Amikor az ember megbetegszik és kivizsgálásra van szüksége ahhoz, hogy megállapítsák a bajt vagy balesete volt, vagy olyan kezelést kap időnként, ami kórházi ellátást igényel, befekszik a beutalt osztályra.

Itt egy szobában többen vannak, addig ismeretlen emberek. A társalgóban pedig a járóbetegek, férfiak, nők, egyik sem ismeri a másikat. Mivel idegenek egymásnak, valahogy őszintébben tudnak beszélni magukról, a fájdalmaikról, sérelmeikről, mert meghallgatják őket. Szerintem kissé meg is könnyebbülnek.

Én is kivizsgálásra mentem a szememmel a kórházba. Mivel szívesen meghallgatok másokat, rájöttem, hogy sokszor a látszat ellenére mindenkinek van egy rejtett bugyra, amit hordoz magával, de egyszer jólesik kiönteni, nekem pedig belenézni mi is van benne tulajdonképpen. Utána egy megkönnyebbülés vagy azért, hogy még minden meg van, vagy azért, hogy már nem kell egyedül cipelnie titkait, megoszthatja és könnyebb lesz a bugyrot cipelni: én pedig összehasonlítom a magam bugyrával, cserélnék-e mással.

Eddig nem!

Így történt, hogy egy törékeny de erős akaratú asszony 73 évesen elmondta élete történetét, fájdalmait a szemészeten. Eleinte csak azt láttam, hogy vidám, jó kedélyű, ha valakihez beszélt szembefordult vele. De kiderült, hogy nem lát csak félhomályos alakot, ezért megy mindig a fal mellett.

El sem tudtam képzelni, hogyan is tud ilyen bizakodóan, jó kedélyűen, nagy akaraterővel élni.

Példaértékű.

Juliskát (mert így hívták) minden érdekelte, magakörül rendet tartott, beágyazott, fiókját rendezte. Tipp-topp asszony volt. Ízesen, vidékiesen beszélt. A szobában egymás melletti ágyon feküdtünk. Beszélgettünk és úgy alakult, hogy a bizalmába fogadott. Elmesélte történetét:

“Egy Tisza-parti kisközségben születtem, két testvérem volt, egy lány és egy fiú. Anyám kedvence volt mind a kettő, én apám legkedvesebb lánya voltam. Otthon dolgoztam, kapáltam végeztem a házkörüli munkát. Voltak állataink is, nem lehetett unatkozni. Akkor még a szomszédok is jobban kedvelték egymást, együtt szántottak, vetettek, arattak, csépeltek, kisegítették azt akinek szüksége volt rá, amit aztán viszonzott.

Általános iskolai szerelmem lett egy zsidó fiú, de deportálták a németek. Minden este imádkoztam érte, hogy épségben térjen haza.

17 éves voltam, az apám barátjának a fia sokat kezdett hozzánk járni és két évig kitartóan udvarolt. Egy csöppet sem volt a kedvemre, de a család így akarta, így óhajtotta. Meg kellett hajolni az akaratuk előtt. Húztam-halasztottam az esküvő napját, hátha hazajön a szerelmem. Hazajött, de már akkor két éves házasságban éltem. Kérte, hogy váljak el a férjemtől, de a templomi fogadalmamhoz hűséges maradtam, bármennyire is óhajtottam, szerettem őt. Mikor a templomban esküdtünk a férjemmel, összetettem a két kezemet úgy imádkoztam “Bocsásd meg bűneimet Uram, a jó Istent szeretem, ezt a férfit elfogadom, tiszteletben tartom, de szeretni nem tudom.

A nászéjszakánk nehezen jött össze, napokba telt, nem akartam “kötélnek állni”.

Két évre született egy kislányom, nagyon nehezen született meg a kórházban. Azt mondtam utána a férjemnek, hogyha még egyszer teherbe ejt a nagy eperfánkra kötöm fel magam az udvarunkon.

A férjem szeretett, imádott, de én őt nem tudtam szeretni. Ő ezt tudta is.

A férjem mellett dogoztam, két tehenet, két borjút, tíz hízót gondoztam, és a tsz-ben dolgoztunk. Ott volt alkalmam a dolgozók iskolájába beiratkozni és kitűnő eredménnyel elvégezni a 7-8. osztályt. Ekkor járta a lányom is a 7-8 osztályt, együtt tanultunk és az ő eredménye is kitűnő lett.

A hatvanas években rossz társaságba keveredett a férjem, persze “könnyű Katit táncba vinni, ha maga is akarja”.Kocsmáztak. Az ital teljesen megváltoztatta, kifordult önmagából, olyankor durva, goromba volt. Kiabált, lehordott mindennek érdemtelenül, ami mindig fájdalmas volt. Mert igyekeztem jó feleség lenni, egyszer sem csaltam meg.

Ötvennyolc éves korában eltört a karja. Ebből következhetett, hogy öt napra rá infarktust kapott és meghalt.

Mióta nincs közöttünk víg özvegy vagyok. Azóta a családommal szeretetben, boldogságban élek. A lányom egy remek emberhez ment férjhez, két szép unokám van, két lány. Kérem a Teremtőt, adja meg nekem, hogy a szeretetüket sokáig élvezhessem, és velük lehessek még.

Pár éve vesekövet robbantottak  nekem és két hétre utána beugrott a cukorbetegség. 62 éves korom óta cukorbeteg vagyok, azóta törzsvendég lettem a kórházban.

Türelmesen elfogadom, amit a Teremtő öreg napjaimra adott. Az életem folyamán átélt idegesség váltotta ki a cukorbetegséget, ami látásromláshoz vezetett. Három évvel ezelőtt még láttam, de azóta fokozatosan vesztem el a látásom. Most már egyáltalán nem látok, csak tapogatok. Mint vak, a régi emlékekből élek. A gyermekemnek, a két unokának mindig mesélem mi minden történt velünk,mennyi huncutságot követtek el, nem szándékosan csak tudatlanságból.

A vérnyomásom is időnként eléggé “felszalad”, de ha egyedül vagyok a házamban, mindennek ellenére egy társat el tudnák fogadni. Akivel elbeszélgetünk, főzünk, és mint megértő társ a “szemem” lenne.

Édesapám meghalt. Édesanyám a lánytestvéremmel maradt, pedig akkor még láttam. Soha nem jött hozzám. Azt mondta: ha két szem húst ehet a testvéremnél és nálam öklömnyit, akkor sem jönne hozzám. Pedig én mindig igyekeztem, mégsem szeretett soha. A családom szeretete mindent pótol.”

Van még más is! Írjak még?