Le volt soványodva. Hosszan  kibontakozott szavaiból, hogy mi minden történt Karácsony óta.

Ők is leköltöztek a pincébe. A Várban evő pincék egy természet által alkotott barlangrendszer részei és ezért könnyen átjárókat lehetett nyitni a házak között. A mi házunktól például el lehetett menni a föld alatt a Szentháromság térig.

Hozzánk költözött Jankovich Lali bácsi, nagyon szerettük.  Laci és Papa felmentek a pincéből valami ennivalót készíteni. Elisabethnek, Tamás feleségének az apja, Merqis fe Montpesat (francia) szintén felment a szomszéd lakásba. Nagy zúgás és BUMM, porfelhő. A Papa is és a Laci is éppen egy boltív alatt álltak. Mindenféle kisebb sérüléseikből folyt a vér a porral borított testük különböző részeiből. Rohantak le a pincébe. Felfelé szaladt Elisabeth az apja miatt. Visszamentek. A szomszéd lakásban minden a helyén volt, se rom, se por, csak szegény Montpezat feküdt ott holtan, megölte a légnyomás.

A mi lakásunk padlóján feküdt a fölöttünk levő emelet és a mi mennyezetünk egy nagy romhalmaz formájábam, és az eget lehetett látni.

Lali bácsinak parkinzon kórja volt, és mivel a gyógyszere a halmaz alá volt temetve, megmérgezte magát, és ezt megmondta Papának. Valahonnét elő lehetett keríteni az öccsét, Jankovich Mikit, aki akkor éppen szolgálatot teljesítő tartalékos százados volt. Még álltak akkor a hidak, ő átszállította Lali bácsit a  szanatóriumba, ahol ugyan kimosták a gyomrát, mégis meghalt.

Közben a nyilasok be akarták sorozni a 16 éves Lacit, ezt sikerült Mikinek megakadályoznia. – Még egy halottja volt a Dísz tér 10-nek, egy kis fiatalasszony álmában agyonnyomta a mellette fekvő csecsemőjét.

Az ostrom napjaiban senki élete nem volt biztonságban. Vízért ki kellett menni a térre, ahol a víz csak igen lassan folyt. Feszty Masa sokszor vállalta mások helyett ezt az idegölő feladatot. Egyszer, amikor már majdnem megtelt a vödre, arra kóborolt egy gazdátlan ló, amelyiknek Masika odatartotta a vödröt és a ló egy pillanat alatt megitta mindet, lehetett elölről kezdeni a csurgatást.

Hosszú idegölő hetek után kitörtek a Várból a maradék németek, akiket egytől egyig lemészároltak, beleértve a Sziklapincében fekvő német sebesülteket, meg olyanokat, akik nem voltak németek csak mire ezt megmondták volna, már ki voltak végezve.

Amikor az oroszok bejöttek a pincénkbe, a Papát elvitték, mivel szőke, magas és kékszemű volt, azt gyaníthatták, hogy egy átöltözött német katona. Elvitték egy lakóháznak az egyik szobájába, ahol voltak már vagy húszan és rájuk zárták az ajtót. Egy hétig voltak ott, valami pocsék levestől mindenki hasmenést kapott. Senki nem kérdezett tőlük semmit.

Közben a Várban az oroszok kihajtották az embereket romot és törmeléket eltakarítani. Szép napsütés volt aznap, mindenki örült ennek. Dénes nagybátyám ott állt Laci mellett. Dénes felesége, Stefi és két kicsi fia Tibor és Kálmán az ablakból nézték őket. Amikor a Dénes meghúzott egy drótot, ami a romhalmazból kilógott, hirtelen nagy robbanás lett, ami elvitte a Dénes fél fejét. 28 éves volt. Az agyveleje a Laci nadrágjára esett. Egy jövendőbeli híres zongoraművész és karmester veszett el és egy kis család árván maradt.

Hoyos Palkó halála előbb történt, mielőtt az oroszok elfoglalták a Hűvösvölgyet. Magyar fegyveresek döngették meg a bejárati ajtót Hoyos Miksa bácsi, a nagyapja házánál. Mielőtt még kinyitották volna, belelőttek az ajtóba. Palkót fejen találták, hang nélkül meghalt. Ott állt az apja, nagyapja, anyja és öccse, és csak akkor látták, hogy mi történt. Fél óra múlva meg megjöttek az oroszok.

Hát ez volt számomra az ostrom ideje. Papa elvitt Budára, ahol Jakovichék szereztek nekünk egy szobát. Korán reggel indultunk és késő este érkeztünk meg, a Margitszigetnél épített orosz katonai pontonhídon mentünk át.

Március végén visszautaztunk Hencsére, ami 3 napig tartott, Ott először kizsákmányoló földbirtokosok voltunk, azután gaz kulákok. Laci 49-ben disszidált nyugat felé, Papa az én esküvőm után 5l-ben átúszta a Drávát és végül elvergődött Afrikába, Zimbabwéba pont a Laci és Pelline esküvőjére.

Én a Sacré Coeurben voltam bentlakó a háború után, boldog 3 évet töltöttem ott. Első munkahelyemen ismertem meg az én jó Imrémet, akivel 43 jó de küzdelmes évet éltem. Nekünk 4 gyererkünk, 8 unokánk és 7 dédunokánk van, Laciéknak 6 fiúk és 20 unokájuk.

