I. István és ellenfelei
A X. század során uralkodott Árpád-házi fejedelmek pontos rokonsági viszonyainak kibogozása azért ütközik nehézségekbe, mert ekkoriban az örökösödés tekintetében még nem az elsőszülöttségi elv, hanem a seniorátus volt a mérvadó, vagyis az,hogy a nemzetség legidősebb életben lévő férfitagjára száll a hatalom.
Anonymus krónikája szerint a honfoglaló Árpád fejedelmet halála után fia, Zolta követte, más források viszont egyáltalán nem is említik meg őt. Így például Bíborbanszületett Konstantin császár sem szól róla, fejedelemként említi viszont Fajszot, aki a kutatók szerint Árpád Jutocsa (Jutas) nevű fiának a gyermeke lehetett.
Az ő fejedelemségét elfogadó történészek vélekedése szerint Fajsz uralkodása a németektől 955-ben Augsburgnál elszenvedett katasztrofális vereségig tarthatott. Ezután a Zolta fiaként számon tartott Taksony fejedelemsége következett, akinek két, férfikort is megért fiát Gézának és Mihálynak hívták. Az idősebbik fiú, Géza 970 táján vette feleségül az Erdélyt birtokló Gyula Sarolt nevű leányát. Taksony 972 körül bekövetkezett halála után Géza lett a fejedelem, és ezt a kutatók egy része már az európai királyságok körében meggyökeresedett elsőszülöttségi elvnek az Árpád-házon belüli megvalósítására tett kísérleteként értékelik. Géza fejedelemségét több ok miatt is a középkori magyar államalapítás előkészítésének szokás tartani. A 962-ben létrejött Német-római Császárság hódítási törekvéseitől tartva, vagyis elsősorban politikai okokból vehette fel Géza fejedelem és annak öccse, Mihály a kereszténységet, illetve ugyanez okból engedhette meg a német hittérítők tevékenységét is a többségében még mindig pogány vallású magyar nemzetségek között. Ha mégsem ez a külső fenyegetettség volt a fő ok, az akkor sem vitatható, hogy éppen Géza uralkodása idején jelölték ki Veszprémben az első latin rítusú püspöki székhelyet, illetve, hogy ekkor kezdték el Szent Márton hegyén a pannonhalmi bencés apátság építését. A kereszténység terjedése, terjesztése bizonyíthatóan erősítette az akkori európai hatalmak körében a magyar fejedelem pozícióját. Géza hatalomerősítő lépései közé tartozott az is, hogy leányainak egyikét a lengyel fejedelemhez, másikát a későbbi bolgár cárhoz, egy harmadikat a Velencei Köztársaság dózséjához, Orseolo Ottóhoz, egy negyediket pedig a Kárpát-medencei nemzetségek között igen erős befolyással rendelkező kabar vezetőhöz, Aba Sámuelhez adta feleségül.
Ha hihetünk a korabeli forrásoknak, valamint az ezekből levont következtetéseknek, akkor Géza és Sarolt házasságából mindössze egyetlen fiú született 975 táján, mégpedig az a Vajk, aki később a keresztségben az István nevet kapta. Géza a fiát szánta örökösének, és az elsőszülöttségi elv megerősítése érdekében már nagyon fiatalon eljegyezte őt annak a IV. (Civakodó) Henrik bajor hercegnek Gizella nevű leányával, akinek a fia később, 1002-ben a Szász-ház utolsó leszármazottjaként II. Henrik néven a Német-római Császárság trónjára léphetett. Ez a házasság 995-ben, tehát még Géza életében megvalósult, és a leendő királyné kísérőjeként számos német lovag érkezett magyar földre, István hatalmi igényét megerősítendő. Géza fejedelem 997-ben halt meg, és jó előre kinyilvánított végakarata szerint Istvánnak kellett őt követnie a fejedelmi hatalomban. István fejedelemmé választása miatt azonban szinte azonnal felkelés robbant ki Koppány vezetésével. Koppány Géza fejedelem halála után az Árpád-nemzetség legidősebb életben lévő férfi tagja lehetett, és ezért az ősi szokásjog alapján magának követelte Istvánnal szemben a fejedelmi hatalmat, amit azzal is alá akart támasztani, hogy feleségül akarta venni Géza fejedelem özvegyét, Saroltot. István elleni lázadásában főként a kereszténységtől még alapvetően idegenkedő, arégi pogány és törzsi szokásjogok szerint élő magyar rétegekre támaszkodott. Koppány és István hatalmi küzdelmében így tehát alapvetően a régi és a kialakulóban lévő új rend hívei csaptak össze.
