magam is ott jártam – magyarázkodtam.

- Hé! - kiáltott fel – Csak nem Teréz tanító nénihez.

Szóval ő volt Béni. Lelkesen emlegettük fel a vonalzót, s a hitványkodásainkat később egy fekete mellett (húsz csepp konyakkal!).

Néha még ma is találkozgatunk, de inkább a testi nyavalyáink képezik beszélgetéseink tárgyát, mint Esztike asztalos papájának hírhedt vonalzója.