Hogy mi hogy volt, ki meddig élt, azt meg akartam örökíteni.- Tavaly, 2008-ban februártól novemberig meg is írtam 400 oldalon, és sok jó képem is van hozzá.

Nagyon szeretném, ha megjelenhetne könyv formájában addig, amíg én élek, meg azokból is sokan, akik szerepelnek benne.

Talán ez a kis rövid írásom felkelti valakinek az érdeklődését, akinek módjában lenne könyvem megjelenését elősegíteni!

Ősszel a Papa elvitt  Pomázra Telekiékhez, akiknek a kastélya svéd védnökség alatt állt. Hanni is odajött az anyjával, Éva nénivel. Találtak hármunknak, Hanninak, Teleki Ágnesnek és nekem egy falubeli egyetemista fiatalembert, aki megpróbált bennünket tanítani, ami többé-kevésbé sikerült is neki. Azt hiszem szerelmes volt belénk, nem tudta eldönteni, melyikünkbe.  A kastélyban svéd útlevéllel náluk jóval kisebb gyerekek voltak elhelyezve, azokat más foglalkozott.

Egyik nap kijött Pestről Hoyos Palkó mert a kastély padlásán elhelyezett ládáikból valamit ki kellett keresnie. – A három Hoyos fiú, Béla, Palkó és Imre szülei Hoyos Béla bácsi és Teleki Hanna néni voltak. Hanna néni Teleki Józsi bácsi húga volt, Béla bácsi pedig a Ladon lakó gyerekek, Miki és Hanni apjának az öccse volt.  A Ladiakat egész évben láttuk, a három fiút nyaranta. Együtt nőttünk fel, de most meglepődtem, hogy milyen aranyos, csinos fiú lett a Palkóból. Együtt voltunk a padláson, segítettem neki megkeresi, amiért jött. Több koffert és ládát is ki kellett nyitnunk, közben beszélgettünk. Palkó elmesélte nekem, hogy néhány osztálytársával becsengettek Karády Katalinhoz autogramot kérni. Karády ajtót nyitott nekik és barátságosan betessékelte őket és adott  mindegyiknek aláírásával ellátott fényképet magáról: ez hihetetlen merész kaland volt akkoriban tizenöt éves fiúk számára? Hiszen a Karády filmek legtöbbjét tilos volt megnézni a cserkészeknek.

Papa és Laci elindultak Hencséről a két megpakolt szekérrel északnyugat felé, mert az orosz front már észak-Dunántúlon volt. Végül is szekéren, teherautón, vonaton megérkeztek Budapestre, még mielőtt bezárult a gyűrű a város körül. Ómami is oda szeretett volna menni Karácsony előtt, de neki már nem sikerült.

A Dísz-téri házban a mi volt lakásunkba beköltözött Tamás nagybátyám felesége a két gyerekével és szüleivel. Tamás orosz hadifogságban volt.

1944 nyarán meghalt dédanyám, Amsi, és Sofferl elment a családjához Ausztriába. A megüresedett lakást a Papa átrendezte számunkra Ő meg Laci ott laktak, engem meg valamikor december közepe felé behozott Pomázról, mert úgy gondolta, hogy az nem a legjobb hely az oroszok által való „felszabadulásra”, amiben – mint később beigazolódott – igaza is volt. Egyenesen az Angolkisasszonyokhoz vitt minden cuccommal együtt. Soha sem voltam ott bentlakó, újdonság volt számomra a nagy hálóterem. Reggel mentem az osztályomba. Sokan elmentek az oroszok elől nyugat felé, néhány osztálytársamon sárga csillag volt…Világ-vége hangulat volt, de mindezek ellenére, mivel 14 évesek voltunk, nagy-nagy örömmel ölelgettük egymást, mert ez nekünk egy jó pillanat volt. – Majdnem minden éjjel le kellett menni az óvóhelyre.

December 24.-én a Papa értem jött. Gyalog mentünk a Várba. Mindenki tudta, hogy a város összes hídja alá van aknázva, mert a Margit hídnak még Augusztusban valamilyen elektromos hiba folytán felrobbant két íve. Akkor sok halott és sebesült volt, buszok, villamosok, autók járókelők zuhantak a Dunába. Tehát attól fogva nem volt jó érzés a hidakon járni.

Útközben becsengettünk egy családhoz, akiket a Papa ismert. Nem voltak ott, csak a személyzetük. A Papa kérte, hogy keressenek valamilyen kisgyereknek való játékot, hoztak is egy plüss majmot, meg egy kutyát. – Egy szemben lévő trafikban még vettünk valami ezüstdíszt, mert még karácsonyfánk is volt, amit minden viszontagság ellenére fel tudtak hozni Hencséről. Kicsike fenyőfa volt, jó szagú. Tamás két kisfia, Viktor és Ödön nagyon örültek a plüss állatoknak, amiket a Jézuska hozott.

