Úgy terveztem, hogy Beával együtt utazunk, de sajnos egyedül ültem repülőre. Hat-hét óra után érkeztem Bangkokba, majd egy óra további repüléssel Khon Kaen-be.

Öcsém és egy ottani rokon vártak rám. Beültünk a kocsiba. Meglepődve fogadtam, hogy az utca rossz oldalán haladtunk: bal oldali közlekedés dívik. Inkább a házakat néztem. Magasabb lakótelepek, majd egyszerű vonalú, egyszintes szürke falú, fehér nyílászárós házak jöttek dús kertekkel. Feltűnt, hogy sehol sincsenek összefirkálva a házfalak. Hamar megérkeztünk.

Öcsémék háza egy 50 szobás egyetemi diákotthonnal osztozik egy telken. Ők üzemeltetik a diák- és munkásszállót. Khon Kaen különben maga egy feltűnően nagy kiterjedésű diákváros. Több egyeteme, főiskolája van, sok a fiatal.

Behajtottunk a díszes vasrácsos kapun és egy otthonos tiszta lakásba léptem. Öcsém felesége, Szu fogadott mosolyogva. Vacsorával vártak: zöldbab leves és a kívánságomra töltött paprika volt.

Szu mondta, hogy nem mindig kapni náluk “magyar” sárga paprikát, de most sikerült szereznie. Egymás közt angolul beszélnek az öcsémmel, de öcsém thai nyelven is tud.

37 éve házasok már Szuval. 1972-ben házasodtak össze Amerikában, Kaliforniában.

35 éves lányuk és 33 éves fiúk ma is Amerikában él, saját családjuk van. Öcsém azelőtt is, hogy Szu-t megismerte Bangkokban, a thai fővárosban, és utána Szu-val együtt is éveken keresztül szolgált-dolgozott Ázsiában: Thaiföldön, a Fülöp-szigeteken, Vietnámban; Dél-Afrikában, meg máshol is. Mezőgazdasági és szállítási járműveket, élelmiszer segélyeket vittek különböző helyekre, több országban segítette a föld megfelelő művelését, a helyi élelmiszer termelést. Öcsém nagyon jól beszél thai, vietnámi, tagallo fülöp szigeti nyelven, ezen kívül németül, spanyolul és persze angolul.

2001-ben eladták az amerikai házukat és Thaiföldön, Khon Kaenben vettek telket. Erre építették akkor a három emeletes diákotthont és mellé a saját házukat.

Vacsora után egy igazi csokoládétortával megünnepeltük öcsém 75. születésnapját. Több ottani rokon és ismerős is szivélyesen köszöntötte őt. Utána egy-egy pohár vörösbor mellett kifaggattak az amerikai utamról, Beáról, itteni, magyarországi életemről.

A következő napokban is sokat beszélgettem az öcsémmel. Ő is és Szu is keveset mozdulnak ki, a diákszállót menedzselik.

Hétvégén egy szép folyóparti étteremben ebédeltünk. Ide meghívták öcsémék a nagy családot is. Mindenki szeretett volna emgem újra látni. Most harmadszor jártam ott.

Az étterem a hagyományos thai népi építészet szerint cölöpökre épült. Asztalai nádtetős, falak nélküli oszlopépítményben voltak elhelyezve. Mellette külön kialakított halászhelyekkel, melyek között keskeny mólókon egyensúlyozva közlekedtek a hálókkal a szakácsok és segítőik.

A menün szereplő halételekhez ott helyben halászták ki a halakat. Sok fogást tettek ki az asztalra. Nagyon ízletes volt a tőkehal, emlékszem, abból fogyasztottam a legtöbbet.

Pár nap közös pihenés, beszélgetés után már indultam is haza. Visszafelé Isztambulon keresztül jött a repülő. Így mondhatom, hogy megkerültem az egész Földünket.

