A nagymama langallója

A nagymamák földre szállott angyalok. Szívük minden dobbanása, lelkük apró rezdülése kis unokáik felé száll. Ők feltétel nélkül szeretnek. Tudják mi a legtitkosabb kívánsága a kicsinek, ebédre a kedvenc ételt főzik, a legfinomabb sütemények elkészítői ők. S, ha a gyermek rakoncátlan, nehezen fogad szót, nem szól, nem szid, csak ránéz komoly tekintettel és elcsendesül az apróság, mert érzik, a nagyanyó őértük van. 

Az én nagymamám is ilyen tündér volt. Csupaszív teremtés. Nem édesmama volt. Az igazi nagymamám korán halt, akit én ismertem a húga volt. De úgy szerette édesapámékat, a három árván maradt gyermeket, mintha mind a sajátja volna. Mi is hárman voltunk testvérek, három lány. Egymás után születtünk, mint az orgonasípok. Nagymama csodálatos szívével törődött velünk, gondoskodott rólunk. Édesapánk, édesanyánk dolgozott. Akkoriban nem volt napközi, hogy egész nap az iskolában lehessen a gyerek. Így tanítás után, ami néha csak három óra volt, rohantunk haza mindig korgó, éhes gyomorral, mert tudtuk hogy Mami ma újra remekelt. Senki sem tudott úgy rétest nyújtani, buktát sütni, ludaskását készíteni, mint ő.  

Dolgozott egész életében serényen. Soha nem láttam fáradtnak, nem panaszkodott.  Reggelenként hajnalban kelt, hogy a hat órás misére odaérjen. Minden áldott reggel így kezdte a napot. A szentmise után bevásárolt és mire mi felébredtünk készen volt a friss forralt tej, illatozott a vajas kenyér.

Amikor a háztartás körül végzett, indult ki a kertbe. Friss zöldség, sárgarépa, saláta, mint egy terülj asztalkám. Milyen finom a libazsíros kenyér a kertből szedett paradicsommal és paprikával! Most értékelem igazán, amikor bevásárlás után pakolok a hűtőbe, és bánatosan nézem a boltban megvásárolt maradék fonnyadt zöldséget. 

A ház körüli aprójószágot is ő gondozta. Tyúkok ugráltak, kacsák totyogtak eléje, ha megjelent.  A libatömés nekünk mindig jó kis móka volt. Egy marék kukorica, egy főzőkanál és már nyomta le a liba hosszú nyakán a kukoricából keletkezett gombócot. Érdekes, a libák soha nem ellenkeztek. Ott álltak a konyhakövön sorban, néha gágogtak egyet illendőségből, aztán elégedetten totyogtak ki, megtelt begyükkel.  

A malacok voltak a kedvencei. Amikor kivitte nekik a vödörben az ételmaradékot, már dugták kifelé rózsaszín konnektor – orrukat az ól ajtajának résein. Amint belépett közéjük azonnal hozzádörgölődztek, az elmaradhatatlan fülvakarás után elégedetten röfögtek. 

Hétfő délután a vajköpülés ideje volt. A friss tej felett vastagon úszott a tejszín, nem szedték le róla, úgy, mint ma. A mai boltban vásárolt dobozos tejben nem is tudom marad-e valami az igazán ízes, frissen fejt tejből. 

A leszűrt tejszínt beleöntötte a köpülőbe, amely egy henger alakú, belül üreges faedény volt. Ebbe tolta a köpülőfát. A rúd végén egy lyukacsos korong. Nem volt nehéz munka, néha én is segítettem. Csak a köpülőfát kellett a hengerben fel- és letologatni, és ahogy a lyukakon átcsapódott a tejszín, összekapta a tejben lévő zsíros vajat. Ott volt a korongon egy öklömnyi gombóc. Alatta az író, melynek savanykás íze a nyári nagy melegben kitűnő szomjoltó.  Kenyérsütésnél, pedig a kovász készítéséhez kellett. 

Nekünk gyerekeknek a gyúrt tészta készítése volt a legérdekesebb. Persze érdekből is, mert mindig kaptunk belőle egy szeletet és készíthettünk belőle langallót.  

Amikor Nagyi ősz haját tarkóján kontyba tűzte, fekete, bő szoknyája elé elmaradhatatlan kötényét felkötötte, az asztalra tette a gyúródeszkát, tudtuk, készül a finom házitészta. Mi pedig, három apró gyermek, csillogó szemmel körbeálltuk. 

A sparherdben már lobogott a tűz. Nálunk nem keletkezett szemét. Mindent elégettünk, vagy az állatoknak adtunk. A tojás héja a tyúkoknak, a krumpli héja a malacoknak jutott. A morzsolt tengeri csutkája tűzgyújtásra milyen alkalmas!  A tűzhely egyik karikáján a leves forrt, a másikon a vizet készítette fel Mamink a tészta kifőzéséhez.

Lencseleves lesz mákos tésztával. Ha megkérdezte tőlem, mindig ezt kértem. A kedvencem volt.

Nagy fakanállal fakeretes szitába mérte a búzalisztet a zsákból. Mindig átszitálta. A lisztből vulkáni kúpot képezett, a közepébe öklével mélyedést ütött. Tojás, só, víz és gyúrta, dolgozta a masszát. A cipó nagyságú tészta tetejét meglisztezte, gyors mozdulatokkal sodorni kezdte. Surranó nesz hallatszott, két tenyere összetalálkozott, majd újra szétsimított.  Hatalmas, gyúródeszkát befedő, halványsárga, gyufaszál vastagságú csoda volt előttünk. Kész!   

 Nagymamánk ránk mosolygott.

- Kértek? 

 Nagyot nyeltünk. Eljött a mi időnk. Egy- egy csíkot leszelt a tészta széléből. Mi pedig boldogan vittük a tűzhelyre. A platni, a sparherd széle már teljesen átforrósodott, arra teregettük a nyers tésztánkat, a lábos köré. Tésztánk egyik oldala rózsaszínűre pirult, itt- ott apró hólyagok keletkeztek rajta, amelyet jobban megkapott a hő. Késsel megfordítottuk. Elkészült a langalló. Nagymami kis lábosban sertészsírt olvasztott, majd az asztalfiókból csomóba kötött libatollat vett elő. Belemártottuk a folyékony zsírba. Óvatosan megkentük a frissen sült, ropogós, ínycsiklandozó tésztánkat. Sóval meghintve, íze még mindig a nyelvemen. 

Olyan finom langallót senki nagymamája sem tudott készíteni! Ebéd előtt egy kis csemege az éhes gyerekszájnak.