A korabeli források szerint Koppány abban látta a konfliktus megoldását, ha Istvánt megöleti. A lezajlott eseményekről Thuróczi Jánosnak az1448-ban írt A magyarok krónikája című műve is részletesen beszámol, amelynek a szövege jóval korábbi krónikák leírásainak felhasználásával született meg: „Szent István király már előbb, ifjúkorában dicsőséges háborút viselt a vitéz és hatalmas Koppány vezér ellen. Koppány pedig Tar Szeréndnek volt a fia, aki Szent István király apjának, Géza fejedelemnek az idejében a hercegi méltóságot viselte. Géza fejedelem halála után Koppány Szent István anyját vérfertőző házasságban akarta magához kötni, Szent István királyt meg akarta ölni, és fejedelemségét a maga hatalma alá hajtani. Koppány Somogynak volt a vezére. Szent István összehívta előkelőit (…). Egész seregének fejévé és vezérévé pedig Vencellint tette meg, egy német származású jövevényt. Összecsaptak az ütközetben (…). Ebben az ütközetben Vencellin megölte Koppány vezért, és ezért a megboldogult Istvántól, aki ekkor még fejedelem volt, terjedelmes hűbéri földeket kapott jutalmul. Magát Koppányt pedig megboldogult István négy részre vágatta (…).”
István a felesége, Gizella kíséretében Magyarországra érkezett német lovagok segítségével győzte le Koppányt, majd a régi rend hívei felett aratott győzelmét megerősítendő királlyá koronáztatta magát 1000 karácsonyán, vagy 1001. január elsején.
István királlyá koronázásával megkezdődött a középkori keresztény magyar királyság kiépítésének hosszú és viszontagságos folyamata. Minthogy István főként a keresztény egyházra támaszkodva igyekezett uralmát megszilárdítani, ezért logikus lépésként püspökségeket, illetve Esztergomban érsekséget alapított. Koppány legyőzését követően is maradtak még ugyanis a régi, törzsi és pogány szokásoknak tekintélyes hívei a magyar királyság területén. Ezek közé tartozott például az erdélyi Gyula is, aki Sarolt révén István közeli rokona nagybátyja, esetleg az unokatestvére lehetett. Konfliktusokról részletekbe menő híradások nem maradtak fenn és mindenesetre az a forrásokból elég egyértelműen megállapítható, hogy István 1002-ben legyőzte a törzsi különállását hangoztató Gyulát, és ezzel biztosította maga számára a Kárpát-medence keleti területeit is.
István leghosszabb konfliktusa a királyi hatalmát szintén megkérdőjelező Ajtonnyal, a Maros-vidék urával volt. Őt végül 1031-ben tudta csak végérvényesen legyőzni. A krónikák az 1031 körüli időkből egy István elleni összeesküvést, merényletet, esetleg merénylet sorozatot sejtetnek. Mindezekből teljességgel bizonyosnak csak annyi tekinthető, hogy a Kárpát-medence politikai egyesítésének folyamatára István Ajtony legyőzésével és megöletésével tett pontot. Minderről Szent Gellért püspök legendájából kapjuk a legrészletesebb leírást: „S Ajtony serege, amely a mezőn feküdt, még azon éjjel összegabalyodott, egyik ember a másikra támadva, s végül megfutamodott. Ajtonyt pedig a csata helyén Csanád emberei ölték meg. Fejét véve, elküldték azt a királynak, s azon a napon sok zsákmányt ejtettek, és nagy örömmel teltek el, hogy a király ellensége elesett. (…) Ennek megtörténte után Csanád (…) nagy vendégséget rendezett harcostársainak. Azután a Tiszán átkelve a királyhoz mentek. Már akkor az Ajtony feje fel volt szögezve a városkapu tornyára. Csanád láttán a király felette megörült, de társát, Gyulát emelte mindenki fölé. Ennek hallatára Csanád hamisan mosolyogva jegyezte meg: Ha elhozta a királynak a fejet, miért nem hozta el a nyelvet is az, aki a király ellenségét megölte. Gyula ugyanis hazudott, amikor a fejet a királynak átadva azt állította, hogy ő ölte meg a király ellenfelét. Mikor aztán a fejet a királynak megtekintésre előhozták, és a száját felnyitva a nyelvet nem találták benne, Gyulát a hazugság miatt a királyi udvarból száműzték, Csanádot pedig, aki táskájából elővette a nyelvet, azzal tüntette ki a király, hogy őt a királyi ház és az Ajtony házának intézőjévé nevezte ki.”