Budapest- Frankfurt- Vancouver- Bangkok- Khon Kain- Bangkok- Isztambul és újra Budapest. Legalább 50 ezer km. De megérte! Nagyon kellemes volt öcsémet és gyerekkori barátnőmet viszontlátni. Nem bánnám azonban, ha közelebb lennénk egymáshoz, mert így kissé fárasztó már találkoznunk. Nagy szerencse, hogy az interneten viszont napi kapcsolatban lehetünk.

Egész évben a nagy utazásra gondoltam. Régóta gyűjtöttem a kisebb-nagyobb ajándéktárgyakat, amikkel majd örömet okozok. A repülőjegyet jó előre, fél évvel az utazás előtt megvásároltam.

Július 18.-án repültem hozzá Vancouver-be. Bea várt személyesen a repülőtéren. Rögtön megismertük egymást! Üde színű könnyű virágos nyári ruhában fogadott. Mosolya ugyanolyan volt, mint gyerekkorában. Beültünk a kényelmes sötétszürke Chrysler Sebring kocsijába. A hazáig tartó fél órás autóutat végigbeszélgettük. A gyerekkorunkból ismert jó humorával, kedves stílusában mesélt életéről, családjáról. Vidámnak láttam.

Délelőtt érkeztem meg Burnaby-be, egy Vancouver melletti kisvárosba. Nagyon szép régi földszintes, egyforma stílusú lakóházak között haladtunk. Az övé két óriási fenyőfa között terül el. Két évvel ezelőtt jártam itt. Ismerősek már a világosszürke falak, fehér rámás nagy ablakok és a vastag, tekintélyt adó indián faragású nehéz tömörfa bejárati ajtó.

Bementünk a nappaliba, melynek közepén hangulatos terméskő kandalló áll, körülötte indián faragású tömörfa bútorok: asztalok, székek, ládák, érdekes indián faragású nagyszekrény, könyvespolcok tele szines könyvekkel. A parkettán mindenhol piros árnyalatú perzsaszőnyeg, az ablakokon finom mintás csipkefüggöny. A nappali melletti ebédlőben fogyasztottuk el az ebédet Beával kettesben, miközben beszámolt arról, hogy beteg lett és szigorú kezelést kell folytatnia. Pár szót erről már korábban is említett email-jeiben. De csak most éreztem igazán át, hogy így nem tudunk együtt Thaiföldre utazni most nyáron, ahogy terveztük.

Ebéd után kiültünk a teraszra, kényelmes nyugágyakra. Mindketten a vörösbort kedveljük, így ottani, helyi Cabernet Sauvignont töltött a poharainkba. Ittunk egy pohár Unicumot is abból, amit vittem. Gyönyörködtünk a kerti virágokban, az érő gyümölcsökben a fákon.

Szerettük volna az 1939-ben öcsémmel és Beával felvett képünket 70 év után megismételni. Öcsém már várt minket Thaiföldön, de most- Bea betegsége miatt- megváltozott a terv. Azt latolgattuk, hogyan tudnánk mégis megörökíteni minket hármunkat egy fényképen.

Vacsorára Bea lányáékhoz, Annához voltunk bejelentve. Az ő házuk igen közel volt Beáétól. Csak pár ház választja el őket egymástól. Anna a szintén magyar származású férjével, 16 éves lányával és 6 éves kisfiával él ott. Kedvesen fogadtak. Vodkával kínáltak, a férj, Anthony kedvenc italával. Meséltem nekik itteni életemről, Magyarországról. Igazi magyar fogásokkal kedveskedtek tiszteletemre: húsleves májgombóccal és túrós csusza. Vörösborral- szintén Canernet Sauvignonnal- öblítettük le a könnyű ételt. Se itt, se a többi házban, ahova vendégségbe hívtak nem láttam hamutartót, nem dohányzik senki, mint ahogy én sem. Viszont mindenhol szívesen koccintottak velem valamilyen szeszes itallal: vodka, martini, sör, bor vagy pálinka. Könnyeden, vidáman társalogtunk, vicceket is meséltünk. Igazán kellemes társaság voltunk egymásnak.

