"A nép ellenségei"-izgalmas könyv az 50-es évekről

Kati Marton új könyve szívszorító és olyan izgalmas, akár egy kémregény, nem csoda, hogy a tervek szerint film készül belőle. Csakhogy egyáltalán nem fikció, megtörtént eseményeket ír le, amerikai hírügynökségek tudósítójaként dolgozó szülei meghurcoltatását az 1950-es évek Magyarországán.

"A nép ellenségei" című kötet nagy siker az Egyesült Államokban, felkerült a The New York Times bestseller-listájára, a könyvkritikusok díjának (National Book Critics Award) idei jelöltjei között szerepel. A magyar fordítás megjelenése alkalmából az amerikai újságírónő interjút adott lapunknak. 

- Szüleim halála után már nem volt tabu többé a múlt. Ők optimista, jövőbe tekintő emberek voltak, akik életüknek ezt a korábbi szakaszát lezárták, szelektíven emlékeztek, nem akartak visszanézni - meséli Kati Marton, aki újságíróként kötelességének érezte, hogy kitöltse a család történetének fehér foltjait. Álmában sem gondolta volna, hogy az egykori kommunista titkosszolgálat, az ÁVO dossziéiból bontakozik ki előtte gyerekkora megannyi apró, elfeledett részlete. Kiderült, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a Marton-családról őrzik az egyik legvastagabb aktacsomagot. De Martonékról, akik 1957-ben végleg elhagyták Magyarországot, az FBI is több mint kétszáz oldalnyi iratot őrzött. A gyanakvás légköre az óceán túlpartján is körülvette őket, s kiderült, szüleit a magyar szolgálatok még a hatvanas években is megfigyeltették.

Martont jóelőre figyelmeztették: "Pandora szelencéjét" fogja kinyitni, ha beletekint a feltornyozott irathalomba. - Megrázó, fájdalmas volt, amit a dossziékban találtam. Ma többet tudok a szüleimről, mint amennyit egy gyereknek jogában áll tudni. Két rendkívüli ember volt, akik túlélték a huszadik századi európai történelem két legnehezebb fejezetét, a fasizmust és a kommunizmust, méghozzá méltósággal, emberségüket megőrizve, úgy, hogy optimisták tudtak maradni. Azt hiszem, történetük nagyon fontos a magyarok számára, hogy megismerjék, milyen volt akkor a félelem légkörében élni - mondja Kati.

Egy évbe telt, mire a sokezer oldalnyi iratot, ügynöki jelentést átrágta, a fontosabbakat angolra lefordította. Szülei több nyelven beszélő, művelt, diplomás emberek voltak, nagypolgári életet élő, sugárzó értelmiségiek az egyre jobban beszűkült, elszürkült, vasfüggöny mögötti világban. Két egymással versengő amerikai hírügynökség, az AP és a UPI tudósítói lettek, elfogulatlanul mozogtak angolszász diplomáciai körökben, bejáratosak voltak - akkoriban ez szinte provokációval ért fel - a budapesti amerikai nagykövetségre, fogadásokra mentek, külföldi újságírókat kalauzoltak Budapesten. Csak idő kérdése volt, hogy a Rákosi-rendszer bűnbakkereső légkörében mikor vádolják meg őket kémkedéssel. Marton Endre majdnem két évet töltött börtönben, feleségét, Ilonát néhány hónap múlva szintén elvitték.

Vajon mi döbbentette meg leginkább a dossziékban? Talán az, mondja az újságírónő, hogy környezetükben sok-sok ismerős, köztük a család francia bébiszittere is besúgó volt. Még Kati gyerekkori rajzait is iktatták. De az ÁVÓ-nak a budapesti amerikai követségen is akadt beépített embere. Marton elmondja, számára a dokumentumok közül az a cédula a legbecsesebb, amelyiken egyik vallatója azt írja: "Márton Endre kihallgatása során magyar állampolgárra terhelő vallomást nem tett." - Sokat sírtam, amíg a vallatásukról olvastam. Gyerekként nem tudatosodott bennem, miken mentek keresztül a Fő utcában - mondja.

Marton Kati a könyvében senkit nem akart elítélni. - Mindvégig azt kérdeztem magamtól, mit tettem volna én hasonló körülmények között. Ezért legtöbb embernek megbocsátottam, s különösképpen a szüleimnek, akik fiatalok voltak, élni akartak, néha olyan kockázatot vállaltak, amelyet két kisgyerekkel talán nem kellett volna. Újságíróként szinte egyedüliként tudósítottak az 1956-os forradalomról, s a State Department irataiból tudom, hogy szüleim ügye befolyással volt az amerikai politika alakulására. Sajnálom, hogy végül el kellett hagyniuk Magyarországot, amelyet annyira szerettek.

Magyarország még a rendszerváltás után húsz évvel is küszködik az ügynöklisták problémájával, ezt Marton Kati is jól tudja. - Egy sor országban dolgoztam, hogy segítsem a múlt feltárását és a megbékélés kérdéskörét, s úgy vélem, a megbékélést meg kell hogy előzze az igazság feltárása. Nem gondolom, hogy a múlt börtönében kell élnünk, de szükség lenne arra, hogy kiderüljön, kik voltak az igazi bűnösök, s kik voltak azok, akiket a mindent átható félelem kényszerített ilyen szerepbe. Különösen a magyar fiatalok számára fontos, hogy tudják, milyen emberi áldozatokat követelt az a rendszer. Nem elég, ha csak a történészek és a politikusok ügye ez. Könyvem fő értéke, hogy a korszak emberi arculatát rajzolja meg.

Kati Marton 1995-ben Budapesten házasodott össze Richard Holbrooke amerikai diplomatával, aki jelenleg Obama elnök afganisztáni főtanácsadója. Az újságírónő mindig szívesen jön Magyarországra, de a könyve végén egy villanással jelzi, aggodalommal figyelte a "kirekesztés zászlaja alatt felvonuló motorosok fekete oszlopát". Mit szól a szélsőjobboldal megerősödéséhez, esetleges parlamenti jelenlétéhez? - Ez nem az én Magyarországom, nem az, amelyet a szüleim egész életükben hiányoltak. Ez nem az a Magyarország, amelyet az Európai Unió üdvözöl, amelyet az európai népek családja elvár. Drukkolok a magyar demokráciáért, nem tudom elképzelni, hogy a magyarok vissza akarnak térni egy olyan történelmi korszakba, amely sötét árnyékot vetett korábbi generációkra. A romák elleni erőszakcselekményeket a politikusoknak el kell ítélniük, jobb- és baloldalról egyaránt. Ez elfogadhatatlan a mai Magyarországon. Az egyedüli mód, hogy megakadályozzuk ezeket a jelenségeket, hogy az emberek, politikusok, közéleti személyiségek felemeljék a hangjukat. Ezért fontos, a magyarok szembesüljenek saját történelmükkel, hogy ne ismételjék meg az egykori bűnöket.

A nép ellenségei című könyv a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg.