A pirosba öltözött fák lombját dühödten rázta a szél, mintha bosszút akarna állni, hogy díszbe öltöztek az ő jóváhagyása nélkül. Az aszfalton eszeveszetten kavarogtak a lehullott levelek. A temető kapuja előtt tömörültünk kisebb sötétruhás tömeggé. Az elébb szálltunk le a városi buszról, s egymás közt beszélgetve, mint az együvé tartozó emberek, s most a kapu melletti virágárus körül megtorpantunk.

- Rózsát vegyetek! – szólt Anni anyu valahonnan hátulról – Tudjátok életében is, hogy azt szerette. A pirosat…

Tíz éve minden halottak napján a család összegyűlt és közösen emlékeztek meg Tamás bácsiról, a család kiemelkedő egyéniségéről, aki megalapozta az utána jövő nemzedékek sorsát. Úgy anyagilag, mint lelkikben is. Sikeres ügyvédi pályát futott be. Nem sztár ügyvéd volt, hanem a kisemberek, az átlag polgárok védelmezője. Vaslogikával felépített védőbeszédei hírnevet szereztek neki a szakmai berkeken kívül a város lakosai körében is. Ez a hírnév ránk, a családtagokra is kisugárzott. Mindannyian a város köztiszteletként nyilvántartott polgárai lettünk. Ügyvédek, orvosok, tisztes ipart folytatók. Az irodalom, a művészetek szeretetét is belénk oltotta, bár tudta, ez nem jár anyagi haszonnal.

Hét gyermeke közül egy leány és egy fiú élt még ma is, nekünk, unokáknak számunk húsz. Egyedül csak a lánya, aki maga is meglett korú, lakott a városban. A többiek ki erre, ki arra. Ilyenkor ellenben szép számmal összegyűltünk.

Ősi szokás szerint fenyőágakkal fedtük a sírt, s elhelyeztük az emlékezet virágait, majd meggyújtottuk a gyertyákat. Mindenki magába merülten emlékezett. Az idősebb rokonok halk szóval megható történeteket meséltek a mára már legendává vált Tamás apáról, s mi fiatalabbak ámulva hallgattuk.

Anni anyu, mivel a városban élt, természetesnek tartotta, hogy a temetői megemlékezés után nála gyűljünk össze. Tágas, nagy háza volt, jó elfért benne akár harminc vendég is, és nem volt ritka az alkalom, mikor ennyin gyűltünk egybe. Születés-, vagy névnap, eljegyzés, ballagás – minden jó alkalomnak kínálkozott a családi találkozókra. Ha semmi különös ok nem adódott, úgy is összejöttünk Pünkösd táján úgy nevezett családi-napra. Voltak, akik messzebbről, vagy külföldről jöttek, ők kényelmes ágyat kaptak, s másnap bőséges reggelit. Ha az idő megengedte, az udvaron lehetett bográcsgulyást készíteni, aminek mindig olyan sikere volt, hogy évek múlva is beszéd tárgyát lépezte.

A mai alkalommal a távolabb lakók kicsi idő múlva búcsúztak.

- Búcsúzunk, Anni anyu! – szóltak a távozók, köszönve a vendéglátást – Indul az autóbuszunk.

- Isten áldjon! Ne csak jövő ilyenkor gyertek, máskor is szívesen látlak!

- Ha sikerül, eljövünk! - ígérték.

  Mikor az utolsó eltávozó után is becsukódott a kapu, Anni anyu az itt maradó három gyermekével és velünk, a két unokaöccsével leült az ebédlőben az asztalhoz. Itt maradtak a fiai: Tamás (Kicsitamás), Péter, a leánya Honey, és mi, az unokaöccsök: Gyuri, és jómagam.

Mi fiúk mind iparosok vagyunk – Kicsitamás asztalos saját műhellyel, Péter építkezési vállalkozó, Gyuri a kereskedelemben dolgozik, bár még nincs saját üzlete, de tervbe vettük együtt egy közös autóalkatrész-üzlet megnyitását. Nekem ez szakmámba vág, mert Gépészeti Szaklíceumot végeztem.

- Na, meséljetek! – indította Anni anyu a beszélgetést

- Nálunk minden rendben van! – mondta Péter és Kicsitamás egyszerre, kórusban, s közben Honeyra tekintettek.

  Honey volt a három testvér közül a legfiatalabb, de ő került el legtávolabbra a családtól. Nem csak földrajzilag. Korán férjhez ment, alig a gimnázium elvégzése után, és Írországba költözött Limerick városába, a Shannon folyó partjára. Férje gyógyszerész és saját gyógyszertárat működtet. A Honey nevet ő adta a feleségének, mivel a Hajnalkát nem tudta kimondani. Anyagilag úgy nevezett konszolidált viszonyok közzé kerültek. Férje mellett részt vett a patika munkájában, miután elvégezte ott kint a Gyógyszerészeti Főiskolát, s így szakasszisztens lehetett.

- Na, mi van? Mit akartok? – fortyogott – Nálunk is minden rendben van. Na, jó lenulláztuk magunkat. Sokba került a koccanás után a John kocsijának a javítása. És ráadásul belementünk a ház felújításába is. Minden tartalékunkat felemésztette. A repülőjegyet már kölcsönből vettem. De azért, köszönjük, jól vagyunk.

- Mondd tovább!

- Hát, igen! Anyósom, aki tíz éve özvegy, súlyos cukorbeteg, és érszűkület miatt amputálták a jobb lábát. Elhelyeztük egy otthonban.  Egy exkluzív otthonban. Úgy működik, mint egy klub. De a beugró és tagsági díj elég jelentős összeget tesz ki. Hirtelen jött ez a dolog. A repülőjegyeket már kifizettem. Éppen a bankba indultam kölcsönt felvenni, ami nagyon nem jó dolog mifelénk, hogy az otthont fizessem ki. És akkor, mint egy égi csoda, jött a postás.

- És, és?

- Anyu jól tudja! Mondd inkább te.

- Ti fiúk kaptatok nagyapátok hagyatékából, meg tőlem, amikor kellett, lakásra, kocsira, vagy bármire. Csak egyet szóltatok és kaptatok. Titeket, többieket is úgy segítettem, ahogy tudtam - fordult felém és Gyuri felé -. Hajnalka nem volt itt a közelben, ő nem kapott, de nem is kért soha. Inkább adott, küldött.

- Tudjuk jól, anyu!

- Az utóbbi időben nyugtalan voltam, és úgy éreztem, Hajnalkával szemben adós vagyok. Eladtam azt a régi szalongarnitúrát, amit Czifra néni őrzött a nagyszobájában. Nem használta senki. Ott állt évtizedek óta, mióta Tamás apa házát eladtuk. Jó árat kaptam érte a bútorkereskedőtől. Eredeti biedermeier, a nagyapám kapta nászajándékba. A pénz felét betettem a bankba, másikat pedig átutaltattam Hajnalkának.

- Ezt az értesítést hozta a postás?

- Így van, és most nincs semmi adóságom. Köszönöm nagyapa! – mondta Hajnalka és fátyolos szemmel nézet ránk.

  Gyorsan egy papír zsebkendőt nyújtottam felé…

Gyermekkoromban sokszor elterveztem, hogy milyen jó lenne végig horgászni a Sebes-Körös völgyét. Felmenni vonattal a Sebes patak beömléséig, és horgászgatva lejönni Váradig. Közben megismerkedni a vidékkel, az emberekkel, éjszakánként megaludni vendégszerető falusi házakban. A terv, terv maradt, de évekkel később többször végig jártam az útvonalat – nem horgászva, hanem a múltra figyelve.

Legemlékezetesebb bejárásom a festő Nagy Imre, és Málnási Géza orvosprofesszor nevéhez kötődik.

Budapesten voltunk a tanár úrral egy tudományos konferencián, amikor összefutottunk egy cukrászdában Nagy Imrével. Sejtem, nem volt véletlen a találkozás, de ígéretes. Megbeszéltük, együtt megyünk vissza Nagyváradon keresztül Marosvásárhelyre – az én autómmal.

Sikeres előadásainkat megtartottuk. A Tudományos Akadémia adott otthont a konferenciának. Mi meghívott előadók voltunk, s a gyomorrák földrajzi elterjedéséről értekeztünk. Ahogy vége lett, másnap indultunk hazafelé.

Élmény volt a két öreggel együtt utazni, amint egymás szavába vágva elevenítették fel a közel- és régmúlt dolgait.

Ameddig Váradra értünk, saját emlékeikkel voltak elfoglalva, de ahogy a városba beérkeztünk a történelem vette át a vezető szerepet.

Bementünk édesanyámhoz egy kávét meginni. Ott a kisasztal mellett került először szóba, hogy milyen régi város Várad, hogy Szent László városa, hogy a szent király: vizet fakasztott a sziklából.

A Szent László templomban van egy freskó, mely azt a pillanatot ábrázolja, amikor a szent király éppen vizet fakaszt a sziklából. A nagyváradiak szerint ez a Püspökfürdő forrása.

Nem csak a gyógyforrásáról híres Püspökfürdő, hanem a patak omladékos falában levő fosszilis csigákról is. A tudósok szerint jurakori, vagy még régebbi tengeri csigák. – szóltam bele a beszélgetésbe.

- Menjünk, nézzük meg, van annyi időnk, úgy-e? – javasolta Málnási tanár úr, aki minden „kalandra” kész volt.

Elindultunk, a kávé, és a kis beszélgetés után. A távolság a fürdőig csak kilenc kilométer. Megnéztük a csigákat, kikaparva néhányat a Pece patak partoldalából.

- Van itt még valami – fokoztam a társaim kíváncsiságát.

A patak meleg vizében olyan növények nőnek, amelyek máshol Európában szabadon nem élnek. Ilyen a tündérrózsa, melynek tövét már több mint száz éve áttelepítették a Lukács fürdő hévizébe, ahol meghonosodott. Legközelebbi természetes termő helye Egyiptom. A csodás Victoria Regina itt már csak egy védett tavacskában él. Hatalmas levelei egy kisgyermeket is megbírnának. Nymphaea lotus varietas thermalis. Ez a tudományos neve.

Megnéztünk, megcsodáltunk mindent: a tündérrózsát, a meleg vízben úszkáló díszhalakat, a hullámfürdőt, mely 1930 óta működik.

Megcsodáltuk továbbá a meleg vizű patak partján szorgoskodó turistákat, amint éppen az autójukat mosták.

Látványból egyelőre ennyi elég volt. Vehetjük az irányt hazafelé, a Körös völgyében.

- Ez itt Mezőtelegd. – állított meg Géza bácsi – Van itt egy műemlék templom. A református templom, amely a Telegdi családhoz kötődik. Továbbá itt van eltemetve Bocskai István fejedelem felesége (Hagymássy Bethlen Kata), aki 1604-ben hunyt el. Elmondok egy jelenkori érdekes történetet. A nyolcvanas évek elején történt, hogy egy éjszaka megrongálták a templom falát. A tiszteletes úr jelentette a milíciának, és kiküldtek egy nyomozót Váradról, mert a vallásügy kényes dolognak számított – nehogy visszhangja legyen nyugaton. A nyomozó megállapította, hogy nem egyszerű rongálás történt, hanem a templomfalból kiemeltek valamit. Látszik – most is látszik – a helye. A határon lefüleltek egy török állampolgárt, a csomagjában templomi kegytárgyak: kelyhek, kupák voltak. A kikérdezéskor elmondta, hogy ő kutató, a török hódításokat tanulmányozza. Egy latinul írott dokumentum került a kezébe, amelyben az állt, hogy a telegdi lelkipásztor a közelgő török veszedelmek elől menekülve, elrejtette a kegytárgyakat. Pontos meghatározását adta a rejtekhelynek, a templom falában. A dokumentum valódiságát bizonyítandó kereste meg a telegdi istenházát. A falu nevével gyűlt meg a baja, mert a térképeken sehol sem találta a Mezőtelegd falunevet, hiszen románul nem tudott, és így nem tudhatta, hogy a Tileagd név mögött rejtőzik a keresett helyiség.