Bea már korábban beavatta a lányát, Annát a tervünkbe, hogy meg szeretnénk ismételni a gyerekkori képünket: egy közös fényképet készíteni Beáról, öcsémről és rólam. Annál is inkább ismerte már, mivel ez eredetileg Bea ötlete volt. Arról is tudott viszont, hogy édesanyja nem utazhat most velem Thaiföldre. Ezért azt mondta:

- Álljatok ide a fal elé, készítek rólatok egy képet. Andrew is lefényképezi magát az öccsével Thaiföldön. Aztán elküldi nekem és majd én készítek belőlük egy közös képet, amin mindhárman rajta vagytok, meglátjátok!

Úgy is tett, lefényképezett engem Beával.

Bea fiával, Jack-ket és feleségével Elizabeth-tel egy külvárosi étteremben találkoztunk másnap. Együtt vacsoráztunk négyesben. Az étlapról rendeltünk: a többiek vadas tálat barnaszósszal, krumplipürével, én pedig tőkehalat kértem bechamellel, sült krumplival. Borral öblítettük le. Elizabeth kanadai, ezért miatta agolul folyt a társalgás. Hosszasan mesélt a családi élményeikről. Bea fia válóperes ügyvéd, egy ügyvédi munkaközösségben dolgozik. Sok munkája van, remekül keres. Vacsora után meglátogattuk a házukat. Két szép egyetemista lányuk fogadott. Rendezett, otthonos környezetben élnek. Meglepett a két nagylány folyékony magyar tudása. Meg is említettem Jacknek.

Kanadai tartózkodásom alatt néhány tengerparti városkát, nemzeti parkot kerestünk fel Beával kocsival.

Végig szépen sütött a nap, 25-28 fok hőmérséklettel. Szerencsém volt. Az alatt a két hét alatt, amíg kinn tartózkodtam, éppen nem esett az eső. Azt mondták ez ritkaság mert ott gyakori az esőzés. Ezt el is hittem, mert minden nagyon zöld, sok a páfrány, moha a fákon. Az autót leparkolva ösvényeken sétáltunk Beával. Egyes helyek igazi esőerdő benyomását keltették, permet csepegett a fákról, madárcsicsergés. Mókusok ugráltak az ágakon. Sétáink alkalmával sokat beszélgettünk Beával, gyerekkori emlékeket elevenítettünk fel, sokat kacagtunk, viccelődtünk.

Hamar eltelt a két hét. Bea kísért ki a repülőtérre. A vancouveri repülőtér a legszebb a világon. Világos falakon indián faragások: oszlopok, szobrok sokasága, akárcsak egy múzeumban járnánk. Sajnáltuk, hogy nem utazhat Bea velem. Azt mondta:

- Meglátod Andris, meggyógyulok és jövő májusban én kereslek fel téged Budapesten.

Ezzel váltunk el.

Egész évben egy nagy utazásra gondolok. Már régóta gyűjtöm a kisebb-nagyobb ajándéktárgyakat, amikkel majd örömet okozok. A repülőjegyet jó előre, fél évvel az utazás előtt megvásároltam.

Július 18.-án repülök Vancouver-be hozzá.

Mindez olyan, mint egy álom…Úgy kezdődött, hogy 2007 márciusában az egyik keddi „Önök kérték” című TV műsorban egy zenés-táncos számot mutattak be:

Lehár Ferenc operettjéből

Gigolette

Szöveg: Harsányi Zsolt

1.

Süvít a szél, hideg a tél,
A sarki lámpa fénye sápadtan fehér.
Éjfélre jár az óra már,
A zsigolett kacéran prédájára vár.
Hiába néz és kémlel erre-arra már rég,
Sehol egy árnyék, kihalt a tájék.
Az apacslány reszketve, félve
Sejti már a bajt,
Ha nem lesz pénz, az apacs
Mit fog szólni majd.