A bástyasétányon egy német katona járkált őrségben, lehetett talán 18 éves. Kiadtunk neki egy kis pálinkát az ablakon. Így telt 44 Karácsonya. Másnap feljött Dénes nagybátyám azért, hogy megbeszélje, hogy másnap fel akarnak költözni Ómami lakásába a Kende utcából, mert a Várban biztonságosabb az óvóhely. Akkor láttam a Dénest utoljára. – Széchényi Viktor ,nagyapám öccse és felesége Lili néni 24.én feljöttek a Hűvösvölgyből a Várba a délután 3-kor tartott éjféli misére a Mátyás templomba. Mikor haza akartak menni, a Széll Kálmán téren (Moszkva tér) megtudták, hogy az oroszok elfoglalták a Hűvösvölgyet, ezért visszamentek a Várba a lányukhoz.

25.-én e délután visszamentem a Papával az intézetbe. Tanítási szünet volt, és az összes ott „ostromló” lány, meg az apácák leköltöztek véglegesen a pincébe. Pont a lehurcolkodásra értem oda. Katedra-dobogókból egy óriási platót építettünk nagy cipekedéssel és közben viháncoltunk is  Erre aztán matracokat hordunk, és utána az ágyneműinket és legszükségesebb holminkat. Szekrényünk nem vol, mindenkinek minden tulajdona a matracán volt valahogyan elrendezve, matrac, vagy párna alatt. Köröskörül a fal mellett volt annyi hely, hogy aki a többieken valahogyan átvergődött, ki tudjon menni a sarkban levő WC félére

Az óriás plató mellett asztalok és székek voltak, ott üldögéltünk és étkeztünk.

Egyik nap a kapus nővér lehozta az utcában őrködő leventéből behívott 16-17 éves újonc katonát, hogy egy kicsit felmelegedjen és enni-inni kapjon. Közénk ült az egyik asztalhoz. Egyenruha már nem jutott neki, csak karszalag, sapka, meg puska. Jóízűen evett, a kis nővér még egy pohár bort is hozott neki.

Nem volt ott tovább egy fél órával. Megnyugtatott bennünket, hogy a ruszkiktól nem kell félni, csak az elől állókba fognak beleereszteni egy sorozatot. Tréfásnak szánta és mi annak is vettük. Aztán felkelt, fejébe nyomta a katonasapkát, fogta a puskáját és nagy búcsúzkodásaink közepette felment a lépcsőn. -  Alig néhány perc múlva sírva szaladt le a kapus nővér. Elmondta, hogy alig, hogy kilépett az utcára a fiú, a másik sarkon szolgálatot tejesítő őr – azt hívén, hogy civil ember lép az utcára kijárási tilalom és statárium idején – agyonlőtte a kis nővér szeme láttára. Ott halt meg a ház előtt.

Ugyanezen az éjjelen nagyon rosszul lettem, éjszaka többször is át kellett az alvó társamon vergődnöm ilyen-olyan megkönnyebbülés céljából.

Reggel a kedves Máterek megmérték a lázamat, 40 fok volt. Piros foltok is lettek rajtam. Hát még csak ez kellett. De a máterek teljes nyugalommal felköltöztettek egy földszinti kis szobába egy fiatal soror (laikus nővér) társaságában. Még orvost is hívtak, aki megállapította, hogy bárányhimlőm van. Semmi veszély, mivel már volt nekem, ez a  második kitörés nagyon ritka és gyorsan lezajlik.  Valóban elég gyorsan meggyógyultam, már nem emlékszem, hány napig voltam ebben a szobában. Az ablaka egy kis udvarra nyílt. Egyik légitámadásnál valahová a közelbe esett bomba, és az egész ablak tokostól bezuhant a szobába sok porral, törmelékkel együtt. Pokrócokkal valahogy befedték az ablakot. Ettől kezdve már villany sem volt, gyertyák, mécsesek világítottak. Máter Marsovszky, az osztályfőnököm, Máter Gerzsó, gimnáziumi igazgatónő, és más apácák is agyon kényeztettek, hordták nekem a jobbnál jobb könyveket, és bő szoknyájuk zsebében mindig találódott gyertya is. Akkor olvastam Rákosi Viktornak „Ketten Párizs ellen” és egyéb könyveit, is sőt egy csomó P.Hovard „ponyvát” is (Rejtő Jenő). Hogy közben a Sororral sokat imádkoztunk. Akkor mások is sokat imádkoztak,akik egyébként nem igen szoktak. – Valamennyi idő után a hűségesen érkező doktor bácsi megállapította, hogy már nem fertőzök, mehetek a pincébe.

Nagyon örültünk egymásnak , főleg akik 14 évesek voltunk és rettentő jól megértettük egymást, egy asztal körül ültünk. Villany már nem lévén, minden asztalon pislákolt egy mécses. Énekeltünk, vicceket meséltünk és finom ételekről beszéltünk. – Ebbe a körülményekhez képest derűs hangulatba csapott be egy újabb tragédia. Egy Frank Felka nevű kislány mamája jött zokogva. Hatalmuk utolsó napjaiban egy pár nyilas fickó bement a gettóba, ahová a zsidó, vagy zsidó származású családokat bezsúfolták, és légvédelmi közmunkára hivatkozva összerekviráltak egy csoport kamasz fiút Egyenesen a Duna partra terelték, és a vízbe lőtték őket.

Az ilyen gaztettek áldozatainak emlékét őrzi ma a Holocaust 60. évfordulójára készült egészen egyéni és megrázó emlékmű: Cipők sorakoznak ott vasból a Lánchíd és a Margithíd közötti pesti parton, körülbelül a Parlament alatt.

Felka mamája el akarta őt vinni magával. Körbe ment a kérdés, nem tud-e valaki neki valamiféle személyazonosító igazolványt adni.  Akkoriban nem igen volt a gyerekeknél igazolvány. Én is kutattam a további sok viszontagság alatt is hozzám hűségesen ragaszkodó sötétkék bőr-ridikülömben, és nagy örömömre találtam egy nevemre és adataimra kiállított „Jézus Szíve Szövetségi” tagkönyvecskét, és ezt oda is adtam.  Felka  és a mamája el is mentek, mi meg a pislákoló mécsesek homályában töprengtünk, tárgyaltunk az esetről. Máter Marsovszky is ott állt a homályban az asztalunk közelében, és meghallotta, hogy odaadtam az igazolványomat. Szegény kétségbe esett, mivel a személyem iránt felelősséget érzett.  Emlékszem, hogy azt mondta: „Mi lest most? Két Márffy Ella lesz.

Mire nekem elég szemtelenül az csúszott ki a szájamon, hogy: „De Tisztelendő Máter kérem, ki a fene fogja ebben a zűrzavarban megszámolni, hogy hány Márffy Ella van összesen? ”Elmosolyodott, nem haragudott. Felka megmaradt, fogalmam sincs, hasznát vette-e az igazolványnak.

Amikor az oroszok odaértek, mi nem is láttunk egyet sem, aki belénk eresztett volna egy sorozatot. Hanem az oroszok lefoglalták az egész épület-komplexumot, szűkre szabott határidőn belül mindenkinek távoznia kellett. Voltak olyan apácák, akik a rendbe lépésük óta sem léptek ki az épületből. Hirtelen felbolydult hangyaboly lett belőlünk – Az apácák elmentek olyan helyeket keresni, ahol el tudják őket helyezni. Az Egyetem téri papi szemináriumban is próbálkoztak,m és el is tudták helyezni egy részüket.

A Szemináriumban tanársegéd volt Bálint József, egy fiatal pap,   akit évek óta ismertem, mert a mi hencsei Főintézőnknek az unokaöccse volt, és gyakran nyaralt náluk. 1944-ben szentelték fel, a mi parkunkban, a platánfák alatt celebrálta az első miséjét

A falubeli asszonyokkal együtt én is előkészítettem a helyet a szabadtéri miséhez szőnyegekkel, asztallal, terítőkkel, szentképekkel, virágokkal. Nagy barátok voltunk, mert nem nézett hülye kis csitrinek, hanem hosszú sétákon szenvedélyesen beszélt minden féle irodalmi dolgokról, főleg Szabó Dezsőről Mécs Lászlóról és  Radnóti Miklósról. – Az apácáktól tudta meg, mi a helyzet, és mivel tudta, hogy én is ott vagyok, segítségemre sietett, mint mennyből az angyal.

Mi a pincében azon voltunk, hogy a motyónkat valahogyan összepakoljuk. Az épületnek abban a részében, ahol a bőröndjeink és holmijaink voltak, már benne voltak az orosz katonák, oda már nem megettünk. A lepedőink négy sarkát összekötve csináltunk batyut, Nekem még ott volt a tangóharmonikám is Legjobb barátnőm a pincei asztalnál Erbán Márta volt. Egy korosztályba tartoztunk, de ő kereskedelmibe járt. Nehéz szívvel búcsúztunk, kis búcsúajándékokat adtunk egymásnak emlékbe, aztán elindultunk fel a lépcsőn. Mikor az udvarban megpillantottuk egymás arcát a nappali világosságnál, nagyot nevettünk, annyira piszkosak voltunk a mécses füstjétől.  A homályos pincében teljesen szépeknek láttuk egymást-

Miközben ott nevetgéltünk, ért oda Bálint József atya. Aggódva kérdezte, hogy van-e hová mennem. – Akkor persze nem tudtuk még, hogy Hitler parancsára a német hadseregnél az utolsó emberükig ki kell tartania a Várban, csak azt tudtuk, hogy abban a pillanatban én az orosz oldalon vagyok, Papa és Laci a németen.  Úgy döntöttem, hogy az Elma nénihez megyek, Apai nagymamám özvegy sógornőjéhez, aki a Petőfi Sándor utcában lakott egy modern ház ötödik emeletén. Elma néni sokat vendégeskedett nálunk, jól ismertük egymást.  – Így hát ott bukdácsoltunk romokon és döglött lovakon, meg hóbuckákon keresztül és meg is találtuk Elma nénit. A ház óvóhelyén. Kedvesen megölelt, bár fogalma sem volt, hol fogok elférni és mit fogunk enni. – Jóskára rögtön lecsapott néhány gyónni akaró ember, akik úgy gondolták, hogy az életveszedelemben ez nem árt. El is vonult gyóntatni az óvóhely félreeső sarkába. Másnap is, és mlg néhányszor el is jött oda misézni. Elma néni protestáns létére kis asztalkát és fehér terítőt is adott hozzá.

