Bár Horváth Imréné Zsuzsa már lassan három esztendeje tűnt el nyomtalanul, párja, Imre, még mindig nem adta fel keresését. Az elmúlt években kutyák, szórólapok és jósnők segítségével próbált rátalálni az asszonyra. Most lapunk segítségét kéri, mert vallja: csodák léteznek, hátha valaki, valahol látta a nőt!

Időkép

Hőtérkép »

Felhőkép »

Széltérkép »

— Nagyon jól emlékszem arra a napra. 2009. volt, hideg, januári délután. A piacon dolgoztam, amikor megcsörrent a telefonom. Egy ismerős kérdezte, mi van Zsuzsával, mert örökre elbúcsúzott tőle. Felhívtam azonnal, nekem is azt mondta, elege van a világból, ne keressük többet. Zsuzsát azóta nem láttam — mesél a szolnoki Szilágyi Imre arról a „bizonyos” napról. — Hazamentem, szóltam a rendőrségnek, akik kijöttek és szétnéztek a lakásunkban. Elvitték a fogkeféjét, poharát, iratait, aztán magamra hagytak a gondolataimmal. Hajnali háromig csak töprengtem, majd úgy gondoltam, lefekszem, hiszen másnap dologidő volt. Felráztam a párnám és megláttam az ágyon egy levelet.

Zsuzsa búcsúlevele volt. Azt írta, olyan helyre „megy”, ahonnan nem fog előkerülni, hogy ne legyen gondunk a temetési költségekkel — idézi fel a történéseket a ma már 70 éves Imre bácsi. A nő teljesítette „ígéretét”, a mai napig nem akadtak nyomára. Pedig Imre bácsi minden követ megmozgatott, hogy ráakadjon. — Hetekig, hónapokig kutattam. Jártam a környékbeli erdőket, réteket, még nyomkereső kutyásokat is megkértem, segítsenek. Éjjel kóboroltunk, sötétben, amikor fújt a szél. Azt mondták, szeles időben a négylábúak is jobban dolgoznak, könnyebben fognak szagot. De ők sem találtak semmit. Se élőt, se holtat.

A férfi nem nyugodott bele a sikertelenségbe, nem hitte el, hogy valaki nyom nélkül eltűnhet. — A rendőrség négy hónap múlva lezárta az ügyet, ők feladták. De én nem! Jósnőt kerestem fel, aki azt mondta, még három hét és a párom előkerül. Istenem, hányszor három hét telt el azóta! — sóhajt fel a férfi. Aztán Imre bácsi elment egy másik asszonyhoz is, aki azt mondta, látja a halottak közt Zsuzsát, nincs már mit tenni, jó helyen van. Nem hitt neki, felkeresett egy harmadik kuruzslót is, aki ránézett és azt mondta, rontás van rajta. De ne féljen, leveszi róla, csak adjon előbb neki a „rontáslevételhez” egy kiló rizst, egy üveg étolajat, valamint lisztet, tojást meg egyéb dolgokat. Tízezer forintért vásárolt élelmiszereket, amiket elvitt a jósnőhöz. — Ma már látom, butaság volt, én mégis megtettem. Tudja, hogyan zajlott a „varázslás”? Egy tojást kellett tennem a hasamra, majd pár perc múlva feltörtük azt. Ha nem látom a saját szememmel, el se hiszem: egy fekete féreg volt benne, maga a kártékony szellem, az asszony kiszedte belőlem. De amikor azt mondta, adjak még 40 ezer forintot, amit majd közösen égetünk el, hogy a rontás végleg eltűnjék, betelt a pohár. Százezer forintom bánja a jósnőket. És persze Zsuzsáról semmi hír nem érkezett...

Az asszony három gyereke összeomlott, amikor anyjuk eltűnt. Sokáig reménykedtek még, hogy előkerül: minden buszmegállóba, rengeteg villanyoszlopra és fára tűzték ki felhívásukat, telefonáljon az, aki látja az édesanyát. De egyetlen egy hívást nem kaptak. — Hány és hány álmatlan éjszakán vagyok túl! Meg se tudnám számolni... A könnyeim már elfogytak, akárcsak én magam is. Akkortájt, 2009. elején 15 kilóval lettem könnyebb. Sokáig a gyógyszerek meg a lelki erőm tartott életben. Aztán beláttam, a sírásba, lelkem emésztésébe tönkremegyek. Mert végül is nem tehetek arról, hogy Zsuzsa így döntött — mondja Imre bácsi, aki hozzáteszi, mindig is szerette az asszonyt, hiszen jó ember volt, köztük hangos szó nem esett. — A mai napig álmodok vele... sajnos. Mert ezek után az álmok után mindig borzasztó az ébredés. Igen, még mindig hiányzik, még mindig vissza akarom őt kapni. És hogy reménykedek-e még a csodában? Talán. Talán...

Üzenem neki: bennem nincs harag

Keretbe: Szilágyi Imre még reménykedik abban, hogy idén 54 éves párja még előkerülhet. — Ha most kopogtatna az ajtómon, rendesen fogadnám, kikérdezném. Üzenem neki, bárhol is van: bennem nincsen harag, meg tudnék neki bocsátani! Csak jönne haza... És azt is jó, ha tudja, gyerekeinek gondját viselem, míg élek — mondja Szilágyi Imre.