Refrén:

Ha megversz is, imádlak én,
Te drága rossz apacslegény.
Csak üss meg, de tekints reám,
Tiéd a hű apacsleány.
Bár ajkamon érzem a bűnt,
Csak csókolj s a bűn tovatűnt,
Jöjj, ölelj nagyon, apacslegény,
Fojtsd a szíved belém!

2.

Apacstanyán ott ül a lány,
A szeme rémült s az arca halovány.
Hé, idenézz, hol az a pénz,
Add ide mind, mert addig innen el nem mész.
Hajába markol és rimánkodni se hagyja,
Ó, egek atyja, hogy fojtogatja,
Észre se vetted és már táncritmusban lép a lány,
Ilyen a tánc hajnalban az apacstanyán.

Ebből a műsorszámból megütötte a fejemet a következő, régen gyakran hallott dalrészlet:

„ ha megversz is imádlak én, te drága rossz apacslegény!”

Hirtelen és kristálytisztán eszembejutott Zahumenszky Bea, a kedves gyerekkori játszótársam neve. Azonnal felnyitottam a telefonkönyvet, ahol öt Zahumenszky név volt. Fölhívtam az elsőt, dr. Zahomenszky Elemérnét és bemutatkoztam, elmondtam, hogy Bea után érdeklődöm. Beával együtt voltunk gyerekek, Hajmáskéren nevelkedtünk fel. Útjaink elváltak 1943 nyarán. Akit felhívtam, elmesélte magáról, hogy az elhunyt férje híres sebészorvos volt Pesten. Ő tudott Beáról, mondta, hogy Vancouver-ben él már több, mint 40 éve. Megadott egy telefonszámot, Zahomenszky Zille számát, aki folyamatos e-mail kapcsolatban áll Beával. Ahogy letettem a kagylót, rögtön fölhívtam Zillét. Szintén bemutatkoztam, és elmondtam neki a Beával való gyerekkori barátságunkat – úgy emlékszem, pont ugyanazzal a szöveggel, mint az elsőnél. Zille magáról csak annyit mondott, hogy reumatológus orvos. Ez azért volt érdekes, mert az unokaöcsém, dr. Geréby György felesége Eszter, szintén reumatológus orvos. Kiderült, hogy Zille nagyon jól ismeri Esztert, évekig együtt dolgoztak.

Már ez a közeli családi kapcsolat örömmel töltött el. Mikor pedig Beáról kezdtem tőle érdeklődni, nagyon sok beszámolni valója volt. Mivel ő az eltelt több, mint negyven évben folyamatos telefonos és e-mail kapcsolatban állt Beával, sok részlettel szolgált nekem kedves régi játszótársamról.

Elmondta, hogy Bea Vancouverben él, a University of British Columbia egyetemen tanított 35 évig.

Két gyereke van, egy fiú és egy lány. Háromszor volt férjnél, az első két férje magyar volt, a harmadik kanadai, aki közben elhunyt. Abból, hogy ilyen felszabadultan és részletesen elmesélte nekem Zille amit Beáról tudott, úgy tűnt nekem, hogy örömmel vette a hívásomat. És amit nem is reméltem volna, azt mondta, hogy akkor rögtön ír Beának egy e-mailt, megemlítve neki a beszélgetésünket, megadtam neki a címemet, telefonszámomat. Másnap egy nagyon kedves női hang mondta, hogy Baranyi Andrással szeretne beszélni.

• én vagyok.- válaszoltam. Mire ő rávágta:

• Bea.

Így vette kezdetét az a több, mint egy órás beszélgetésünk, melyben egymás szavába vágva és fel-fel kacagva elevenítettük fel közös gyerekkori emlékeinket. Akkor tudtomra adta, hogy két hét múlva Budapestre jön szabadságra. Megadta a Budapesten élő unokatestvére címét és telefonszámát, ahol majd találkozni fogunk. Ez akkor meg is történt - 64 év után.

