Azzal viszont úgy tűnik, egyáltalán nem számol a kabinet, hogy esetleg mégis él az emberekben némi szkepticizmus az állammal szemben, amelyre okokat bőven lehetne találni. Íme néhány felvetés.

Első körben már az is a kétségeket ébreszthet, hogy úgy tűnik, mintha a kormány feltétlen bizalmat várna el az állampolgároktól, hiszen semmilyen konkrétumot nem közölt még a költségvetési vita finisében sem arról, hogy milyen feltételeket biztosítana a visszalépőknek.

Szijjártó vasárnapi szavaiból is csak annyi derül ki, hogy a Nemzetgazdasági Minisztériumban már az "utolsó fázisban" van annak a törvénynek a kidolgozása, amely az átlépés pontos szabályait meghatározza. Az erről szóló jogszabályt a kormány a lehető leghamarabb el fogja fogadni. Mint mondta: olyan szabályok lesznek, amelyek lehetővé teszik majd mindenki számára, hogy átlépjen az állami nyugdíjrendszerbe.

A magán-nyugdíjpénztárak nem megfelelő működése miatt az elmúlt években komoly veszteségeket kellett elszenvedniük - érvelt Lázár János fideszes frakcióvezető az InfoRádió műsorában, ahol a kormányzati véleményhez hűen azt próbálta bizonygatni, hogy az állami rendszerben nagyobb biztonságban lesz mindenki. Meglehet, ám ezek a veszteségek legfőképp a globális pénzügyi válság következményeként jelentkeztek és a pénztárak veszteségeiket le is dolgozták azóta - legalábbis a Pénztárszövetség által közölt eredmények alapján.

Természetesen lehetséges, hogy ettől függetlenül a pénztárak működése Magyarországon nem tökéletes - mondják szakértők -, de ennek korrigálására nem biztos, hogy az a jó válasz, hogy megszüntetik magát a pillért. A hibákat inkább szabályozásokkal lehetne kezelni.

Egy ötlet a szabályozásra

A magánpénztárakkal szembeni komoly ellenérv lehet az általuk felszámított költségek és az elért hozamok nagysága. A költségeket - a Napi Gazdaság Online véleménye szerint - alapvetően a verseny élénkítésével lehetett volna leszorítani.

Hatékony szabályozásért ráadásul nem is kellene a szomszédba menni: a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási (kgfb) piacon kialakult struktúra jó példa lehet. Ehhez a magánpénztár-váltást lehetett volna olyan egyszerűvé tenni, mint a felelősségbiztosító-váltást, akár alkuszcégek bevonásával. 

Egy ilyen rendszerben a járulékot fizető polgárokat nem csak a saját, hanem a konkurens pénztárak teljesítményéről, költségeiről is tájékoztatni kellene. Ehhez nem elég az eddigi gyakorlat, amelyben a felügyelet a honlapján közölte az összehasonlítható adatokat, amiről azután a sajtó több-kevesebb részletességgel beszámolt. Hatékonyabb volna, ha mindenki olyan, névre szóló levelet kapna a felügyelettől, amelyből pontosan kiderül, hogy a pénztára hogyan is teljesített a többivel összemérve és mindez mennyibe is került. Ez alapján pedig mindenki felelősen, könnyen és nem utolsó sorban gyorsan dönthetne, hogy megtakarításait a jövőben melyik pénztárra is bízza, a minél vastagabb jövőbeni nyugdíjboríték reményében.

Emellett persze egyesek arra is rámutattak, hogy abszolút biztonságos rendszer nincs, vagyis az állami atyáskodásnak is megvan a maga kockázata. A Magyarországon is alkalmazott három pillérből (állami, kötelező magán és önkéntes magán) álló nyugdíjrendszer viszont ez idáig a legfenntarthatóbbak közé tartozott nemzetközi szakértői vélekedések szerint is.

Mi lesz a pénzekkel?
 

Igen ám, csakhogy az államnak most rögtön van szüksége forrásokra, ahhoz hogy teljesíteni tudja Brüsszel által is elvárt számokat - vélhetően nincs tehát idő szabályozások módosítgatásaira. Az elfogadás előtt álló költségvetésben pedig láthatóan nagy magabiztossággal számolt is a kormány a visszalépőkkel: 2011 végéig a közel hárommillió magán-nyugdíjpénztári tag 90 százalékának állami rendszerbe történő visszalépésével, amivel 2400-2500 milliárd forintnyi vagyonra tehet szert.

Az persze nem világos, hogy az így visszakerülő forrásnak mi lesz a sorsa. Erre utalt Kopits György, a Költségvetési Tanács elnöke is hétfőn az MTV Az este című műsorában a középtávú kockázatokról beszélve, ahol úgy fogalmazott: nem tudni pl. a leállított 30 milliárd forintos átutalásokból - ami minden évre 2014-ig feltételként be van állítva -, hogy mennyi lesz az adósságtörlesztés, és mennyi lesz a folyó kiadás megvalósulása. "Erre az ember nem tudja, hogy mi készül" - mondta Kopits.