Bár Ajtonyt a régi, törzsi szokásrend híveként szokás számon tartani, és ezzel összefüggésben tárgyalni a legyőzését, illetve meggyilkolását, az mindenesetre elgondolkodtató, hogy ekkoriban halt meg István egyetlen fia és kijelölt örököse, Imre herceg. Nagy kérdés,hogy ez a két esemény összefüggésbe hozható-e egymással, hiszen a trónörökös halála miatt valószínűleg szinte azonnal megindult a trónutódlás körüli küzdelem.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a fiúörökös nélkül maradt királynak nagybátyja, Mihály révén számos, az Árpád-ház fiúágából származó közeli rokona volt, mégis az egyik leánytestvérének a velencei dózséval, Orseolo Ottóval kötött házasságából származó fiát,Orseolo Pétert jelölte ki új, törvényes örökösének. Mihálynak két név szerint is ismert fia volt: Vazul és Szár László. Vazulnak pedig Imre herceg halálának idején már szintén volt három felserdült fia, akiket Andrásnak, Bélának és Leventének hívtak. Összefoglalva a problémakörrel kapcsolatos kérdéseket: Ajtony akár rokonság,akár törzsi előkelőség okán követelhette-e magának a királyi hatalmat? István miért nem a közeli férfirokonai közül választott magának új örököst? A kérdésekre vonatkozóan az egyik legáltalánosabban megfogalmazott válasz az, hogy mind Ajtony, mind pedig Vazul, illetve leszármazottai a régi, pogánysággal kacérkodó törzsi rend hívei voltak, míg Orseolo Péter abból a Velencei Köztársaságból érkezett István király udvarába, amely a római pápa egyik legfőbb szövetségeseként a korabeli Európa legfejlettebb államának számított. Ennek az állításnak azonban némileg ellentmondanak a korabeli források annyiban, hogy Mihályról megírták, testvérével, Géza fejedelemmel együtt felvette a kereszténységet, valamint leszármazottjának, Vazulnak a két idősebbik fia, András és Béla is bizonyosan keresztények voltak, illetve keresztény szellemben nevelkedtek fel. Vazul mindenesetre nem fogadta, nem fogadhatta el Istvánnak a szoros vérségi kapcsolatokat valószínűleg politikai okokból figyelmen kívül hagyó döntését, és ezért összeesküvést, illetve felkelést szított az uralkodó ellen. Némelyik forrás Vazul lázadását egy István elleni gyilkos merényletként engedi sejtetni, amit István gyorsan elfojtott. Vazult elfogatása után a korabeli szokásoknak megfelelően uralkodásra alkalmatlanná tetette, azaz megvakíttatta és megsüketítette, majd ezután Nyitrán tömlöcbe vettette. Kézai Simon az 1283-baníródott, a Magyarok krónikája című műve a történtekkel kapcsolatban további kérdéseket vet fel:
„István (…) eközben testi erejét rohamosan veszteni kezdette, és amint észrevette, hogy bágyadtság nehezedik rá, gyorsan követeket küldött, hogy nagybátyjának fiát,Vazult, hozzák ki a tömlöcből Nyitráról, hogy maga után királlyá tegye a magyarok fölé. Ennek hallatára Gizella királyné a hitetlenekkel tanácsot tartva, elküldötte Sebös ispánt, hogy előzze meg a király követét, vájja ki Vazul szemeit, öntsön olvasztott ólmot füleibe, azután meneküljön Csehországba. Mikor azután Vazult a követ eléje vezette, a király keservesen sírt a történteken. Magához hívatta tehát Szár László fiait, Andrást, Bélát és Leventét, és azt a tanácsot adta nekik, meneküljenek Csehországba.”