A visszaemlékezés, és kis kitérő nem zavarta meg haladásunkat, és hamarosan Élesdre értünk. A város határában van a sólyomkői vár. Móricz Zsigmond is említi a Tündérkert című regényében.

Abban az időben az országút a vár alatt haladt el. – jegyezte meg Málnási tanár úr. – Móricz szerint a várudvaron keresztül vezetett, hogy az áthaladókat: utasokat, vásárosokat ellenőrizni, vagy megvámolni lehessen.

- Festőiek ezek a jobbágyfalvak. – törte meg a saját hallgatását másik utasunk – Úgy tudom Zichy birtok volt ez vidék. Van itt valahol egy cseppkőbarlang is, amelyik a Zichy nevet viseli. Körösrév határában van. Állítólag egy vasutas, illetve pályafelvigyázó fedezte fel.

Körösrév nem csupán a barlangról híres, hanem a fazekasságáról is. Jellegzetes fehér agyagedények kerülnek ki az itteni műhelyekből, sajátos mintával. A fehér agyagot a szomszédos Kerekiben bányásszák. A helybeliek úgy tarják egész Európában csak itt található ilyen agyag. Ez is mélyen van, tíz méternél is mélyebb gödrökből ássák ki egyszerű eszközökkel, egy erre a célra készített kis teknővel, és úgy adják kézről kézre, amíg a felszínre jut. Az elkészítése is szokatlan, mivel nem mázas, és a mintája csak fekete-fehér. A máz nélküli edényben a víz mindig hideg, hűvös marad, mert a külső felületére kiszivárgó nedvesség párolgása mindig hűti. „Izzad” a fazék. Úgy mondják, hogy „éles marad benne a víz”. Sajnos, ma már alig vannak értő fazekasok a faluban.

- A révi elágazás előtt Kőrösgégény végénél bal felől láttam egy kastélyt a fák között. Az is a Zichy családhoz tartozott? – kérdezősködtem.

- Nem régi építmény, valószínűleg a nyolcszázas évek elején épült. – okosít ki Géza bácsi, aki a helyrajzi dolgokban nagyon otthon van. - Ha nem is történelmi jelentőségű, szépen illik a tájba. Gróf Zichy Ödön nevéhez kötném az építését, mivel ő volt itt a földbirtokos.

Utunk tovább a Király-hágón vezet keresztül. A név magyarázatára több változat is él a köztudatban. Egyik szerint II. József látogatásának emlékét őrzi. A másik szerint itt húzódott a királyi gyepűelve, azért nevezték el Király-hágónak. 1867-ig itt volt Magyarország és Erdély határa.

A hágó után a táj megváltozik: közelebb jöttek a hegyek, a hegyoldalakon elszórt falusi házak. Mindegyikhez meredek, kanyargós szekérút vezet. Lent a völgyben falvak fűzére: Bucsa, Feketetó, Csucsa. Feketetó nagyvásárairól, Csucsa Ady Endréről híres. Itt született Csinszka (Boncza Berta), és itt élt Ady Endre a Világháború idején. Majd az özvegytől megvette Octavian Goga, román író és politikus. Állítólag Ady barátja volt. Most Goga emlékház. Adyról nem esik már szó, hagyatéka egy melléképületben van kiállítva. Amíg élt Goga özvegye, ő vezette az emlékházat, és a látogatókat. Iskolai csoportnak magyarázta lelkesen, egyik alkalommal, férje dicső tetteit, és fegyelmes lett az első sorban áhítattal figyelő gyermekre. Odament, megsimogatta a feje tetejét és megkérdezte: „mi a neved dák fióka?”. Mire a marosvásárhelyi kicsi így felelt mély hangján: „Szabó Emese”. Madam Goga egyet grimaszolt és egy másik csoportnak folytatta dicshimnuszait.