Bejött egy orosz katona egy teli vájdling liszttel és órát kért érte. Gyorsan meg is vettem tőle a karórámért, amit a Mamától örököltem. Így aztán sütögethettem kedvemre lepényeket a közös tűzhely szélén, lett mit ennünk.- Nem sok minden történt, csak az, hogy megtetvesedett a hajam és egy orosz meglátta a harmonikámat és elvitte. – Néha felmentünk az utcába, bár olykor lőttek át Budáról. Ilyenkor láttam, hogy minden ég a Várban, a palota is, meg a lakónegyed is. Istenem- gondolta,, van még apám és testvérem? –

Így morzsoltuk napjainkat. A pincéből felköltöztünk az első emeletre Olgyayékhoz egy páran. A betört ablakok helyébe képekből vett üvegtáblákat, meg kartonokat tettünk.  Legalább nappal nem volt sötét.

Az Olgyaylknál töltött hetekről egy egész regényt lehetne írni, de ezt majd máskor. Azt azért mindenképpen meg kell írnom, hogy irtózatosan köhögtem. Mikor oroszok jöttek be, Elma néni dívány hengerré bugyolált engem és az ágy szélén ülve félholtra köhögte magát álcából. Úgy köhögött, mint egy kis hős.

Hogy biztonságosabbak gondolt helyre vigyen, elmentünk a Á Reáltanoda utcába, aho három unokatestvére lakott, Prónay Gábor és György bácsik és Zsozi néni. Ismertem már őket, és mondhatom, hogy fantasztikusan kedvesek és humorosak voltak, a három öreg, plusz még egy kedélyes és szintén öreg szakácsnő. Hálával gondolok ezekre a napokra, melyek mindegyikén lencsefőzeléket ettünk.

2008-ban megjelent Széchényi Kinga érdekes és hiánypótló könyve „Megbélyegzettek” címmel az 1951-53-as kitelepítésről- Ebben többek között Teleki Gábor visszaemlékezései szerepelnek, akit a három Prónayval együtt telepítettek ki. Érdemes elolvasni..  

Értem jött a Prónayékhoz, mert már fel lehetett költözni a lakásába. Megköszöntem a háziaknak a vendéglátást,az ott töltött jó napokat.  Felhurcolkodtunk a lakásba, villany víz, fűtés  nem volt, de  vizet lehetett egy szomszéd utcából hozni, volt egy kis vaskályha, amiben fűtöttünk. Rengeteget mászkáltam fel-le, vizet és szenet hozni. De már tudtam, hogy a Papa és a Laci életben vannak.  Hoyos Palkó és Dénes nagybátyám meghaltak. Csak ennyit tudtunk meg egyelőre Elma néni egy ismerősétől,, aki beszélt valakivel, aki átjött Budáról. . Hosszú napok után

Így hát leköltöztünk Hencsére.

Erzsi is szívesen velünk jött, mert megüresedett a szintén nagyon szeretett Terka helye, aki férjhez ment.

Az én magántanulásomra jó megoldás volt a 7 kilométerre lévő Németladon Pázmándy Zsuzska tanárnő. Ő Hoyosék alkalmazottjaként tanította Mikit és Hannit, akik pont velünk voltak egyidősek,így Hannival együtt tanultam. Naponta átjártam biciklin, vagy hidegben Nagy Jóska kocsisunkkal kocsin. Jók voltak ezek a napi utazások, Ha kerékpáron mentem és katonák vonultak az úton, mindig szóltak hozzám, pl. olyat, hogy: „Kislány, forog a kerék!” Ha meg kocsin mentünk, Jóska megtanított a kocsit hajtani és mindenféle érdekességeket mesélt útközben. – A tanulást nagyon komolyan vettük.

A következő tanévben Zsuzska már nem tanított bennünket, mert feleségül ment  Pelle Pálhoz, akivel még akkor eljegyződött, amikor a 39/40-es tanévben Pali nálunk volt tanár Hencsén, de Palit behívták katonának.. 43 nyarán leszerelt, és állást kapott  a kaposvári Somssich Pál gimnáziumban és így össze tudtak házasodni.

Hirdetés útján került hozzánk egy Fekets Kati nevű frissen érettségizett okos lány Budapestről. Ő nálunk lakott, és felváltva tanultunk ezután egyik nap Hencsén, másik nap Ladon. Csak kettőnket tanított, mert Miki Kaposvárra került kosztosnak Magayékhoz, Laci pedig Pelléékhez. Hét végeken a fiúk hazavonatoztak. – Kati nagyon jól bevált, szeretett nálunk lenni, mindenben benne volt, megtanult lovagolni, kocsit hajtani. Mint tanár is jó volt, kitűnőre vizsgáztunk Kaposváron, pedig az írásbeli és a szóbeli közötti éjszakának nagy részét a Turul szálló pincéjében töltöttük légiriadó miatt. Nem unatkoztunk, mert hármunkon, Katin, Hannin és rajtam kívül csak fiatal tisztek ültek ott és élénk beszélgetést folytattunk.

