Zsömlye úr kénytelen volt nyugállományba vonulni. Húzta, ameddig lehetett, már közelebb járt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, de még dolgozott. Valahányszor leépítették, kötelességtudóan jelentkezett a munkanélküli-hivatalban, állásinterjúkra járt, átképzésekre könyörögte be magát, bármit hajlandó volt megtanulni, vállalt szénlapátolást, portugálnyelv-oktatást, görénysétáltatást; minden reggel erőltetett menetben gyalogolt fél órát, esténként futni járt, hogy a körülményekhez képest megőrizze kondícióját, de hiába.      

Elfáradt.

Eljött egy nap, amikor már nem tudott fölkelni. Nem volt baja, csak embertelenül fáradt volt. Tudta, hogy három nap múlva föl tudna kelni megint, gyalogolni, futni, szenet lapátolni; de valahogy hidegen hagyta a gondolat. Úgy gondolt rá, mint egy közepes filmre, amit már négyszer látott; nem érdekelte. Aludni akart. Végül is vagy hatvan évig fizetett rendesen minden járulékot, ráadásul öngondoskodott, az öszszes nyugdíjpillérben folyamatosan megtakarításokat helyezett el; de azért mégis volt benne bizonytalanság.

Nem él-e majd túl sokáig.

Az utóbbi időben minden állásinterjúról azzal küldték el, hogy még fiatal, vannak idősebb jelentkezők, akiket nincs szívük elutasítani; a munkáltatók valahogy emberségesebbé váltak, kialakult valamiféle össznépi összetartás, amiről már senki nem gondolta, hogy valaha is lesz. Mindenki arra gondolt, hogy majd ő is lesz nyolcvan, és ő is próbálja majd kitolni a nyugdíjazás idejét, amennyire csak lehet. Zsömlye úr azonban feladta. Benyújtotta a kérelmét a Nyugdíjfolyósító Igazgatósághoz, azt harminc napon belül el is bírálták, Zsömlye úrnak nyolcvanötezer forint nyugdíjat állapítottak meg, és a rákövetkező hónap tizedik napján megérkezett a postás egy dobozzal.

Amiben a nyugdíjat beszállították a nyugdíjintézetbe.

Rá volt pecsételve Zsömlye úr nyugdíjas törzsszáma; a postás minden hónapban hárommillió dobozt vitt ki, a nyugdíjasok belehelyezték a pénzt, jattot adtak a postásnak, a dobozok pedig mentek az államkasszába.

A szolidaritás elve miatt – korábban a nyugdíjasokat támogatta az állam, most az államkasszát a nyugdíjasok, mert az volt jobban rászorulva. A kormány az öszszes ígéretét maradéktalanul betartotta, a nyugdíjrendszer nem omlott össze, még csak kevesebb sem lett a járandóság, a kabinet a legmezítlábasabb időkben is megőrizte a nyugdíjak vásárlóértékét: minden év elején felemelt minden nyugdíjat, és ahogy eljött a november, kiegészítő emeléseket rendelt el. Az első években még majdnem minden frissnyugdíjas megkereste fusiban a nyugdíját (az életösztön a nyolcvanasokban meg a kilencvenesekben is munkál), a későbbiekben azonban csak hozzá kellett nyúlni az össz es pillérhez; ami persze nem tragédia, mert az öngondoskodás ezért van. Aki hallgatott a jó szóra, annak volt miből nyugdíjat fizetni, még ha az ágyat nyomta is, aki viszont anno szart az egészre és nem takarékoskodott egyáltalán, azt nyugdíjba vonulása után közmunkára vitték; aki árkot ásni se bírt már, annak a családja fizetett, húsz százalék felárral a pluszadminisztrációért; Zsömlye úrnak csak annyi volt a dolga, hogy egy gyenge pillanatában belecsusszanjon a struktúrába, meg volt oldva az egész résmentesen.

Zsömlye úr azonban egyszer pálpusztait tett a dobozba a nyugdíj helyett, és elutazott a Bahamákra, épp mielőtt bevezették volna a tizenharmadik havi nyugdíjat. Zsömlye úrnak esze ágában sem volt népmozgalmat indítani, egysze rűen csak elunta az államkassza támogatását, ám amikor a kabinet meglebegtette a tizennegyedik havi nyugdíj bevezetését, hárommillió doboz pálpusztai érkezett a Fiumei útra.

A nyugdíjasok fölhagytak az államkassza támogatásával, és Zsömlye úr társaságában mindannyian a Bahamákon lógatták a lábukat, csak az éves gázóra-leolvasáskor jöttek vissza; nem volt semmi baj, az államkassza egy idő után megszűnt, a szekér valahogy mégis ment, az egyik gázóraleolvasás alkalmával azonban az IMF kopogtatott Zsömlye úr ajtaján. Zsömlye úr hársfateával kínálta az IMF-et, ő pedig az államkassza felől érdeklődött. Zsömlye úr mondta, hogy olyan már nincs, de kiderült, az IMF-et ez nem is izgatja, csak a kamatokért jött, kétezerötszázmilliárd forint, mondta Zsömlye úrnak, és minden gázóra-leolvasáskor.

Zsömlye úr a dobozba nézett, abban csak nyolcszáz forint volt; azonnal visszament a Bahamákra masszőrnek.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Forrás: nol.hu