A leírás arra utal, mintha István meggondolta volna magát, és mégsem Orseolo Pétert, hanem Vazult, vagy annak valamelyik fiát akarta volna mégis megtenni utódjának, és ebben csakis Gizella királyné ármánykodása akadályozta volna meg őt oly módon, hogy megcsonkíttatta a fogságban tartott Vazult. Gizellának a forrás szerinti cselvetése azonban két okból sem tekinthető hitelesnek. Egyrészt utolsó fiának, Imre hercegnek a halála után egyik utódjelölthöz sem fűzte őt személyes érdek, másrészt egyáltalán nem tekinthető valószínűnek az, hogy egy ármánykodó és rosszindulatú asszonyt a halála után szentként tiszteljenek, sőt a katolikus egyház hivatalosan is boldoggá avassa, mint ahogyan ez Gizellával megtörtént. Sokkal valószerűbb tehát az a feltételezés, hogy István király volt, aki kemény kézzel leszámolt az akaratával szembeszegülő Vazullal, majd száműzetésbe kényszeríttette kijelölt utódjának, Orseolo Péternek a lehetséges riválisait, azaz Vazul fiait. Minthogy azonban 1046-tól kezdve Vazul leszármazottai uralkodtak a magyar királyságban, ezért az 1083-ban VII. Gergely pápa által szentté avatott I. István király személyét még sem lehetett összefüggésbe hozni a krónikákban egy ilyen, a későbbi Árpád-házi királyok ősével oly kegyetlenül elbánó cselekedettel. Ezért azután a királyi házhoz természetes hűséggel kötődő historikusok némelyikének agyszüleményeként születhetett meg a Gizellát elítélő, őt bűnbaknak kikiáltó történet. Azok a krónikaírók azonban, akik nem akarták a szent életűnek tekintett asszony személyét besározni, egész egyszerűen a királya ellen lázadó Vazul megcsonkítását jogosnak ismerték el, ugyanakkora királyi hatalmat később megszerző fiait úgy tüntették fel, mintha azok nem is az ő gyermekei, hanem testvérének, Szár Lászlónak a fiai lettek volna.
I. István életének és uralkodásának utolsó éveiből a források még egy, a személye elleni merényletről számolnak be. A Hartvik püspök által szerkesztett Szent István legenda leírása szerint ez a merénylet így zajlott le: „Nem sok idő múltán [István király] betegségbe esett, melytől utóbb testében megfogyatkozott, s mivel a nyavalya hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá, már lábra sem tudott állni. Látta pedig udvarának négy legfőbb nemese, hogy hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szívük mélyén még mindig hitetlenségben tévelyegtek, csalárd tervet kovácsoltak, és megpróbálták leromlott állapotát halálra váltani. Már esteledett; mielőtt a házban meggyújtották volna a világot, egyikük a homály leple alatt vakmerően behatolt, és a királymeggyilkolására csupasz kardot rejtett köpenye alá. Alig tette be lábát oda, ahol a király pihent, csakis égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült. Nyomban meghallotta a király, és kérdezte mi az, bár már tudta, mi történt. Az az ember megtörve, szorongva bevallotta őrült tervét, bánta, közel lépett, térdre esett, a király lábát átkarolva, beismerte, hogy bűnözött, és kegyelemért könyörgött.”
Ennek a merényletnek a megítélését illetően is megoszlik a történészek véleménye. Egy részük szerint ez a híradás tulajdonképpen nem tekinthető egyébnek, mint a Vazul-féle összeesküvés egyik variációjának, így tehát valójában nem is egy újabb merényletről van szó benne. Mások véleménye szerint viszont nem elképzelhetetlen, hogy ebben a leírásban egy olyan, még mindig a régi, törzsi szokásokhoz ragaszkodó udvari főemberek merényletéről olvashatunk, akik emlékezvén a kazároktól átvett szakrális fejedelemgyilkosság szokására, a negyvenedik uralkodási esztendejét már betöltött Istvánt a hagyományoknak megfelelően fel akarták áldozni. Egy harmadik feltételezés szerint ez a történet csupán arra utal, hogy az öreg és betegeskedő István királyt azért akarták eltenni láb alól, hogy felgyorsítsák az örökösödésből és a hatalomváltásból fakadó politikai bizonytalanság megoldását. A ma rendelkezésre álló források mindenesetre nem elégségesek ahhoz, hogy ennek a merényletnek a valódiságáról és mikéntjéről akárcsak megközelítő képet is alkothassunk. Maradjunk tehát a történelmi tényeknél, és befejezésképpen rögzítsük, hogy első magyar királyunk, a szentté avatott István 1038-ban hunyt el, és őt a trónon végül húgának a fia, Orseolo Péter követte.
Forrás: Pivárcsi István: Gyilkosság mint megoldás. Politikai gyilkosságok és merényletek a magyar történelemben. Aura Kiadó, Budapest. (A szerző és a kiadó engedélyével.)
Megjegyzés hozzáadásához be kell jelentkeznie.