Bologa faluhoz érkezve, megláttuk a jobbról beömlő Sebes patakot. A domb tetején pedig egy vár romjait.

- Most újra magamhoz ragadom a szót. – jelentkezett be Málnási Géza tanár úr. – Nagy múltú vár, amelyiknek a romjait látjuk. Menjünk is közelebb. A falu temploma mellett van egy ösvény, azon felkapaszkodhatunk.

A látvány minden fáradságért kárpótol. Elénk tárul a Sebes-Körös gyönyörű völgye. Keletre a Király-hágóig, nyugatra Bánfihunyad határáig, északi irányban pedig mélyen be a Sebes völgyébe kalandozhatott tekintetünk.

A tizenharmadik században épült vár királyi birtok volt. Kitűnő elhelyezkedésének köszönhetően védelmi, hadászati szerepén kívül, a völgyben futó utat innen felügyelték, vámot szedtek, vigyázták az aranybányákból érkező szállítmányokat, mivel ide futottak be a hegyekben levő aranymosókból, valamint a zalatnai aranybányákból induló utak. Zsigmond király a várat – 1399-ben – Mircea cel Batran (Öreg Mircea) havasalföldi vajdának ajándékozza, hogy törökellenes háborújában legyen biztosítva a visszavonulása, ha szükséges. A vajda Zsigmond segítségével került a trónra, miután hűségesküt tett a királynak (1355-ben). Később a Bánffy család birtokába került a vár, és maradt is 1948-ig, az államosításig. A vár maga akkor pusztult el, amikor az ezerhétszázas évek elején a császári haditanács rendeletére falait lerombolták, nehogy a rebellis magyarok beleüljenek. A II. Világháború után évekig a vártövében lakott a Bánffyak egy régi híve, csöndesen tengetve életét. Lakott egy féltető alatt, s evett, amit a kert, meg a félvad szárnyas jószág adott. Mondják volt egy kecskéje is, és malacot is tartott. Egyszer csak eltűnt. Mikor kérdezősködtem utána a falubelieknél, csak a vállukat vonogatták. Így ért végett a nagy múltú Sebesvár dicsősége.

A mi történelmi bejárásunk is véget ért. Igyekezni kellett tovább, messze még utunk végcélja: Marosvásárhely.

Bénivel egy padban ültünk a negyedik elemiben, a hosszú hatszemélyes padok egyikében. Mi ketten középen - Béni tőlem balra, jobbra pedig Kuli egy magas izmos fiú. Bénitől tovább balra még két gyerek foglalt helyet, de a nevükre már nem emlékszem, csak arra, hogy mindketten csendes, jó gyerekek voltak, és mindig tudták a leckét.

Mint két kiskakas mi ketten Bénivel fúrton-fúrt verekedtünk, egész álló nap bakolódtunk, bosszantottuk, piszkáltuk egymást. Hol egy játék, hol egy színes ceruza, hol csak úgy hecc kedvéért.

De a tízórainkat mindig megosztottuk egymással. Mennyire irigyeltem a gimnazista testvéréért, aki már tudott kottát olvasni és színes krétával tájképet rajzolni! A következő évben a tanügyi reform elsodorta a gimnáziumokat és én soha nem tanultam meg sem kottát olvasni, sem tájképet rajzolni…

Egyik nap Béni nekem esett, hogy miért húztam meg a Rozika copfját.