Egy májusi nap, pont két éve lehetett, hogy becsöngettem a XI. kerületi második emeleti lakásba, melyre - ahogy befordultam a sarkon – rögtön visszaemlékeztem: itt lakott 1940-es évek elejétől Bea. Édesanyámmal az elemi iskolai évek alatt minden nyáron feljöttünk Budapestre és itt szálltunk meg. Bea az édesanyjával kettesben élt a lakásban. 1943 nyara volt az utolsó, amit így együtt töltöttünk. Akkor találkoztunk utoljára.

Ahogy kinyílt a lakás ajtaja, egy idős hölgyet láttam meg. Akkor odajött egy férfi is és bemutatkoztunk egymásnak. Egymásra néztünk Beával. Először nem gondoltam, hogy ő az. Ha az utcán találkozunk, elmentünk volna egymás mellett, annyira nem tűnt ismerősnek. Pár perc csend után valahogy mégis összeölelkeztünk és melegen megcsókoltuk egymást. Bementünk a nappaliba és az unokatestvérével együtt röviden elbeszélgettünk. Emlékszem, hogy akkor azt javasoltam Beának, hogy folytassuk később az élménybeszámolókat. Szerettem volna megismertetni vele hol lakom és meghívtam a kedvenc vendéglőmbe is. Foglaltam asztalt és másnap már a Szeged vendéglőben vacsoráztunk. Hét órától legalább tízig tartott, amíg két üveg bor mellett elmesélte nekem az egész életét. Nagyon boldogoknak éreztük magunkat. Csaknem visszatért a fiatalságunk.

A következő napokban is négy-öt órákat együtt töltöttünk: nagy sétákat tettünk a Gellért-hegyen, úsztunk a Gellért fürdőben. Nagyon örültem annak a kis gyerekkori fényképnek, amit Bea hozott nekem a saját fényképalbumából. 1939 decemberében Veszprémben készült róla, öcsémről és rólam. Elvittem a fényképészhez és a nagyított képet aranykeretbe foglalva feltettem a hálószobám falára.

A lakásomban is több alkalommal járt Bea. Körülnézett és azt kérdezte:

• Andris, hol van a számítógéped?

• Az nekem nincs!

• Hát te a kőkorszakban élsz? Már mindenkinek van számítógépe.

Mikor Bea visszautazott, körbekérdeztem a rokonságot, hogy ki tudna segíteni számítógépet szerezni. A sógorom említette, aki ugyanabban a házban lakik, mint én, hogy a kertészünk, Ervin ért a számítógépekhez. Elmentem hát vele és egy akciós ajánlat keretében komplett számítógépet vásároltunk monitorral, nyomtatóval, webkamerával, fülhallgatóval és hangszóróval. Hazavittük és összerakta és beállított rajta nekem mindent. Nekem csak az internetet kellett elintézzem.

Ervin mutatta meg nekem azt is, hogy tudok e-mailt küldeni. Az első levelet Beának küldtem.

Azóta naponta váltunk üzenetet vele. Sok szép diasort is küld nekem Kanadából. Nagyon sok örömet okoz nekem, hogy ilyen sűrűn tarthatjuk a kapcsolatot a nagy távolság ellenére. Persze a személyes együttlétet nem pótolja, mégis sokat jelent. Hiányzik azonban Bea spontán humora, nevetése.

Július 18.-án keresem őt fel Vancouverben. Két hetet együtt töltünk ott. Ami viszont a legjobb, hogy utána augusztus másodikán ketten repülünk tovább vele Khon Kaen-be, Thaiföldre, ahol öcsém 2001 óta él thai feleségével. Azt tervezzük, hogy az 1939-es közös gyerekkori fényképünket 70 évre rá ott ismételjük meg. Már nagyon várom.