1944 nyara szép volt, Kati is maradt még egy hónapig Ómami is ott volt, Miki meghívott Ladra néhány osztálytársát, akikből az egyikbe, Ricsibe nagyon szerelmes lettem, de ő ezt persze nem tudta. Sokat fürödtünk, lovagoltunk, bringáztunk, táncoltunk. De persze ez úgy hangzik, mintha minden csupa derű lett volna. Pedig hát volt sok ború is amelyekről sok oldalt tudnék teleírni. Mindenki tudta, hogy a háborút elvesztettük, csak Frajcsi nem. Ő osztrák volt és nagyon sírt, amikor 38-ban a németek annektálták Ausztriát.

De ahogy az idő múlott, teljesen a Führer, Hitler varázsereje alá került, mint némely hiszékeny ember. Meg volt győződve, hogy megnyerjük a háborút, mert a Hitler azt mondta.

Apám tartalékos főhadnagy volt, és 1940-ben éppen katonai szolgálatot teljesített.

Teltek az évek és amikor én is gimnazista korba kerültem, akkor

Budapestre költöztünk Frajcsi, Laci és én, és háztartásunk ellátására Rhédey Juliska, aki Hencsén konyhalányként már prímán megtanult főzni, sütni. Volt egy házunk a budai várban, –Dísz tér 10 alatt. Ez a Lacié és az enyém volt, Mamától örököltük, aki apjától, Széchényi Gézától kapta nászajándékba 1927-ben. Ez a ház a XVIII. Században épült középkori alapokra. Eleinte az akkori főnemesi családok téli fővárosi szállása volt, ló- és tehénistállóval, nagy számú családtag, nevelők és alkalmazottak laktak benne. Ez persze folyamatosan változott a XIX. századon keresztül az adottságoknak és igényeknek megfelelően. Mire mi 1940 őszén beköltöztünk az egyik éppen felszabadult földszinti lakásba, a ház gyakorlatilag  már kétszintes bérház volt. Az emeletnek a bástyasétány felé nyíló részében az Ómami, anyai nagyanyám, özvegy Széchényi Gézáné, szül. Hoyos Teréz lakott telente. A Dísz tér felé eső emeleti részben egy Piret báró és felesége lakott, akit csak futólag ismertünk, mert gyerekeik nem voltak , amiért számunkra nem voltak érdekesek.

A ház földszinti lakói között érdekes volt Feszty Masa, Feszty árpád festő  lánya és Jókay Mór unokája. Egy bűbájos (számunkra) idős hölgy, aki Böbével, barátnőjével és házvezetőjével valamint számos kutyájával és szárnyaszegett madarával lakott ott.

A másik oldalon Rószaffy kisasszony, Dénes nagybátyám volt  zongoratanárnője lakott. Akkor, mikor mi 1940 szeptemberének elején odaköltöztünk , akkor persze Dénes,. aki  l917-ben született, már régen „kinőtte” Rózsaffy kisasszonyt, de  ,mi jól ismertük, mert nyaranként Somogyban, Erdőcsokonyán találkoztunk vele és a Papa megbízta őt mindenféle vakációs foglalkozásokkal, amiket én mindig nagyon élveztem.

A ház nyugati oldalán, a bástya sétány felé eső oldalon, velünk szomszédságban  dédanyám lakott, született Wenckheim Teréz, Hoyos Miksa özvegye, Ómamikámnak, Hoyos Teréznek az anyja.  Sofferl nevű osztrák komornája látta el őt a lehető legjobban. Ő és Frajcsi már régen ismerték egymást.  Dédanyámat (az addig megszületett) dédunokái Amsinak nevezték Nekem Amsi nagy barátnőm volt. Szép idős hölgy ült, hófehér parókával  egy szép fotelben, meleg fényt árasztó állólámpa fényében valahányszor én átmentem hozzá csevegni. Minden érdekelte, ami velem az iskolában történt , és amit én akkor szörnyen fontosnak tartottam.

Szóval ez volt a helyzet, amikor Budapestre költöztünk. Én maradéktalanul boldog voltam az Angolkisasszonyok Sancta Mari leánygimnáziumának első osztályában. Ott ért először a „Te Márffy, menj odébb” megszólítás, mert hiszen addig senki sem szólított a vezetéknevemen. De az ilyen dolgokat pillanatok alatt megszoktam.   Ami szegény Lacinak sokkal nehezebb volt bekerülni a Piaristáknál egy 3. osztályba, egymást ismerő vad fiúk közé. D azért ez nem volt tragikus.