- Nem is igaz! Nem húztam meg! – tiltakoztam a gyanúsítás ellen.

- De igen, én jól láttam! Ott álltam az ajtó közt,

- Nem igaz! – kiáltottam és már neki is rontottam.

Összegabalyodva egymást püfölve beestünk a pad alá, s ott tovább folytattuk. Ahogy egymásba felejtkezve gyapáltuk egymást, hirtelen nagy csend lett az osztályteremben. Mindjárt tudtuk, ez bajt jelent. S ez be is következett, tudni illik bejött Teréz tanító néni. Az osztály felállt és a gyerekek kórusban, jó hangosan köszöntek: „Jóóó reggelt kííívánok, tanító néniii!” Mi meg csak lapultunk csendben a padlón a többiek lába előtt. De hiába, mert a tanító néni észrevett.

- Ti meg ott mit kerestek? Gyertek csak ki gyorsan!

Csigalassúsággal előmásztunk, s odaoldalogtunk hozzá.

- Verekedtetek, mi? Majd adok én nektek verekedést!

Tudtuk jól, mi következik. Esztikének az asztalosmester apukája készített egy széles, hosszú vonalzót. Jó erős fából, hogy sokáig kitartson. Ezzel kaptuk a szerintünk igazságtalan büntetéseket, bár ahogy most visszatekintek, mindig mi követtünk el valami meg nem engedett dolgot, valami hitványságot…

Például milyen jó hecc volt az osztály ablaka alatt kornyikálni! Ez úgy történt, hogy kizártak mind a kettőnket az iskola kórusából, mert csúnyán énekeltünk. Erre fel macskakórust alakítottunk a kórusból kizárt többi gyermekseregből, és a próbaterem ablaka alatt énekeltük mi is a munkás indulókat. Az énektanártól eltanult mozdulattal a fülem mellé emeltem két újamat – a hangvilla helyett (!) - és hosszan kitartottam az „a” hangot, majd beintettem a kórust, hogy azt mondja: „A munka hadának a lépte dobog”, vagy „egy a jelszónk a béke”. Persze rettenetesen falsul. Tanító nénink meghallotta, és nem maradt el a büntetés.

Mint akár most is a verekedés után.

- Hátra arc és bokafogás! – vezényelte.

Nem volt mese, meg kellett fogni a bokánkat, hogy jól kidülledjen a hátsó fertály. Jött is gyorsan a csihi-puhi. Csak úgy suhogott a vonalzó! Az igazság az, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja az egész dolognak. Hamar megkaptam a részemet és igyekeztem vissza a helyemre. Közben odasúgtam a pad szélén ülő fiúnak: „nem is fájt!”

Béni még ottmaradt a porondon, de olyan műsort rendezett, hogy az egész osztály hangosan kacagott. Minden egyes csapásra nagyot ugrott és éktelenül visított. Még én is kacagtam, megfeledkezve büntetésemről és sajgó hátsó felemről…

*

Évek, évtizedek teltek el ezen nevezetes esemény óta, s mit ad Isten, egy hivatal előszobájában meglátok egy ismerős alakot! Bár kövér és kopaszodó, több mint középkorú úriember benyomását keltette, de nagyon ismerősnek tűnt a vigyorgó arcképe.

- Elnézést – szólítottam meg -, véletlenül nem a Stark-iskolába járt elemibe?

- Honnan tudja? – röffentett ellenségesen.

- Csak azért kérdezem, mert magam is ott jártam – magyarázkodtam.

- Hé! - kiáltott fel – Csak nem Teréz tanító nénihez.

Szóval ő volt Béni. Lelkesen emlegettük fel a vonalzót, s a hitványkodásainkat később egy fekete mellett (húsz csepp konyakkal!).

Néha még ma is találkozgatunk, de inkább a testi nyavalyáink képezik beszélgetéseink tárgyát, mint Esztike asztalos papájának hírhedt vonalzója.