Eddigi kormányzati bejelentésekből egyelőre csupán annyit tudni, hogy a tervezett 2400-2500 milliárd forintnyi bekebelezett magán-nyugdíjmegtakarításból 450,8 milliárdot a Nyugdíjbiztosítási Alapba, 78 milliárdot a központi költségvetésbe irányítanának.

Az, hogy ez lenne-e az egyetlen megoldás a forrásteremtésre, már csak azért is kétségbe vonható, mert egyrészt az IMF az októberi felülvizsgálata során maga is óva intette a kormányt a szerkezeti reformok helyett végrehajtott átmeneti intézkedésektől - így a magán-nyugdíjmegtakarítások költségvetésbe történő átcsoportosításától -, másrészt pedig az is látszik, hogy a kormány által beígért nagyszabású adócsökkentés - amit vélhetően egyébként ilyen gazdasági helyzetben szintén nem engedhetne meg magának a költségvetés - a magán-nyugdíjmegtakarítások kontójára valósul meg.

Márpedig, ha az állami közös kalapba kerülnének a magán-megtakarítások - akár kidolgozzák hozzá az egyéni számlakezelés lehetőségét, akár nem - a számlatulajdonosoknak vélhetően vajmi kevés beleszólása lesz abba, hogy hogy kezelje az állam a befektetéseit, nem úgy, mint a magánpénztáraknál. (De ha abba belegondolunk, most is, amikor még a szuverenitás elvileg fennáll, sikerült azt elérni, hogy senkinek se legyen beleszólása abba, hogy az állam mit tegyen a magánnyugdíj pénztáraktól bevont megtakarításokkal). Ez pedig akár lehetne bizalomcsökkentő tényező is a „biztonságos állammal" szemben.

És ha az állam meggondolja magát?

Emellett azon is érdemes lehet elgondolkodni, hogy mennyiben lehet biztonságosabb egy olyan állam kezébe adni a megtakarításokat, amely az elmúlt időszakban épp a fiskális alkoholizmusáról (Kopits György megfogalmazása) volt híres? Amelyben - pártállástól függetlenül - sohasem volt divat a közpénzek felelősségteljes kezelése? Vagy egy olyan állam, amelynek intézkedései sorra a civiljogok, az alkotmányossági jogok megnyirbálásán, illetve a súlyok-ellensúlyok kiiktatásán ügyködik, amennyiben azok gátját képezik az egyébként aggályosnak tekinthető intézkedéseinek végrehajtásában?

Vajon egy olyan országban, ahol egy kormányzati ciklust is nehezen élnek túl intézkedések, ciklusokon átívelő programok pedig szinte nem is léteznek, mennyire lehet abban hinni, hogy olyan hosszú távú befektetéseket, mint amilyenek a nyugdíjak, felelősségteljesen kezelnek és az ezekre vonatkozó rendelkezéseket nem húzzák keresztül már a következő négyéves periódusban egy tollvonással?

Az állammal szembeni bizalmat vélhetően az sem növeli számottevően, hogy ezeknek az intézkedéseknek a következtében makroelemzők szerint a számlákon lévő vagyon azonnal javítaná az állami adósságmutatókat, hiszen ez csak átmeneti egyensúlyteremtésre jó.

Az a Matolcsy-féle megjegyzés pedig végképp a bizonytalanságot növelheti, hogy „bármit is csinálunk a nyugdíjrendszerrel, 2040 körül csak akkor lesz fenntartható, ha létrejön 1 millió munkahely."

Állami kárpótlást a magánnyugdíjakért?

Az MTI hétvégi tudósítása szerint az MSZP határozati javaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek annak érdekében, hogy az állam adja vissza az érintetteknek a magánnyugdíjpénztári tagdíjak nyugdíjjárulékként elvont összegét és az elmaradt hozamokat. A határozati javaslatban kezdeményezik, hogy a parlament kérje fel a kormányt egy erről szóló törvényjavaslat benyújtására idén év végéig. Kiss Péter - a javaslat egyik jegyzője - emlékeztetett arra, jelenleg nem lehet tudni, hogy az elvont tagdíjak mikor és milyen formában kerülnek vissza a magánnyugdíjpénztári tagok számláira. A javaslat hivatkozik a tulajdonhoz való jog biztosításárára, amely alkotmányos alapjog.

Véleményük szerint "az átmeneti felfüggesztés" sérti ezt a rendelkezését. Az indítvány indoklásban szerepel az is: egyetértenek azokkal a véleményekkel, melyek szerint a magánnyugdíjpénztári tagdíj nyugdíjjárulékká alakításával az állam szerzett jogot, illetve várományokat korlátoz, valamint azzal, hogy a tagdíjfizetés elmaradása szükségszerűen csökkenti a felhalmozható tőkét és a felhalmozódó hozamok összegét, és így a jövőbeni nyugdíjak összegét is.