Csak most érkezem a fejezet címéhez. Remélem, nem voltam túl szószátyár, amikor fel akartam vázolni azokat a kedélyes körülményeket, amelyek között morzsolgatni kezdtük fővárosi hétköznapjainkat. Egy délután megszólalt a telefon. Papa telefonált Kassáról Frajcsinak, hogy kb. hány óra hány perckor fognak valamelyik kültelki vasútállomásra érni. Katonai vonatról volt szó, a tisztek vagonja ilyen és ilyen számú. Kérte Frajcsit, vigyen oda minket, és onnan még néhány állomáson keresztül ülhetünk a katonai szerelvényben. Borzasztó izgatottan érkeztünk a megadott állomásra és a vonat be is futott hamarosan Papa kiugrott az egyik kocsiból már szálltunk is be, Frajcsi integetett és már indultunk is. . Számunkra ez egy egészen csodálatos é dicsőséges találkozó volt, egy igazi kaland. . Papa ölelgetett bennünket és bevitt a fülkéjébe. Ott kellemes, csinos és jó modorú tisztek közé ültünk le vastag cigarettafüstben, hallgattuk az elbeszéléseiket. Az idő gyorsan múlt. Papa hozott Kassától „Kassa-Kosice” feliratú kis vázákat. Hazafias légkör vett bennünket egyértelműen körül, és az még eszünkbe sem jutott, hogy Kassa ezek után még tartozhat más államhoz, mint hozzánk. Én 10 éves voltam akkor és a bátyám 11 és fél, és még nagyon falusi gyerekek voltunk.      Megérkeztünk a Kelenföldi pályaudvarra, ahol nekünk ki kellett szállnunk. A Papa egy maroknyi pénzt nyomott a Laci kezébe, hogy fogadjon taxit. Rövid búcsúzkodás után leszálltunk, és a vonat már ment is tovább. Laci, mint egy igazi családfő, intett egy”szürke” taxinak, mely hazavitt bennünket a Dísz térre. Egész úton úgy éreztük magunkat, mint egy győztes hadsereg.

A Laci teljesen úgy viselkedett, mint egy felnőtt, büszke voltam rá nagyon. Kifizette a taxit, mint egy úr, és utána igazságosan elosztotta közöttünk a maradék pénzt.  Hát ez volt, amikor a Papa érkezett Kassáról.

Még sok mindent írhatnék erről a Dísz téri életről, de most csak rövidre fogom. Nagyon szerettem az iskolába járni. Az órák közti szünetekben körbe-körbe sétáltunk kettesével a folyosón, a második szünetben a tízórainkat eszegettük. Egy ilyen alkalommal csattogó sarkú csizmában, viharkabátban váratlanul megjelent a Papa. Soha máskor szülők nem szoktak iskola-időben odajönni, ez tehát egy teljesen rendhagyó és feltűnő dolog volt. A fordulóban álló Máter Marsovszky osztályfőnökünk és magyar tanárunk gyönyörű arcából vörös lett, amennyi kilátszott a habitusból. Papa hozzá lépett és elnézést kérve magyarázta, hogy mindössze most van pár perce, hogy engem lásson. Ennyi volt az egész, már ment is.

Mikor  év végén lementünk Hencsére, ugyanúgy élveztük mind a ketten a vakációt, de szeptember elején én már alig vártam az iskolakezdést, nem úgy mint a Laci, aki gyászba borult.

Fehér matrózblúzomban boldogan bandukoltam a Lánchídon, büszkén arra, hogy most már másodikos vagyok. Csak akkor vettem észre, hogy egy nő térdel a korláton és le akarja magát vetni, mikor a hátam mögött két férfi szaladt felém és azt kiáltották: „Fogd meg kislány!” Mire  utána kaptam volna, már szállt is a Dunába. A szél felfújta a kabátját, olyan volt, mint egy óriás denevér. Elmerült a vízben, a kabátja fent úszott. Pillanatok alatt odaért ma mentőcsónak és kihúzták az ájult nőt. Másnap írta az újság, hogy XY háztartási alkalmazott öngyilkossági szándékkal a Lánchídról a Dunába ugrott, de megmentették. – A két férfi meg én és újabban érkező járókelők megvártuk, amíg szegény asszonyt kimentették, aztán siettem a  Veni Sanctéra és talán még egy fokkal büszkébb voltam, hogy ilyet mesélhettem.

Amikor harmadikos lettem, már csak egyedül laktam Frajcsival és Juliskával, mert a Laci Gödöllőre került az internátusba.

Juliska beleszeretett a két házzal odébb dolgozó inasba, és mivel

ott éppen szakácsnőt kerestek, átment tőlünk oda. Akihez átment hamarosan Svájcba került követnek, és az egész család és a háztartás Juliskástul elutazott. Az inas a követtel együtt hazajött dolgokat intézni. De szegény inas már nem mehetett vissza, mert háborúba léptünk és őt behívták katonának. Hosszú orosz hadifogság után került Csehszlovákiába, lévén felvidéki fiú. Soha többé nem látták egymást, a nagy szerelemnek és jövőbeni vendéglőről szőtt álmaiknak véget vetett a kegyetlen háború. Mihozzánk Feszty Masa közvetítésével egy Zárándy Erzsébet nevű kedves, szép és sokoldalú, ügyes nő került. –Akármennyire szerettem is Pesten lenni, az amerikai Liberátorok elkezdtek jönni és bombázni. Papa úgyis kissé túlzottnak találta, hogy egyedül az én iskolába járásom miatt fenntartsunk egy háztartást. Így aztán szomorúan elbúcsúztam a szeretett Máter Marsovszkytól és a többi apácától, akiket szintén kedveltem, de legjobban fájt az osztálytól elszakadni.

Én 1930, május elsején születtem második gyerekként, Laci bátyám után. 1930 augusztus 26.-án meghalt a Mamám, aki még csak 24 éves volt. Egy közönséges vakbél-operációban benne felejtett törlőrongy okozta a vérmérgezést, ami elvitte. Sem Lacinak, sem nekem nem hiányzott igazán, hiszen nem is tudtuk, milyen az, ha valakinek van anyja.

Anna Flick, egy osztrák nevelőnő, aki anyámat is nevelte gyerekkorában és akit Frajcsinak neveztünk, betöltötte életünkben a hiányzó anya szerepét. Ott volt még Róza, anyám komornája, egy szép és okos fiatal nő,, és apám két vénkisasszony nővére Míza és Alíz, akik mind sok sok szeretettel vettek körbe. De persze legjobban a Papát szerettük, mert ő volt számunkra A szülő.

1932-ben volt az Olimpia Los Angelesben, az Egyesült Államok kaliforniai köztársaságában. A magyar olimpiai csapat magyar-angol tolmácsaként magukkal vitték a Papát, aki tagja volt a MOGAC-nak, a  Magyar Országos Atlétikai Club-nak, de semmilyen sportban sem tartozott az olimpiai szinthez. Viszont jól tudott angolul, ami azokban az időkben nem volt gyakori, mert a francia számított a német után kötelező világnyelvnek. Édesapám jó angol tudását egy véletlennek köszönhette. Azt első világháború kitörésekor egy Charles Perkins nevű fiatal angol tanárember gondtalanul sétált a gyönyörű Budapest utcáin mint turista, egészen addig, amíg egy fogolytáborban nem találta magát. A foglyokat mindenféle általuk elvégezhető munkákra el lehetett vinni a fogolytáborból. Márffy Béla nagyapám elvitte Hencsére, ahol kúriánk és földbirtokunk volt, ezt az angol fiatalembert 1898-ban született Elemér fia mellé. Így a világháború borzalmaiból Charles Perkins semmit sem látott, ehelyett kedélyes éveket töltött Hencsén és sírig tartó barátság lett közte és Papa között A Papa csak a háború legvégében vett részt, mindig mondta, hogy az elsőhöz túl fiatal volt, a másodikhoz túl öreg.

Na de ne kalandozzunk el a Los Angeles-i Olimpiától. A Papát felkérték, hogy legyen az olimpiai csapat tolmácsa. Ez neki nagyon kedvező időben történt. Ott állt fiatal özvegyemberként, egy boldog házasság tragikus végén. Amellett egész életében a gyümölcsfák érdekelték, és szeretett volna Amerikába menni. ahol – főleg Colorado államban – csodálatos, Európában még nem ismert alma-nemesítési módokat vezettek be óriási területeken. Ezekről olvasva a szaklapokban, minden vágya az lett volna, hogy oda utazzon ezeket megnézni. De az akkori válság ezt lehetetlenné tette.

Így tehát duplán is jól jött neki a MOGAC ajánlata: Felejteni és tanulni. – Az Olimpiai faluban lakott, nagyon jó atlétikus termete volt. Özönlöttek be a fiatal hölgyek az atlétákhoz autogramot kérni. Ezt nagyon gyakran a visszahajtott glaszé- kesztyűjük belső oldalára kérték. A Papa is osztogatta az autogramjait, mindig azt mondta, hogy úszó, mert azokat úgysem lehet felismerni. – A játékok végén nem tért haza a csapattal, hanem saját költségén elutazott Coloradóba, ahol sok új dolgot látott és tanult, s ezeket meg is valósította Somogy megyében.

Papa elutazásakor jött hozzánk Frajcsi, aki egy kicsit tudott magyarul, és mi nagyon gyorsan megtanultunk németül. Bármilyen kicsi gyerek is voltam, emlékszem arra az időre, amikor a Frajcsi még magyarul beszélt velünk, és amikor a Papa Amerikába utazott. De én úgy mondtam, hogy Paprikába. Elindultam a kertben kis babaruhás kofferemmel és esernyőmmel, és azt mondtam, hogy megyek Papához Paprikába. – Abban az időben, amikor már közeledett a hazajötte, a legnagyobb ambícióm az volt, hogy egyedül ki tudjak szállni a fürdőkádból. Ezt szántam a Papának meglepetésül.

Amikor valóban megjött és belépett a fürdőszobába, ahol éppen a kádban ülétem,  a Frajcsi nagy-hirtelen kiemelt és beburkolt a fürdőlepedőbe. Mindenki ott állt, én meg irtózatosan elkezdet bőgni. Először nem tudták, miért, és mire kiderült nagy nehezen, hogy én már egyedül is ki tudok jönni, és ez egy nagy vívmány, akkor a Frajcsi gyorsan visszatett a kádba. De ez már nem volt az igazi.  Egy elrepült pillanat volt, de azért nem kell bánkódni, én sem bánkódtam túl sokat, hanem kiszálltam a kádból.

Hát ez igaz, mindenkinek vannak emlékei, és egy ilyen pályázat nagyon jó arra, hogy rábírjon bennünket, - írjunk róluk. Ahány ember, annyi regény, van amit megírnak, van amit sohasem. Kár. Gondoltam, nekiülök és megpróbálok  egy-két érdekes eseményt, találkozást néhány fejezetbe foglaljam.